A legfélelmesebb kép Értelmező házában a vaskalitkában lévő ember képe. Azé az emberé, aki elindult a hit útján, de aztán a vágyait követve kétségbeesésbe jutott. A vaskalitkás ember képétől évszázadok óta megborzongunk, mert sok ilyen embert ismerünk mi magunk is. A kép egy tragikus helyzetet fest le, amelyben egy ember, aki elhagyta a hitét, semmilyen békességre nem lel többé. Sötét és tökéletesen reménytelen kép, de figyeljük meg, hogy a kétségbeesett ember helyzetének megváltoztathatatlanságát nem Értelmező, hanem ő maga mondja ki. Ő gondolja azt, hogy a zárat nem lehet kinyitni. (Amiben lehet számunkra azért némi remény.)
„Ekkor megfogta kezét s egy sötét helyre vezette, melyen egy ember vaskalitkában ült. Az ember igen levertnek látszott. Össze voltak kulcsolva kezei, s olyformán sóhajtott, mintha szíve akart volna megszakadni.
Mit jelent ez?, mondá Keresztyén.
Értelmező pedig parancsolta, hogy maga beszéljen az emberrel. Keresztyén az embert így szólította meg: ki vagy? az ember így felelt: most az vagyok, ami egykor nem valék.
Keresztyén. Hát mi voltál egykor?
Ember. Egykor, őszintének látszó, reményteljes hívő voltam (Luk 8,13), úgy a magam, mint mások szeme előtt. Egykor azt hittem, hogy helyes úton járok a mennyei város felé, s még csak az oda juthatás gondolatának is örvendettem.
Keresztyén. Jó, de hát mi vagy most?
Ember. Most, a kétségbeesés fia vagyok, s attól úgy körülvétettem, miként e vaskalitkától. Ó, és nem futhatok. Nem, most már nem!
Keresztyén. De hogyan jutottál ez állapotra?
Ember. Abbahagytam az őrködést és a józanságot. Kicsapongásaimnak szabad féket engedtem. Az ige világossága s Isten jósága ellen vétkeztem. Megkeserítém a Szentlelket s ő engem elhagyott! Kísértettem az ördögöt s ez el is jött hozzám. Istent haragra ingereltem, s ezért elhagyott. Szívemet már oly keménnyé tettem, hogy lehetetlen a megbánás.
Ily emberre nézve, kérdé Keresztyén Értelmezőtől, nem marad-e már fenn semmi remény?
Kérdezd meg tőle, mondá Értelmező.
Nincs – úgymond Keresztyén – semmi reményed? Kénytelen vagy fogva maradni a kétségbeesés vaskalitjában?
Ember. Nincs – semmi!
Keresztyén. Hogyan? az Áldottnak Fia csak ily könyörületes volna?
Ember. Én megfeszítém magamnak az Isten fiát (Zsid 6,6), őt (Luk 19,14), és igazságát megvetettem, vérét tisztátalannak tekintém s a kegyelem Lelkét kigúnyolám (Zsid 10,29). Azért minden ígéretből magam zártam ki magamat, s most nem marad nekem egyébb hátra, mint az ítéletnek valami rettenetes várása, és a tűznek lángja, mely engem, mint ellenkezőt fel fog emészteni (Zsid 10,27).
Keresztyén. Mi indított arra, hogy magadnak ily állapotot szerezz?
Ember. A kicsapongások, élvezetek s e világ előnyei, miknek élvezetéből egykor nagy örömöket ígértem magamnak; most azonban ezek mindenike úgy szúr, úgy rág, mintha mérges féreg volna.
Keresztyén. De hát bűnödet megbánván, nem térhetsz még vissza?
Ember. Isten a megbánást megtagadta tőlem. Szava nem serkent többé engem a hitre. Igen, önmaga zárt be a vas kalitkába, s az egész világ sem tehet többé szabaddá. Örökkévalóság! ó, örökkévalóság! mint küzdjek a gonosz ellen, melyet szünet nélkül hozol reám?
Gondolj ez ember nyomorára, mondá Értelmező Keresztyénnek, s álljon előtted örök intésül.
Igen, így szólt Keresztyén, ez borzasztó! Isten segíts, hogy őrködhessem s józan legyek az imára, hogy ez ember nyomorának forrását elkerülhessem.„
Lukács 8:14 szerint „Akiknél a tövisek közé esett, azok hallották az igét, de mikor elmennek, az élet gondjai, gazdagsága és élvezetei megfojtják azt, és nem érlelnek termést.” Ismerőseim közül sokan nem „az élet gazdagsága és élvezetei”, hanem a „az élet gondjai” miatt ülnek a kalitkában. Gyülekezetbe még járnak, sőt némelyek még szolgálnak is, de a „krisztusi szabadságban való örvendezés” eltűnt az életükből és maradt a taposómalom.
Régi lelkigondozási és pásztorlási problémát ír le.Könnyen ítéletet mondunk az ilyen felett hogy nem is tért meg. miközben nem ilyen egyszerű a helyzet. De ha megtért akkor üdvössége van előbb utóbb helyreáll. Mások ezt látják az üdvösség elveszíthetősége bizonyítékának. De akkor hol van Isten mindent elsöprő kegyelme? Wesley alighanem ezen tapasztalatból vonta le a kegyelem kétlépcsős munkáját. Van először az üdvösség kegyelmét kapja meg az ember, utána a bűn fölötti győzelem kegyelmét a második áldást. Egy gondom van ezzel a tapasztalatunkra elvileg lehet egy jó magyarázat ez, de bibliából valahogy mégsem látom igazolva. Mások a démonoktól és átkoktól való szabadulásban kutakodnak. Őszintén szólva magam is sokszor átéltem több évtizedes hívő élet és pásztorló segítés után is a tanácstalanságot és tehetetlenséget. Hol húzzuk meg a határt? Vannak testvéreink akik 10 évvel a megtérésük után sem tudják elhagyni a dohányzást pedig szeretnék, más (külsős) keresztyének meg már ezt az elvárást is törvényeskedésnek tekintik felháborodottan kérik számon hogy lehet ez egyáltalán a teljes jogú gyülekezeti tagság feltétele. A 80-as években amikor megtértem magától érthetődő volt hogy onnantól kezdve nem vágytunk diszkóba, világi szórakozóhelyekre, 20-25 évvel később már megtért ifjú testvéreim nem értették mi rossz van abban hogy szükségük van rá hogy ilyen helyeken kiengedjék a gőzt. Hiszen már nem piálni, pasizni, csak a társasággal táncolni megy(nem missziózni).Vagy régen voltunk nagyon törvényeskedők, vagy napjainkra tompult el a szellemi érzékenység. Vagy csak kulturális különbség lenne?
Ezt a hasonlatát nem tartom túl jónak. Szerintem az ilyen ember nem szomorú, nem letört, hanem inkább kicsapongó és gúnyolódó.
„most nem marad nekem egyébb hátra, mint az ítéletnek valami rettenetes várása, és a tűznek lángja, mely engem, mint ellenkezőt fel fog emészteni”
Aki ezt mondja, máris méltó lett az ellenkezőjére, azaz oka van az óvatos optimizmusra.
„…………………….. de figyeljük meg, hogy a kétségbeesett
ember helyzetének megváltoztathatatlanságát nem Értelmező, hanem ő
maga mondja ki. Ő gondolja azt, hogy a zárat nem lehet kinyitni.
(Amiben lehet számunkra azért némi remény.)”
Tapasztalatom, hogy még ilyen élethelyzetből is van szabadulás.
Voltam „vaskalitkában ülő ember”, szenvedélyek láncaitól megkötözve.
Visszatekintve az volt a legambivalensebb, amikor az új, krisztusi
énem szabadulásra vágyott, ugyanakkor az ó emberem rettegett a szen –
vedélyek kiélésének megfosztottságától.
Sorsdöntő fordulat akkor következett be, amikor a vaskalitkában ülve
a Jeremiás 2:20/a versrészt olvastam:
„Bizony régóta széttörtem a te igádat, és letéptem köteleidet”
de reakcióm mindaz ideig a 2:20/b – nek megfelelő viselkedés volt:
„:mindamellett minden magas halmon és minden lombos fa alatt bujálkodsz
vele te, mint egy parázna.”
Mint éles tőr járta át szívem a felismerés, ami beismerés követett.
Nem törődtem tovább a szenvedélyeimtől való megfosztottság fájdalmával,
hanem hittel belekapaszkodtam Isten ígéretébe, hogy szenvedélyem kötelei
le vannak tépve. Ekkor azt vettem észre, a vaskalitka zárja felnyílt, én
pedig ujjongó örömmel léptem ki ajtaján.
Huszonegy éve vagyok a kábítószerfüggőség vaskalitkájában.
„Huszonegy éve vagyok a kábítószer függőség vaskalitkájában.”
Rövid kommented, mely segélykiáltásnak tűnik számomra, olvasom Tihamér.
Amit feladatomul látok, hogy odaállok a „törésre”, mely elválasztás ké –
pez Isten és közted, és az Ő jelenlétében téged is imádságban hordozlak.
Továbbá, amennyiben nickneved mögött férfi van, bizonyos vagyok abban,
ha szükséges, Isten tud számodra adni olyan férfit, aki segítségedre lehet.
Kedves Erzsébet, köszönöm a hozzászólást, valóban Tihamér vagyok és valóban férfi. Nagyon sok segítséget kaptam már mindenfelől, tizenöt alkalommal voltam különféle elvonókon és rehabokon, háromszor megjártam a börtönt és az alvilág, vagyis a pokol különféle bugyrait. Mindezzel párhuzamosan nagyon – mindíg is , tulajdonképpen gyermekkorom óta – kerestem a az igazságot. A keleti filozófiák, a gnózis és az ezoterika felől érkeztem a kereszténységhez, melyben legelőszőr az úgynevezett misztikusok, majd az egyházatyák és – csak legvégül érdekes módon – a Biblia ragadott meg. Katolikus vagyok, négy és fél évvel ezelőtt kaptam az Istentől egy protestáns feleséget, akivel nagyon szépen összecsiszolódtunk. Ő volt az aki igazán megszerettette velem a Bibliát, én meg megszerettettem vele az egyházatyákat, Ratzingert, Hans Urs von Balthasart, az orosz sztareceket, a katolikus és ortodox liturgiát és a gregoriánt. Sokfelé megfordultunk együtt, protestáns és katolikus közösségekben, kolostorokban és házicsoportokban. Ma már nem vitatkozunk, én nem akarok belőle katolikust csinálni, ő meg nem akarja, hogy protestáns legyek. Gyönyörűen kiegészítjük egymást. Ha ő nem lenne, már nem élnék. Azt szoktam mondani, ő a legnagyobb istenbizonyítékom, amit sajnos a legutóbbi visszaesésemkor az Istenbe vetett hittel együtt majdhogynem teljesen elvesztettem. Írtam is nemrégiben egy keserű-csalódott hangvételű levelet Ádámnak, aki mindennek ellenére nagyon rendes és megértő volt velem. A hitemet, amit már veszni láttam, tegnap nyertem vissza egy gyönyörű lelkinapon, amit Barsi Balázs ferences tartott itt nálunk a Felvidéken. Most újra el tudom hinni, hogy van tovább, hogy Isten él és velem van. Persze az ördögnek nagyon nem tetszik ez az állapot, hiszen már majdhogynem teljesen az övé voltam és továbbra is agyafúrt módon igyekszik visszanyerni a már sajátjának hitt területeket bennem. De hát mindannyian ezt a harcot harcoljuk és mindenkinek a magáé a legnehezebb – nem kell ahhoz kábítószerfüggőnek lenni, hogy megtapasztaljuk a gonoszlélek kísértéseit. Hát, kábé ennyit egyelőre, mindenesetre nagyon szépen köszönöm a hozzászólást, nagyon jól esett.
„…… …… köszönöm a hozzászólást, …… … …..”
Szívesen.
Számtalan példa mutatja, hogy amiért egyesek vaskalitkába jutnak, mások mégsem… vagy nem végleg. Szerintem is mindig van kegyelem Istentől ha igazán összetörünk, hozzá kiáltunk és bízunk benne meg ígéreteiben.
Persze ez nem zárja ki, hogy egyesek sokáig maradhatnak ebben a kalitkában akár igazi bűnbánat nélkül akár Isten kegyelmében való kételkedés miatt vagy éppenséggel amiatt, hogy meg sem voltak igazán térve csak emberi erölködés volt Krisztus követésük.
Kedves Tihamér,
köszönöm a bizonyságtételedet.
(Sok ilyen, saját esendőségünkkel szemnbenéző bizonyságtételre volna szükség. Olykor sajnos a látszatnak megfelelés, önfényezés és egy tehervonatra való keresztény máz határozza meg a bizonyságtételeket, amelyekkel kapcsolatban szerintem kár a gőzért.)
Fontos, hogy ugyan a kábítószer vaskalitka, de nagyon nem a Bunyan féle vaskalitkában ülő ember vaskalitkája. Ez utóbbi ugyanis annak a vaskalitkája, hogy az érintett ember csak a saját erejében bízik, Istenben már nem hajlandó és szavai szerint már nem képes bízni — éppen ezzel zárja be saját magát.
Kedves Tihamér!
Ne érts félre nem gondolom, hogy pont az én okoskodásomra van szükséged, de nem tudom megállni a kommentelést, mert ott van bennem a kósza gondolat, hogy mi van ha mégis.
rehabokból nagy a felhozatal:
http://reformatus.hu/mutat/6105/
érdemes elolvasni mindegyiknek a leírását
„lelkigondozói odahajlás – szaknyelven pásztorál-, pszichoterápiás tevékenység – és tanácsadói szolgálat”
„személyközpontú szemlélettel humanizált terápiás csoport”
„kanadai Portage modell alapján dolgozik, mely a klasszikus önsegítő terápiás közösség megőrzése mellett a szociális” bla-bla-bla
viszont az utolsó helyről jó dolgokat hallottam
Református Iszákosmentő Misszó
A szolgálatunk üzenete a szenvedélybetegségben, főként alkoholfüggőségben élő emberek számára a János evangéliumának 8. részének 36. verse: „Ha a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek.” Gyógyító munkánk szervezését, vezetését, a Kékkereszt Egyesülettel végezzük Dömösön.
Misszióvezető: Némethné Balogh Katalin
Cím: 1151 Budapest, Alag utca 3.
Telefon: +36–1-307-7160
E-mail: rim@rmk.hu
Telefon: +36–30-567-6329
szerintem egy telefont megér, úgy tudom mehetnek kábítószer függők is.
ez lehetne mondjuk nem a tizenhatodik, hanem az utolsó.
(ha még nem volt)
ha elmész, az útra ajánlom Siklós Józseftől (azt hiszem ö volt az alapítója a missziónak) Az újszülött természetrajza c. könyvet.
Kedves István!
Az elvonókról, rehabokról ma, negyvenegy évesen már azt gondolom, hogy a függőségi játszmák részei. Persze, vannak helyzetek, amikor nagy segítség lehet a szenvedélybeteg és a család részére egy ilyen „pihenő” valamelyik intézményben. Barátaim ismerőseim azt szokták mondani nekem: „te már mindent tudsz”, illetve: „a teóriát tökéletesen ismered.” Ez így van, minden nagyképűség nélkül egyetérthetek barátaim megállapításával. Most a megvalósítás, a realizáció ideje van, elég a játszmákból, a szerepekből, az elvonókból és a segítségnyújtás-keresgélésből. Mindenesetre köszönöm a hozzászólást! Üdv!