Dooyeweerd a nyugati kultúráról (1) – Differenciálódás

2017 márc. 27. | Divinity, Filozófia, Rendszeres teológia, Társadalom | 39 hozzászólás

Nehéz lenne megneveznem még egy keresztény gondolkodót (talán F. Schaeffer, S. Kierkegaard, L. Newbigin és R. Niebuhr közelítik meg), akitől annyira hasznos fogalmakat kaptam volna a hit és a kultúra kapcsolatának megértéséhez, mint Herman Dooyeeweerd holland filozófustól. Dooyeweerd (1894-1977) a kuyperi kálvinista hagyományban állva a nyugati kultúra teoretikus kritikáját fejtette ki több művében is. Egyik legérdekesebb írása egy esszégyűjtemény, amelyet angol nyelven The Roots of Western Culture (A nyugati kultúra gyökerei) címen adtak ki. Ez a könyv összefoglalja és áttekinthetővé teszi Dooyeweerd filozófiai kritikájának legfontosabb elemeit. Dooyeweerd analízise azért rendkívül értékes, mert alapvető kérdéseket vet fel a nyugati kultúra gyökereivel kapcsolatban, és rendszerbe foglalja a kultúránkkal – és úgy egyáltalán a kultúrával – kapcsolatos tapasztalatainkat. Megpróbálom néhány bejegyzésben összeszedni azokat a fogalmakat, amelyeket ebben a művében a leghasznosabbaknak találtam. Az első ezek közül a differenciálódás fogalma. Kérlek, tartsatok velem, megéri!

Dooyeweerd szerint a nyugati kultúra egyik jellegzetessége a differenciálódás jelensége. Ez nem csak a nyugati kultúrára igaz, hanem minden kultúrára, amely nem kizárólag a hagyomány talaján áll. Differenciálódás alatt Dooyeweerd a valóság különböző aspektusainak tudatos megkülönböztetését érti. Az ősi kultúrákat a hagyomány hordozta és tartotta egyfajta öntudatlan, differenciálatlan sodrásban. A hagyomány az egyik – ha nem a – legerősebb formálója az emberi kultúráknak. A hagyomány mintákat örökít át, amelyek magukba olvasztják és differenciálatlan egységként őrzik az élet különböző területeit. Az ősi kultúrák (és a kultúrák jelentős része ma is) nemzedékről nemzedékre adják tovább a valósághoz való viszonyulás egyetlen és egységes mintázatát. A kérdés mindig ugyanaz: hogy szoktuk ezt csinálni? A válasz pedig a korábbi minta követése. Ez az a szemlélet, amellyel a nyugati kultúra szakított.

A szakítás nem azt jelenti, hangsúlyozza Dooyeweerd, hogy a nyugati kultúrától idegen lenne a hagyomány. Hagyomány nélkül egyetlen társadalom sem tud működni. Lehetetlen mindig mindent újra kitalálni, a múlt teljes eltörlésének utópiája még a nyugati kultúrában is extrém és marginális jelenség. Sőt, hagyomány és folytonosság azért volt, van és lesz mindig, mert a teremtés kereteit nem tudjuk átlépni. Az ember kulturális küldetése (a holland református gondolkodás fontos kuyperi elve, amit Dooyeeweerd is vallott) a teremtés rendjéből fakad és annak kibontása, nem pedig meghaladása. Hagyományra azért lesz mindig is szükség, mert a teremtés határozza meg az élet és a valóság legalapvetőbb mintázatát. A valódi történelmi progressziónak is van normája. Hiába akarja egy társadalom megszüntetni például a biológiai nemek fogalmát, hogy lecserélje egy társadalmi szempontból esetleges nem (gender) fogalmára, nem fog menni. Vissza fog pattanni a teremtés szilárd, ellenállhatatlan faláról. Isten a tengernek is azt mondta: „Eddig jöhetsz, tovább nem, itt majd megtörnek büszke hullámaid!” (Jób 38,11)

Az emberi hagyomány azonban a teremtéskor Istentől kapott kulturális küldetésnek is ellenállhat. A nyugati kultúra egyik jellegzetessége Dooyeweerd szerint az, hogy kilépett a hagyomány kizárólagos korlátai közül, és elkezdte a valóság megismerésének differenciálását. Ez összhangban van a teremtésnek azzal a rendjével, hogy a valóság különböző aspektusai nem olvaszthatók egymásba. Isten úgy alkotta meg a világot, hogy a valóság minden aspektusa a maga belső törvényei és normái szerint működjön, együttműködve a valóság többi aspektusával, de nem magába olvasztva azokat. Az emberi hagyományok sodrása differenciálatlanul hagyja a valóságnak ezeket az aspektusait, ezért azok rejtve maradnak, ahelyett, hogy Isten kulturális parancsa szerint felfedeznénk, meghódítanánk és birtokba vennénk azokat. Az emberi hagyományok tehát az Isten szerinti kibontakozás gátjai is lehetnek az általuk működő differenciálatlan társadalmakban.

Dooyeweerd  tizenöt aspektusát különbözteti meg a valóságnak: a számok aspektusa, a tér aspektusa, a mozgás aspektusa, a fizika (energia, tömeg, erő) aspektusa, a biológiai (organikus élet) aspektus, az érzelmi aspektus, az analitikus (logikai) aspektus, a történeti változás aspektusa, a nyelv (szimbolikus reprezentáció) aspektusa, a szociális aspektus, a gazdasági aspektus, az esztétikai aspektus, a jogi aspektus, az etikai aspektus és végül a hit aspektusa. A nyugati kultúra egyik sajátossága, hogy különbséget tesz ezek között, és önmagukban is vizsgálja őket. Ez Dooyeweerd szerint pozitív folyamat, mert Isten kezdetben mindent „a maga neme szerint” teremtett (vö. 1Móz 1). A dolgokat a sajátos belső természetük szerint vizsgálni ezért része eredeti kulturális mandátumunknak, hogy „hódítsuk meg a földet” (1Móz 1,28). Az universitasok létrejötte ennek a differenciálódásnak egy korai megnyilvánulása volt a nyugati kultúrában, de igazán a reneszánsz, a reformáció és a felvilágosodás által kapott erőre.

A holland filozófus egyik legfontosabb gondolata az, hogy a valóság különböző aspektusai nem redukálhatók egyetlen másik aspektusba sem. Mindegyik aspektus a maga normái és belső törvényei szerint működik. Ezt nevezi Dooyeweerd szféra-szuverenitásnak. A számok aspektusa autonóm, ezért nem értelmezhető a fizikai vagy a biológiai aspektusban, noha szoros összefüggésben áll azokkal. A logikai aspektust nem az érzelmi vagy történeti aspektus normái határozzák meg, a gazdagsági aspektust nem redukálhatjuk a nyelvi aspektusra, sem a biológiait a jogi aspektusra, vagy az esztétikait az etikaira. Minden mindennel összefügg, de nem minden mindennel azonos. A valóság differenciált, ezért a valóság megismerése is az kell, hogy legyen. Ahogy a tengernek van határa, noha kölcsönhatásban van a szárazfölddel, úgy a valóság minden aspektusának is megvan a maga szuverán szférája, amelynek normái nem redukálhatók egy másik szféra normáira. Az egységet a valóság különböző aspektusai között nem egyik vagy másik aspektus teremti meg, hanem Isten igéje, amelytől szuverenitásukat kapták.

A differenciálódás megfelelő kibontakozása felfedezi és tiszteli a valóság szféráinak szuverenitását, de Isten uralma alatt mégis egységként éli meg azok működését. A nyugati kultúra szép lassan elvégezte a differenciálás feladatát, az egységet azonban más úton próbálta elérni. Dooyeweerd azt nem élte már meg, hogy lássa, a nem megfelelő kibontakozás a gyakorlatban milyen súlyos problémákat vet fel a 21. századi nyugati kultúrában, elméleti kritikája azonban felvázolta a lehetséges nyomvonalakat. A következő posztban az ő gondolatai nyomán fogom megmutatni, hogy az emberi szív Isten igéjétől való elfordulása hogyan zavarja össze a valóság aspektusainak egymással való kapcsolatát, hogy időnként az emberi hagyományok differenciálatlanságánál is zavarosabb helyzeteket teremtsen. Érdemes velem tartani: az igazán fontos és számomra revelatív gondolatok most következnek.

(Folyt. köv.)

 

39 hozzászólás

  1. dzsaszper

    Kiváncsi vagyok a folytatásra 🙂

  2. Laura

    Nagyon fontos kérdéseket, gondolatokat vet fel Dooyewerd.

    „A differenciálódás megfelelő kibontakozása felfedezi és tiszteli a valóság szféráinak szuverenitását, de Isten uralma alatt mégis egységként éli meg azok működését.”
    Dooyewerd szerint ez pusztán egy ideális állapot, vagy megvalósulhat a történelemben?

    A valóság egyes aspektusainak szuverenitása fontos kérdés egy KÁNONRA alapuló hagyomány esetében. Ugyanis ha feltételezzük azt, sőt szerintem állíthatjuk is, hogy egy nép/kultúra természeti és tágabb társadalmi közege hatással van a kinyilatkoztatás milyenségére (másképp: Isten alkalmazkodik a befogadó nép kulturális/természeti/társadalmi sajátosságaihoz), akkor ebből az is következik, hogy ezen specializált kinyilatkoztatásban a természeti/társadalmi környezet határaira való tekintettel bizonyos fontos valóság-aspektusok szükségszerűen nem, vagy alig jelennek meg.
    Például a zsidó nép természeti környezete félsivatagos lévén nem engedte meg szakrális kertművészet kibontakozását (illetve a természet szakralitásának hangsúlyozottabb megjelenését, mivel a természet sem a maga zöld, burjánzó, „közvetlenebb” mivoltában vette körül őket), ami viszont szépen kialakult a nedvesebb éghajlatú Kínában, ahol erre bőven volt lehetőség. És bár a kertépítésben megjelenő, más kultúra által meghatározott szakrális tartalom egyáltalán nem sérti a zsidó/keresztény kánont, azaz nem képez vele ellentétet, mégis, mivel a KÁNONON KÍVÜL reked, automatikusan ignorálható az igazságtartalma, fontossága. Minden, ami a kánonon kívül van, szükségszerűen kisebb figyelemre tarthat számot vagy teljesen figyelmen kívül tartandó az igazságra nézve egy kanonikus alapú hagyományban. Ez igaz azokra a valóságaspektusokra is, amikről Dooyewerd beszélt.
    Maga a kánon egy „ércfalat”, demarkációs vonalat húz a kánon és a valóság ezen kívül rekedt, minden más aspektusa közé.

    Ez az ércfal pedig nem lebontható addig, amíg a kánon érvényben van. Azonban a kánonnak érvényben kell maradnia, hiszen ez jelenti a hagyomány magvát, sőt, irányt és identitást is ad a közösségnek – szóval látszólag feloldhatatlan ellentmondás feszül a kánon, illetve azon valóságaspektusok között, melyek azzal nem érintkeznek.

  3. Szabados Ádám

    Laura,

    érdekes a felvetésed, de nem értek vele egyet. A bibliai kinyilatkoztatás (melynek valóban határt szab a kánon) szemléletet ad át, nem valóságterületeket jelöl ki, amelyekre figyelnünk kell, más területek rovására. Izráelben volt sivatag is, meg volt erdős-kertes rész is (pl. Sáron vagy a Jordán völgye), de ha csak sivatag lett volna, a kánon akkor sem zárja le a figyelmet a teremtésnek arra a részére, amit ismer. Az egész föld meghódítására szólítja fel az embert. A Libánon fáit ugyanúgy ünnepli, mint Mamré tölgyesét, Sáron rózsáját, Jerikó datolyáit, Jeruzsálem olajfáit vagy Bét-seán gránátalmáit. A bibliai kánon arra tanít meg, hogy hogyan viszonyuljunk a teremtéshez – és még inkább Istenhez – akárhol is élünk. Ezért tud az evangélium is minden kultúrába adaptálódni, az északi eszkimókétól a trópusi tamilokéig mindenütt.

  4. viktor barnabás

    Kedves Laura,

    bocsánat, hogy beleszólok, de szeretném felhívni a figyelmedet az inkulturáció fogalmára, ami éppen azt akarja kifejezni, hogy az evangélium átültethető egyik kultúrából a másikba.

    Pál ezt írta a Korintus levélben (9,19-23): Mert bár én mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mégis mindenkinek szolgájává tettem, hogy minél többeket megnyerjek. A zsidóknak olyanná lettem, mint aki zsidó, hogy megnyerjem a zsidókat; a törvény uralma alatt levőknek, mint a törvény uralma alatt levő – pedig én magam nem vagyok a törvény uralma alatt –, hogy megnyerjem a törvény uralma alatt levőket. A törvény nélkülieknek olyanná lettem, mint aki törvény nélküli – pedig nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvénye szerint élek –, hogy megnyerjem a törvény nélkülieket. Az erőtleneknek erőtlenné lettem, hogy megnyerjem az erőtleneket: mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket. Mindezt pedig az evangéliumért teszem, hogy én is részestárs legyek abban.

    A kánon szerintem nem ércfal, hanem egy mérce, amivel megmérhetünk, megvizsgálhatunk mindent, hogy mennyire képes hordozójává lenni az evangélium üzenetének. A kertkultúrát is meg lehet vizsgálni.

    Egyszer egy jezsuita atyától hallottam azt az érdekes gondolatot, hogy Japánban az étkezések között a tea-szertartás a legkiemelkedőbb, ezért az Eucharisztiát (Úrvacsorát) meg kellene próbálni ebbe illeszteni. Akkor érthetnék meg igazán a japánok a jelentőségét. Nem tudom, hogy igaza van-e, megtehető-e ez, hová vezetne, mindenesetre szerintem inkább ez a nyitottság jellemzi (kellene, hogy jellemezze) a keresztény gondolkodást. Persze azzal a felvértezettséggel, hogy csak a jót tartsuk meg. (1Tessz 5,21)

    Üdv:
    Viktor

  5. Laura

    Ádám,

    valami olyasmire igyekeztem utalni, hogy a bibliai kinyilatkoztatás bizonyos valóságterületekre – illetve a velük kapcsolatos hozzáállásra – még csak nem is utal. A dooyewerdi kategóriák közül ilyennek tűnik a számok, a fizikai, biológiai valóság és az esztétika birodalma, de a természeti világgal való viszony sem teljesen tisztázott.
    Persze ennek sok oka lehet, például Jézus rövid működési ideje, a már eleve adott zsidó hagyományhoz való kapcsolódása és az a rendkívül érdekes jelenség a zsidó vallásban, amit Jan Assmann a Kulturális emlékezet c. könyvében „téren kívüliség”-ként jellemez. A héber kinyilatkoztatás és vándorlás legfontosabb elemei a „senki földjén”, a pusztában, egy világon kívüli, szinte szellemi térben történnek. Talán ez is egy oka a zsidó-keresztény kultúra és a kozmosz, a világ közti kissé problémás viszonynak.
    A fő kérdés itt az, a valóság azon aspektusaiban való eligazodásban, amit a kánon nem szabályoz, mi a teendőnk, mire hagyatkozhatunk, mi a bölcsesség forrása, ha nem az írott ige?

  6. Laura

    Kedves Viktor,

    igazad van abban, hogy a kereszténység átültethető, amivel összefüggésben van fentebb említett szellemi, téren kívüli jellegzetessége, amit a zsidó hagyománytól örökölt meg. Evilági és túlvilági élet, szellem és világ között feszültség keletkezik, aminek persze van alapja, de érdemes elgondolkodni a MINDENKORI JELEN fontosságán, és az abban tanúsított szükséges hozzáállásunkon, ez pedig az eszkatológiai távlatok jelentőségét nagyban csökkenti. Az embernek felelőssége van a mindenkori jelen világában, legyen az bár evilági vagy túlvilági jelen. Mi akkor is és most is Isten előtt állunk, és a mostban kell meghozni legfontosabb döntéseinket, magatartásunkat irányozni. Jelenleg pedig olyan valóság-aspektusok is a felelősség és a viszonyulás tárgyaiként jelentkeznek, amelyek a „túlvilágon” másként adódnak, és amelyekkel most kell kezdenünk valamit, de a Bibliában kevés iránymutatást találunk velük kapcsolatban.

  7. Szabados Ádám

    Laura,

    megint azzal kell kezdenem, amiben nem értek egyet veled (vagy Assmannal). A bibliai kinyilatkoztatás nem senki földjén, hanem évszázadokon keresztül az akkori világ egyik legforgalmasabb helyén, Egyiptom és Mezopotámia ütközőzónájában született. Illetve a Római Birodalomban. Poncius Pilátus római helytartó is így került a krédóba. A zsidó-keresztény kultúra és a kozmosz viszonya pedig egyáltalán nem problémás, nem tudok olyan világmagyarázatról, amely harmonikusabban kapcsolódna a valósághoz, mint a bibliai világkép.

    Két oldalról válaszolnám meg azt a kérdésedet, hogy mi a teendőnk a valóságnak azokban az aspektusaiban, amelyeket a kánon nem szabályoz. Egyrészt szerintem nincs olyan területe a valóságnak, amit a kánon ne érintene. Ahogy az előbb is utaltam rá: Isten azt parancsolta kezdetben az embernek, hogy hódítsa meg az egész földet. Dooyeweerd – és elődje, Abraham Kuyper, aki teológusként Hollandia miniszterelnöke is volt egy ideig – ezt nevezi a kulturális küldetésnek, amit Isten az embernek adott. Ebben minden benne van. Kuyper emlékezetes módon így fogalmazta meg ezt: „Nincs egy talpalatnyi föld az emberi létezés egész területén, amelyről Krisztus, mindenek teljhatalmú ura ne mondaná: Enyém!”

    Másrészt ez nem azt jelenti, hogy a Biblia a létezés minden szférájáról részletes útmutatást adna. A Biblia szemléletre tanít. Az ember ismerje meg a valóságot, és adjon hálát Istennek azért, amit megismert. Tartsa magát távol attól, amit Isten gonosznak tart, és őrizze meg Istent szentnek a szívében. A matematika (számok aspektusa), a fizika (az energia, tömeg, erő aspektusa), a biológia (az organikus élet aspektusa), az esztétika (a szép aspektusa) mind olyan terület, amit a Biblia szerint az ember fedezzen fel, hódítson meg. Isten dicsőségére. Tegye ezt istenfélelemmel, szeretettel, kreatívan, arányosan. Isten igéje elsősorban az ember szívét formálja, miközben az ember a valósággal való viszonyát alakítja.

  8. Laura

    Ádám,

    a „bibliai ismeretelmélet” legfontosabb eszköze a látó szem és halló fül, melyek különböznek természetes érzékszerveinktől, meghaladják azokat. Ezekkel az ember bizonyos fokú önállóságra tehet szert, az isteni világossággal átvilágítva, melynek fényében a dolgok másként adódnak, mint természetesen adott érzékszerveinket használva. Azaz ennél a fénynél az ember másként ismer, lát, tapasztal. Talán azért nincs is szükség ezután további részletes útmutatásra, mivel az isteni fény által ismer az ember is.
    Csakhogy sem a fizika, sem a biológia, sem a kultúra egyéb területein nem ezekkel az újjászületett, szellemi érzékszervekkel zajlik a megismerés. Szóval a hívő kutatók hogyan tagozódhatnak be a természetes érzékszerveket használó profán tudományba?

    Hiszen az egyéb valóságaspektusok megismerése az újjászületett ember számára másként adódnak, mint másoknak. Akárhogyis vesszük, szerintem nem beszélhetünk teljes mértékben közös valóságról a megvilágított és a nem megvilágított ember esetében. A megvilágított emberek pedig jelenleg betagozódnak a természetes kultúrába és tudomámyba ahelyett, hogy a „saját valóságukat” vizsgálnák értő szemmel.

  9. Szabados Ádám

    Laura,

    ez lehet az egyik nagy választóvonal a te spiritualitásod és a bibliai spiritualitás között. Mást értesz megvilágosodás és újjászületés alatt, mint a Szentírás. A Bibliában a természetfeletti nem természethelyetti. Az új érzékszervek nem lecserélik, hanem kiegészítik a régit. Isten alkotta a természetet, hogy az ember szeresse és művelje azt a Teremtő dicsőségére. A természetfeletti világosság az Istennel való kapcsolatunkra, a bűnösségünkre, Jézus Krisztus istenségére és a megváltás reménységére ébreszt rá bennünket. De még az új ég és az új föld is a teremtett világ megújítása lesz, nem annak eltörlése vagy meghaladása. A keresztény gondolkodás történetében sokszor összekeveredett az anyagot és a szellemet egymással szembeállító platonizmus és az anyagi valóságot és a szellemet harmóniában szemlélő bibliai hit, de a platonizmustól mentes bibliai hit helyesli a természetet és annak értelmes vizsgálatát. A természet jó, a hívő és a nemhívő együtt kutathatja, közös felfedezéseket tehetnek. Csak az egyik áldani fogja érte Istent, a másik nem.

  10. Cypriánus

    Ádám, nem vagyok teljesen biztos abban, hogy Laura lelkisége tényleg akkora választóvonalon lenne túl.
    Lehet, de nem biztos. Attól hogy misztikus módon szemlél dolgokat és sajátos nyelvezete van, még nem feltétlenül képvisel valami teljesen mást. Könnyen lehet, jóval közelebb van Krisztushoz, mint Kálvin, amikor a szuper teológiája mellett a másként gondolkodókat üldözte. ( Írhatom Aquinóit is, amikor az eretnekek kivégzését helyesli, de mivel őt kevésbé kedveled, mint Kálvint, inkább a francia reformátort írtam. )

  11. Szabados Ádám

    Cypriánus,

    ez a hozzászólásod most kicsit demagógra sikerült… Almát körtével hasonlítasz össze. Laurával rengeteg levélváltásom volt, ebből alakult ki bennem a spiritualitásáról egy kép. Sok rokonszenves vonás van benne, de amit képvisel, számomra világosan különbözik az apostoli keresztény hittől. Szerintem számára is. (Mondanom sem kell, Kálvint pedig nagyon máshogy látom, mint te. De ezt már megbeszéltük.)

    Ha lehet, maradjunk a cikk témájánál.

  12. Laura

    Cypriánus,

    amíg nem ismerjük egymást személyesen, szerintem jobb, ha sem negatív, sem pozitív módon nem ítéljük meg egymás lelkiségét, mivel valós képet nem alkothatunk róla – és ez Ádámnak is szól.
    A levélváltás a kommentelés mellett ugyanúgy személytelen, másrészt szerintem az is fontos a kérdésben, ki hogyan éli a személyes életét, hogyan „viszi színre” azt, amiben hisz, igazán akkor alkothatunk ítéletet, ha az életnek ezt a vetületét is megismertük. És még akkor is érhetnek meglepetések.
    De azért köszönöm Cypriánus, hogy próbáltál finomítani Ádám megjegyzésén :).

    Ádám,

    Nem gondolom azt, hogy anyagot, természetet és szellemet szembe kellene állítani egymással, viszont azt igen, hogy az anyag és a természet is a szellem által tételezett, vagyis nem vizsgálhatjuk idegen és objektív, tőlünk és a szellemi valóságtól teljesen független realitásként, ahogyan a tudomány hagyományos módszere teszi. Szubjektum és objektum áthatja egymást; mi is áthatjuk a természetet, a természet is áthat minket, mint ahogy Isten valósága is áthatja és meghatározza a mi valóságunkat.
    Más eredmények adódhatnak attól függően, hogyan tekintünk rá és hogyan vizsgájuk a természetet, milyen a szemléletünk. A nem közös valóságot úgy értettem, hogy aki „Istenen keresztül” tekint a természetre, az nem ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, nem ugyanazokat az eszközöket és módszereket használja, máshogy priorizál. De ez a társadalom- és embertudományokra is igaz.

    Például nem gondoljuk azt, hogy létezik „élettelen”, „szervetlen” dolog a természetben, ahogy a Biblia is mondja: „Mindenek élnek őnéki”. Ez már egy komoly választóvonal a szemléletben. Nem gondoljuk, hogy a Nap, a Hold, a Föld, stb pusztán anyagi összesűrűsödések, az egész természeti világ értéke megemelkedik, nagyobb odafigyelésben, tiszteletben részesül, tehát éppenhogy közelebbi és bensőségesebb viszonyba kerül az emberrel.
    A jelenlegi természetszemléletben sokkal több a holt anyag, mint az élő, az idegenség, a kozmoszbéli hatalmas távlatok, a hideg űr képe a modern tudomány találmánya.
    Azonkívül a valóság egyes aspektusait a történelem folyamán az ember másként és másként közelítette meg, tehát szerintem nem beszélhetünk a megközelítés egységes tömbjeiről. A számok szférája teljesen mást jelentett ezer évvel ezelőtt, mint ma, és lehet hogy ezek között van olyan megközelítés, ami sokkal jobban összefér az isteni akarattal, mint egy másik. Vagyis az egyes aspektusok önmagukban sem egyrétegűek.

    Ami az érzékszerveket illeti: abból indulok ki, hogy analógiában az eredendő bűnnel, az emberi kultúrára és társadalomra alapvetően az igazságtól/igazságosságtól való távolság jellemző, természetünk szerint nem az igazság iránti vágy fűt minket, nem a világosság, jóság, szépség szeretete, mert a hozzájuk való közelség ellentétes természetes (közvetlenül adott) ösztöneinkkel, motivációnkkal. A hatalom, mások elismerése, anyagi gazdagság, fizikai jólét és kényelem, ezek alapesetben erősebben motiválnak minket, mint az igazság, utóbbinak megközelítése nehézkes, áldozatokkal és lemondásokkal jár, mert természetünkben hozzá kell igazodnunk, nekünk is tisztábbá, egyszerűbbé, világosabbá, átláthatóbbá kell válni.
    Vagyis nem értek egyet azzal, hogy nem lenne szükség az ember átalakulására, szerintem igenis meg kell haladnunk eredeti, az igazság ellen dolgozó természetünket és átalakulni olyanná, amely természete szerint tud közel kerülni az igazsághoz. És ebben a folyamatban az érzékszerveink is részt vesznek.

    A TŰZ és VÍZ általi megtisztulás szimbólumai éppen ezt támasztják alá, mind a víz, mind a tűz feloldó, elégető, transzformáló közegek, és mindebben többet kell sejteni puszta szimbólumoknál.

    Maga a keresztény igazság sem egydimenziós, sőt, amennyiben igazság, kell hogy legyen kimeríthetetlen mélysége is, amihez minden nemzedék a maga valóságából kiindulva hozzátesz valamit. Nem maga az igazság változik eközben, hanem ahogy másként kapcsolódik az emberi valósághoz, más oldalai kerülnek előtérbe. Ugyanakkor éppen az emberi tökéletlenségre tekintettel óvakodni kellene attól, hogy Jézus igazságát és a földi keresztény hagyomány igazságát teljes átfedésben akarjuk látni. Mindig lesz és kell is hogy legyen differencia a kettő között, ez a rés pedig éppenhogy igényli az újra és újra megjelenő hozzászólásokat, amiket szerintem üdvözölni és megvizsgálni kellene automatikus elutasítás helyett.

  13. Szabados Ádám

    Kedves Laura,

    régóta engedem, hogy elmondd it a véleményedet, sok hosszú párbeszédbe is elegyedtem veled, megvizsgálva a hozzászólásaid tartalmát. Sok gondolatoddal egyetértek, sok gondolatoddal nem értek egyet. A mostani hozzászólásodra is igaz ez. Egyetértek azzal, hogy szükség van az ember átalakulására, ítéleteinek megtisztulására (l. Episztemológiai jelentőségű igék c. sorozatom). Egyetértek azzal, hogy a keresztény hagyomány és Jézus igazsága (vagy az apostoli hagyomány) nem teljesen fedik egymást. (Ezért is vagyok protestáns, nem római katolikus vagy görög ortodox.) Viszont nem értek egyet azzal, hogy ne lennének a kozmoszban élettelen, személytelen dolgok. Vannak. Az ember Isten képmása, a kristály nem az. A kristály tükrözi Isten dicsőségét, de nem személyes. Az ember személyes. A kristály nem élő. Az eukarióta élő. Azzal viszont egyetértek, hogy amikor vizsgáljuk ezeket, akkor személyes folyamatban veszünk részt (Polányira unos-untalan hivatkozom ezzel kapcsolatban).

  14. Laura

    Kedves Ádám,

    talán abban egyetértesz velem, hogy más a mi hétköznapi fogalmaink szerinti élet, és más az az Élet, amivel Isten pillantása ruházza fel a dolgokat. Vagyis a Bibliában megjelenő élet szó nem azonos a hétköznapi életfogalmunkkal.
    Nem vagyok biztos abban, hogy ami számunkra mint személytelen jelenik meg, annak van végső valósága. Vagy másképp: helye van az „új teremtésben”. Mint ahogy a gonosznak sincs végső, abszolút valósága. Csak annak van végső valósága, ami Isten természetével megegyezik.
    Ugyanakkor azt sem gondolom, hogy a világban ne lenne hierarchia, de az ásvány nem azért alacsonyabban álló nálunk, mert személytelen és élettelen, hanem mert nem rendelkezik az emberi lényre jellemző teljességgel. Azonban az ásványi, a növényi és az állati lét bennünk is jelen van, és velünk szoros kapcsolatban állva a mi életünkkel is átitatódik, még ha ez nem is látható közvetlenül.
    Az élők és teljesek élővé és teljessé teszik maguk körül a dolgokat, a személy személyes valósága átformálja a személytelent, a szubjektum behatol az objektumba és bensőségessé teszi, míg végül semmi nem marad a világban, ami idegen és személytelen lenne.

  15. Szabados Ádám

    Laura,

    Isten megteremtette a szárazföldet és a tengert, és azt mondta, hogy ez jó. Megteremtette a nappal világító égitestet és az éjjel világító égitesteket, és azt mondta, hogy ez jó. Az anyagi világ önmagában is jó. Az embert pedig képmásaként azért alkotta, hogy dicsérje és ünnepelje őt a teremtéséért és hálával élvezze, amit neki adott. Ez a bibliai világkép. A Biblia szerint az új teremtés is új ég és új föld lesz: személyes és személytelen dolgok Isten uralma alatt, bűn nélkül, ami elrontaná az élvezetüket. Az ember Isten képmásaként a személytelen dolgokban is Isten dicsőségét veheti észre, de azok attól még nem lesznek személyessé, inkább egy személy elképesztő hatalmának és bölcsességének a lenyomatai lesznek, mint ahogy egy festmény a vásznon, amelyen keresztül megláthatjuk az Alkotó lényét. Amit te leírtál, az szép, de engem – jogosan vagy nem jogosan – inkább a neo-platonista világnézetre emlékeztet. Valószínűleg egyébként nem véletlenül: a kereszténység közelében virágzó misztika jelentős része a neo-platonizmusból nőtt ki. A kettő hasonlít egymásra, könnyen összetéveszthetők, de lényegi különbségek vannak köztük.

  16. Laura

    Ádám,

    bizonyosan van még mit tanulnom a bibliai világképről…

    Ám Krisztus maga is olyasvalaki, aki „felemel”, a magasságban magához vonzza a dolgokat, sőt, „mindeneket”, a Krisztus-képű ember pedig ebben is követheti Krisztust; ahogy az egyes ember élő víz kútfeje lehet, úgy maga is felemelheti környezetét, és talán éppen ez a felemelés a szeretet (egyik) krisztusi formája.
    Az emberre vonatkozó vízszimbolika éppen az élettel van legszorosabb összefüggésben, vizet adni magunkból adni, mint életet adni, a víz azonban nem válogat, mindenre esik eső formájában, a forrás bugyog akkor is, ha állat vagy ember iszik belőle, de akkor is, ha a földre folyik el. A víz önként adja magát mindennek, ami körülveszi, és mindent élővé tesz maga körül, füvet sarjaszt a földből, melyet állatnak és embernek egyaránt elesége.

    Ugyanakkor fizikai vonatkozásban is érdekes végiggondolni azt, hogy a legfontosabb életfenntartó tényezők, a fény és a víz éppen azok, melyeket „élettelennek” gondolunk. Nem furcsa, hogy az élet alapvető közege és termőtalaja a – látszólag – élettelen?

  17. Szabados Ádám

    Sőt, megtoldom ezt azzal, hogy a Szentírás szerint Isten hatalmas szavával tartja fenn a mindenséget (Zsid 1,3). Számos tudós és tudományfilozófus foglalkozik azzal a gondolattal, hogy az anyag mögött információ áll, és az univerzum legalapvetőbb valamije nem az anyag, hanem az információ. Pl. Hans Christian von Baeyer: Information: The New Language of Science (Harvard University Press, 2004). Ez kísértetiesen egybecseng a Szentírás világképével. A materializmus tudományosan is tarthatatlannak tűnik, a bibliai világkép pedig tudományosan is igazolódni látszik. Ettől függetlenül fontosnak tartom a különbségtételt élő és élettelen, személyes és személytelen között. Ezt a különbséget a Biblia mindvégig fenntartja. Isten igéje (szava) tartja egyben a kozmoszt – élő és élettelen, személyes és személytelen részeit egyaránt.

  18. Viktor Barnabás

    Nagyon érdekes a fenti beszélgetés. Ha jól értelmezem Laura a nekem írt sorokat, arról beszélsz, hogy az általunk megismert és képviselt igazság soha nem lehet azonos a végső igazsággal.

    Katolikusként engem a kinyilatkoztatás történelemben kibomló voltára tanítottak, úgyhogy szerintem ebben nincs vitánk.

    Fontos azonban, hogy a kinyilatkoztatáshoz hozzátenni nem lehet (mert Krisztusban megtörtént a teljessége), hanem csak egyre mélyebb, árnyaltabb megfogalmazásra jutunk újra és újra. Vagyis az ember(iség)a megértésben is növekszik.

    Ha jól értelmezem, szerinted a kanonizált tudás (vállvetve az emberi hagyományokkal) útját állja a szellemibb ismeretekre való eljutásnak. Én viszont Ádám írását úgy olvastam (értettem), hogy a hagyomány és a keresztény kánon Dooyeweerd szerint nem ugyanazon az oldalon harcolnak. Hagyományon én egyfajta mitikusan örök valóságértelmezést értettem, míg a kánon éppen kimozdít ebből. A kánon mozdít ki minket a hagyomány statikus állapotából, és indít el a megismerés útján. Hiszen a keresztény kánonból tudjuk, hogy a világban olyan értelem (logosz) van, amit kutatni lehet és egyre mélyebben meg lehet érteni.

    Egyetértek Ádámmal, hogy a keresztény viszonyulás a világhoz nagyon harmonikus. Nem panteista módon értem, de le merem írni, hogy a világ megismerésére irányuló kutatás egyben Isten megismerésére irányuló kutatás is. A mitikus világértés ezt nem igényli, mert zárt. A keresztény világértés nyitott. A végtelen Isten végtelen távlataira, amelyet soha nem fogunk teljesen birtokolni. Viszont mindig újat kapunk belőle (és tudunk mindig új dalt énekelni az Úrnak: 96. Zsoltár).

    Én nem hiszem, hogy minden élő és személyes lenne az univerzumban, viszont tudok olyan keresztény teológiáról, mely szerint minden mögött élő, személyes és gondos kezek állnak (angyalok). Azt is tudjuk, hogy a világ dolgainak, még az életteleneknek is van valamiféle beszéde Istenről, hiszen az egész teremtett világ Istenről beszél. Hátborzongató belegondolni, hogy milyen keveset is ismerünk mi ebből a beszédből. Viszont amit értünk, azt épp a kánon segítségével tudtuk azonosítani.

    A kánon ilyenformán nemcsak mérce szerintem, hanem alfa, vagy origo, ahonnan elindulhatunk.

    Üdv:
    Viktor

  19. Szabados Ádám

    Barnabás,

    szeretem olvasni a gondolataidat, és tanulok a szelídségedből.

  20. Viktor Barnabás

    Köszönöm, Ádám! Dzsaszperhez csatlakozva: én is kíváncsian várom a folytatást, arra is kíváncsi vagyok, hogy jól értettem-e bizonyos fent említett fogalmakat. Viktor

  21. Laura

    Ádám,

    „Sőt, megtoldom ezt azzal, hogy a Szentírás szerint Isten hatalmas szavával tartja fenn a mindenséget (Zsid 1,3). Számos tudós és tudományfilozófus foglalkozik azzal a gondolattal, hogy az anyag mögött információ áll, és az univerzum legalapvetőbb valamije nem az anyag, hanem az információ. Pl. Hans Christian von Baeyer: Information: The New Language of Science (Harvard University Press, 2004). Ez kísértetiesen egybecseng a Szentírás világképével. A materializmus tudományosan is tarthatatlannak tűnik, a bibliai világkép pedig tudományosan is igazolódni látszik. ”

    Igen, teljesen egyetértek ezzel.

    Amit a jelennel kapcsolatban mondtam, továbbvinném még annyiban, hogy az ember számára hihetetlenül fontos az, mit gondol a világról, önmagáról és milyen a „létszemlélete”. Ez a mindenkori jelenünkben, most és itt is nagyon fontos, meghatározza döntéseinket, társas kapcsolatainkat, a környezethez való hozzáállásunkat, ezért az egyén számára semmiképp nem lehet számottevő az a tudományos világkép, ami örökké a jövőbe vetített, a jelen tudományos elméletei mindig ki vannak szolgáltatva a jövő felfedezéseinek.
    A bizonyosság ezért nem várható a tudomány oldaláról, csakis abban a személyes szférában születhet meg, ami ember és ember, ember és világ, ember és Isten kapcsolatát jellemzi. Ez a közvetlenség kérdéseket vet fel egyébként ember és hagyomány kapcsolatára vonatkozóan is; meddig tart a hagyomány hatásköre, és honnantól léphet életbe az emberi szabadság, aminek nyilvánvalóan meg kell jelennie ember és Isten viszonyában.

    Az élő és élettelen kérdés talán nem is olyan fontos most, nehéz ezen a felületen megfelelően körbejárni. Csak arra akartam utalni, hogy a szakrális értelemben vett „élő” jelentése jóval kiterjedtebb, mint a biológiai értelemben vett fogalomé. Az anyag sem állhat abszolútként szemben Isten valóságával, azaz nem létezhet „kívüle”, de ennek nem kell panteizmusba torkollnia. Hiszen amivel Isten bárminemű kapcsolatban van (márpedig amivel nincs kapcsolatban, az nem is létezik), azt szükségszerűen „átvilágítja” az isteni fény, szellem, tehát az anyag maga is csak úgy létezhet, ha valamilyen módon és mértékben maga is részesül Isten természetének bizonyos aspektusaiból, erejéből.
    Isten pedig „élő Isten”, és mindent, amivel kapcsolatban van, ugyanúgy élővé tesz. Hogy ez nekünk miért nem nyilvánvaló közvetlenül, miért vagyunk minderre „vakok”, inkább az a kérdés. És így ismét visszatérünk az emberi természet átváltozásának szükségességéhez, hiszen a „test lámpása a szem”, és ha a szemünk tiszta, a lényünk „kivilágosodik”. Vakokból látókká kell válnunk, és talán akkor érzékenyebbek leszünk az „élő” jelenlétére.

  22. Laura

    Viktor,

    „Fontos azonban, hogy a kinyilatkoztatáshoz hozzátenni nem lehet (mert Krisztusban megtörtént a teljessége)”

    Ehhez annyit tennék hozzá, hogy szerintem Krisztus lényét, teljességét az általunk elérhető kinyilatkoztatás sem fedi le teljes mértékben. Itt rendkívül fontos az a kérdés, hogy az ember mint Isten „kezéből származó”, az ő képmását hordozó lény tekintélyében meghaladja-e az írásos kinyilatkoztatás tekintélyét, azaz, miután elindultunk Isten megismerésében a hagyomány keretei között, eljuthatunk-e oda (és nem csak a túlvilágon), amikor a közösségi kinyilatkoztatás mellett Isten maga is elmondja nekünk, hogy Ő kicsoda, saját személyes szféránkban. Ennek szükségszerűen meg kell haladnia az írott kinyilatkoztatás kereteit, ugyanis „személyközi” formában történik meg, és a kommunikációban résztvevő „tagok” közvetlenül állnak egymással szemben.
    Másképp megfogalmazva úgy gondolom, hogy az isteni Ige teljesebben jelenik meg az ember személyes szférájában (szívében és értelmében, az ember lelkében), mint a közösségnek szánt írott kinyilatkoztatásban. Persze nyilván nem mondhat ellent neki, de felülmúlhatja, kiegészítheti, továbbszőheti, stb. Megtámogatják egymást, a közösségi is a személyest, és jó esetben a személyes is a közösségit. De hogy csak a közösségi létezne, azt vitatom, és azt is, hogy mindvégig ebben állva kell maradnia az embernek.

    „A kánon mozdít ki minket a hagyomány statikus állapotából, és indít el a megismerés útján.”
    Ez érdekes meglátás, mert a legtöbben, akik a hagyományok dinamikáját kutatták, azt állítják, hogy a hagyomány egészen addig sokkal formálhatóbb, képlékenyebb, „élőbb”, amíg egy adott időpillanatban ki nem merevítik, ez pedig maga a kanonizáció. A kánon kialakulása általában olyan történelmi helyzethez köthető, amikor bizonytalanság uralkodik el a tekintetben, hogy mihez is kell magunkat kötni. A héber hagyomány kanonizációja nem véletlenül a Második Templom lerombolása után következett be, amikor a hagyomány egészének léte múlt azon, sikerül-e rögzíteni, különben talán elveszett volna. Tehát szükséges lépés volt végeredményben, de ez nem változtat azon, hogy a kanonizáció előtt a mindenkor változó valósághoz sokkal könnyebben tudták adaptálni a hagyományt, hiszen a lényegi tartalmat meg tudták őrizni úgy is, ha újra és újra, az adott helyzetnek megfelelően bizonyos változtatásokat tesznek rajta. Ez bizonyított tény, hogy a kánonok rögzülése előtt a hagyományt megfogalmazásában viszonylag gyakran módosították az újabb nemzedékek igényeinek megfelelően. A tartalom nem változott, viszont a történelmi/társadalmi szituáció igen, és időről-időre ehhez igazították a hagyomány artikulációját.
    A kereszténységben akkor jelent meg a kánon rögzítésének igénye, amikor a gnosztikusok és egyéb „szekták” olyan sok értelmezési lehetőséget kezdtek szolgáltatni, ami zavart okozott a közösségekben. Ám a kanonizáció megindulása előtt a „legálisan működő” keresztény közösségekben is használtak olyan evangéliumokat, amik kissé más tartalmúak, megfogalmazásúak voltak, mint a jelenlegi kanonikus evangéliumok (például a zsidókeresztény evangéliumok is ilyenek voltak), de nem olyan mértékben, mint később a gnosztikus iratok. Azaz a kanonizáció folyamatának megindulása előtt viszonylag szabadabb „teológiai hagyományok” éltek egymás mellett.

    A kánon tehát az addig szabadabban formálódó hagyomány adott pillanatban való „kimerevítése”, mely innentől kezdve már csak a kommentárokban, értelmezésekben kaphat újabb megvilágítást, magában ez eredeti szövegben nem lehet változtatásokat csinálni. És ezért a kanonizációt szinte azonnal követi az értelmező intézmények kialakulása, megjelennek a szöveg interpretátorai, közvetítői, magyarázói.
    Egyesek egyenesen azt mondják, hogy a kanonizáció után a szöveg és a hallgató/olvasó közé kikerülhetetlen harmadikként ékelődnek be az értelmezők, „teológusok”, akik nélkül a hallgató már nem is képes a szöveg helyes tartalmához eljutni, hiszen az az értelmező hagyományba „beavatottak”, azt ismerők számára tárul csak fel. Így alakul ki szöveg-értelmező-hallgató hármassága.

    Kicsit hosszúra sikerült a komment, úgyhogy másra most inkább nem reagálok.

  23. Szabados Ádám

    Laura,

    arra kérlek, hogy maradjunk a cikk témája mellett. A kanonizációval kapcsolatban csak egy gyors megjegyzést engedj meg: történetileg nem áll meg, hogy a héber hagyomány kanonizációja a Második Templom lerombolása után következett volna be, ez az ún. jamniai zsinat mítosza. A Második Templom lerombolása előtt is volt kánon. Az újszövetségi hagyomány kanonizációjával ugyanez a helyzet: az apostoli hagyomány nem volt szabadabb a kánon megszilárdulása előtt, hiszen az apostolok történeti tanúságtételéhez kapcsolódott. A kánon ezt a tanúságtételt őrzi az apostolok halála után. A kánon azt védi, hogy az igazi Jézussal a Szent Lélek által találkozzunk, és ezt ne keverjük össze másik Jézusról szóló üzenettel, amely hamis lélek által hamis tapasztaláshoz vezet. Az igazi Jézus az általa kiválasztott apostolok által hirdetett Jézus, akiről a Lélek kenete is bizonyságot tesz (1Jn 2,20). Ezért aggaszt, amikor a kánon ellen beszélsz és azt korlátozónak tartod.

  24. Laura

    Ádám,

    rendben – hozzád hasonlóan ugyanúgy látom, hol térnek el az álláspontjaink. Azt is tudom, hogy bizonyos gondolataim nehezen, vagy nem is illeszkednek a jelenleg hatályos nézetek keretei közé. Ezért nem is erőltetem a dolgot, személyes kapcsolataimban igyekszem sokat beszélgetni keresztényekkel, és magamban kutatom azt az igazságot, amit Jézus ismertetett meg velünk. Hivatalos formában azonban nem tudom „gyakorolni” a kereszténységet, mert bizonyos fontos kérdéseket máshogy látok, mint a jelenleg hatályos értelmezések, és tiszteletben tartom a hagyomány szilárd tömbjét. Ha ez neked vagy valaki másnak a „hamis lélek” munkájának tűnik, ám legyen, gondoljon amit akar. Bizonyos kérdéseket azonban jó áramoltatni eme szilárdság ellenére is, de ha valaki jelzi azt, hogy zavarja a hozzáállásom, akkor tiszteletben tartom és nem alkalmatlankodom tovább.
    Mivel te konkrétan még nem jelentetted ki, hogy nem kommentelhetek itt, ezért néha veszem a bátorságot, hogy valamihez hozzászóljak – de az utóbbi időben sok minden kiforrott bennem is, és egyre inkább látom az ilyen találkozások nehézségét, és talán azt is, hogy nem is szükségesek, jobb, ha kellő távolságot őrzök.

  25. Dr. Békefy Lajos PhD

    BLOGLEVÉL SZABADOS ÁDÁMNAK

    ESZMEI BLOGDIALÓGUS DOOYEWEERDRŐL

    Kedves Szabados Ádám, örülök, hogy a 20. századi világprotestantizmus egyik legkiemelkedőbb filozófusával, a nálunk eleddig még a hallgatás homályában maradt Herman Dooyeweerddel, illetve kulturális esszégyűjteményével foglalkozik sorozatában. Hiánypótló, rendkívül fontos munkát végez! Őt, illetve a reformáció filozófiáját, a filozófia reformációját jó 15 éve ismertem meg, hatalmas intellektuális élmény volt. Reformátusként még inkább, s bár nem teljesen fedi személyét, de hogy éppen olasz filozófus nevezte őt a „holland Kantnak”, ez azért figyelemre méltó. Bár eredetisége nem ilyen kategóriától függ. Úgy gondolom, mindent meg kell tenni, tennünk azért, hogy őt és rendkívül differenciált szellemi diagnózisait megismerhesse a magyar gondolkodó közvélemény. Ezért én is elindítottam kolozsvári blogomon a vele foglalkozó sorozatot. Remélhetőleg nem fogom Önt keresztezni, bár fognak adódni átfedések. Én most első lépésben a reformáció 500-ra tekintettel is a reformációi filozófia dooyeweerdi olvasatával, fő művének, a Törvényeszme filozófiájának, a mélyen kálvinista bölcselet fogalmának a sarkalatos pontjaival igyekszem ismertté tenni Dooyeweerdet, illetve a 20. századi teológiatörténet, eszmetörténet kontextusában munkásságát. Az eszmei blogdialógussal nem arra utalok, hogy most ketten kezdjünk el róla eszmecserét folytatni, ennél sokkal fontosabb látásom szerint, hogy ketten őt tegyük ismertté itthon, amennyire csak lehet. Remélem és kívánom, hogy ezen fáradozásunk jól szolgálhassa ennek az eredeti holland református jogfilozófusnak (talán a társadalomtudós vagy társadalomfilozófus megjelölés, amit Ön használ, nem ugyanazt fejezi ki, mint az iménti jogfilozófus, vagy jogász és filozófus – aki állandóan Kálvint és Kuypert juttatja eszünkbe a jogászi, filozófusi építkező, rendszerfejlesztő sajátosságukkal!) az ismertté tételét hazánkban és a Kárpát-medencében. Hátha egyszer rájövünk arra, hogy egész eszmetábora van…
    Testvéri köszöntéssel,

    Dr. Békefy Lajos PhD

  26. Szabados Ádám

    Kedves Békefy Lajos (Lajos bátyám)!

    Jólesik a visszajelzése, köszönöm! Örömmel olvastam én is az Ön cikkét. Egyetértek: Dooyeweerd rendkívül izgalmas hívő rendszerező gondolkodó, sokkal nagyobb ismertséget érdemel magyar kontextusban is. Számomra is bátorító, hogy mást is inspirál a munkássága. Nagyon szeretem azokat a gondolkodókat, akik képesek átfogó szemlélettel foglalkozni a valóság teljességével, és hát a kálvinista teológiai hagyomány erre pont alkalmas. Várom én is a következő blogbejegyzéseit.

    Testvéri üdvözlettel:
    Szabados Ádám

  27. Szabados Ádám

    Az említett olasz filozófus Giorgio Del Vecchio, aki ezt mondta Dooyeweerdről: „Il filosofo più profondo, innovativo e penetrante dai tempi di Kant” („A legmélyebb, leginnovatívabb, leginkább éleslátó filozófus Kant óta”).

  28. Dr. Békefy Lajos PhD

    Si, Signore, de ha már idézzük őt, Giorgio Del Vecchiot(1878–1970), annyit jegyezzünk meg róla, hogy új-kantiánus volt, s ebben az összefüggésben talán még értékesebb a véleménye. Üdv, drbl – ludovicus spectaculus

  29. Dr. Békefy Lajos PhD

    Si, Signore, akkor még annyit említsünk meg G. Del Vecchioról (1878-1970), hogy ő új-kantiánus filozófus volt, ami még értékesebbé teszi véleményét Dooyeweerdről.
    Üdv, ludovicus spectaculus (drbl)

  30. Viktor Barnabás

    Kedves Laura!

    Ha jól értelmezem (az írás máris ilyen bizonytalan érzésekkel kezdődik), te kánon alatt nem azt érted, amit én. Illetve kétféle értelmet tulajdonítasz a kánon szónak, és hol az egyik, hol a másik értelemben szövöd a kommentjeidbe. Van ugye a bibliai kánon és a másik, a kulturális kánon.

    A kultúra kánona valóban lehet ércfal, valóban ki- vagy megmerevít dolgokat. De a kultúra kánona nem kinyilatkoztatás, pusztán emberi HAGYOMÁNY. Én a hagyomány szón, ahogy Ádám használta a posztjában, egyfajta történelem előtti világértelmezést értettem, amit mítosznak neveztem. (Ahol a mítosz nem irodalmi alkotás, nem epikai műfaj, hanem tudatforma.) Ennek az egyes kultúrákat speciálisan jellemző hagyománynak (mitikus világelbeszélésnek, világszemléletnek, horizontnak) lehet változó az artikulációja, de a mélyben mindig ugyanaz (vö. a mítosz ciklikus időszemlélete). STATIKUS, akkor is, ha változik az artikulációja. Éppen ezért történelem előtti. Nem azért, mert olyan régi, hanem mert a mai értelemben vett történelemszemlélet hiányzik belőle (kicsit hasonlít a posztmodern állapothoz: kortárs is lehet!).

    A mai értelemben (vagy legalábbis: a keresztény Európa idejéből származó értelmében) vett történelemszemlélet (ami lineáris) a zsidó-keresztény kánonból származik (vö. Oscar Cullmann)! Vagyis a zsidó-keresztény (kinyilatkoztatott) kánon és a mitikus hagyomány (kulturális kánon) nem működik ugyanúgy, nem említhetők egy oldalon. A kinyilatkoztatott kánon lerombolja, megváltoztatja a statikus-mitikus világértelmezéseket. Ha úgy tetszik: dinamizálja a világlátásunkat, hiszen úgy beszéli el a világot, ami egy konkrét cél felé tart.

    Az okoz félreértést véleményem szerint, hogy te a hagyományt is kánonnak nevezed és a hagyományból kimozdító erőt, vagyis a kinyilatkoztatást is. Pedig az egyik teljesen emberi kreálmány, a másik viszont Istentől származik. Bár Ádám nem használta a kánon kifejezést, de épp a kinyilatkoztatott kánon az, ami lehetővé teszi nyugaton a kilépést a tudományos fakultások differenciálása nélküli mitikus gondolkodásból. Nem véletlen, hogy nyugaton lesz az alkímiából kémia, az asztrológiából csillagászat, a kuruzslásból orvostudomány, etc.

    Még fontosnak tartom megjegyzeni, hogy én úgy tudom: a kánon nem az élő hagyomány redukciója (vagyis egy bővebb és színesebb szöveghagyomány megritkítása), hanem annak a rögzítése, hogy a Lélekből élő közösség mit olvas. A kanonikus szövegek használata alkotta meg a kánont. A Lélek által vezetett használat emelte ki őket a kortárs szövegek közül. Valahogy úgy, mint ahogy a kiscsibék millió madár közül is felismerik az anyjuk hangját, színét, illatát. A Lélekből élő keresztény közösség ugyanígy ismerte fel a később kanonizált szövegekben a Lélek hangját. Előbb használta és később rögzítette. És nyilván nem dobott ki semmit, amiben Isten hangját hallotta, fedezte föl, hiszen ezek a szövegek drágábbak minden drágakőnél.

    Végül: a személyes Krisztus-ismeret szerintem nem mehet túl az írott bibliai szövegen, maximum mélyebben és egyre mélyebben lehet ugyanazt megérteni. Ha pedig valakinek a személyes istenismerete ellentmond a Szentírásnak, akkor az az ismeret nem Istenről szól. Ez biztos.

    Üdv, és elnézést, ha kicsit sarkosra sikerült:
    Viktor

  31. Szabados Ádám

    Lajos bátyám,

    akkor ezen a vonalon tovább haladva, kíváncsi vagyok, egyetért-e a következő megállapításommal: Dooyeweerd úgy tudott antitézist állítani Kantnak, hogy azt nem csak új-kantiánusok (mint Del Vecchio) vették észre, de egészségesebb gondolatrendszert eredményezett, mint akár Van Til kritikája, amely beszorította a keresztény gondolkodást saját sémái közé, akár Barth antitézise, amely látványosan nem tudott mit kezdeni a természettel. Dooyeweerd szemlélete számomra mindkét Kant-kritikánál józanabbnak és teljesebbnek hat. De ezt nem 15 év kutatás, hanem csak néhány olvasmányélményem és beszélgetés alapján szűrtem le, ezért őszintén érdekelne a véleménye.

  32. Szabados Ádám

    Viktor,

    mélyen egyetértek a megfogalmazásoddal, az én gondolataim is tisztábban tükröződnek bennük. Egyetlen szemponttal egészíteném ki a kánonról írtakat: a közösség részben azért használta épp ezeket a könyveket, mert a Lélek hangját ismerte fel bennük, részben azért (ez a kiegészítésem), mert apostoli tekintélyük volt. Ez utóbbi történeti érv, de fontos a kánon megértéséhez. A 27 könyv közül 1 Mátéhoz kapcsolódik, 26 Pálhoz valamint Péterhez, Jánoshoz és Jakabhoz: az oszlopokhoz (Gal 2,9). (Máté evangéliuma is kapcsolódik Péterhez, ha Márkot forrásként használta, Márk pedig Péter beszámolóját rögzítette, ahogy Papiasz írja. De Máté egyébként is egyike volt a Tizenkettőnek.)

  33. Viktor Barnabás

    Kedves Ádám!

    Köszönöm a kiegészítést, teljesen egyetértek! Ugye Márk (amellett, hogy Péter tolmácsaként is megismerhette az evangéliumi történeteket) Pállal és Barnabással is együttműködött egy időben. (Sőt, van aki szerint az édesanyja révén is ismerhette Jézus történeteit.) Lukács pedig Pál munkatársaként Jeruzsálemben más apostolokat is megismerhetett.

    De nem akarom félrevinni a témát, én a kánonról csak az általad említett hagyománnyal való összefüggésben írtam. Nagyon fontosnak tartom Laura véleménye kapcsán a bibliai kánon isteni eredetét hangsúlyozni, hiszen ezzel az erővel (és igen, apostoli hatalommal) képes az emberi hagyományok meghaladására.

    Ferenc pápa (vagy még Benedek) használta a bűn struktúrái kifejezést a társadalomban működő megrögzött igazságtalanságok, embertelenségek kapcsán, a társadalomban intézményesülő bűnös gyakorlatokra. De nem csak a praxis, hanem az emberi tudat is bele van kényszerítve ilyesféle struktúrákba. A kinyilatkoztatott kánon képes ezeket a struktúrákat lerombolni, meghaladni, átlépni (kinek melyik metafora szimpatikusabb), mindenesetre éppen nem bezár, hanem megnyit, kiszabadít minket. Szemben az emberi hagyományokkal, melyek elsősorban rabbá tesznek (kicsit erősen hangzik ezeket a bűn struktúráinak nevezni, de végülis azok, talán ma látszik ez leginkább a történelemben). Ahogy a szféra-univerzalitásra való törekvés is eredhet kulturális (és ennek kapcsán pszichés) kényszerekből.

    De nem tudom, csak hangosan (vagy látványosan 🙂 gondolkodok.

    Viktor

  34. Dr. Békefy Lajos PhD

    Kedves Ádám,

    a 20. század kivételes remekműveként megalkotott dooyeweerdi keresztyén filozófia, azaz a reformációi filozófia/a filozófia reformációja egyik zseniális gondolata a szupratemporális szív, ami már az antitézisen is túl van, s egyben visszautal az „igazi” (nem ortodox értelemben vett!) filozófia krisztusi objektivációjára, rajtunk kívüli origójára, valamint arra, hogy mi nagyon is temporális szívvel élünk, amiből nekem a tempora egyre fogy, a szív pedig a gratia specialis révén még dobog valamennyire. Ezért hadd jelezzem most számomra is kényelmetlenül, de a visszajelzés és felvetése értékeléseképpen, megbecsüléseként nagyon sommásan, hogy igen, szerintem is jó irányban megy tovább, s Dooyeweerd Kant kritikája nem hogy józanabb, hanem valóban teljesebb az említett két antitézisalkotó református gondolkodó vélekedésénél. (Nem Barth mentségére, de témakezelése attitűdjének a tiszteletre méltó kvalitására annyit megjegyeznék, hogy a teremtésről szóló többrészes fejtegetéseit ezzel kezdi: olyan területre lép, amivel kapcsolatban kevésbé biztos és ehhez nincs olyan meghitt viszonya, mint más témakörökhöz – tehát alázattal bevallja bizonytalanságát, ami ekkora gondolkodótól ugyancsak ritkán fordul elő!). De engedje meg, hogy most a részletes kifejtésétől egy hétig eltekintsek, mivel – amint utaltam rá, szív még dobog, idő viszont fogy! – éppen ötszörös terhelés alatt próbálom a behatárolt időből kihozni aktuális feladataimat: 1) PPT előadást készítek elő egy vidéki városunkban tartandó előadásomhoz, amire a jövő héten kerül sor a reformáció hatása a modern és posztmodern világra témáról; 2) az egyik „határon túli” egyetemünkön elhangzott integrált felelősségetikai előadássorozatom PPT-ről jegyzetté történő átírását végzem; 3) egy nemrég tartott teremtésvédelmi konferencián elhangzott „Az öko-genocídiumtól az öko-protekturásig” című előadásom cikk változatán dolgozom; 4) készítem Herman Ehlers politikai felelősségetikájának második részét; 5) írom vázlatomat egy keddi és egy szerdai rádióadáshoz. A dooyeweerdi remekmű bemutatását viszont mindennél fontosabbnak és időszerűbbnek tartom az e tekintetben is mutatkozó sajátos magyarhoni megkésettség némi szüntetgetése céljából, ezért javasoltam Ádámnak azt, hogy eszmei blogdialógusunkat elsősorban a nagyszerű életmű minél pontosabb és többrétűbb bemutatásával kezdjük és folytassuk, s majd ha már valóban odatettük Dooyeweerdet – egyelőere most még blogformában, de egyszer talán nyomtatva is – a közvélekedés asztalára, akkor kezdjünk bele a részletek megvitatásába. Ami nem jelenti azt, hogy menet közben ne beszélnénk bizonyos modális aspektusokról vagy a transzcendentális indítékú immanenciáról, az immanens indítékú transzcendentális filozófiai törekvések alapvető meghaladásáról, kritikájáról, vagy a kanti, neo-kantiánus iskolák elégtelenségéről, de most kérem a temporális beszorítottság okán, fogadja el e gyors válaszomat. Szombat vagy vasárnap tájékán bővebb s talán mindkettőnk számára is kielégítőbb indoklással jelentkezem. Dooyeweerdes eszmei barátsággal, Dr. Békefy Lajos

  35. Laura

    Kedves Viktor,

    szerintem nem a kánon, hanem inkább a hagyomány fogalma alatt értünk mást. A hagyomány alatt én azt értem, amit nem elsősorban a mitikus világszemlélethez kötünk, ugyanis a (vallásos és nem kulturális) hagyomány mindig és mindenkor, minden vallás életében jelen van a kommentárok, értelmezések, hozzászólások, és a vallásos kommunikáció egyéb formáiban.
    Tehát maga a hagyomány egyáltalán nem szűnik meg vagy oldódik fel a kanonizáció után, csupán átrendeződik. Mi is a hagyományban élünk, és alakítjuk is azt.
    Természetesen a kanonizáció előtt is jelen lehetnek olyan szövegek, amelyeket kiemelten kezelnek másokhoz képest (és később ezek válhatnak kanonikussá), de akkor is úgy gondolom, a kanonizáció előtti hagyományállapot nagyobb szabadságot tesz lehetővé a hagyomány fő sodrásának alakításában.

    A mítosz fogalmát is kissé máshogy látom – a mítosz olyan narratíva, ami elsősorban az eredetünket, az identitásunkat, a világban való mozgásunkat igyekszik meghatározni egy magasabb, „isteni” szemszögből, és ezáltal ad normatív, formáló, igazsághoz kapcsoló erőt a közösségnek és az egyénnek. Mítosz lehet kozmikus, de lehet történeti is, ezt jól példázza a zsidóság tipikusan történeti mítosza, aminek ezért is problémás csak a történelmi vonatkozásait látni és keresni.
    Sőt, magának az emberi egyénnek is van saját mítosszal átszőtt történelme, amit bizony mi magunk is alakítunk, saját történetünket beágyazva a világ, a természet, a társadalom közegébe. Sem történetiség nélküli mítosz, sem mítosz nélküli történelem nem létezik szerintem, a valóság dimenziói összeérnek és egymásba fonódnak. Nem indokolt ezek erőltetett szétválasztása, mítosz tehát a kánon után is jelen van, még a magát a mítosz fölé emelkedettnek tartó és érző európai kultúrában is.

    Ha a Lélek által vezetett olvasat tisztán jelen lenne az egyes közösségekben, sosem alakultak volna ki ilyen méretű interpretációs intézmények, sőt, a tévtanításoktól se kellett volna tartani. Őszintén szólva furcsa is egy kicsit az, hogy már az apostoli időkben, akiknek nyilvánvalóan magas tekintélyük volt, jelen lehetett mellettük az ilyen jellegű és mértékű félelem a tévtanítóktól. A kiscsibék, akik millió madár közül is felismerik az anyjuk hangját – nagyon szép és kedves kép, de ne haragudj, nem igazán illeszkedik a valósághoz. Ha ez valóban így lenne, sokkal kevesebb probléma lenne a téves értelmezésekkel, a hiszékenységgel, a hamis prófétákra való hallgatással, és ahogy említettem, sokkal kisebb igény mutatkozna a magyarázat, értelmezés szerepkörére. És én úgy látom, ezek minden felekezetben jelen vannak, ahogy az apostoli időkben is jelen voltak az egyes gyülekezetekben.

    Nem tudom elfogadni (és itt most én leszek sarkos), hogy a Biblia szövege teljes mértékben isteni kinyilatkoztatás lenne, jelen van benne az emberi érdekek általi vezetettség is. A mi felelősségünk az, hogy az emberi és az isteni elemeket szét tudjuk választani benne.
    Sajnos még a szentnek tartott emberek életében és felfogásában is vannak olyan, adott esetben rendkívül problémás elemek, amik a szentség világban való megjelenésének problematikáját szépen mutatják. Az ember eredendően nem az igazsághoz, a tisztasághoz, a világossághoz húz, a csoportérdekek pedig rendkívüli módon képesek befolyásolni, ezért az igazság a világban, minden szegletében csak mintegy búvópatak tud jelen lenni. Ezt a kis patakot nekünk magunknak kell megtalálni, ha inni akarunk belőle – természetesen isteni segítséggel. Az igazság sohasem a tömegeké, hanem az egyes emberé és az ezen emberekből formálódó közösségé, aki képes kiválni a tömegből az igazság búvópatakja kedvéért, és adott esetben konfrontálódni is kész érte. Persze a tömeg minden tagja lehet ilyen „egyes ember”, de ehhez bizony önállóan és a szocializáció hatásainak hátat fordítva is az igazság nyomába kell erednie. Szerintem ezt jelenti a keskeny út.
    Emiatt az őszinteséget, az átláthatóságot, a megkülönböztetést nagyon fontosnak tartom – merjük önmagunkat és a közösségünket, a hagyományunkat az igazság fényében látni. Ehhez szükséges némi szigorúság, természetesen önmagunkkal szemben is, ellentétben azzal, amikor a kapott és átvett bizonyosságok meleg és puha kényelmében ringatjuk magunkat akár egy életen át. Ennek a kényelemnek hátat kell fordítani, és egy időre elveszteni a kapaszkodóinkat, éppen azért, hogy később egy magasabb szinten nyerjük vissza őket. Ezért nem gondolom, hogy az igazság a keskeny út veszélyei, szigorúsága, önmagunkkal és az ember alapvető természetével szembeni kíméletlensége nélkül is birtokolható.
    Nagyon is fontos látni azt, hol végződik az emberi és hol kezdődik az isteni, ehhez pedig újra és újra ezt a szigorúságot és kíméletlenséget kell alkalmazni. Az elválasztás fájdalmas, de ezeket a fájdalmakat vállalni kell. Az ember természetes állapotában azonban irtózik a fájdalomtól, ezáltal viszont az igazsághoz is nehezebben fog közel kerülni.

  36. Laura

    Viktor,

    még egy rövid megjegyzéssel kiegészíteném az előző kommentemben írottakat: John Stott is (aki egy sokak által nagyra tartott és Ádám által is többször hivatkozott evangéliumi vezető és teológus, de biztosan ismered, ahogy itt sokan mások is) a Szentírás KETTŐS természetéről, szerzőségéről és megközelítéséről beszél. Emberi ÉS isteni arcáról, amit egyrészt úgy kell olvasni, mintha teljesen isteni lenne, másrészt úgy, mintha teljesen emberi, egyszerre alázattal és egyszerre kritikusan. Így lesz helye a Biblia spirituális és kritikai értelmezésének és megközelítésének EGYSZERRE.

    Éppen és pontosan erre gondoltam én is. És talán máshogy hangzik, ha ezt nem „én” mondom, hanem egy elismert keresztény vezető. Bár mindezt anélkül gondolom így, hogy előzetesen ismertem volna Stott erre vonatkozó véleményét, bár nyilván vannak más teológusok is, akik hasonló véleményen vannak.

  37. Szabados Ádám

    Lajos bátyám,

    köszönöm a válaszát!

  38. Viktor Barnabás

    Kedves Laura,

    én is úgy gondolom, hogy hagynunk kell magunkat átvilágítani, megvilágítani az igazság fénye által. A kérdés az igazság mibenléte és holléte. Tény, hogy az igazság (akár morális, akár filozófiai értelemben) ezen a földön számunkra potencialitás, a megvalósultsága nem a miénk. Az igazság inkább elér minket, mint hogy mi elérjük. De ez nem jelenti azt, hogy ne tudhatnánk hol van vagy miben van. A hegy csúcsát látjuk, de mégsem vagyunk ott. Tartunk feléje. Ilyen szempontból jogos fel- és beismerni töredékességünket. Viszont mint mondtam, az igazság (ennek ellenére) elér minket.

    A Szentírás kettős természetével kapcsolatban nincs semmi vitánk szerintem. A Szentírás egyszerre isteni és emberi mű, és egyszerre tévedhetetlen és mégis vannak benne az emberi szerzők világnézetéből származó (mai szemmel nézve) téves elképzelések. Aztán lehet, hogy majd később kiderül, hogy és hogy. Ha jól emlékszem Lukácsnál van olyan történelmi adat, amit először tévedésnek tartottak a történészek, aztán kiderült hogy neki van igaza. De mindegy, ebbe nem akarok belemenni, nem a szakterületem.

    A II. Vatikáni Zsinat Dei Verbum c. dogmatikus konstitúciója az isteni kinyilatkoztatásról ezt írja: ‘A Szent Könyvek megírására Isten embereket választott ki, akiket erejük és képességeik birtokában úgy használt föl, hogy miközben bennük és általuk Ő maga cselekedett, mint valódi szerzők mindazt, de csak azt foglalják írásba, amit Ő akar. Mindazt tehát, amit a sugalmazott szerzők vagyis a szent írók állítanak, a Szentlélek állításának kell tartani, ezért hinnünk kell, hogy amit Isten a mi üdvösségünkre le akart íratni a szent iratokban, azt a Szentírás könyvei biztosan, hűségesen és tévedés nélkül tanítják.’ (DV 11. pont)

    Felhívnám a figyelmet, hogy a Szentírást a mi üdvösségünk tekintetében mondták tévedhetetlennek, továbbá, hogy a szerzőket eszerint Isten erejük és képességeik szerint használta föl.

    Ehhez hozzá teszi még a Dei Verbum (12. pont), hogy: ‘Isten a Szentírásban emberek által emberi módon beszélt, a Szentírás magyarázójának, hogy megláthassa, mit akart velünk közölni Isten, figyelmesen meg kell vizsgálnia, hogy a szent írók mit akartak mondani, és szavaik által mit akart kinyilatkoztatni Isten.’ És ehhez még azt teszi hozzá a 12. pont, hogy a Szentírást az irodalmi műfajok, a szerző kora és kultúrája maximális figyelembevételével lehet értelmezni.

    Ugyanakkor ugyanitt: ‘a Szentírást ugyanazon Szentlélek segítségével kell olvasni és magyarázni, mint akinek sugalmazására készült’. (DV 12) A Szentírásban nyilvánvalóan a Lélek beszél.

    Én úgy gondolom, hogy Isten megismerésében nincs helye egyénieskedő individualizmusnak. Személyességnek igen, a kiválasztottságból fakadó szerelmes kapcsolatnak igen, döbbenetes élményeknek igen, néven szólítottságnak, rátalálásnak, heurékának igen. De egyénieskedésre, elefántcsonttoronyra nem. A Lélek legfontosabb célja a szeretetközösség létrehozása. Elsősorban nem elszigetelt remetéket akar, akik bölcsebbek, mint a többiek. Azt akarja, hogy együtt emelkedjünk a szeretetben. (Ami azt illeti, egyedül nem is lehet növekedni a szeretetben.) Az Egyháznak adta a megkülönböztetés ajándékát és nem egyes bölcseknek. Az Egyháznak adta a hívek közös hitérzékét (sensus communis, vagyis csibék), és nem egyes embereknek. Az Egyháznak adta a szentségeket, a Szentírást és az üdvösség minden egyéb intézményét.

    Az természetes, hogy mindannyian valamiféle hagyományban élünk, ugyanakkor Isten Igéje túlemel emberi hagyományokon. Én Ádám posztja alapján így értelmeztem. Tehát az Ádám által interpretált hagyományfogalom szerintem más, mint amiről te írsz.

    Most sajnos mennem kell, próbálom folytatni.

    Viktor

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK