Istenközpontú fordulat

2016 aug. 15. | Divinity, Hermeneutika, Spiritualitás | 3 hozzászólás

Érthetetlen és emészthetetlen a Biblia üzenete, ha nem tisztázzuk rögtön a kezdet kezdetén, hogy a könyv középpontja, kezdete és célja Isten. A modernitás aufklérista gőgje az embert tette középponttá, kezdetté és céllá, ezért a Biblia üzenetét is ebből a nézőpontból vizsgálja. Ez a gondolkodás a valóságot önmagához viszonyítja, mint egy gyermekkori nárcizmusban ragadt Donald Trump, és ezt azon oknál fogva nem látja problémának, hogy elképzelni sem tud más perspektívát. Tulajdonképpen érthető, hogy az ember a saját szemszögéből akarja értelmezni a Szentírást, de Isten szava éppen ebből hív bennünket megtérésre. A megtérés az értelem perspektívaváltása. Metanoia. Annak felismerése, hogy a világ nem körülöttünk forog, és hogy saját helyzetünk javíthatatlanul zavaros, amíg nem vesszük észre a rajtunk kívül álló középpontot.

Az előbb azt mondtam, hogy a kezdet kezdetén tisztáznunk kell ezeket. A Biblia első mondata valójában ezt teszi, amikor kijelenti: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” Kezdetben (בְּרֵאשִׁית) nem volt más, csak Isten (אֱלֹהִים), aki teremtett. Nem volt még tér, idő, anyag, energia, csak Isten és a Szó, amely által minden létrejött. Ez a kiindulópont, a szög, ahonnan jól látszik minden egyéb (még ha távolról és homályosan is, hiszen Isten gondolatai nem a mi gondolataink, és Isten útjai nem a mi útjaink). „Bizony, tőle, általa és érte van minden: övé a dicsőség mindörökké.” Az apostol, aki e szavakat leírta, egy pillanatig nem hitte, hogy Isten kinyilatkoztatott szándékait, cselekedeteit, ígéreteit és céljait emberi bírálatnak alá lehetne vetni. A fazekas dönti el, hogy mit csinál az agyaggal, hogy mondhatna a fazék bírálatot a fazekas munkájáról?! Ha megbotránkoztat bennünket ez a hasonlat, valószínűleg mi sem fogtuk fel, hogy a valóság középpontjában Isten áll.

Isten igéje radikális, totális paradigmaváltásra hív bennünket. Olyan noetikus pálfordulásra, melyhez képest Kopernikusz heliocentrikus fordulata apró váltóállítás a valóságot kutató értelem számára. Megtérni annyit jelent, mint feladni a törekvésünket, hogy a magunk szempontjából értelmezzük a világot. A megtérés az, hogy istenből visszaváltozunk emberré, és elfoglaljuk a helyünket Isten univerzumában. Amikor megtérünk, a Szó hatására belátjuk, hogy csak egy Isten van, és fejet hajtva imádóivá válunk. Ez a legmeghatározóbb, mindent megelőző hermeneutikai döntés. A felvilágosodás, amely az embert teszi kiindulóponttá, ennek antitézise: Ádám és Éva autonómia-törekvésének modernkori megerősítése. Lényegét tekintve Isten Szavával való dacolás, saját istenségünk konfirmációja.

Az az Isten, aki azt mondta: „Önmagamért, önmagamért cselekszem… Nem adom másnak dicsőségemet!” – nem adja másnak a dicsőségét és mindent önmagáért cselekszik. A Biblia Istene nem veti alá magát emberi ítéletnek, és nem teszi függővé döntéseit attól, hogy az éppen aktuális erkölcsi közvélekedés jóváhagyja-e azokat, vagy hogy emberi logikák tudják-e a döntéseket koherens rendszerben értelmezni. Isten döntéseinek erkölcsi alapját saját természete adja, de hogy azok valóban erkölcsösek-e, azt éppen a valóság istenközpontú természete miatt nem tudjuk külső mércével megmérni. Isten olykor félelmes, máskor könyörületes tetteiből csak azt tudjuk meg, hogy ő az ÚR (vö. Ez 6,13; 36,11). Bennünket nem tesz bíráivá, és nem bízza magát ránk, még emberként sem, mert tudja, mi lakik az emberben (vö. Jn 2,25).

A fő kérdés ezért nem az, hogy megbízhatunk-e Istenben, hanem az, hogy megbízunk-e benne. Mivel az előbbi kérdést saját nézőpontunkból nem tudjuk megválaszolni, az utóbbira kell határozott választ adnunk.

3 hozzászólás

  1. dzsaszper

    Az utolsó bekezdéshez. Szerintem nem igaz, hogy (egyáltalán) nem tudjuk megválaszolni a saját szempontunkból, hogy megbízhatunk-e Istenben.
    Inkább addig nem tudjuk megválaszolni, amíg (legalább kicsiben) el nem kezdünk megbízni benne… Ahogy elkezdünk megbízni benne, idővel egyre több visszaigazolást kapunk, tapasztalaot szerzünk arról, hogy megbízhatunk-e benne… (ahogy ez emberekkel is így van)

  2. Vértes László

    Ádám, nem hagyod figyelmen Isten végtelen szeretetét, amelybe NEM FÉR BELE az emberiség sorsát l’art pour l’art részletként kezelő tervezés? E végtelen szeretet nem emberi kitaláció, hanem Isten saját nyilatkozata az irántunk való hozzáállásáról. Nem az ember kényszeríti rá Istenre az elképzelését, hanem Isten önként korlátozza saját magát erre a humanista felelősségre.

    Azaz biztosan tudhatjuk, hogy hosszú távban gondolkodva Isten nagyobb humanista nálunk. Nem vakon bízunk benne, hanem hisszük, hogy az Ő humanizmusa átgondoltabb, és jobban működik a miénknél, ezért hagyatkozunk önként rá. Ez elég közel áll az általad írtakhoz, mégis mintha lenne némi eltérés.

  3. dzsaszper

    Kedves László,

    nehezen tudom értelmnezni Isten humanizmusát a kommentedben. Elég sokféleképpen lehet érteni.
    Ha van is a Biblia Istenének humanizmusa, az arról szól, hogy Jézus Krisztusban, a Szentlélek által újjáteremt… és bármi egyéb ennek az isteni szeretetnek a megcsúfolása.

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK