A patrisztikus és a pietista exegézis elveinek vázlatos bemutatása után hadd mondjak néhány hasonlóan vázlatos gondolatot a reformátori exegézis alapelveiről is – elsősorban Gerald Bray Biblical Interpretation: Past and Present c. tankönyve alapján. Megint két rövid bejegyzés következik: először Luther, utána Kálvin fő írásmagyarázati elveit mutatom be. A két legismertebb reformátor megközelítése a reformáció két legfontosabb teológiai irányzata – a református és az evangélikus exegetikai hagyomány – alapvető hasonlóságaira és különbözőségeire is rámutat. Bray Luther írásmagyarázati elveit három pontban foglalja össze.

1. A Szentírás literális jelentése a spirituális jelentése is.

Luther szakított a középkori exegetikai módszerrel, melyben a szó szerinti és a spirituális jelentés különböző szinteken helyezkedett el. Luther a spirituális jelentést a szöveg történeti olvasatától várta. Nem zárkózott el teljesen az allegorikus értelmezéstől, azonban az ilyen értelmezés nem lehetett idegen a szövegben fellelhető intenciótól. Az Énekek éneke például valóban kifejezi Izráel és Isten kapcsolatát, de az egyházi spekulációk már többnyire szétfeszítik a szöveg értelmezési kereteit. Hogy Luther mennyire fontosnak tartotta a literális jelentést, azt az úrvacsora körüli viták is mutatják: a reformátor egyetlen létige jelenlétére alapozta úrvacsoratanát.

2. A Biblia Isten írott Igéje, amely Isten Jézus Krisztusban testté lett Igéjére mutat.

A Biblia Luther szerint nem doktrinális igazságok gyűjteménye, hanem Isten Jézus Krisztusban adott megváltásának bemutatása. A Biblia Jézus Krisztusra mutat, ezért Jézus Krisztus fényében kell olvasni a bibliai kinyilatkoztatást. A krisztológiai olvasat nem lehet felelőtlen és spekulatív allegorizálás, Krisztus a Biblia történeti fókuszpontja. Az Ószövetség önmagában hiányos, a kinyilatkoztatás fokozatos, Jézus Krisztus történeti eljövetele a Szentírás értelmezési középpontja. Luther azt is hangsúlyozta, hogy az Isten Igéjét hirdetni kell, és a hívő a hirdetett Igében találkozik Jézus Krisztussal. A Szentírás, Jézus Krisztus és az igehirdetés ezért együtt, egymással összekapcsolódva Isten Igéje.

3. A Biblia két ellentétes, de egymást kiegészítő elemet tartalmaz: a törvényt és az evangéliumot.

Ez Luther legfontosabb hermeneutikai elve, mely egyben a legfontosabb különbség is a lutheri és a kálvini értelmezési hagyomány között. A törvény az, amely elítél bennünket, és amely szükségessé teszi, hogy megváltásunk érdekében Krisztus megkapja bűneink büntetését a kereszten. Az evangélium az, ami Krisztus miatt bűnbocsánatot és feloldozást hirdet nekünk. Ez a kálvini teológiának is része, de a lutheri hagyomány hermeneutikai elvvé tette. Luther nem egy az egyben az Ószövetséget állította szembe az Újszövetséggel, mert az újszövetségi kánonon belül is volt olyan könyv, melyben szerinte több a törvény, mint az evangélium (pl. Jakab levele), és az Ószövetség könyveiben is találkozunk Isten kegyelmes ígéreteivel. A bűnös elítéltetésének és felmentetésének princípiumát Luther az egész Szentírás prizmájának tartotta.

Luther írásmagyarázati elveinek pásztori hangsúlyai a Szentírás krisztológiai értelmezésén nyugodtak. Ez meghatározta az evangélikus teológia irányát, és később utat nyitott a „kánonon belüli kánon” történeti-kritikai vizsgálatának, valamint a Szentírás egzisztencialista értelmezéseinek is.

3 hozzászólás a “A reformátori exegézis alapelvei – Luther” bejegyzéshez

  • Dobrotka Eszter says:

    Kedves Ádám!
    Rendszeres olvasója vagyok az oldaladnak. Elgondolkodtató, építő.( Talán emlékszel rám, 2011-ben találkoztunk a nyári táborban Nemesnádudvariban. Férjemmel és 3 kisgyermekünkkel voltunk Veletek.sajnos 4 éve már Apa nincs velünk. Varga Balázsné Detti hívott meg minket Közétek.)Isten áldjon továbbra is gazdagon!Szeretettel: Eszter

  • Szabados Ádám says:

    Köszönöm, téged is Isten áldjon!

  • István70 says:

    “Hogy Luther mennyire fontosnak tartotta a literális jelentést, azt az úrvacsora körüli viták is mutatják: a reformátor egyetlen létige jelenlétére alapozta úrvacsoratanát.”

    Szerintem nem a literális jelentésre, hanem a szöveg normativitására alapozta az úrvacsoratanát: Jézus meghatározta azt a keretet, ahol vele egyesülni lehetséges az ő világbeli létének megszűnése után is. Ehhez képest a kálvini (pontosabban zwingliánus) felfogás tűnik inkább literálisnak, mely szerint ebben az esetben ragaszkodni kell a szó szerinti értelmezéshez, amely szerint ez egy “emlékvacsora”, hangsúlyosabbá téve az önvizsgálat,a bűnvallás szerepét. Mindkettő mellet hozhatóak fel érvek.

    Hozzáteszem azt is, hogy a vitát, ami a Marburgi hitvitában csúcsosodott ki, roppant kínosnak és szomorúnak tartottam rögtön, ahogy először olvastam róla. Szerintem itt két – eltérő értelmezési módra alapított – kegyességi irányzatról van vagy lehet szó legfeljebb. Erre két felekezetet, egyházat alapítani már elnézést, de logikailag a röhej kategóriája.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum