A sorozat előző bejegyzésében János első leveléből mutattam meg egy mondatot, amely Isten bizonyságtételének episztemológiai jelentőségéről szólt. Isten bizonyságtétele, amellyel bizonyságot tesz Fiáról, Jézus Krisztusról, erősebb, mint az emberek bizonyságtétele. Most ugyanezt a gondolatot két további példával szeretném alátámasztani. A levél kétszer is félreérthetetlenül kimondja, hogy az Istennel való egységünkről onnan szerzünk tudomást és bizonyosságot, hogy a Szentlélek van bennünk. „Aki pedig megtartja az ő parancsolatait, az őbenne marad, és ő is abban; és ezt, hogy ő bennünk van, abból tudjuk meg, hogy a Lelkéből adott nekünk.” (1Jn 3,24); „Abból tudjuk, hogy benne maradunk, és ő mibennünk, hogy a maga Lelkéből adott nekünk.” (1Jn 4,13) Elmondom, miért fontos ez a gondolat.

János nem olyan ismeretelméleti keretben gondolkodik, amely a megismerő alanyt leválasztja a megismerés tárgyáról, hogy ezáltal kizárja a megismerés szubjektív elemeit. Nem teljesen idegen tőle a külső támpontok és bizonyítékok keresése, hiszen a 4. rész elején a lelkek megítélésére buzdít, és azt hangsúlyozza, hogy a lelkeket az apostoli tanítás alapján tudjuk megítélni. „Mi Istentől valók vagyunk: aki ismeri Istent, az hallgat ránk, aki nem Istentől van, az nem hallgat ránk. Erről ismerjük meg az igazság lelkét és a tévelygés lelkét.” (1Jn 4,6). A megbízható külső támpontoknak János gondolkodásában is van helye.

Amikor azonban az Istennel való kapcsolat bensőségességéről van szó, és arról, hogy hogyan lehetünk bizonyosak afelől, hogy jó „helyen” vagyunk, János nem külső, hanem tapasztalati bizonyítékot emleget. Onnan tudhatjuk, hogy Istenben vagyunk, hogy a Lelkét adta nekünk. János abból indul ki, hogy a Lélek vétele tapasztalás, amelyről tudomásunk van. Tudjuk, hogy Istenben vagyunk, mert tudjuk, hogy a Lelke bennünk van. A Lélek bennünk létéből következtetünk a helyzetünkre.

Azt, hogy Isten Lelke bennünk van, János szerint nem onnan tudjuk, hogy valami mást tudunk, és abból következtetnénk rá. Azt, hogy Isten Lelke bennünk van, onnan tudjuk, hogy Isten Lelke bennünk van. Ez közvetlen tudás. Olyan, mint a fájdalom vagy az öröm. Honnan tudom, hogy öröm van bennem? Onnan, hogy örülök. Honnan tudom, hogy fáj valami? Onnan, hogy fáj. Honnan tudom, hogy Isten Lelke bennem van? Onnan, hogy bennem van. Maga a tapasztalat hitelesíti a tapasztalatot.

János egyáltalán nem fél attól, hogy a bizonyosságnak szubjektív megalapozást adjon. Ismeri az igazság külső forrását is, az apostoli tanúságtételt, amely egyfajta objektív filterként használható a lelkek megítéléséhez, de a bizonyosság végső forrását a Lélek megtapasztalásában találja meg és onnan eredezteti. „Abból tudjuk, hogy benne maradunk, és ő mibennünk, hogy a maga Lelkéből adott nekünk.” A Lélek megtapasztalása János számára episztemológiai kiindulópont. A megismerés végső soron személyes, és végső soron Istentől jön. Ajándék és megtapasztalás. Az igazságot akkor ismerjük igazán, és akkor van róla bizonyosságunk, ha bennünk van, mi pedig benne vagyunk.

2 hozzászólás a “Episztemológiai jelentőségű igék (15)” bejegyzéshez

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum