Az előző bejegyzésben Luther legfontosabb írásmagyarázati elvein keresztül pillantottunk be a reformátori exegézis alapelveibe. Kálvin a reformátori exegézis másik hagyományát képviselte, mely részben épített Luther elveire, részben meghaladta azokat, logikusabb, koherensebb rendszer megalkotására törekedve. Kálvin reformátori módszere azt a célt szolgálta, hogy Isten népe az írások magyarázatakor meghallja Isten szavát. Az exegéta feladata Kálvin szerint az, hogy az egyház szolgájaként becsületesen, a Szentlélek segítségével vizsgálja a szövegeket, hogy azok az egyház és az egyéni hívő épülésére legyenek. Gerald Bray Biblical Interpretation: Past and Present c. könyve hat pontban vázolja fel a genfi reformátor exegetikai elveit.

1. A hívők személyesen találkoznak a Bibliában Istennel, és ez meggyőzi őket annak az üzenetnek az igazságáról, amit a Biblia tartalmaz.

Kálvin szerint az írásmagyarázatban alapvető exegetikai segítség a Szentlélek belső bizonyságtétele. Egyetért Tertullianus egyházatyával, aki szerint a hamis lélek torzítja a Biblia megértését. Kálvin a Szentírás célját az egyház és az egyéni hívők építésében, korrigálásában, igazságban való nevelésében látta (vö. 2Tim 3,16). Ha elveszítjük Isten jelenlétét, ha nem halljuk a hangját a szöveg felolvasásakor, magát a szöveget veszítjük el.

2. A bibliakommentárok legfőbb erénye az érthetőség és a rövidség.

Nem szabad a Biblia nehezen érthető részeire nagyobb hangsúlyt fektetni, mint a Biblia könnyen érthető részeire, és megfelelő egyensúlyt kell biztosítani a szükséges és az elégséges mondanivaló között. Kálvin e tekintetben kritikával illette Melanchtont is és Bucert is. A Bibliának nem összezavarónak, hanem hasznosnak kell lennie a hívők számára. Ezt a szemléletet tükrözik Kálvin kommentárjai, melyek más magyarázatokkal összehasonlítva valóban érthetőek és rövidek.

3. Az értelmezés vezérelve a szerzői szándék.

Egyetlen szöveget sem szabad máshogy értelmezni, mint ahogy a szerző értette azt. Ezt különösen az Ószövetség esetében fontos figyelembe venni, amelyben keresztény exegéták hajlamosak voltak egészen elrugaszkodott módon is Krisztus nyomaira bukkanni. Kálvin szerint a szöveg jelentését a történeti kontextus, az író és az olvasók viszonya, valamint a nyelvtani szempontok határozzák meg. A kegyesség érdekében sem szabad túlmenni azon, ahogy Isten az Igéjét kijelentette.

4. A szó szerinti magyarázat az elsődleges, de nem szabad szolgai módon követnünk azt.

A szöveg literális jelentése az alapvető jelentés, ettől azonban el kell térnünk, ha maga a szöveg teszi szükségessé, hogy az elvet ne szigorúan alkalmazzuk. A szigorú szó szerintiség időnként éppen ellentétes a szöveg szándékával vagy a Biblia egészével. A „Ne ölj!” parancs például magyarázatot igényel, hiszen a Bibliában nem minden esetben helytelen az emberölés. Az „ez az én testem” szavak sem vehetők teljesen szó szerint. A túlságosan szó szerinti értelmezés egyes esetekben ellentétes a szöveg valódi szándékával, a literális értelmezés szolgai követése magát az elvet áshatja alá, ezért a módszert körültekintően kell alkalmazni.

5. A Szentírás krisztológiai értelmezése egyszerre teológiai és történeti.

Krisztus az Ószövetség beteljesítője és az Újszövetség fő témája, ez azonban nem azt jelenti, hogy minden egyes versben valamilyen módon megtalálható volna. Kálvin sokkal óvatosabban kapcsolta a szentírási szövegeket Krisztushoz, mint akár az óegyházi, akár a lutheri értelmezés. Az ószövetségi szertartások például illusztrálták az alapelvet, amely Krisztus áldozatában beteljesedett, de ettől még nem allegorikusan, hanem történeti módon kell azokat értelmezni.

6. A bibliaértelmezés három különböző, de kapcsolódó fázison megy keresztül: ha bármelyik hiányzik, a szöveget nem megfelelően értelmezzük.

Az exegézis az első fázis, mert ha nem értjük, miről szól a szöveg, magyarázni sem tudjuk azt. Kommentárjaiban Kálvin a humanista tudósok alaposságával nyúlt a forrásszövegekhez. A dogmatika a következő lépés. Kálvin a kommentárjaiban minimálisra szorította a szövegek jelentésének teológiai kifejtését (szemben Melanchthon, Bucer vagy Peter Martyr Vermigli gyakorlatával), ugyanakkor egész életében bővítette a kifejezetten teológiai célú Institutiót. A harmadik lépés az igehirdetés, melynek exhortációs célja is van. Az igemagyarázat csak így, együtt teljes. Az exegézis és dogmatika igehirdetés nélkül száraz és haszontalan. Az exegézis és igehirdetés dogmatika nélkül szubjektív és elszakad az Isten Igéje más részeinek üzenetétől. Az igehirdetés és dogmatika exegézis nélkül propaganda, melynek az alapjai hiányoznak. Az egyházat és az egyént csak az az igemagyarázat építi, melyben az exegézis, a dogmatika és az igehirdetés egyensúlyban vannak egymással.

7 hozzászólás a “A reformátori exegézis alapelvei – Kálvin” bejegyzéshez

  • Ken says:

    Nem vagyok 100% biztos benne, hogy ez exegetikai alapelv-e, de szerintem nagyon idekívánkozik még egy pont: az Ó- és Újszövetség egysége és kontinuitása. Ezen alapul a kálvini(sta) gondolkodást annyira meghatározó “szövetség teológia”, amely Ábrahámtól (sőt, Ádámtól) kezdve egyetlen folyamatként tekint Isten üdvtervére. Ez különösen a szentségek (főleg a gyerekkeresztség) és a világhoz, társadalomhoz, politikai hatalomhoz való viszony teológiai megalapozása szempontjából volt (és maradt) kulcskérdés számukra.

  • brabant89 says:

    Kedves Ádám!

    3. Az értelmezés vezérelve a szerzői szándék.

    Ez fontos pont. Egyszer már vitatkoztunk – illetve elmondtam véleményemet, amivel te nem értettél egyet 🙂 – itt http://divinity.szabadosadam.hu/?p=5134 (A Biblia igazsága és a beszédaktus-elmélet (1) – cikk alatt, ahol épp azt állítottam, hogy maga az Újszövetség idéz rengeteget az Ószövetségből amelyeket megvalósult jövendöléseknek tekint, holott az eredeti szándék szerint vagy szó sincs jövendölésről – erre hoztam példának Hóseás 11.1-et (Egyiptomból hívtam az én fiamat), ahol Isten fia maga a zsidó nép.

    Vagy ilyen az a Jézus szájába adott magyarázat, ahol a szadduceusoknak a feltámadásról magyaráz (Mt 22,31-32): “Nem olvastátok a halottak feltámadásáról, amit Isten mondott nektek: ‘Én vagyok Ábrahám Istene és Izsák Istene és Jákob Istene?’ Ő nem a halottak Istene, hanem az élőké. Az eredeti történetben – a híres égő csipkebokor jelenetről van szó – ez a közlés nem azt jelentette, hogy Ábrahám, Izsák és Jákob él, hanem a Mózest megszólító Isten azonosítja magát, hogy ő volt az ősatyáknak is az Istene, ő nem valamiféle új Isten.
    Továbbá, szó sincs feltámadásról, arról, hogy Ábrahám, Izsák és Jákob feltámadt volna. Legfeljebb arról lehetne szó – de szerintem nincs – hogy Ábrahám, Izsák és Jákob a haláluk után is továbbélnek valamilyen formában.
    Ez a kereszténység egyik komoly problémája, hogy mi történik a halottakkal. Feltámadás nincs, majd csak az Utolsó ítéletkor, viszont a legtöbb (az összes?) felekezet szerint az emberek lelkei addig is élnek, ez például a katolikus és ortodox szentkultusz alapja is.

    Tehát maximálisan egyetértek Kálvinnak ezzel az elvével, de úgy vélem, hogy ez következetesen alkalmazva – elsősorban az Újszövetség által beteljesült jövendöléseknek tekintett szövegrészekre – komoly problémákat okoz (illetve okozna, ha tényleg komolyan alkalmaznák őket.)

  • brabant89 says:

    Látom, az egyik mondatom töredékes maradt.

    maga az Újszövetség idéz rengeteget az Ószövetségből amelyeket megvalósult jövendöléseknek tekint, holott az eredeti szándék szerint vagy szó sincs jövendölésről – erre hoztam példának Hóseás 11.1-et (Egyiptomból hívtam az én fiamat), ahol Isten fia maga a zsidó nép, vagy az egyértelműen más korra, pl. a próféta saját korára vonatkozik. Ilyen pl. a híres Emmánuel jövendölés Izajás 7. fejezetében.

  • Szabados Ádám says:

    Kedves brabant89,

    valóban nem értünk egyet. A hóseási idézettel kapcsolatban ma is azt válaszolnám, amit annak idején válaszoltam: „Máté megértette, hogy az idők végén Izráel az Úr Szolgája (a Messiás) személyében testesül meg (ahogy Ézsaiás is utalt rá), és ezt az üdvtörténeti igazságot újból és újból ószövetségi motívumokkal támasztja alá. (…) Rengeteg mozzanat van Máté evangéliumában, amelyből ez az olvasat egyértelművé válik. A kanonikus jelentés a Krisztus-esemény fényében gazdagítja az eredeti jelentést, de nem változtatja meg. Máté nem azt mondja, hogy az eredeti vers azt jelentette, amire utal, hanem csak azt, hogy a vers teljesebb, kanonikus jelentést a Krisztus-Izráel megjelenésekor nyert. Máté szerint Jézus Izráellel azonosult, bizonyos értelemben Izráellé vált, és ezt az is alátámasztja, hogy az életében számos hasonlóság van Izráel története és az övé között. Máté a motívumokat figyeli, és azok alapján tesz utalásokat. A zsidók értették ezt a kommunikációs formát, általános volt ez a köreikben.”

    A Mt 22,32-ben sem érzem az ellenvetésed súlyát. Amikor Jézus az érvet előhozta, a sokaság „álmélkodott tanításán” (33). Vagyis a szemükben ült az érv. Ereje volt. Akkor is, ha az ószövetségi mondat tényleg nem konkrétan a test feltámadásáról szól. Vajon miért érezték erősnek az érvet? Azért, mert lyukat ütött a szadduceusok érvrendszerén. Jézusnak nem kellett azt bebizonyítania, hogy a Tóra konkrétan tanítja a test feltámadását, elég volt azt bizonyítania, hogy a Tóra (amelyre a szadduceusok támaszkodtak) nem igazolja a szadduceusokat, akik szerint a halállal vége az egyén létezésének. Ha Ábrahám, Izsák és Jákób Istene az élők Istene, akkor Ábrahám, Izsák és Jákób túlélték a halálukat, a szadduceusok pedig tévednek. Az akkori viták kontextusában ez azt jelentette, hogy a farizeusoknak van igazuk, nem a szadduceusoknak. Jézus a szadduceusok számára tekintélynek számító Tórából vett ki egy gombostűt, és azzal pukkasztotta ki az ellenérveiket. A sokaság pedig álmélkodott tanításán.

  • Miklós says:

    Azért meg kell hagyni, hogy zseniális húzás volt Luther részéről a törvény és az evangélium szétválasztása. Azzal, hogy az üdvösség feltételét elszakította a valóságtól és a képzelethez kötötte, utat nyitott a felekezetek végtelen sokaságának. Képzeld azt, hogy igaz vagy, és ha elképzelésed megfelel egy adott csoport többé kevésbé önkényesen megállapított normáinak, akkor a csoportnormákért felelős vezetés hajlandó azt valósággá szentelni. Persze Luther nem alkotott újat, csak rájött, hogy ha a katolikusok építhettek egy ilyen rendszert, akkor miért ne tehetné meg ő is. Kálvin elveit olvasva, nem állítható, hogy nincs ott sokakban a valóság, vagy mondjuk úgy Isten megismerése utáni vágy, az önkényességből való kiútkeresés, a kérdés, hogy képes-e valaki a csoportja felszentelt feltételezéseivel szembeszállni. Azt hiszem, Luther bátorsága ebben állt. De nem csak bátor, hanem leleményes is volt, hiszen képes volt megtalálni azt a gazdasági-politikai erőt, ami a rendszerét legitimmé tudta tenni. Ami engem illet, igyekszem kimaradni ebből a játékból. Az alapra mindenki azt épít, amit akar, én azért úgy vagyok ezzel, hogy jobb az üdvösséget nem emberekre és ember alkotta intézményekre bízni, a törvényt nem csak hallgatni kell, hanem be is tölteni, ahogy ebben Jézus példát mutatott.

  • István70 says:

    “Azt hiszem, Luther bátorsága ebben állt. De nem csak bátor, hanem leleményes is volt, hiszen képes volt megtalálni azt a gazdasági-politikai erőt, ami a rendszerét legitimmé tudta tenni.”

    Luther és a politikai lelemény, minimum érdekes felvetés, szerintem nagyon kevés realitásérzéke volt, egyszerűen felkapta a történelem forgószele, és nem a máglyára dobta, mint Husztot. Teológiailag Isten embere volt, közéletileg azonban egy labilis alkatú krakéler.

  • Miklós says:

    El tudom képzelni, hogy inkább a politika találta meg őt és nem ő a politikát, valóban, bár ahhoz is kellhet lelemény, hogy a politika rád találjon és hogyan. Nem tudom, hogy Isten embere volt-e, mert bár valóban hit által igazulunk meg, az a hit, amit Luther értett ez alatt szerintem nem a bibliai hit.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum