Jó az, ha hittel közelítünk a Biblia szövegéhez?

2010 nov. 9. | Divinity, Filozófia, Hermeneutika, Tudomány | 3 hozzászólás

Tegyük fel, hogy két ember azonos felkészültséggel és alapossággal közelít a bibliai szöveghez, de egyikük azzal az előfeltevéssel olvassa, hogy az pusztán egy vallási meggyőződésektől befolyásolt ókori dokumentum, a másik viszont ugyanezt az ókori dokumentumot Isten megbízható kijelentésének tartja. Melyiküknek van nagyobb esélye arra, hogy közelebb kerüljön a szöveg valódi jelentéséhez? (A kérdésem persze arra a bátor előfeltevésre épít, hogy a szövegeknek van jelentésük.)

Ahhoz, hogy a kérdést megválaszolhassam, egy kis kitérőt kell tennünk az episztemológia (ismeretelmélet) világába. A felvilágosodás óta egészen a közelmúltig uralkodó karteziánus ismeretelmélet a kételyre alapozta a bizonyosságot. Azt tartotta kívánatosnak, hogy a vizsgálódó egyén tegye félre előfeltevéseit, előzetes meggyőződéseit, sőt, egész szubjektumát, és úgy közelítsen a megfigyelése tárgyához, hogy a szubjektív megfigyelő és a megfigyelés tárgya lehetőleg ne keveredjen egymással, a kettő közötti kölcsönhatás ne befolyásolja a megfigyelést. Eszerint a kétely mint eszköz biztosítja az objektivitást, a hit mint előfeltevés viszont károsan befolyásolja a megfigyelést. A megfigyelőnek semlegességre és tudományos közömbösségre kell törekednie. Descartes nyomán elindulva Kant azt is leszögezte, hogy a tiszta értelem vizsgálódása nem terjedhet ki az immanens világon túli területekre, a tiszta értelem világa és a hit világa szükségszerűen elválik egymástól.

A felvilágosodás ismeretelmélete egészen a közelmúltig a Biblia tudományos vizsgálatában is egyeduralkodó lett. A teológiai iskolák többségében azt tanították, hogy az a jó, ha a megfigyelő megfelelő távolságot tart a bibliai szövegtől, és megfigyelését a kétely vezeti. A szöveg helyes értését a kételyre alapozó (vö. Descartes), és a transzcendens okokat eleve kizáró (vö. Kant) történeti-kritikai módszer megfelelő alkalmazása garantálja. Persze a kétely pusztító erővel hatott a Biblia történeti megbízhatóságáról alkotott képre, de mivel a cél a végső bizonyosság volt, ehhez pedig a karteziánus rendszerben a kétely vezetett, ezt az áldozatot meg kellett hozni.

A felvilágosodás óta újból és újból felbukkantak ébredési mozgalmak, melyek szembe mentek a történeti-kritikai módszerrel, és valamiféle hermeneutica sacra mellett érvelve a hitet elengedhetetlennek tartották a bibliai szöveg helyes értéséhez. Ezek a mozgalmak a karteziánus dogmák világában automatikusan zárták ki értelmezéseiket a komolyan vehető eredmények sorából. A felvilágosodás egész rendszerének – a kételyre alapozó módszernek és a tudományos objektivitás mítoszának – kellett megrendülnie ahhoz, hogy a hit újból pozitív szerepet kapjon a megismerésben. Kierkegaard 19. századi episztemológiája (mely tagadta, hogy a szubjektum leválasztható a megismerés tárgyáról) botot dugott ugyan a küllők közé, de a rendszert még jó száz évig vitte előre a lendülete. A karteziánus ismeretelmélet egyeduralmát egészen váratlan irányból érte végzetes ütés. A 20. század közepén magán a tudományelméleten belül születtek olyan munkák (pl. Polányi Mihály illetve Thomas Khun művei), melyek kimutatták mind a kétely módszeréről, mind a tudományos semlegesség ideáljáról, hogy azok alapvetően elhibázottak és félreismerik a tudományos kutatás és felfedezés valódi folyamatait. A szubjektív megfigyelőt nem csak nem kívánatos, de nem is lehetséges kizárni a megfigyelés folyamatából. A tudományelméleti szemléletváltásra ráerősítve mind Alasdair MacIntyre mind Marjorie Grene filozófiai életműve, mely a megismerő és a megismerés tárgya közti kapcsolatot hangsúlyozta, végleg erodálta a felvilágosodás episztemológiai talapzatát.

A karteziánus ismeretelmélet megrendülése hatalmas teret nyitott meg a bibliai hermeneutika számára. A tudományos objektivitás mítoszát elvetve Gadamer és mások inkább az olvasó és a szöveg horizontjának találkozásáról kezdtek beszélni. Új megvilágításba került a hit szerepe is a Biblia tanulmányozásában. Visszatérve a fenti két emberre, akikkel a cikket indítottam: míg a történeti-kritikai módszer azt feltételezte, hogy az első semleges, közömbös álláspontról közelít a szöveghez, a második viszont elfogultan, előfeltevésekkel, ma már esetükben inkább kétféle elfogultságról, kétféle hitről beszélünk. Az egyik hit kizárja a természetfeletti okokat és az értelem autonómiáját feltételezi, meghatározva a kutatás eredményét, a másik hit nyitott univerzumban gondolkodik, melyben a transzcendens megjelenhet az immanens világban, szintén befolyásolva az eredményt. Az egyik hit az ókori bibliai dokumentumok mögött meghúzódó vallási meggyőződéseket ballasztként, vagy szintén megfigyelhető jelenségekként látja, a másik feltételezi, hogy ezen vallási meggyőződések a helyes perspektívában láttatják és értelmezik a történéseket, hiszen maga Isten nyilvánul meg általuk. Az első hit módszertani ateizmust eredményez, a második Istentől függő értelmet.

A valódi kérdés tehát nem az, hogy jó-e, ha hittel közelítünk a Biblia szövegéhez, hanem az, hogy a hit, mellyel a Biblia szövegét olvassuk, közelebb visz-e bennünket a szöveg jelentéséhez, vagy inkább eltávolít tőle. Vanhoozer szavaival: vendégül látja a Bibliát vagy megerőszakolja? Mivel mindannyian a hitünk által látjuk a valóságot, van egy ehhez kapcsolódó további kérdés is. Végleg foglyai vagyunk saját előzetes meggyőződéseinknek, ami viszonylagossá – és ebből kifolyólag végső soron érdektelenné – tesz minden vizsgálódást, vagy esetleg képes külső erő úgy befolyásolni az előfeltevéseinket, hogy az a szöveggel való találkozáskor valódi értéshez vezessen? Máshogyan fogalmazva: van-e Szentlélek?

3 hozzászólás

  1. Sogorn

    Ez a mai bejegyzés is több, mint frappáns, nekem mégis egy teljesen ide nem illő történet jutott róla eszembe:
    H-G. Gadamer, mint bizonyára tudod, heidelbergi lakos volt (mint én is oly sokáig) és 102 évesen halt meg. Én még megértem a 100. születésnapját. A barátom, Markus, akkor teológus hallgató, pedig a szomszédja volt. Fent nevezett 100. születésnap alkalmából Markus azt a feladatot kapta az egyetemtől, hogy a filozófust sértetlenül juttassa el a születésnapi ünnepség helyszínére. Hát ez nem sikerült. Gadamer kertjében egy keskeny ösvény vezetett a háztól a kertkapuig, két ember nem fért el rajta egymás mellett. Markus udvariasságból úgy döntött, G. mögött halad majd, ha már kísérni nem tudja. G a keskeny úton megszédült, megingott…. és zuhant. Hanyatt, Márkus felé, aki a keskeny ösvényen szintén elvesztette az egyensúlyát, és szintén zuhant. Párnaként az agg filozófus alá, mintegy elkapva őt. Ott feküdtek az ösvényen a teológus diák meg a filozófus és percekig nem tudtak felállni. Szerencsére nem ez volt G. utolsó útja, valahogy felkászálódtak, elmentek a szülinapi bulira és Gadamer élt még két évet. (Azt nem mondhatom, hogy még ma is él, ha meg nem halt.)

  2. Farkasokkal táncoló

    Na ez az! Az ún. “objektivitás”, távolságtartás is “hit”. És ha éppen nem vagyok hívő, de nyitott értelemmel olvasom a Bibliát, akkor mindenképpen kétséget kell hogy ébresszen bennem a kételkedés mindenhatósága felől az, amikor Pál ekképpen festi le az amúgy “értelmes” embert: “kik értelmükben meghomályosodtak, elidegenültek az isteni élettől a tudatlanság miatt, mely az ő szívük keménysége miatt van bennük”. (Ef 4,18) Ha valaki valóban tudományos objektivitásra törekszik, fel kell, hogy tegyen önmagában a kérdést, vajon nem azért kételkedik-e, mert az ő szíves keménysége miatt meghomályosodott az ő értelme, ergo, nem képes a tisztánlátásra, hát még az objektivitásra…

  3. Miklósi H. Koppány

    Ahogy volt újszövetséges tanáromtól – Balla Pétertől – hallottam ma: Kétféle hozzáállás létezik: Bírálója leszek a szövegnek (értsd: Biblia) vagy ő lesz az én bírám.

Egy hozzászólás elküldése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK