A sorozat befejező részében George Waldtól idézek (aki 1967-ben kapott orvostudományi Nobel-díjat a látás biokémiájával kapcsolatos munkájáért), utána pedig Derek Bartontól (akinek azért adtak 1969-ben kémiai Nobel-díjat, mert bevezette a konformációs analízist a szerves vegyületek vizsgálatába). A Wald-idézeteket az teszi különösen érdekesekké, hogy az amerikai biológus élete nagyobb részében elkötelezett ateista volt, hangot is adott világnézeti meggyőződésének, de valamikor a nyolcvanas években nagyot fordult a gondolkodása. Mindjárt látni fogjuk, mi győzte meg őt arról, hogy van az anyagon túli Elme, de annyit már most előre bocsátok: a mentális fordulatot tudományos tapasztalatai nagyban befolyásolták. Vagyis nem azért fordított hátat az ateizmusnak, mert így nevelték, hanem azért, mert a világ létét és működését nem tudta ateistaként értelmezni. Nem a tudatlanság, hanem a tudás állította szembe az anyagelvű világmagyarázattal.

George Wald (fiziológiai és orvostudományi Nobel-díj)

Az ateista Wald:

1954-ben, még ateistaként írta, meghökkentő őszinteséggel: „Amikor az élet eredetéről van szó, két lehetőség áll előttünk: teremtés vagy spontán keletkezés. Nincs harmadik út. A spontán generációt száz évvel ezelőtt megcáfolták, ez azonban egyetlen másik következtetéshez – a természetfeletti teremtéshez – vezet. Azt filozófiai alapon nem fogadhatjuk el, ezért úgy döntünk, hogy elhisszük inkább a lehetetlent: az élet spontán módon, a véletlen által jött létre!” (George Wald: “The Origin of Life,” Scientific American, 191 [2]: 48).

„Az volt az ésszerű nézet, hogy higgyünk a spontán generációban; ez volt az egyetlen alternatívája annak, hogy egy egyszerű, kezdeti, természetfeletti teremtő cselekedetben higgyünk. Nincs harmadik lehetőség. A legtöbb modern biológus kezében nem maradt semmi, miután elégtétellel végignézték a spontán generáció hipotézisének bukását, ugyanakkor a speciális teremtésben való alternatív hitet nem fogadták el.” (Uo., 45-46)

Az idealista Wald:

A 80-as években Wald alapvető változáson ment keresztül. “Life and Mind in the Universe” c. 1984-es cikkében ezt írja:

„Tudós életem során két nagy problémába ütköztem, melyek bár a tudományban gyökereznek és ebben a formában csak tudósok fogalmazzák meg, túlmutatnak a tudományon, és véleményem szerint végső soron megoldhatatlanok a tudomány számára. Ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen az egyiknek az öntudathoz, a másiknak a kozmológiához van köze.

1) Az öntudat problémája aligha volt elkerülhető olyan ember számára, aki élete nagy részét a látás mechanizmusainak vizsgálatával töltötte. Sokat tanultunk róla, reméljük, még jóval többet is fogunk tudni; de amit megismertünk, abból semmi nem mutat arra – még közvetve sem –, hogy mit jelent látni. Amit az emberi szemről és idegrendszerről megfigyeltünk, alapvetően hasonlít arra, amit a békákéról tudunk. Azt tudom, hogy én látok; de a béka is lát? Reagál a fényre; ahogy reagál a fényképezőgép, a garázsajtó, és bármely fényelektronikával működő gép. De lát? Tudatában van annak, hogy reagál? Semmit nem tudok tudósként tenni annak érdekében, hogy ezt a kérdést meg tudjam válaszolni, nincs mód arra, hogy akár az öntudat jelenlétét, akár az öntudat hiányát azonosítani tudjam. Úgy hiszem, az öntudat olyan állandó állapot, mely magában foglal minden érzékelést és észlelést.”

2) A második probléma az univerzum sajátos tulajdonságaival kapcsolatos. Az a benyomásunk, hogy az élet egyre inkább a természet rendjének részévé vált. Jó okunk van azt hinni, hogy egy élettel átjárt univerzumban vagyunk, melyben az élet elkerülhetetlenül megjelenik, amikor léteznek a feltételek, melyek azt lehetővé teszik. Ugyanakkor, ha a világegyetemünk anyagi tulajdonságainak bármelyik száma (amelyek közül van, ami alapvető, és van, ami látszólag triviális, majdhogynem esetleges) másmilyen lenne, az élet, ami most mindenfelé burjánzik, itt is és máshol is lehetetlenné válna. Nem kell nagy képzelet ahhoz, hogy más univerzumokat gondoljunk el, melyek önmagukban stabilak és működőképesek, de élettelenek. Hogy lehet, hogy annyi más nyilvánvaló lehetőség ellenére olyan világegyetemben élünk, mely sajátosan együttműködő tulajdonságokkal rendelkezve életet nemz? Mostanában ötlött fel bennem – bevallom, eleinte némiképp megrázó volt ez tudományos érzékenységem számára –, hogy a két kérdés összhangba hozható egymással. Mégpedig azzal a feltevéssel, hogy az Elme nem az élet evolúciójának késői kitüremkedése, hanem mindig is az anyagi valóság mátrixaként, forrásaként és feltételeként létezett – hogy a valami, amiből az anyagi valóság áll, elméhez kötődő valami. Elme hozta létre azt az anyagi univerzumot, amely életet nemz, és végül olyan lényeket fejleszt, amelyek ismernek és teremtenek.” (George Wald: “Life and Mind in the Universe”, International Journal of Quantum Chemistry: Quantum Biology Symposium 11, 1984: 1-15).

1986-ban Wald ismét elmagyarázta (hasonló szavakkal és gondolatvezetéssel, mint 1984-ben), miben és miért változott meg a világegyetemről és annak keletkezéséről szóló gondolkodása:

„Tudós életem végéhez két nagy problémával közeledek. Mindkettő a tudományban gyökerezik, és úgy közelítem meg ezeket, ahogy csak egy tudós teszi. Mégis, mindkettő visszafordíthatatlanul – örökké – beilleszthetetlen lesz a tudományba. Ezen pedig nincs mit csodálkozni, mert az egyik a kozmológiát, a másik az öntudatot érinti.

Kozmológia

Ennek a történetnek az a nehézsége, hogy olyan univerzumban találjuk magunkat, mely életet nemz és pont azokkal a tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek ezt lehetővé teszik. Minél mélyebbre hatolunk benne, annál lenyűgözőbbnek és finomabbnak tűnik, amilyen alkalmas ez a világegyetem az élet számára. Végtelen akadály van az útjában, mégis valahogy túljut rajtuk. Olyan, mintha az univerzum az Ősrobbanástól kezdve azt a szándékot követné, hogy életet nemzzen. Ilyen finomsággal kerüli meg a nehézségeket, ilyen egyedi döntések születnek azokkal a kulcsfontosságú tulajdonságokkal kapcsolatban, melyek akár bármilyen értékkel is rendelkezhetnének. És most hadd térjek fő gondolatomra. Ha a világegyetemünk számos anyagi tulajdonsága közül bármelyik más lenne, mint ami – némelyik ezek közül alapvető, mások jelentéktelenek vagy akár teljesen esetlegesek –, akkor az élet, amely mindenfelé burjánzik, lehetetlen lenne itt is és máshol is.”

Öntudat

Tudom, hogy látok. De mit lát egy béka? Reagál a fényre; de a foto-elektronikával működő garázsajtó is. Tudja a béka, hogy reagál a fényre, tudatában van ennek? A dilemma a következő: tudósként nem tudok semmit sem tenni annak érdekében, hogy az ilyen fajta kérdéseket megválaszoljam. Zokon veszi a garázsajtó, hogy ki kell nyílnia, amikor az autóm fényszórója rávilágít? Nem hiszem. Elégedettséget érez egy számítógép, amely éppen megvert sakkban egy emberi játékost? Nem hiszem; de ebben az esetben sincs semmi, amit tehetnénk azért, hogy ezt kiderítsük. Jó ideje azt a következtetést vontam le, hogy az elmét – az öntudatot – nem lehet lokalizálni. Lényegében abszurd azt gondolni, hogy lokalizálhatnánk egy olyan jelenséget, amely nem ad fizikai jeleket, és amelynek a jelenléte vagy hiánya – az embereken és hozzájuk hasonlókon kívül – nem azonosítható. De ennél tovább menve: az elme nem csak nem lokalizálható, de nincs is helye. Nem egy térben és időben létező dolog, nem mérhető; ezért – ahogy ennek a dolgozatnak a kezdetén mondtam – nem asszimilálható a tudományba.

Elme és anyag

Néhány éve eszembe ötlött, hogy ezek a látszólag különböző problémák összekapcsolhatók egymással. Ez lenne az a hipotézis, hogy az Elme – ahelyett, hogy az élő dolgok evolúciójának késői produktuma volna, mely a legfejlettebb idegrendszerű organizmusokra korlátozódik (mindezeket igaznak gondoltam) – mindig is volt, és ez az univerzum azért nemz életet, mert az Elme átható jelenléte irányította úgy, hogy ez legyen. Bár lelkesítő ez a gondolat, mint egy játék, mélyen sértette és zavarba ejtette tudományos énemet. Csak néhány hétbe telt azonban, hogy rájöjjek, kiváló társaságba kerültem. Ez a fajta gondolat nem pusztán több ezer éves keleti filozófiák talajából nő ki, de számos nagyszerű és nemrég élt tudós is nyíltan képviselte. Arthur Eddington (1928) mondta: ’A világ anyaga elme-anyag. Az elme-anyagnak nem térben és időben van kiterjedése.’ Erwin Schroedinger pedig így: ’Az elme saját anyagából emelte a természeti filozófus objektív, külső világát.’ Hadd mondjam el, ezeket a dolgokat nem csak fizikusoknak könnyebb mondani, mint biológus társaimnak, de indiaiaknak is könnyebb mondani, mint a Nyugaton. Mert amikor az univerzumot átjáró Elméről beszélek, mint ami az anyagot is talán megelőző teremtő princípium, minden hindu egyetért, és azt gondolja, hogy igen, természetes, Brahmanról van szó. Ez az univerzum anyaga, elme-anyag; és igen, mindannyian részesedünk belőle. (George Wald: “The Cosmology of Life and Mind.” Noetic Sciences Review, No. 10, Spring 1989, 10).

Keresztényként Wald filozófiai gondolatait nyilván ugyanúgy elégtelennek tartom, mint Schrödingeréit, de abban egyetértek velük, hogy megkerülhetetlen az anyag rendezettségét megelőző elme létének feltételezése.

Sir Derek Barton (kémiai Nobel-díj)

„Isten az Igazság. Nincs összeegyeztethetetlenség a tudomány és a vallás között. Mindkettő ugyanazt az igazságot keresi. A tudomány megmutatja, hogy Isten létezik.” (Henry Margenau és Roy A. Varghese, eds.: Cosmos, Bios, Theos: Scientists Reflect on Science, God, and the Origins of the Universe, Life, and Homo Sapiens. Open Court Publishing Company, 1997, 144)

„A tudomány megfigyelései és kísérletei annyira csodálatosak, hogy az általuk megalapozott igazságot nyugodtan elfogadhatjuk Isten újabb megnyilvánulásaiként. Isten önmagát mutatja meg, amikor megengedi az embernek az igazság megalapozását.” (Uo., 145).

„Az univerzum határtalanul nagy és határtalanul kicsi. Végtelen a múltban és végtelen a jövőben. A végtelenséget soha nem fogjuk megérteni. Ez a végső igazság, aki Isten.” (Uo., 144)

„A vallás végül tehát az egyén és Isten közötti kapcsolat. Tudunk beszélni Istenhez? Az elfogadhatatlan, ha azért imádkozunk Istenhez, hogy saját előmenetelünket kérjük a nálunk kevésbé igaz kárára. Az viszont elfogadható, ha azt kérjük Istentől, hogy segítsen felfedezni az igazságot. Lenyűgöző, hogy annyi mindent képesek voltunk megérteni a környezetünkből. Isten engedi, hogy az ember megfigyeléseket tegyen és kísérleteket végezzen, melyeket logikus gondolkodással értelmezni lehet.” (Uo., 147)

Bartont és Waldot nem azért idéztem (ahogy a többi Nobel-díjast sem), mert mindenben egyetértenék az idézett gondolataikkal, hanem azért, hogy ezekkel az idézetekkel is cáfoljam Richard Dawkins állítását, miszerint az Istenben való hit a tudománnyal kapcsolatos tudatlanság következménye. Barton és Wald példája is bizonyítja, hogy Dawkinsnak nincs igaza. Számos Nobel-díjas tudóst éppen a világegyetem tudományos vizsgálata erősített meg istenhitében, vagy vezetett az istenhit irányába.

2 hozzászólás a “Nobel-díjas tudósok Istenről (Wald és Barton)” bejegyzéshez

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum