Gondolatok William Baird History of New Testament Research. Volume One: From Deism to Tübingen (Minneapolis, MN: Fortress Press, 1992) c. könyve kapcsán. (Első rész itt.)

II. TAPASZTALAT ÉS TÖRTÉNELEM

Bár a deizmus angol szellemi talajból nőtt ki, Baird szerint az angolszász Újszövetség-kutatás – részben a deizmus negatív tapasztalata miatt – hosszú időre rezisztenssé vált a racionalizmus iránt, átadva azt a kontinens teológusainak (156-7). A felvilágosodás forradalma azonban több volt a racionalizmusnál, és egyes irányzatai éppen a racionalizmus hegemóniájával szemben jelentek meg. Legfontosabb ezek közül a tapasztalatokat hangsúlyozó empirizmus, melynek zászlóját Locke emelte magasra, és az értelem és tapasztalat között szintézist kereső német idealizmus, melynek Kant és Hegel volt a két óriása. Ezek – csakúgy, mint a racionalizmus – hatással voltak az Újszövetség-kutatás történetére. A Baird által felvázolt történeti íven a tapasztalati hangsúlyt három jelentős mozgalom testesíti meg: a 18. századi pietizmus, mely a bibliakutatásban a Szentlélek munkáját tartotta elengedhetetlennek, a Schleiermacher-féle irány, mely a vallásos tudatot helyezte kulcsszerepbe, és az esztétikai kritika, melyben a képzelet és intuíció törte meg a ráció dominanciáját.

Baird kifejezetten kedvező fényben mutatja be a pietista bibliakutatást (58-90), mely a deizmus alternatívájaként, a racionalizmussal szembehelyezkedve, de a protestáns skolasztikát is elutasítva állt a teológiai ortodoxia oldalán. A pietisták (Spener, Bengel, Francke, Wesley) úgy gondolták, hogy az értelem bukott, a bűn által megrontott, ezért nem lehet elsődleges vagy kizárólagos eszköze az Újszövetség kutatásának és helyes értelmezésének (90). A pietisták nem utasították el a kritikai módszert, de azt vallották, hogy a Szentírás mélyebb jelentése a Szentlélek segítségével ismerhető meg (395). Francke ennek megfelelően a sensus litterae és sensus literalis együttes feltárását szorgalmazta, az előbbi kifejezéssel a nyelvtani és történeti, utóbbival a szöveg lelki és gyakorlati jelentésére utalva (65-7). A pietisták szerint a Biblia olyan könyv, mely Krisztusban való hitre akar elvezetni (64). Ez a hit a Szentlélek belső munkálkodása által születik meg bennünk. A Biblia tanulmányozása tehát a Szentlélek tágabb munkálkodásának kiemelt eszköze, és csak ebben a tágabb munkálkodásban tölti be a szerepét. A pietisták a Bibliában nem egy precíz doktrinális rendszert kerestek, hanem az életre és üdvösségre vezető utat (60).

A pietistákat emiatt gyakran vádolták szubjektivizmussal és anti-intellektualizmussal, és nem is egészen alaptalanul (90). A gyakorlatban eltúlzott pietista elv mögött azonban egy nagyon is átgondolt metafizikai megfontolás állt. A pietisták a Biblia célját abban látták, hogy tanúskodjon a normatív vallásos tapasztalatról. A Biblia szereplői ennek a példái. Mivel spirituális érzelmekre van szükség ahhoz, hogy igazán érthessük a bibliai szereplők spirituális tapasztalatait, csak azok képesek igazán érteni a Bibliát, akikben ott van ugyanaz a Lélek, mely ezeket a tapasztalatokat előidézi (69). Ebben az értelemben igazán tehát csak az az ember értheti a Szentírást, aki ettől a Lélektől újjászületett. Szent könyvhöz csak úgy szabad közeledni, ha előtte levettük a sarut a lábunkról, és csak az tud igazán kapcsolódni hozzá, akinek a szíve megszentelődött a szentség Lelke által, de legalábbis ott van a lelkében ennek a Léleknek a lenyomata. Baird éppen ennek a hozzáállásnak a hiányát nevezi a kor legfontosabb jellemzőjének (xiii), és talán ezt hiányolja a konzervatív kutatóknál is, akik konzervatív eredményeket (szerinte) a felvilágosodás eszközeivel próbáltak produkálni. Baird érzékelhetően vonzódik a pietistákhoz – noha nem gondolja, hogy teljes egészében vissza lehetne térni a módszereikhez –, mert a Biblia élettől vibráló könyv volt számukra, amilyennek azt Baird is látni akarja (361).

A tapasztalat központi szerepével találkozunk Schleiermacher megközelítésében is. Friedrich Schleiermacher volt Baird szerint a 19. század széles körben legjelentősebbnek tartott teológusa (208). Schleiermacher pietista szülők gyermekeként fiatalon megtanulta, hogy „a vallás az érzések és a tapasztalások jelensége, a teológia pedig a vallásról való intellektuális reflexió” (210). Schleiermacher számára a vallás az Istentől való függés tapasztalata, melynek Krisztus a tökéletes történeti példája. Ez a példa szabadon kutatható. A teológia három részből áll: filozófiai teológia (melyhez az apologetika is tartozik), történeti teológia (benne az exegézis), és gyakorlati teológia (mely az egyház számára alkalmazza a tanítást). A teológia mindig történetileg meghatározott, de a vallás az Istentől való függés történelmen túli megtapasztalása (211). A vallás tehát egyszerre történeti és történelmen túli. Schleiermacher számára a vallásos tapasztalat volt a valóság megértésének ontológiai kulcsa (244). Nem véletlenül írta barátjának élete érett időszakában is: „Azok után, amiken keresztülmentem, azt mondhatom, hogy végül megint herrnhuti lettem, csak egy magasabb szinten.” (210)

Schleiermacher követői hasonlóképpen a tapasztalatot jelölték meg a vallás lényegének, és úgy gondolták, hogy a történeti vizsgálódás nem sérti azt. W. M. L. de Wette például fenntartotta a feszültséget az objektív történeti vizsgálódás és a felsőbb szellemi valóság megtapasztalása között (229). J. F. Fries filozófiájára támaszkodva de Wette a vallásos érzések és megtapasztalások fontosságát hangsúlyozta (222). Jézus feltámadása vagy megtörtént, vagy nem történt meg, de az újszövetségi szöveg szelleme így is, úgy is az Istentől való függés felé irányít (229). Baird „boldogtalan házasságnak” nevezi ezt a feszültséget, mert az Istentől való függés érzete szerinte nem ad elégséges ontológiai alapot a feszültség feloldásához, és így de Wette törekvése menthetetlenül szubjektivitásba fullad (229). Friedrich Lücke – Schleiermacher egy másik követője – ezt azzal a hermeneutikai alapelvvel próbálta feloldani, hogy az ember szelleme alapvető egység, ezért a szöveg tanulmányozásakor nem csak a történeti kontextust és a nyelvezetet kell ismernünk, hanem szellemi egységben kell összekapcsolódnunk az újszövetségi szerzővel is (230). Ez egységbe kovácsolja a történeti-kritikai és a teológiai értelmezést (231). Lücke szerint nem zárhatjuk ki eleve a csodákat sem, egyenként kell megvizsgálnunk, hogy a történetben valóban természetfeletti jelenséggel van-e dolgunk (235).

A pietizmushoz és Schleiermacher irányzatához hasonló az esztétikai kritika, mely szintén a vallásos lélek valamiféle tapasztalatát tekinti az Újszövetséggel való találkozás kulcsának. Ennek a megközelítésnek kétségkívül Gotthold Ephraim Lessing a legfontosabb képviselője, aki szomorúan könyvelte el, hogy a vallás örök és szilárd igazságait nem lehet a történelem esetleges igazságaira felépíteni, mert a kettőt „ronda árok” választja el egymástól. Baird szerint Lessing és Harding a 18. század két legkreatívabb elméje volt, mert – szemben a konzervatívokkal – nem voltak hajlandók az Újszövetséget tényszerű történelemmé alacsonyítani” (165). Baird ezzel ismét rokonszenvét fejezi ki azon megközelítések iránt, melyek hátat fordítanak a „ronda ároknak” és a Szentírást dinamikus, élő valóságként fogadják, függetlenül annak történeti igazságától. Ahogy Samuel Taylor Coleridge hangsúlyozta: a bibliai szöveg műalkotás, melynek dicsőségét az olvasó képzelete tudja megragadni, nem a történeti adatok analizálása (341).

Baird szerint a konzervatív kritikusok azt akarták megmutatni, hogy a csodák létét vagy a Biblia tekintélyét nem kell feladni ahhoz, hogy valódi történeti kutatást végezzünk, ezzel azonban – helytelenül – a felvilágosodás módszertanát próbálták összhangba hozni egy szentnek hitt szöveggel, ami óhatatlanul ellentmondáshoz vezet. Az esztétikai kritikusok felismerték, hogy a teológiai jelentés és a történeti igazság között szakadék tátong, de ezt a szakadékot a képzelet és a művészi érzékenység szerintük át tudja hidalni (194). Miközben folyik a mélyben a történeti-kritikai elemzés, a Biblia eleven tüze szabadon szárnyal, magával ragadva a szívet és a képzeletet. Bár nyíltan nem kötelezi el magát, érzékelhető, hogy Baird is mindvégig ezen az oldalon – az eleven tapasztalat oldalán – keresi a hidat a hit és a történelem árka felett.

KONKLÚZIÓ

A felvilágosodás az emberi értelmet és az emberi tapasztalatot tette az igazság mércéjévé, és ez jól látható abban, ahogy a felvilágosodás filozófiai irányzatai (a racionalizmustól az idealizmusig) megváltoztatták a Szentírás kutatásának irányát és módszertanát. „Az elsődleges megközelítés, mely kibontakozott és győzedelmeskedett, a történeti-kritikai módszer” – összegez Baird (395). A történeti-kritikai módszer alapvonása az, hogy ellene van mindenféle teológiai előfeltevésnek. A Szentírást semleges nézőpontból, „üres elmével” (Turretin) közelíti meg (395). A történeti-kritikai módszert Baird megkerülhetetlennek látja, de annak radikális alkalmazását tévesnek, konzervatív alkalmazását pedig ellentmondásosnak tartja. A korban, amit a kötet bejár, a verbális inspiráció tanát többnyire elhagyták, és még konzervatív kutatók is inkább az Újszövetség történeti hitelességét, nem pedig tévedhetetlenségét hangsúlyozták. A Biblia tekintélye súlyos sérüléseket szenvedett, helyette az a meggyőződés terjedt el, hogy Isten kijelentette ugyan magát a történelemben, az Újszövetség azonban ennek legjobb esetben is csak elsődleges beszámolója (398).

Van azonban egy lehetőség, amit Baird nem igazán vesz figyelembe, és amely – a Baird által is számosnak és jelentősnek tartott – konzervatív kutatásban a felvilágosodás közegének módszertani dominanciája ellenére is mindvégig jelen volt. Ez a lehetőség az, hogy a felvilágosodás kiindulópontja helytelen, nem az emberi értelem és tapasztalat az igazság legfőbb mércéje. Ha a Szentlélek – ahogy a keresztény teológia kezdettől vallja – nagyobb az emberi értelemnél és tapasztalásnál, vagyis az ember összetett belső világánál, a Lélek által megragadott ember bizalommal vizsgálhatja a Szentírás emberi és történeti bizonyságtételét, ez a bizalom józan ítéletekre vezetheti a történeti tények vizsgálatakor, miközben saját tapasztalatokat is szerezhet annak valóságáról, amit a Szentírás szereplői átéltek. Maga az Újszövetség vázol fel olyan episztemológiai keretet,[1] melyben mind az emberi, mind az isteni bizonyságtétel érvényesül, és amelyben helye van az objektív történeti vizsgálódásnak is, és helye van a Szentlélek által adott noetikus bizonyosságnak is. Az a hermeneutika, amely kritikus távolságot szeretne tartani nem csak a teológiai dogmatizmustól, hanem a felvilágosodás eszméitől is, jól teszi, ha megfontolja azt a kiindulópontot, amelyet maga az Újszövetség ajánl fel a kutatóknak.

Schleiermacher és az esztétikai kritika rámutat a Szentírás szereplőinek tapasztalati anyagával való lelki összekapcsolódás fontosságára, de a lehetőség, amit Baird véleményem szerint nem aknáz ki, a pietista és konzervatív kutatás előfeltevéseinek valamiféle ötvözete, melyben a Szentlélek tágabb üdvözítő munkája teremti meg a keretet a becsületes és nyitott történeti vizsgálódás számára. Ez ellentétes a felvilágosodás szellemével, de nem ellentétes sem a józan ésszel, sem a vallásos tapasztalattal, sem a teista világképpel, mely ugyanúgy jogot formálhat arra, hogy „első filozófia” legyen, mint a természetfelettit a vizsgálható okok közül kizáró naturalizmus. Keresztény teológusként számomra nem kérdéses, melyik kiindulópontot válasszam, ahogy az sem, hogy a kiindulópont megválasztása szükséges, mert semleges kiindulópont még az értelem és a tapasztalat számára sincsen.


[1] Lásd pl. János első levelének episztemológiájáról írt tézisemet: Anointed Ones and Anti-Anointed Ones: The Epistemology of the Anointing in the First Epistle of John (ThM Thesis, Covenant Theological Seminary, 2010), melyben azt igyekszem megmutatni, hogy az emberi bizonyságtétel történeti vizsgálata (pl. 1Jn 4,1-6) és a Szentlélektől jövő bizonyosság (pl. 1Jn 2,20-27) nem zárják ki egymást, hanem egyetlen ismeretelméleti keretbe rendeződnek.

16 hozzászólás a “Felvilágosodás az Újszövetség-kutatásban? (2)” bejegyzéshez

  • Miklós says:

    Ezek a bejegyzések, úgy tűnik, az avatottakhoz szólnak, nem olyanokhoz, mint én, de azért bátorkodom… Érdekes ez a megfogalmazás, hogy a vallás az Istentől való függés megtapasztalása. Azt hiszem nem sok vallásos ember van a világon, mert a többség relativizál, nem az Istentől való függést (az igazság érvényesülését) tapasztalja meg, hanem a megtapasztalást értelmezi Istentől való függésként, ami fikció, tévelygés. Isten csak kijelentésből ismerhető meg, a tapasztalataimat csak ez után tudom helyesen értelmezni. A Szentlélek viszont nem ragad meg senkit, és a Szentlélek sem ragadható meg senki által, a közösség alapja épp a megragadás hiánya. Van abszolút kiindulópont, a parancsolat, annak megtartása, amely a valóság megismeréséhez, a kijelentéshez elvezet. (Jn.14:21)

  • dzsaszper says:

    Emésztgetem az előző cikket is, meg ezt is…

    Néhány kérdést már most is meg tudok fogalmazni, ami felmerült bennem:

    1. Ha jól értem a cikk alapján Bairdet, akkor valahogy kombinálni szeretné a pietisták lelkesedését a konzervatívok érvelésével?
    Ahogy én látom, a kettő nem zárja ki egynást szükségszerűen. Sőt, Bairdtől ezek alapján legalább kicsit konkrétabb elképzelést, javaslatot várnék, hogy hogyan tovább?

    2. Ami a történet-kritikai módszer győzedelmeskedését illeti, pl. Gerhard Maier 1984-ben írt a módszer végéről. Egy kicsit kurta-furcsa számomra a módszer győzedelmeskédéséről olvasni ennyit valaki olyantól, aki nem a klasszikus liberális, csodatagadó oldalon áll hanem a pietisták lelkesedését hiányolja a konzervatív teológusoktól.

    3. Ettől eltekintve az összefoglalás önmagában alighanem szép munka… Kár, hogy túl sok használható iránymutatásról nem tudtál beszámolni, Ádám.

    4. Jó, hogy a így a posztmodernben, vagy még inkább a poszt-posztmodernben felfogjuk, hogy a felvilágosodás és modernizmus mit jelentett a teológiára nézve… Nem vagyunk egy csöppet elkésve? Engem legalábbis jobban érdekelne az, hogy az elmúlt 1-2 évtized eszmeisége milyen kihívás elé állítja teológiánkat és apológiánkat…

    5. Külön köszönet a tézisért. Sajnos mérsékelten van időm olvasni, belenéztem, most egy jó darabig lesz mit olvasnom 🙂

  • dzsaszper says:

    Egy kérdés a diplomamunkádhoz, Ádám — szólj, ha másik topichoz jobbab passzol!
    A 2. fejezet 1. pontja, az Antikrisztus szó/tradíció eredete kapcsán: miért csak arról beszélünk, hogy az Antikrisztus vagy zsidó vagy keresztény eredetű (mármint a kettő kizárja egymást) ?

    Szerintem a dolog hasonló lehet ahhoz, amikor a Zsidók könyve alaposan újraértelmez egy sor ószövetségi szakaszt — pl. Jézusra vonatkoztatja hogy pap Melkisédek rendje szerint, stb. — vagyis az Antikrisztus is lehet egyszerre zsidó eredetű, és egyszerre jelentős újraértelmezés ami már tisztán keresztény vonásokkal is rendelkezik, ami akár az Ószövetségben, akár a későbbi zsidó irodalomban már megvolt de az Újszövetséghez hasonlítva igencsak ködösen?

  • dzsaszper says:

    (hozzáteszem, látom, nem a leglényegesebb fejezet, mondhanti egy kötelező kör mielőtt a lényegesebb kérdésekre térhetni a tézis)

  • Szabados Ádám says:

    dzsaszper,

    először erre válaszolok: miért csak arról beszélünk, hogy az Antikrisztus vagy zsidó vagy keresztény eredetű (mármint a kettő kizárja egymást) ?

    A tézis 30-46. oldalán azt vizsgálom meg, hogy mi lehetett a János első levelében található antikrisztus-motívum háttere. Az opciók, amiket sorra veszek: 1) zsidó eredet, 2) szinoptikus eredet, 3) páli eredet, 4) népszerű legenda. A zsidó eredet és a keresztény eredet hipotézise között az a különbség, hogy a zsidó eredet esetében a motívum megelőzi a kereszténységet, a keresztény eredet esetében a motívum Jézussal vagy Jézus után keletkezett.

  • Szabados Ádám says:

    dzsaszper,

    1. Ha jól értem a cikk alapján Bairdet, akkor valahogy kombinálni szeretné a pietisták lelkesedését a konzervatívok érvelésével?
    Ahogy én látom, a kettő nem zárja ki egynást szükségszerűen. Sőt, Bairdtől ezek alapján legalább kicsit konkrétabb elképzelést, javaslatot várnék, hogy hogyan tovább?

    Baird alapvetően kritikai alapállásból tekinti át az Újszövetség-kutatás történetét. Én vetettem fel, hogy érdemes volna megvizsgálni a konzervatív megközelítés és a pietista alapállás egyfajta kombinációját.

    2. Ami a történet-kritikai módszer győzedelmeskedését illeti, pl. Gerhard Maier 1984-ben írt a módszer végéről. Egy kicsit kurta-furcsa számomra a módszer győzedelmeskédéséről olvasni ennyit valaki olyantól, aki nem a klasszikus liberális, csodatagadó oldalon áll hanem a pietisták lelkesedését hiányolja a konzervatív teológusoktól.

    Baird nem kérdőjelezi meg a történeti-kritikai megközelítés helyességét, csak láthatóan rokonszenvezik azzal az elgondolással, hogy a Szentírás valódi ereje nem a történetben áll, hanem a szöveggel való személyes találkozásban.

    3. Ettől eltekintve az összefoglalás önmagában alighanem szép munka… Kár, hogy túl sok használható iránymutatásról nem tudtál beszámolni, Ádám.

    Egy térkép úgy is hasznos, ha nem mondja meg, hogy hova kell eljutnunk.:)

    4. Jó, hogy a így a posztmodernben, vagy még inkább a poszt-posztmodernben felfogjuk, hogy a felvilágosodás és modernizmus mit jelentett a teológiára nézve… Nem vagyunk egy csöppet elkésve? Engem legalábbis jobban érdekelne az, hogy az elmúlt 1-2 évtized eszmeisége milyen kihívás elé állítja teológiánkat és apológiánkat

    Meggyőződésem, hogy az elmúlt évtizedeket csak a felvilágosodás fényében érthetjük meg. Baird ebben a kötetben a gyökereket tárja fel, ami számomra nagyon izgalmas vállalkozás. A másik két kötetben közelebb jut a mi korunkhoz.

    5. Külön köszönet a tézisért. Sajnos mérsékelten van időm olvasni, belenéztem, most egy jó darabig lesz mit olvasnom

    Örülök.:)

  • dzsaszper says:

    Ádám, köszönöm a válaszokat, így egy kicsit jobban értem, miről szól ez a cikk 🙂

    ami az antikrisztus-motívumoit illeti, a kérdés az, hogy a zsidó eredet mit jelent, zsidó eredetnek tekintjük-e, ha egy meglévő zsidő motívumot János/Jézus/a szinoptikusok/Pál/a kereszténység jelentős módon továbbgondol, úgy, hogy azért még rá lehet ismerni, de csak nagyon épphogy, annyi mindent tesz hozzá/értelmez át?

  • Szabados Ádám says:

    Igen, ha az újszövetségi szerzők egy zsidó motívumot használtak fel, akkor az általam használt kategóriák szerint az zsidó eredet. A fogalom akkor keresztény eredetű, ha nem egy zsidó fogalmat hasznosítottak, gondoltak tovább.

  • dzsaszper says:

    Az első talán igazán érdemi — és talán meglepő — kérdésem a dolgozathoz, a 3.2 részhez, hogy a Szentlélek és az üzenet egyáltalán szétválasztható-e ennyire, és nem lehet, hogy a felkenetés nem-e a lélek lés üzenet egységét jelenti-e?
    (felkenetés = anointing, ha tudsz jobb magyar fordítást, szívesen átveszem, a kenet szótól kicsit kiráz a hideg, a kenetteljes jut eszembe ami kissé lejáratódott szerintem)

  • dzsaszper says:

    A 4.1 kapcsán pedig arra lennék egy kicsit kiváncsi, hogy ha a másik kéziratok alapján történik az exegézis, az mennyiben van hatással arra, hogy mit találunk a szöveg mondanivalójának?

  • Szabados Ádám says:

    3.2 Szerintem a szövegben a χρίσμα a Szentlélek, nem az üzenet, a χρίσμα bizonyságot tesz az üzenet igazsága mellett, de nem azonos azzal. Többféle értelmezés létezik, én a fejezetben emellett érveltem.

    4.1 Az οἴδατε πάντες szövegváltozatot erős érvek támasztják alá, de a mondat jelentése drasztikusan akkor sem változik, ha a neutr. acc. változatot fogadjuk el. A lényeg: tudjátok, mert kenetetek van a szenttől.

  • Gergely Erzsébet says:

    Köszöntelek Ádám!

    E – mailt próbáltam küldeni a “Kapcsolat” – nál megadott címre:
    posta@szabadosadam.hu, de visszaküldte a rendszer. Segítség len –
    ne, ha küldenél egy rövid üzenetet a megadott e-mail címemre!
    Számíthatok erre?

    Erzsi néni

  • dzsaszper says:

    Ádám,

    láttam a többféle értelmezést, nekem a legszinpatikusabb talán az, hogy a lelket és az üzenetet nem lehet szétválasztani, a felkenetés pedig a kettő együtt, mind a Szentlélek és az evangélium egysége, mind pedig a hamis lélek és Krisztus tagadásának egysége.

  • Szabados Ádám says:

    Igen, Jánosnál ezek összetartoznak, de nem azonosak egymással. Szerintem.

  • dzsaszper says:

    Szerintem sem azonosak, csak a felkenetés szempontjából elválaszthatatlanok 🙂

  • Gergely Erzsébet says:

    “…….
    Számíthatok erre?”

    Visszajelzésed Ádám, itt is megköszönöm.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum