Az előző bejegyzésben azt próbáltam elmondani, hogy az egyszerű hívők oldalán állok. Gyermeki hittel akarok hinni, és azokhoz tartozom, akik szintén így hisznek. Kommentelők ezt néha elvitatják tőlem, és azzal vádolnak, hogy teológusként lenézem az egyszerű hívőket. Megmondom őszintén, számomra a Divinity egész történetében ez a leginkább zavarba ejtő bírálat. Újból és újból előkerül, és azt hiszem, nem sikerült még igazán jó választ találnom rá. Visszadobhatnám a labdát, hogy ne olvassa a blogot, akinek túl magas, amiről írok, vagy tanuljon, hogy megértse, de ezzel csak olajat öntenék a tűzre és értelemszerűen azt igazolnám, hogy lenézem az egyszerű hívőket. Maga a különbségtétel egyébként nem tőlem származik, egyes hozzászólók kezdtek engem szembeállítani önmagukkal, az „egyszerű hívőkkel”. „Ne foglalkozz vele!” – mondta egy barátom (kicsit más szavakkal), és valószínűleg igaza van, engem valamiért mégis bánt ez a dolog.

Persze elvileg lehet az is a válasz, hogy valóban lenézem az „egyszerű hívőket”. Ez nagy baj volna, nem tudnék a tükörbe nézni, ha így lenne. Azonban bármennyi önvizsgálatot tartok is, nyomokban sem találom magamban ezt az érzést. Sőt, ha valóban lenézném az „egyszerű hívőket”, nem akarnék én is az lenni, nem fájna, amikor nem látom a saját lelkemben az egyszerűséget, és nem érezném méltatlannak a fenti vádat. Nem nézem le az „egyszerű hívőket” (akárkik is ők). Nincs a fejemben alapvető különbség teológusok és nem teológusok közt (legfeljebb a formális képzettség tekintetében, de nem a lényeget illetően), nem vagyok elitista, irtózom az elitizmustól. Azok között érzem jól magam, akik szeretik Jézust, törekednek a szentségre, szeretettel olvassák Isten igéjét, alázattal szolgálják az Urat, és engem is elviselnek. Nem érzem jól magam gőgös értelmiségiek társaságában, akik saját tudásuktól eltelve osztják az észt, és igen, lenézik az egyszerű hívőket.

Viszont azok között sem érzem jól magam, akik tudás nélkül osztják az észt, és püfölik a teológusokat. A gőgnek ezt a formáját rendkívül groteszknek látom. Fiatal hívőként értettem meg az ilyen gőg fonákságát. Olyan gyülekezetbe jártam, ahol a tudás nem volt érték, ezért mindenki tudálékossággal pótolta a száműzött tudományt. Egyszerű volt szembeszállni nekünk nem tetsző kérdésekkel: demokratizálni kell a tudást, és máris mi vagyunk fölül! Ha a tudományt demokratizáljuk, senki nincs többé olyan helyzetben, hogy fölülről, tekintéllyel beszélhetne bármiről is, ami nekünk fontos. Bár a „demokratizálás” szó helyett inkább „népi demokratizálást” kellett volna mondanom, mert pontosan az zajlott a gyülekezetben, ami a tágabb szocialista közegben: a tudományos „arisztokrácia” és „burzsoázia” lefejezése és az „alsóbb osztályok” értelmiségi pozícióba helyezése. Nem csak a hivatalokban, de az akkori gyülekezetemben is szükségtelenné vált a szorgalom és a tudás, hiszen deklaráltuk: tudással a legegyszerűbb ember is rendelkezik, tanulás nélkül is.

Mi volt mégis a gond? Az, hogy ez nem volt igaz. Ahogy a szocializmusban sem csak az történt, hogy az egyszerű emberek előtt megnyílt az út felfelé, hanem sokszor inkább az, hogy a butaságot ünnepelték, a gyülekezetben sem az lett, hogy egyszerű hívők lehetőséget kaptak a tanulásra, hanem magát a tanulást tették szükségtelenné. Így került a tudás helyébe a tudálékosság és a butaság. Fájdalmasan döbbentem rá fiatal hívőként, mennyire gőgös és ártalmas ez a tendencia. És akkor eldöntöttem, hogy tanulni szeretnék. Azt tenni, amire a Példabeszédek könyve biztat: „A bölcsességnek ez a kezdete: Szerezz bölcsességet, és minden szerzeményeden szerezz értelmet! Becsüld nagyra, és felmagasztal téged. Dicsőséget hoz rád, ha magadhoz öleled.” (Péld 4,7-8)

Középiskolás koromban sokan megtértek az osztályomban, de azt tapasztaltuk, hogy több embernél a megtérés kizárólag érzelmi döntés volt, hiányzott a hit megalapozása és az ismeret. Akkoriban került a kezembe John Stott A gondolkodó hívő ember c. könyve, amit az Evangéliumi Kiadó adott ki.  Ez a könyv az értelem keresztény életben betöltött szerepéről szólt, és számomra megvilágosító erejű volt. Stott rámutatott az anti-intellektualizmus problémájára, amely az egyházakban elképesztő méreteket öltött. Aláhúztam a könyvben egy gyülekezeti tag panaszáról szóló idézetet: „Valahányszor a gyülekezetbe megyek, úgy érzem, mintha le kellene csavarnom a fejemet és a szék alá tennem, mivel a keresztény összejöveteleken soha nem használok semmit testemnek a gallérgomb fölötti részéből!” Én is így éreztem magam, és az osztálytársaimnak sem segített ez a hitükben való felépülésben.

Stott idézi a puritán John Owent is (ezt szintén aláhúztam): „Azt a jót, amelyet értelmünk még nem fedezett fel, akaratunk nem tudja választani, és érzelmeink sem tudnak ragaszkodni hozzá.” Biztos bele lehet kötni ebbe a mondatba, de számomra akkor rettentő üdítő volt, mert rehabilitálta a lényem fontos részét, amellyel szintén az Urat akartam szeretni. Augusztinusz mondta: „Credo ut intelligam.” Hiszek, hogy értsek. Augusztinusz nem az értelemre alapozta a hitét, de a hite segítségével törekedett a megértésre. Azt akarta, hogy a hite használja az értelmét. Aki a hitet az értelemmel szembeállítja, az valójában azt mondja, hogy Isten csak félig akar birtokba venni bennünket. Kell neki az akaratunk meg az érzéseink, de nem kell neki az értelmünk. Az egyházatya ennél tisztábban látott. Az egészséges hit gondolkodik és szeretne érteni. Az Urat, a mi Istenünket teljes szívünkkel, teljes lelkünkkel, teljes erőnkkel, és teljes elménkkel kell szeretnünk.

Úgyhogy én is ezt akarom tenni. Hiszek, hogy értsek. Merek kérdezni, mert hiszek. Gondolkodom, mert az értelmem Istené. Nem félek a kételyektől, mert a hit legyőzi a világot. A hitem lámpásával bevilágítok sötét helyekre, mert egyrészt akarom tudni, mi van ott, másrészt a hit segítségével szeretnék oda világosságot bevinni. Sokszor az ismeretlentől félünk. Nekem Isten adott bátorságot ahhoz, hogy bemenjek a medve barlangjába. Egy csomó nehéz szolgálathoz nem kaptam erőt és bátorságot. Rengeteg példát mondhatnék olyan dolgokra, amelyekhez alkalmatlannak és gyávának érzem magam. Ahhoz viszont adott Isten erőt, kedvet és bátorságot, hogy feltegyek nehéz kérdéseket és a hitemmel keressem azokra a válaszokat. Részben erről szól a Divinity. Igyekszem becsületesen megfogalmazni a kérdéseket és szorgalmasan kutatni a válaszok után. Hittel. Credo ut intelligam. A gondolkodás számomra istentisztelet. Nem azért, mert minden gondolkodás istentisztelet, mielőtt valaki félreértene, hanem azért, mert a gondolkodással is Istent akarom tisztelni. „Szeresd az Urat… teljes elméddel.”

Nem csak az egyszerű hívők oldalán állok tehát, de a gondolkodó hit oldalán is. Az „egyszerű hívőket” is gondolkodásra szeretném késztetni, mert az ő elméjük is Istené. És mert lesznek olyanok a gyülekezeteinkben, akik nem akarják az agyukat a szék alá tenni, és ha ezt kérik tőlük, komoly meghasonlást élnek át. Ha egy régész vagy biológus bejön a gyülekezetünkbe, és ott Ron Wyatt hazugságaival vagy Kent Hovind hülyeségeivel traktálják, vagy kimegy onnan, vagy megerőszakolva érzi magát. Ha ellenben egy Paul Nelson, egy John Lennox, egy Yosef Garfinkel vagy egy James K. Hoffmeier anyagaival találkozik, akik saját szakterületükön bizonyították szakmai alázatukat és tudásukat, akkor a hite ünnepelni fog, mert az értelmét is bevonta az istentiszteletbe. Ha valaki számon kéri, hogy milyen alapon teszünk különbséget Wyatt és Hoffmeier, Hovind és Lennox között, akkor csak azt lehet válaszolni, hogy tudás alapján nyilvánvaló, mi a különbség. Tudás kell a különbségtételhez. A tudás megszerzéséhez meg tanulni kell. És ha erre valaki azt mondja, hogy ez az egyszerű hívők lenézése, elitizmus, akkor nagyon elcsüggedünk, mert a tanulatlanság ünneplése sem a hitet nem erősíti, sem az értelmet nem vonja be az istentiszteletbe.

40 hozzászólás a “A gondolkodó hit oldalán” bejegyzéshez

  • Élethosszig Kereső says:

    Kedves Ádám!

    Leszögezem: 100 %-ig egyetértek veled.
    De hadd mondjam el: jó lenne ezt a VISZ számára IS nyilvánvalóvá tenni valahogyan. Mert elképesztő, hogy a protestáns gyülekezetekben és a VISZ-ben milyen pedagógiailag képzetlen, módszertanilag tudatlan emberek taníthatnak. Akik a formálódó személyiség kételyeit, felvetődő, kínzó kérdéseit hatalmi, tekintélyi arroganciával lesöprik az asztalról; akiknek lilaködös, előre elhatározott, szimpla képük van a “jó” gyermekről, kamaszról, és puszta sulykolással, szabályokkal akarják a Biblia üzeneteit beléjük “verni”! Ha az ember bátortalanul felveti, hogy “a tanítás is szakma”, akkor azt a választ kapja, hogy “akit Isten elhív a gyerekmunkára, annak megadja a szükséges tudást is”. Kedvem lenne ilyenkor megkérdezni: testvérem, ha neked vakbélgyulladásod lenne, odafeküdnél-e egy olyan sebész keze alá, aki nem tanulta meg a szakmáját az egyetemen, de elhívása van? Keserűséggel tapasztalom, hogy hogyan billennek meg sorra tizenéves koruk vége felé épp a legintelligensebb fiatalok, elhagyják a gyülekezetet, sőt, nemritkán Istentől is elfordulnak, mert ébredező értelmük, kíváncsiságuk csak merev elutasításba ütközik, kérdéseikre nem kapnak őszinte, kielégítő, inspiratív, továbbgondolható válaszokat.
    Lehet, hogy nem mindenütt van ez így, de nekem e téren nagyon rosszak a tapasztalataim. Summa summárum: jó lenne, ha nem csak a természettudományok, hanem a humán szakmák terén is érték lenne a szakmai felkészültség, a módszertani fegyelem és kultúra. A gyerekmunkára a vezetés által kiválasztott emberek megbízásában ugyanis kizárólag a polgári erkölcs életvitelbeli követelményei számítanak, ezeket nagyon szigorúan veszik, de az alkalmasság a feladatra egyáltalán nem szempont. Akit a házastársa elhagyott, elváltak; aki elvesztette a munkáját és egzisztenciális gondokkal küzd; aki dohányzik, esetleg a barátaival nyilvános helyen megiszik egy-két sört jóízű beszélgetések közben – az MINDENRE alkalmatlannak minősül. Aki összeférhetetlen, ítélkező, pletykás, egyedül él és sosem volt gyermeke, képzetlen a tanításban-nevelésben – az nem probléma, arra rábízzuk a gyermekeinket. Nem egy ilyen kiábrándult fiatallal beszélgettem, és visszatérő motívum szinte mindegyiküknél: jobban érzem magam az osztálytársaim, a haverok között, mert egyenrangúak vagyunk, ott az lehetek, aki vagyok, őszintén beszélünk egymással.
    Nem tudtam mit mondani erre, mert igazuk van.

  • Nem nagyon értem én sem ezeket a kritizáló kommenteket. Meg kell valljam, vannak olyan cikkeid, amit nem értek, amivel nem tudok mit kezdeni. De ettől még eszembe nem jutna azt gondolni, hogy lenéző lennél bárkivel is.

    Egyébként a cikkek nagy részét nagy örömmel, és épülésemre olvasom, és osztom meg az ismerőseimnek.

  • Laura says:

    Szia Ádám,

    talán nem veszed rossz néven, ha ehhez hozzászólok, ugyanis nagyon fontosnak tartom a témát, és az alapvető nézetkülönbségeink ellenére mindig igyekeztem indulatmentesen kommunikálni.
    Szerintem igazad van abban, hogy az a hívő, aki magát azért tartja “egyszerűnek”, mert nem szeret vagy nem akar gondolkozni, az valóban bizonyos tekintetben tévúton jár, ugyanis az ember teljes lényként kell hogy Isten elé álljon, aki szintén “teljes lény”, így fogja csak igazán “megérteni”. Az emberi teljességhez hozzátartozik a szív és az értelem is, ezek mindegyikét használnunk kell.
    Ebből a szempontból én jobban tisztelem a “teológust”, aki tesz erőfeszítéseket a megértésért, és a keresztény hitvilágban valóban nagyon erős az érzelmek túlhangsúlyozása, ami a gyakorlatban is félreviheti az embert, tehát valóban szükséges az Isten felé való közeledést megismerésként is tudni.

    Ugyanakkor, nagyon fontos látni azt, hogy a görög filozófiai hagyomány, ami az európai kultúrát gyakorlatilag meghatározta, magára a teológiára is hatott, és mind elméletében, mind gyakorlatában túlságosan racionalizálttá tette. Ehhez hozzáadódott az elmúlt évszázadokban kialakult materialista gondolkodás és a természettudományos módszer (amit mindenek felett állóan sikeresnek hittek) kihatása a bölcsészeti tárgyakra is. Ez a tendencia nem csak a teológiában, de a filozófiában, a történet- és irodalomtudományban, stb, is megfigyelhető. A gondolkodásunkban ennek köszönhetően megjelent egy olyan elem, melyet a régi “bölcsek” nem ismertek, akik gondolkodásban sokkal szabadabbak voltak, sőt, az Isten felé irányuló megismerésben is.
    Szóval a GONDOLAT, A GONDOLKOZÁS MENETÉNEK SZABADSÁGA a filozófiai és racionális alapokon nyugvó teológiában nem igazán van jelen, ugyanis nem ismerik fel ennek a szabad közelítésnek a rendkívül fontos jelentőségét. Maga a filozófia is a logikán alapul, ami a szellem mozgásának szabadságát már eleve valamennyire gúzsba köti.

    Aztán: magát a tudást olyan alapfogalomként használjuk (hasonlóan a nemrég említett történelemhez), amit nem szoktunk újra és újra átgondolni, jelentését mintegy természetesen adottnak vesszük.
    Úgy látom, te is egy dimenzióban értelmezed a tudást és a gondolkodást – holott, teljesen más jellegű az a tudás, melyet az empirikus, természeti megismerés során nyerünk, és másnak kell lennie annak, amit az Isteni valóság megismerése közben.
    Ez utóbbi ugyanis nem pusztán emberi erőfeszítés eredménye, hanem Isten és ember együttes munkája, és a bölcsesség, a magasabbrendű tudás a kegyelem aktusát sem nélkülözi. Itt szerintem még nagyon fontos az, hogy Isten – véleményem szerint – nem egyszerűen csak megajándékoz a tudással, hanem az ember ÉBERSÉGE, FIGYELME is nagy szerepet játszik, amit Jézus a nyitott szem és halló fül szimbólumával mond el, ebből teljesen egyértelmű, mi az ember feladata e tekintetben. Az embernek ki kell nyitnia a szemét és a fülét, hogy Isten Igéjét lássa és hallja — DE, itt jön a bökkenő: ez nem működik megfelelő és ehhez passzoló ÉLETGYAKORLAT nélkül.
    Ha valaki folyamatosan rohan, semmire nincsen ideje, leköti magát ezerféle dologgal, az nem fogja Isten hangját a saját életében meghallani, és a teológia, mint a formális tudás iskolája, nem tanít életgyakorlatot, én legalábbis erről nem hallottam, ugyanolyan iskolai keretek között zajlik az oktatás, mint más tárgyak esetében. Rengeteg feladatot, kötelességet rónak a hallgatókra, amivel éppen az Istenre szánandó IDŐBŐL vesznek el.
    Azaz szerintem nem az a probléma – ismét csak az én véleményem szerint – a teológiával, hogy fontosnak tartja a megismerést és a gondolkodást, a dolog ennél jóval összetettebb. Ahogy írtam feljebb, a gondolkozás SZABADSÁGÁNAK hiánya érhető tetten benne (köszönhetően különféle előre kiokolt módszereknek), másodsorban az is gond, hogy erre a tudásra nem a hagyományos tudástól eltérőként tekintenek, és ezáltal MÓDSZEREIBEN, oktatási stílusában nem különbözik attól.

    Úgy gondolom, a természeti igazságok és az isteni igazság MÁSKÉNT TÁRULNAK FEL az ember számára, és a mai ember ezt a megkülönböztetést már nem érzi, ezért a teológiai oktatásban sincs jelen.
    Ismét visszatérek Jézus világosság-hasonlataira; ahogy az ember egyre jobban közelít ezekhez az isteni igazságokhoz, úgy azok egyre bensőségesebbek lesznek számára, hiszen a világosság forrása is maga a lény, akiből a világosság árad. De Jézus ezt a “létmódot” nem csak magának tartja fenn, hiszen a tanítványok maguk is a “világ világossága” lehetnek, a világosság pedig az igazság, az igaz tudás, a tisztánlátás szimbóluma is Ez a szimbólum számomra teljesen egyértelmű. Vagyis egyre kevésbé objektív és exteriorizált lesz a tudás (ami az empirikus tudásra nem igaz), egyre kevesebb könyvet, KÜLSŐ forrást igényel, miután maga az ember is egyre közelebb kerül az igazság Forrásához.

    Ezt a fajta tudást érti szerintem bölcsesség alatt a Biblia, nem pedig a hagyományos tudásban és gondolkodásban való feljebbjutást, szóval a probléma, amit felvetsz, nem merül ki az egyszerű hívő – teológus ellentétbe állításával, hanem a tudásról alkotott elképzeléseinket is érinti, és a megismerés gyakorlatát, módszereit is.

    Ez azonban oly mértékben távol áll a modern ember gondolkodásától, hogy ahhoz, hogy ezt ne tartsuk bolondságnak, a modern gondolkodást is le kell vetkőzni, ami, ahogy említettem, erősen terhelt a nyugati filozófiai és tudományos hagyomány hatásaival.
    Szerintem ez a kérdés megérdemelné, hogy komolyan és mélyen foglalkozzunk vele, egy blogposzt keretein túl is, ugyanis a mai kor egyik nagy kihívása a hívő ember számára a természettudományos tudás eredményeihez való hozzáállás, azok megfelelő kezelése, ami szerintem csakis a helyes spirituális tudással felvértezve lehetséges, amit azonban ÚJRA fel kellene fedezni, miután az utóbbi századokban elsikkadt.

  • Szabados Ádám says:

    Laura,

    van igazság abban, amit mondasz, de van bennem egy kis ellenkezés is. Melyik bölcsesség? c. posztomban én is szóvá tettem, hogy a bölcsesség görög modellje nem azonos a bibliai értelemben vett bölcsességgel (sem a keleti bölcsesség-értelmezéssel). A tudás viszont szerintem nem azonos a bölcsességgel. Lehet valakinek tudása úgy, hogy nem bölcs, és lehet valaki bölcs kevés tudással is. Noha a bölcs törekszik a tudásra is, ahogy a Példabeszédek könyve mondja.

    A másik oka a belső ellenkezésemnek az, amit a tudás belső forrásból való megszerzéséről mondasz. Kierkegaard-tól nagyon fontos dolgokat tanultam ezzel kapcsolatban, amit most nincs időm részletesen elmondani, de a lényege a következő. A keresztény hit és a klasszikus platóni és arisztotelészi tudás-képpel szemben az isteni tudás kinyilatkoztatás útján érkezik hozzánk, kívülről. Nem az ideák világára való visszaemlékezés útján a mienk (Plátón), nem is úgy, mint egy bennünk lévő mag, amely csak kihajtásra vár (Arisztotelész), hanem úgy, mint mikor beszélnek hozzánk, mi pedig belsővé tesszük, amit hallunk. Ez fogja a kereszténységet mindig megkülönböztetni a gnoszticizmustól is. Isten azt mondja: Sömá Jiszráél! Halld Izráel! Izráel pedig megnyitja a fülét és a szívét, és befogadja az igét. Majd él általa.

  • Kenessey Béla says:

    Ez egy nagyon régi (valszeg örök) probléma, de nekem úgy tűnik, hogy ma, a posztmodern korban (amely, ugye, a tudásban föltétel nélkül bízó modernre adott reakció), az internettel súlyosbítva, sokat romlott a helyzet, nemcsak teológiai kérdésekben. Túl sok infó elérhető, mindent és mindennek az ellenkezőjét meg a kettő között bármit lehet olvasni, túl sok elmélet bukott már meg: a világ egyszerűen túl bonyolulttá vált. Az emberek nagy része pedig erre úgy reagál, hogy “lehúzza a redőnyt”, meg se hall vagy hisztérikusan tagad mindent, ami a már kialakult nézeteit (jelen esetben: vallásos hitrendszerét) megkérdőjelezné, összezavarná. Saját laikus megfigyeléseim szerint ez nem elsősorban műveltség és tanultság kérdése. Nem egy doktori szinten képzett embert ismerek, aki így működik. (N.b. biztos van, aki engem lát ilyennek, és ki tudja… lehet, hogy igaza van.)

  • Laura says:

    Ádám,

    rendben, akkor te is megteszed ezt a megkülönböztetést. Én viszont erre azt mondom, hogy ha ez a bölcsesség valóban jelen lenne, akkor teljesen máshogy működne a tudás megszerzésének gyakorlata, például felismernék, milyen fontos lenne az, hogy egyre kevesebb “egyszerű hívő” legyen, és ahogy egy másik posztban írtam, elkötelezett tanulás és tanítás lenne jelen MINDENKI számára.
    Aki pedig nem akar tanulni (ahogy Sz Gábor említette valahol), az ne legyen tagja a gyülekezetnek, aki nem képes az Igére időt szakítani, hogy azzal komolyabban is foglalkozzon, az nem mondja el magáról, hogy “megtért”. A megtérésnek szerintem együtt kell járnia az Ige iránti érdeklődéssel is, és inkább legyenek kevesebben egy gyülekezetben, mint hogy felszínes érdeklődésű emberek alkossák a többséget. Manapság szerintem a mennyiség a minőség rovására megy, és ez is árt a kereszténység megítélésének.
    Tehát úgy gondolom, a bölcsességről való tudásunk ezek szerint csak elméleti, mert a gyakorlati életbe nem sugárzik le, holott az igaz bölcsesség esetén erőfeszítéseket kellene tenni azért is, hogy az a gyakorlatban megjelenjen (vagy inkább: sokkal természetesebben jelenne meg a gyakorlatban), ha kell, akár komolyabb változások árán is – vagy legyen legalább egy olyan közösség, ahol a tudásról, és a tudás átadásáról másként gondolkodnak, nem hagyva, hogy kialakuljon a “teológus” és az “egyszerű hívő” ellentéte.

    Amit Kierkegaard-al kapcsolatban említettél: mindez nem mond ellent annak, amit én mondtam, ugyanis miután a kinyilatkoztatás megtörtént, az igazság BELSŐVÉ alakulhat függetlenül attól, hogy korábban mint valami “kívül” lévő dolog jelent meg. Ám nekem kicsit furcsa a kinyilatkoztatásra úgy tekinteni, mint valami “kívülről jövő” dologra, megtörténhet az úgy is belsőlegesen, hogy ezt a tartalmat az ember korábban nem tudta a magáénak. Másrészt ami az ember számára mint külső adódik, Isten számára nem feltétlenül így jelenik meg. Jézus a főpapi imájában is nagyon hangsúlyozza az Atya, Ő és a hívők EGYSÉGÉT, ha pedig ez az egység valóságos, az igazság NEM LEHET valami külsőleges dolog. Ettől függetlenül az ember számára adódhat mindez úgy, mint ami korábban nem volt az “övé”.

    Külső és belső megkülönböztetése (objektum és szubjektum), szembeállítása egyébként sem feltétlenül helytálló (sőt egyáltalán nem), hiszen ezek mindig egymásra vonatkoztatottak. A véges nem állhat szemben a végtelennel (ahogy külső a belsővel sem), sokkal inkább lehet igaz az, hogy ami végesnek tűnik, valójában nem az (ami külsőnek tűnik, szintén nem külső egy igaz rátekintésből), vagy másként, a végtelen mint a végesnek alapot és létet adó, magában a végesben is jelen van. Egy Istenen tökéletesen kívül álló világ sem nem létezhetne, sem nem tarthatna fenn kapcsolatot Istennel, hiszen amivel Isten kapcsolatban áll, az Isten VALÓSÁGÁVAL, teljes lényével is kapcsolatban kell hogy álljon, ugyanis nem hiszem, hogy Isten lényében ilyen lényegi “szakadás” lenne. Ez nem panteizmus, egyszerűen következetes “gondolkodás” :), hiszen Istenen KÍVÜL csak olyasmi lehet, ami számára semmi, azaz önmagában is semmi.
    Másrészt az ember Isten KÉPMÁSÁRA teremtetett, ami azt sugallja, hogy az isteni “teljes képe” az emberben is megvan, az isteni igazsághoz is eredendően kapcsolódik.

  • SZ Gábor says:

    Kedves Ádám és mindenki!

    Örülök mert egy valódi problémáról írtál.
    Nekem az a tapasztalatom hogy a gyülekezetekben egyre inkább üzenetre ill. érzelmi motivációs buzdításokra vágynak mint tanításra. A tanításból is nagyobb a népszerűsége a mindennapi gondokra adott útmutatásoknak. Persze ezekre is szükség van de ez a hitélet elsekélyesedéséhez vezet.
    Egy másik ok lehet erre a jelenségre egyfajta az élet gondjaiból fakadó apátia.
    Mt:9:36 Amikor látta a sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és elesettek voltak, mint a pásztor nélküli juhok.
    Mt:13:22A tövisek közé esett mag pedig az, aki hallgatja ugyan az igét, de az élet gondja és a gazdagság csábítása megfojtja az igét, úgyhogy nem terem gyümölcsöt.
    tapasztalatom a világból megtért Délkelet-Magyarországi testvéreim közt szereztem. Egyszerűen a túlélésre játszanak. A munkájuk, családi gondjaik kitöltik teljes életüket,semmire sincs idejük. Ez nyilván értékrend válságot is hoz nekik, ill. megöli a kezdeti természetes tiszta tej iránti szomjukat. Egy ideig még megy az hogy legalább bibliát olvasnak. De azután az is igen foghíjassá válik (saját bevallások szerint). Ezt személy szerint pásztori kudarcként éltem meg, hiszen a problémából való kiutat ép a keressétek először Isten országát és az ő igazságát oldaná meg, de ezt nehéz nem csak elméletben elhinni.
    És persze van amikor az antintelektualizmust emelik a szentség szintjére. Ezt többször önfejű irányíthatatlan embereknél figyeltem meg akik aztán maguknak gyűjtöttek nyájat. De gerjeszti az általad leírt kegyességi megközelítés is.

  • Szabados Ádám says:

    Laura,

    az igazság bensőségességét (vagy azzá válásának szükségességét) én is sokszor hangsúlyoztam különféle cikkekben (például az Episztemológiai jelentőségű igék sorozatban), és azt is, hogy az objektum és szubjektum karteziánus szétválasztása nem felel meg a valóság természetének (vö. Polányi). De ez, és amit a végesről és végtelenről írsz, nem tartoznak már a cikk témájához, úgyhogy nem akarom kommentálni.

  • jgabor says:

    Én is olyan gyülekezetben nőttem föl, ahol a tudás egy kicsit mindig minimum „gyanúsnak” számított, úgyhogy jobban átérzem azt, amit Ádám írt. Szerintem itt most megint kezdünk belebonyolódni olyan dolgokba, amiről nem (annyira) szól a cikk (Pl.:bölcsesség vö. okosság). Nincs keresztény szorzótábla, meg világi szorzótábla, csak szorzótábla van, amit nem tagadni kell és mellőzni, hanem megtanulni. És ha keresztények egy csoportja azt mondja, hogy ők ennek valamiféle isteni okból kifolyólag „felette” állnak, az nem kegyesség, hanem butaság.

  • SZ Gábor says:

    Van olyan földműves gazdálkodó keresztyén barátom akit én értelmiséginek tartok.
    Azért tanult meg pl annak idején angolul mert a hetvenes évek végére elege lett ,,a bunkó középkelet-európai álpietizmusból. Angolul szélesebb teológiai ismeretekre tehetett szert. De otthon van a politikában is, intelligens saját megközelítési móddal hívő nagyapám 6 majd utólagos 8 elemivel rendszeresen olvasott, nem csak bibliát. Ez alapvetően a hívőségéböl következett. Érdekelték a hit dolgai, szeretett ezekről beszélni kutatni. Tetszik ahogy Ádám előre elhatározza milyen kategóriákban hány könyvet olvasson el abban az évben. Környezetemben a legtöbb hivő ember is azt mondaná erre nekem nincs rá időm.Tv-re azonban van. Honfitársaink részben a túlterheltség érzete (fiataloknál más van) miatt a passziv szabadidő eltöltést keresi.Az olvasás, tanulás, keresztyén szolgálat aktív. Nem csak kikapcsolódni hanem kikapcsolni akarnak. Európában a magyarok néznek legtöbbet tv-t. A fiataloknál pedig az a hihetelen bulifüggés.Bár ez világjelenség. Kapcsoldkijazagyad. A keresztyén tanítványság kapcsán a mai egyháznak erre mindenképpen megoldást kell találni. Mert az elművelenetlenedés tovább fog erősödni igen káros hatásokkal. Ha valakinek van ebben pozitív tapasztalata szivesen olvasnám. Hogyan lehet az ebben is tanítvánnyá tenni az embereket. Akiben pedig ott van a tanulásvágy inkább a netről mint könyvekből tájékozódik, azt rakja azután helyre az ember fia!

  • Laura says:

    SZ Gábor,

    szerintem elmondhatjuk, hogy az európai keresztények többsége ma már nem a túlélésre játszik (persze nyilván vannak olyan területek, ahol igen), hiszen ahogy Vértes László is szokta hangsúlyozni, a földi jólét nagyjából általános állapotáig sikeresen eljutottunk :), és az átlagpolgárt nem jellemzik megélhetési problémák, maximum az okoz neki gondot, hogyan legyen még többje, még jobbja annál, mint ami amúgyis van neki. Megállni egy szinten és azt mondani, ennél nekem nem kell több, nem a mai fogyasztói társadalomra jellemző. Azt mondani, napi 8-9 óránál nem dolgozom többet (ami a hatékony munkavégzés esetén elegendő kellene legyen), akkor se, ha ebből egy ideig konfliktusok származnak; vagy hogy hagyok magamnak napi szabad 2-3 órát, amikor a gondolataimat nem kötik le a hétköznapi problémák, de nem is TV-nézéssel, internetezéssel töltöm, ez sem jellemző. A gondok és a hajszolt életvitel nem annyira alapvető túlélési küzdelem eredménye a nyugati átlagpolgárnál – hanem hogy nem tud megelégedni, megállni, és alapvetően a JÖVŐBE tekint, nincs JELENLÉTE. Egy illuzórikus, jövőbe vetített világban él, amit mindig el kell érnie, de sohasem éri el.
    Ez pedig ellentmond annak is, hogy képes legyen mondjuk Isten kedvéért ha más nem, de legalább időáldozatot hozni, az idejéből áldozni, időt SZENTELNI például az Írással való foglalkozásra.

    Én is ismerek olyan “szegény” nagycsaládot, akik valójában nem is mondhatóak szegényeknek, mert sohasem szegénységként tekintettek arra, amijük van, és nagyon boldogok úgy, ahogy vannak, miközben mások szemében szegények lehetnek. Én is csak addig gondoltam szegényként rájuk, míg be nem léptem a közegükbe, és láttam, hogy valójában egyáltalán nem szegények, és nem hiányzik nekik semmi.
    Az, hogy ki mikor mondható szegénynek, nem lehet külső megítélés függvénye, kevés anyagi javakkal rendelkező emberek sem feltétlenül szegények, míg az is gondolhatja magát annak és sajnálkozhat a saját szegénységén, akinek valójában mindene megvan az élethez.

  • Laura says:

    SZ Gábor,

    a másik kommentedhez – nagyon egyetértek azzal, amit a figyelem eltereléséről és kikapcsolásáról írsz, TV, internet, bulik, stb. De ne felejtsük el, hogy az olvasásnak is van egy ilyen hatása, bármennyire is emelkedett tevékenységnek tűnik. Az olvasás is máshova visz, mint ahol vagyok, eltereli a figyelmet, ráadásul táplálja az önbecsülésemet, hogy közben egyre műveltebbé, széles látókörűvé is válok :). Én magam is nagyon szeretek olvasni, de tartok hosszabb könyvmentes időszakokat is, amikor tudatosan nem olvasok. Kissé kritikusan állok a mai műveltségfelfogáshoz, ugyanis szerintem az ember a környezetére való aktív figyelemmel maga is tanulhat, magából a világból, más emberektől, könyvek nélkül.
    De az is igaz, hogy a tájékozottsághoz szükséges valamilyen szintű műveltség, csak hajlamosak vagyunk a könyvek “bálványimádásába” esni. Bizonyos embereknél lelki okai is lehetnek annak, hogy rengeteget olvasnak, az intellektusuknak szüksége van arra, hogy valami lekösse, “alacsonyabb rendű” dolgokkal pedig nem akarják, ezért könyvekbe temetkeznek, csakhogy ne kelljen a saját valóságukkal szembesülni.

  • SZ Gábor says:

    Laura ,

    Köszönöm a válaszod. Bár kicsit félre viszi a témát.Nem a szegénységről írtam hanem az élet gondjairól. Egyrészt felénk jóval súlyosabb volt a társadalom anyagi kettészakadása mint Budapesten. Jóval kevesebb munkalehetőség volt az elmúlt 25 évben kb feleakkora bérrel. Ma is sokan dolgoznak 4-500 ft-os órabérért napi 2 órával bejelentve, szabadság táppénz elfelejtve,papíron persze kifizetve. Emellett ott van az a fránya eladósodás.(Svájcifrank, provident stb) aminél tudom hogy sokszor saját bölcstelenségük volt a ludas de a probléma attól ott van. Ezen túl a munkahelyi légkör kérdése is az élet gondjaihoz tartozik. Hazánk hírhedt arról ahogyan a főnökök a beosztottjaikkal bánnak. Kicsit dolgoztam Győrben, de mások is ezt tapasztalták hogy messze emberségesebben bánnak a főnökök, munkaadók a beosztottaikkal, messze nem szipojozzák olyan teljesítménykényszerrel. szebben beszélnek, nem fejtenek ki rájuk olyan terrort, mint Szegeden. A bérek mégis a duplák. Romániai vendégmunkásoktól hallottam hogy Magyarországon Makón hajtják őket legjobban. Ha van egy jó munkahely ott viszont megy a fúrás hogy ki maradjon benn v kinek kije juthasson be. Lehet hogy épp ezért a tapasztalataim sötétebbek az elgyötörtségről mint más helyeken lehetne. Azonkívül ott vannak a családi problémák. Persze itt is van aki heti 40 órával hazaviszi a 300 ezret. De én nem ilyen körben mozogtam. Jó helyzetben volt az aki megkereste a havi 80-at fizették a tb-jét, majd mellette maszekolhatott amiből megélt. Akinek meg jó helye van sem mindig azért dolgozik mert többet akar, hanem mert ha nem vállal több munkát elveszti a jó munkahelyet, vállalkozó a megrendelését. Nem könnyű ez. Persze azt sem árt megtanulni amiről írtál, jó az istenfélelem megelégedéssel. Ezek miatt aztán akik tanulásra adták a fejüket(bibliaiskolai képzés) szépen inkább előbb mint később abbahagyták. Közbejött valami majd legközelebb. Megint nem tudok menni de jövő hónapban már biztos. Nincs is értelme csinálni hiába szeretném úgy sincs időm, nem nekem való ez. Ezek után péntek esténként tartottam vezetőképzést, De külföldi munka stb miatt aztán ez is abbamaradt. Ez egy Csongrád megyei falu tapasztalata világból megtértekkel, új gyülekezettel.

  • Teljesen egyetértek Ádámmal abban, hogy a gondolkodás és a tudás megszerzése szükséges. A hittel élő ember a tudás felé fejlődhet, a tudással élő ember pedig a hit felé teljesedhet ki.

    A mai helyzet úgy alakult ki, hogy több száz éve menekülnek a hittől azok, akik elindulnak a tudás/gondolkodás útján. Egy magasabb tudásállapotban persze vissza kellene találniuk a hithez, de ezt a magasságot nem sokan érik el. (Pl. mert nem tanulnak ismeretelméletet és tudományfilozófiát, vagy nem ismerik el, ami ezekből következik, immár Platón és Arisztotelész óta.)

    Aki „tudni” vél, jellemzően lebecsüli a hitet, cserébe aki „hinni” vél, hajlamos lebecsülni a tudást. A reakció lélektanilag érthető, de elhibázott.

    Mind a tudásra, mind a hitre igaz, hogy egyetlen közös hit-tudás kontinuummal jellemezhető valóság vesz körül mindannyiunkat, ezért nincs a hittől függetleníthető tudás, és nincs a tudástól függetleníthető hit.

  • Börni says:

    Ádám, örülök az írásodnak, egyetértek a gondolatmeneteddel, de engedj meg pár reakciót, főként az első válaszoddal kapcsolatban , amit Laurának írtál.
    Nekem szinte pontosan ugyanazok a “problémáim”, amiket ő is megemlített. Én szeretek különbséget tenni Istenről(de legfőképp Istentől) való tudás(ha a tudás jó szó rá egyáltalán), és a többi tudás között. Ehhez 20 év kellett, mert elég sokáig tartott tájékozódni, tudást felhalmozni, és azt a belső tudást, ami mindvégig belül volt, harmóniába hozni, bár ez is túlzás így megfogalmazva. A saját életemen tapasztalom azt, amit Laura említ, és amivel kapcsolatban ellenérzéseid vannak, nevezzük belső tudásnak.(Szerinted kívülről érkezik a kinyilatkoztatás, ami igaz is. De ezt nem lehetséges, hogy belül fogalmazza meg neked Isten? Vagy, hogy úgy is megteheti?) Nem megfogható, nincsenek feltételei, és valóban egyetlen dolog kell hozzá, figyelem/éberség. Minden, ami Istenhez köt engem, ami megtartó bizonyság(tudás), az ebből a forrásból érkezett, és nem kívülről.Persze idővel kívülről jövő információk is megerősítették,mégis, valahogy előbb tudtam belül, remélem, nem túl zavaros így. 🙂
    Ha pedig előbb a tudás volt(teológiai,stb)mint a megélés, akkor idővel elkezdődött a meghasonlás(nem minden esetben), mert ezt a tudást nem követte a gyakorlat. Én azt látom, hogy sok esetben az a fajta tudás, amit teológiának, satöbbinek nevezünk, túldimenzionálódik, mert nem jár vele kéz a kézben a megélhetősége, csak az értelmezésért, és önmagáért van. Hogy elérhetővé, értelmezhetővé tegyük azt a dimenziót, amiben Isten létezik, és benne mi is. De a teológia se kerüli el azokat a csapdákat, mint minden más tudomány, egy kérdésre ad választ, ami másik hármat szül. Idővel pedig pont a tudás, és annak értelmezése az, ami elválaszt, elég az egyháztörténelmet megnézni.Én úgy vagyok jelen pillanatban is, hogy a számtalan könyv, tanítás és egyebek után , feltelve sok-sok okossággal, csak egyszerű gyerek lennék(talán Isten azzá is formál), akinek jó lélegezni,egyre több fényben lenni, és ez elég is. Jelen pillanatban nekem az a tudás, ami felhalmozódott, akadályként mutatkozik azon az úton, ami remélhetőleg Istenhez vezet. Ezzel persze nem vonom kétségbe a létjogosultságát, és fontosságát, sokat köszönhetek ennek, ez csak a személyes része.

  • Szabados Ádám says:

    Börni,

    nem értem a szembeállítást. Ez nem vagy-vagy, hanem is-is. Ha az ember nem veszi be a gyógyszert, akkor a gyógyszer semmit sem ér. De abból, hogy sokan nem veszik be a gyógyszert, miért arra következtetünk, hogy a gyógyszerészek csinálják rosszul a dolgukat?

    A kinyilatkoztatás kívülről jön. De csak akkor használ, ha bensővé válik. Isten és én: kapcsolat. A kapcsolatban fontos az is, hogy ő szóljon hozzám, és fontos az is, hogy bennem életté váljon az ő szava. Engedelmesség nélkül nincs bölcsesség. Tanítás nélkül sincs.

  • Laura says:

    SZ Gábor,

    sajnálatos hallani ezekről a dolgokról, egy ideig dolgoztam egy nagy gyárban – nem a gyártósor mellett, hanem szellemi munkakörben -, de láttam a munkások kihasználását, munka- és környezetvédelmi semmibevételét, ami ha az egészséget nézzük, gyakorlatilag egyenlő az emberi semmibevételükkel. Nem is maradtam ott sokáig.
    Budapesten valóban inkább a jólétet tapasztaljuk, habár itt is vannak olyan kerületek, ahol ez kevésbé jelenik meg.
    Az is sajnálatos, amit a szolgálatodról és a “kudarcodról” írtál… de szerintem semmiképpen ne kudarcként éld meg – nemrég olvastam valahol, már nem tudom hol, de egyetértek vele, hogy ha valaki nagyon szeretne valamit (persze olyasmiről beszélek, ami Istennek tetsző), és tesz is érte, de kevés hozzá az ereje, akkor Isten szemében ez olyan, mintha megtette volna.

    Ádám,

    Valahol már beszélgettünk a hagyományok dinamikájáról, ez szinte törvényszerűség, hogy ami egykor szabad, élő, dinamikus volt a hagyományban, mivel még nem állt rendelkezésre átfogó filozófia és teológia, az idővel szükségszerűen bekeményedik, elkezdi elveszteni az életteliségét, hiszen a jövő hívői már nem szorulnak rá a kinyilatkoztatás közvetlen értelmezésére, ami egyre és egyre közvetettebbé válik – azaz kezd elszakadni az emberi személytől.
    Ha véded a gondolkodást, akkor nem csak a teológusok gondolkodási lehetőségét kellene védened, de a teljesen átlagos hívő gondolkodási lehetőségét is!! És szerinted mi marad neki, ha mások (a teológia) mindent előre megrág és feltálal számára? Nem gondolod, hogy ez ellentmondás? Azért, hogy a teológiának legyenek lehetőségei, elvesszük a lehetőséget mindenki mástól.

    A kora keresztényeknél szerintem az átlaghívőnek is több játéktere lehetett, egyrészt mert személyesebb volt a közeg, ahol bárki találkozhatott a legnagyobb tudású tanítókkal (míg ma azért nem ez a helyzet), másrészt nem voltak részletesen kidolgozott, kőbe vésett és előre elfogadandó tételek.
    Ma viszont úgy tűnik, már mindent tudunk Istenről, könyvek ezrei állnak rendelkezésünkre, amelyek mind elmondják a dolgok állását.
    Szerinted ez nem egy lényeges és fontos különbség?

    Azt mondjuk, ragaszkodjunk az apostoli hagyományhoz, csakhogy az az apostoli hagyomány messze nem rendelkezett olyan kidolgozottsággal, mint a mai teológia, tehát módszertanilag is máshogy működött. Szerintem már az is hiba, hogy Isten ismeretében előre kidolgozunk és megfogalmazunk olyan szabályokat, amiket egy szűk kör ítél elfogadásra érdemesnek, aztán a hívők passzív befogadókká válnak, semmilyen belső szellemi munkát nem végezve.

  • Szabados Ádám says:

    Laura, te most kivel vitatkozol?

  • Laura says:

    Ádám,

    nem vitatkozom, de a kommentem második felét, ahogy írtam is, neked címeztem, szerintem kapcsolódik a témához.
    Úgy láttam, az a véleményed, hogy a teológusoknak szabad bejáratuk van olyan területekre, amelyekre másoknak nincs. A teológia léte már önmagában ezt bizonyítja: itt valami olyan történik, ami egy szűk kör privilégiuma, és amiből sok minden meg is marad ebben a körben. Máskülönben miért van szükség intézményes formára? Az intézményi lét egyben elhatárolódás is.
    Szert tesznek egy olyan tudásra, ami miatt úgy gondolják, ők értenek a legjobban Isten “dolgaihoz”, ezt a tudást azonban nem adják tovább az intézményen kívülieknek, csak annak, aki az intézmény tagja, vagy ha továbbadják is, ötletszerűen, nem átfogóan és módszeresen. Így kialakul a teológus és az egyszerű hívő szembenállása.

    Nyilván ezzel nem értesz egyet, és nincs is túl sok gyakorlati haszna mindezt megfogalmazni, hiszen nem lesz változás e tekintetben.

  • Szabados Ádám says:

    Teljesen félreértesz engem.

  • Laura says:

    Sajnálom… igyekezlek megérteni, a neten elérhető igehirdetéseidet majdnem mind meghallgattam, és nagyon sok cikkedet el is olvastam. Többször utaltam rá, hogy a személyedet is szimpatikusnak találom, már amennyire innen meg tudom ítélni – de mivel te a “közügyeket”, legalábbis vallásos közügyeket is érintő témákat hozol fel, és mivel ezek a közügyek engem (és másokat is) érintenek, ha valamit én (hozzád hasonlóan) fontosnak találok, akkor elmondom.
    Igaz, hogy az internetes forma nem a legmegfelelőbb ezen problémák megtárgyalására, de én azzal is szoktam foglalkozni, hogyan lehetne ezeket a “közügyeket” kiemelni ebből a közegből, és bárki számára elérhetővé tenni.
    Fórumokat például nem csak vezetőknek lehetne csinálni (lásd evangéliumi fórum), hanem minden felelősséget érző hívőnek, akár felekezetközi szinten is. Ez offtopic, csak azért írtam, hogy lásd, nem csak a netes szócséplést igyekszem továbbszőni.

  • Börni says:

    Ádám, nem állítottam szembe, csupán annyit írtam le, hogy én különbséget teszek, nem volt benne firtatása senki felelősségének. Különbséget is azért teszek, mert, idézlek:
    “A kinyilatkoztatás kívülről jön. De csak akkor használ, ha bensővé válik. Isten és én: kapcsolat. A kapcsolatban fontos az is, hogy ő szóljon hozzám, és fontos az is, hogy bennem életté váljon az ő szava. Engedelmesség nélkül nincs bölcsesség. Tanítás nélkül sincs.” Ez kiválóan lefedi az okát. Ha kapcsolatban vagyok Istennel, tanít, és ezt velem legtöbbször belülről teszi, vagy embereken keresztül, vagy bárhogy. Ezt nevezem én Istentől(ről) való tudásnak. Ez személyes, és fontosabb, mint a másik, legalábbis nekem. Meg van az “emberi” tudás, ami szintén sokféle lehet, mindenféle minősítés nélkül. Én ennyiről írtam, én úgy működök, hogy előbbi a fontosabb jóideje, mások meg máshogy.

  • Élethosszig Kereső says:

    Laura,

    bocs, hogy beleszólok, de szerintem nem emiatt alakul ki a teológusok és a hívők szembenállása. Hanem attól, hogy a gyülekezetek tekintélyei és hangadói mintegy kötelezik a híveket egyik vagy másik teológiai irányzat, megállapítás, rendszer kritikátlan elfogadására. Ott mondtad ki a lényeget, amikor a gondolkodás szabadságának hiányáról beszéltél. Ezt a szabadságot nem a teológusok veszik el, szorítják ki a hívőközösségek életéből, hanem a gyülekezeti vezetők (tisztelet a kivételnek!) és szolgáló tekintélyek.
    És már gyermekkorban elveszik. Aztán csodálkozunk, amikor látjuk, hogy az így nevelt-oktatott gyerekekből vagy gondolkodást elutasító, vagy a szabadságot másutt kereső emberek válnak.
    A tudáshoz is, a bölcsességhez is nyitott szellem kell, nyitott szív és nyitott értelem. Ám akit gyermekkorban nem inspirálnak gondolkodási műveletek végzésére, azt felnőttkorban puszta rábeszéléssel nem lehet erre rászoktatni. Ha nem hagyunk, ha nem mutatunk meg nyitott kérdéseket, miről gondolkodna bárki is? Ha csak az emlékezetében kell kutatnia az elvárt, megtanult válaszok után, hogy azok révén elismerésben részesüljön, akkor miért akarna ennél mélyebbre hatolni? Miért akarna új felfedezéseket tenni, új ismeretekre szert tenni? Nopláne azokat még meg is osztani másokkal, akik esetleg sértetten vagy gúnyosan, vagy közönyösen reagálnak?
    Itt visszatérően olvasom az “egyszerű hívő” címkét. Az mi? Mitől egyszerű az egyik hívő, és mitől bonyolult a másik? 🙂
    Beethoven mondta állítólag: A nagy dolgok mindig nagyon egyszerűek.
    Én is így tapasztalom.

  • Laura says:

    Élethosszig Kereső,

    “Ám akit gyermekkorban nem inspirálnak gondolkodási műveletek végzésére, azt felnőttkorban puszta rábeszéléssel nem lehet erre rászoktatni. Ha nem hagyunk, ha nem mutatunk meg nyitott kérdéseket, miről gondolkodna bárki is? Ha csak az emlékezetében kell kutatnia az elvárt, megtanult válaszok után, hogy azok révén elismerésben részesüljön, akkor miért akarna ennél mélyebbre hatolni? ”

    Ebben teljesen egyetértek veled. Azonban ebben a jelenlegi közoktatás is ludas, gyerekkorunktól fogva beleszokunk a tudás egy bizonyos formájának és az ahhoz tartozó módszernek kizárólagos alkalmazásába, elsajátítjuk, és az válik eredendően bensőlegessé.
    Néha úgy érzem, hogy ha valóban EMBEREK akarunk lenni, kvázi mindennel szembe kell menni, ami ma körülvesz minket, akár annak árán is, hogy teljesen hülyének néznek… Furcsa, hogy az állítólagos haladás és tudás korában valójában szinte minden mélyen embertelen (és istentelen).

  • Élethosszig Kereső says:

    Laura,

    ez teljesen igaz, de nem akartam még a közoktatást is belekeverni, Ádám biztosan nem örült volna neki. 🙂
    Csak a teológiát kissé felmentendő szóltam közbe, mert ahogyan a biológia kutatói nem állnak szemben azokkal, akik a publikált műveiket elolvassák, úgy a teológia kutatói, művelői sem. A hiba – ugyebár – a közvetítő vonalban van. :)Azokban, akik a tudást, az ismeretet holmi kényszerzubbonyként húzzák rá a befogadókra, ahelyett, hogy kézenfogva kimennének velük a szépséges, bőséggel termő földekre, együtt megtalálni az ott lévő régi és új kincseket. Szabadon mozogva, telitüdővel lélegezve, a felfedezés örömét megmutatva.

    A mindenre kerek magyarázatot adni akaró elméletek igénye megállít az úton. Mert ez a Bibliát könyvtárszobává, irattárrá szűkíti az életünkben, ahol a gondolkodásunk és képzelődésünk által létrehozott elméletekre, öröklött és őrizgetett szabályainkra igazolásokat és bizonyítékokat keresünk.
    A Biblia nem ez. Hanem találkozóhely. Egy gyönyörű park, amelyben öröm kószálni, és lehetőség nyílik találkozni Jézussal. Ahol múlt, jelen és jövő együtt van egy csodálatos, időtlen pillanatképben, amelynek minden pontján új és új felfedeznivalókat találhatunk. Ki-ki a maga módján mászkálhat benne, de ha mereven elkezd ragaszkodni egyetlen ösvényhez, ha bezárja magát egyetlen pavilonba, akkor az ösvény kifelé vezet a parkból, a pavilon pedig múzeummá válik. És az, aki addig vezetett, csak vár és vár a következő kereszteződésben, a következő pavilonnál, de hiába: elvesztettük Vele az összeköttetést.
    Így gondolom.

  • Szabados Ádám says:

    Élethosszig Kereső,

    a könyvtárszoba gyönyörű hely.:)

  • Élethosszig Kereső says:

    Valóban.
    Elolvastam a postodat erről, és érteni is vélem a gondolatot.
    De hát az én metaforám nem az emberi attitűdökről szólt, nem arról, hogy ki hol érzi jól magát, ki hogyan töltődik, illetve milyen arányban kívánja a magányt és a közösséget. Hanem arról, hogy a Biblia tágasabb egy könyvtárnál, és sokrétűbb lehetőséget tartalmaz az élet megélésére. A Biblia a könyvtárszobát és még az irattárat is magában foglalja, ezek részei a Bibliának, a parknak, de nem azonosak vele.
    Te sem bírnád ki, ha bezárnának egy könyvtárba, legyen az bármilyen gazdag és gyönyörű. Előbb-utóbb megelégelnéd a bezártságot, a szabadság hiányát, akármennyire introvertált személyiségnek is látod magadat. Nos, a Biblia olvasásának, kezelésének általam leírt módja szerintem bezárja az embert egy leszűkített térbe, ahol csak a betű áll rendelkezésére.
    Elolvashat valaki ezer tájleírást, botanikai és meteorológiai szakkönyvet, mégsem fogja tudni, milyen a kezdődő tavasz képe és illata egy márciusi napon, eső után, amikor földszagú a levegő és szinte nyújtóznak a fák, az első virágok, ha sosem sétál a szabadban.:)

  • Szabados Ádám says:

    Egy könyvtárszobából ezer és ezer világra nyílik ablak.:) De persze, én is értem, értettem, amit írtál, és egyet is értek veled.

  • Laura, Élethosszig Kereső:
    „Néha úgy érzem, hogy ha valóban EMBEREK akarunk lenni, kvázi mindennel szembe kell menni, ami ma körülvesz minket, akár annak árán is, hogy teljesen hülyének néznek… Furcsa, hogy az állítólagos haladás és tudás korában valójában szinte minden mélyen embertelen (és istentelen).”

    – Ez az érzés lendíti át a hinni vélőket a ló túloldalára. Lélektanilag érhető, miért, de a reakció attól még célszerűtlen. A ló nyergében kellene maradni.

    Mindenki EMBER akar lenni, a humanisták meg pláne, ám a helyzet iróniája, hogy Isten az univerzum legnagyobb – és egyetlen valódi – humanistája, az Ő útját keresve lehetünk igazán emberek. És ha közben némi világi tudásra is szert teszünk, hathatunk azokra, akik még nem ismerték fel Isten humanizmusát.

    A vallástól való elfordulás egyéni hajtóereje így is megfogalmazható: a hübriszes, lázadó kamasz nagy mellénnyel azt hiszi, hogy Isten (+ hagyomány, értékrend, felettes én, közjó és más kötöttségek) nélkül minden egyszerűbb, könnyebb, szebb, jobb lesz. Aztán felnő, és a saját élettapasztalata alapján rájön, hogy ez pont fordítva működik. (Ahogy szépen kifejtve olvasható A bölcsességek könyvében.)

    Minden ember egyénileg megy végig ezen a tanulási folyamaton, és ez nem kerülhető meg. De sokat segít, ha a tapasztalásban előbb járók meggyőző világi tudással adnak súlyt az érveiknek.

  • Sch...ler says:

    Kedves Ádám,

    férjem katolikusként olvassa jó ideje a blogodat, ő beszélt olyan lelkesedéssel a cikkeidről, hogy magam is olvasni kezdtelek (reformátusként) és nem hogy nem bántam meg, de nagyon hálás vagyok azért, hogy vezeted ezt az oldalt. Mindig is szerettem olvasni, de te inspiráltál arra, hogy esélyt adjak keresztény önéletrajzoknak is, és most, hogy már túl vagyok lassan a tizediken is, látom, hogy keresztényként milyen fontos dolgok ezek. Olvasni, művelődni, tájékozódni, szélesíteni a látókörünket. Többet értek a hitből, s annak új mélységeit fedeztem fel mióta nem csak a ma népszerű, viszonylag könnyű keresztény irodalmat olvasom, hanem pl. a puritánokat is, William Bridge, John Owen, Bunyan és társai írásait. Én személy szerint nagyon örülnék, ha több lelkész és hívő döntene úgy, hogy elkezd olvasni, és lenne kivel beszélgetnem az olvasmányaimról, de sajnos azt látom, hogy az olvasás a legtöbb helyen annyira nem divat, hogy ezzel konkrétan magamra maradok (bár nem élek Magyarországon, ezért nem tudom ott mi a helyzet, de külföldön ezzel szembesülök). A jelenséget egyébként általában azzal magyarázzák, hogy a Biblia elég a hívőnek, az a legfontosabb könyv stb. Ami nyilván igaz, de ettől függetlenül más művekből is rengeteget tanulhatunk. Én azt gondolom, ha olvasunk, előbb-utóbb eljön az a pont, amikor azon kapjuk magunkat, hogy az Igéből is többet értünk, sokkal többet. A napi csendes időm is egészen új szintre ért, mióta komoly keresztény témájú könyveket olvasok. Egy szó, mint száz, én köszönöm a szolgálatodat és további sok sikert, valamint az Úr áldását kívánom!

  • Élethosszig Kereső says:

    Vértes László,

    nem egészen értem, miért címezted nekem a beírásodat. Itt “A gondolkodó hit oldalán” c. post kapcsán beszélgetünk, ezért én arról próbáltam mondani valamit. Semmi bajom a világi tudással, sokminden érdekel. Van egy fizikus barátom, aki a matematikában is igen jártas, hacsak tudok csippenteni az idejéből, faggatom, és élvezettel hallgatom őt. Szakirodalmat azonban inkább az ún. humán területen szoktam forgatni, történelem, filozófia, pszichológia, szociológia, politológia, nyelvtörténet – ezek közelebb állnak hozzám. A kémia, fizika, biológia, és főleg a földrajz terén nagyon gyenge és rossz volt az alapozás anno, ezekbe nemigen szeretem beleártani magam, de másokat szívesen hallgatok-olvasok, ha ilyesmikről folyik a szó.
    Azt nem hiszem, hogy létezik ma olyan ember, aki minden tudományágban és műveltségterületen egyformán magas színvonalon képes gondolkodni és megnyilvánulni, mivelhogy ehhez már túl sok az emberiség által eddig felhalmozott ismeret, adat és elmélet.

  • Szabados Ádám says:

    Kedves Sch…ler,

    köszönöm a bátorító visszajelzésedet.:)

  • Élethosszig Kereső:
    „nem egészen értem, miért címezted nekem a beírásodat.”
    – Bocs, ha nem inged, és örülök, hogy a világi tudás számodra is fontos. Pl. érdemes lesz követni annak a magyar team-nek az eredményeit, amelyik az RNS-világot akarja modellezni azzal a feltevéssel, hogy rekonstruálja az Élet spontán kialakulását. Szerintem ez nem fog menni, mert az RNS nem reprodukálja pontosan önmagát, de majd kiderül a részletekből.

  • Élethosszig Kereső says:

    Vértes László:

    mint mondtam, ehhez nem igazán értek. De abban, hogy modellezni a spontán kialakulást, némi zavart érzékelek. Mert szerintem ahhoz, hogy bármi spontán működést modellezhessünk, pontosan és bizonyossággal kéne ismernünk a hely és időszak körülményeit, sajátosságait, jellemzőit, amelyben a spontán folyamat beindult, ilyen helyet találni ill. létrehozni (ámde ez már tudatos beavatkozás!), és folyamatosan figyelni, hogy ott mi történik, egészen addig, amíg a megfigyelő számára is egyértelműen élőnek definiálható organizmusok létrejönnek. A legjobb modellezéssel is csupán annyi mutatható meg, hogy a feltételezett anyagi létezőkből a feltételezett körülmények között LEHETSÉGES élő szervezet kialakulása. De ezeknek az egyazon térben és időben létezését a modell megalkotója biztosítja, tehát épp a lényegre, az általános érvényűségre és a spontaneitásra nem ad a dolog egyértelmű bizonyítékot. A tétel viszont az, hogy a létezés és az élet mindenfajta tudatvezérelt közreműködés nélkül indult útjára.
    Ebből én arra jutottam magammal, hogy a kezdet az mindenképpen hit kérdése, és a vita évezredes: mi az elsődleges, az anyag, vagy a szellem.
    Az evolúcióelmélet ezt a kérdést nem érinti, az csupán egy feltételezett folyamatot ír le, de bizonyos kérdésekre az sem ad választ a ma élő fajokat illetően.
    Én a magam részéről úgy vélem: kutatni, keresni, tudást gyarapítani ezzel mindenképpen érdemes és érdekes, de világnézeti élet-halálharcot folytatni, szekértáborokba gyülekezve acsarkodni egymásra – ostobaság. Ám sajnos sokhelyütt ez folyik.

  • Gergely Erzsébet says:

    Számomra a gondolkodás mint lehetőség, Isten valóságát bizonyítja.
    Az emberi gondolatok sokszínűsége lenyűgöz. Tiszteletet váltanak ki
    bennem a mély gondolatok, ha pedig ezek Istentől való hittel páro –
    sulnak, fenségesen szépnek találom.

    Ugyanakkor megtapasztaltam a gondolkodás nehéz, fárasztó voltát is,
    amikor azok parttalanul csapongtak. Forradalmi változás vette kezde –
    tét, amikor Pál apostol 2 Kor. 10:3 – 5 ben írt eljárását olvastam:

    “Mert testben élünk, de nem test szerint hadakozunk; hadakozásunk
    fegyverei ugyanis nem testiek, hanem erősek az Isten kezében erő –
    dítmények lerombolására. Ezekkel rombolunk le minden okoskodást
    és minden magaslatot, amelyet az Isten ismeretével szemben emeltek,
    és foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre,”

    Valószínű, ő ezt különböző élethelyzetekben alkalmazta, én azonban úgy
    döntöttem, megtanulom naponta önként, szabad akaratból gondolkodásom
    Isten uralma alá hajtani, és engedni Krisztusban foglyul ejteni azokat.
    A következménye annak, hogy ezen a “szűrőn” haladnak át gondolataim,
    egyre mélyülő béke, bizalom és hit mennyei Atyám iránt.

  • Ági says:

    Kedves Ádám, jó sokat kellett bepótolnom a blogod olvasásával :), Sytka egyik posztja hívta fel figyelmem a hitelességgel és a sarlatánsággal kapcsolatban, Ron Wyatt, Kent Hovind kapcsán.
    Az utóbbi időszakban iszonyúan elkezdtem beérni kész és instant válaszokkal – talán lustaság, időhiány, a saját problémáim gyors megoldásokat, reakciókat követeltek és lekötötték az idegszálaimat, nem tudom, de azt igen, hogy szükségem van a saját válaszokra, hit által és a Szentlélek vezetésével, különben beszűkül a látásom.
    A blogod számomra mindig elérte a küldetését, továbbgondolásra, gondolkodásra sarkallt.
    Az utóbbi néhány poszt olvasása óta azt éreztem, hogy – fene tudja miért – védekezésre, magyarázkodásra szorulsz. Talán azért, mert egyre többen olvasnak “egyszerű hívő”- ként, laikusként – ahogy én is – és ahány ember, annyi féle, te pedig ugyanúgy felelőséget érzel minden olvasód (hite, meggyőződése) iránt és iszonyú nehéz lehet “mindenkinek mindenné” lenni.

    Nem akarok pszi-témákat feszegetni, de PálFeri minap két székkel próbálta szemléltetni az értelemre és az érzelmekre alapozott döntések – itt talán a hit- problémáját, bár tudom, nem lehet ennyie leegyszerűsíteni. Azt mondta: “Látszólag két széken gondolkodsz, de valójában azon, melyiket dobd ki”. “Lefejezed magad, vagy kibelezed (a szívet,az érzéseket a görögben zsigerek jelentik, mondja).” Vagyis tkp. csak egy dolgon gondolkodsz, ami maga a PROBLÉMA, és nem a MEGOLDÁS része. Ez lényeges lehet az olvasók számára és lényeges számodra is, aki véreset verejtékezve törekedsz az egyensúlyra a rád ruházott – vagy önként vállalt? – felelősség miatt.

    Nekem soha nem tűnt úgy, mintha kizárólag egyféle lehetőséget akarnál az olvasókra erőltetni, hogy bárkit megbotránkoztatnál, vagy hogy elitista lennél. Hiteles, számomra – laikusként- érthető, folyton válaszokat kereső, az evangélium alapvető igazságával kapcsolatban mégis határozott iránymutatásokal találkoztam a blogodon és mindig éreztem, hogy még a tudás sem jogosít fel arra, hogy ne vizsgálj felül egy-egy gondolatot, vagy ne közelítsd meg más szempontok alapján. Mindig azt éreztem, hogy van választási lehetőségem, szabadságom egyetérteni vagy nem, és van lehetőség a továbbgondolásra.

    A magam részéről az egyensúlyra törekszem, és ismét Pál Ferivel jövök, aki azt mondta a szölőmunkások példázata mentén: Jézus nem engedi, hogy csak egy székre üljünk. Istent pedig – ha a hiszünk (Neki 🙂 ) – legalább négy székből kell törekednünk megismerni és szeretni: TELJES szívünkkel, TELJES lelkünkkel, TELJES erőnkkel, és TELJES elménkkel.

  • Szabados Ádám says:

    Köszönöm, Ági a kedves szavaidat.

  • tolerancia says:

    Szia Ádám,

    “……Gyermeki hittel akarok hinni,………..Azok között érzem jól magam………”

    A gyermeki szint a 7 évig terjedő korhatár, nem könnyű felnőttként leereszkedni de ha sikerül, akkor a keretek is feleslegessé válnak.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum