Meg se tudom számolni, hány vitám volt az elmúlt két évtizedben, amelyekben vitapartnereim figyelmeztettek, hogy az igazság mellett csak ne kardoskodjak, mert az köztudottan viszonylagos. Haladó szellemű keresztények is emlékeztettek, hogy a posztmodern korban már nem illik abszolút igazságról beszélni. Ahogy Chesterton mondta a jelenségről: „A régi korlátozás abban állt, hogy a vallásról csak az ortodoxok vitatkozhattak. A modern liberalizmus azt jelenti, hogy senki sem vitatkozhat róla.” Aztán jött Donald Trump, és megpördült a világ a sarka körül. Hirtelen azok kezdtek kiáltani igazság után, akik eddig gázt adva, visszapillantó tükörből figyelték, hogyan kerülünk annak „zsarnokságától” egyre távolabb. Szerintem ez biztató fejlemény, még ha a kiváltó ok valóban kissé riasztó is. Trump kapcsolata az igazsággal ugyanis enyhén szólva problematikus. Természetesen nem csak az övé, hiszen a politika talán még soha nem volt mentes a hazugságoktól; Trump esetében az a különleges, hogy őt ez látványosan nem zavarja.

A haladó szelleműeket viszont – jogosan – nagyon zavarni kezdte. Legutóbb a 444 közölt cikket A Fehér Ház már valós időben hamisítja meg a valóságot címmel, amiben leírja, hogy az FBI igazgatójának meghallgatásán, melynek témája az volt, hogy az oroszok meghekkelték-e az amerikai választásokat, és Obama lehallgatta-e Trumpot, hogyan születtek azon melegében az elhangzottakkal gyökeresen ellentétes jelentésű twitter bejegyzések. A valóság elferdítésének szándéka teljesen nyilvánvaló, de Trumpot ez egyáltalán nem izgatja: ő alternatív valóságot épít. A 444 cikke erre mutat rá, de az igazán érdekes benne az, hogy a szerző kísérletet sem tesz, hogy igazolja a cikk mögött meghúzódó korrespondencia-elvre épülő igazságszemléletet. Élesben mindenki tudja, hogy az igazság az, ami megfelel a valóságnak, a hazugság meg az, ami nem. Sokak szerint Trump az első – és talán utolsó – valóban posztmodern elnök. Aki a Trump-jelenséget meg akarja érteni, annak tehát mindenekelőtt a posztmodernt kell megértenie.

A posztmodern kor (már ha volt egyáltalán ilyen, és nem a modernitás önmagával kapcsolatos kétségeit neveztük csak így) most ér végleg véget. Saját magát végzi ki. Persze nem tűnik el nyomtalanul, párhuzamosan sokáig kísérteni fog még, de intellektuális vonzerejét ezekben a hónapokban veszíti el azok körében, akik eddig legvehemensebben sorakoztak fel mögötte. A posztmodern tükörbe nézett, és ott Donald Trumpot pillantotta meg. Nem szereti, amit lát, de nem tud ellene küzdeni anélkül, hogy önmagát ne pusztítaná el. Donald Trump diadala azért volt sokkoló és érthetetlen a progresszív oldalnak, mert bár a progresszív oldal Obama alatt megnyerte a kulturális háborút, győzelemre juttatva a posztmodern anti-originalizmusát és „post-truth” narratíváit, mégis minden egyes ütés, amit Trumpnak bevittek, őket érte. Hogyan volt ez lehetséges? Hogy veszíthetett egy nő, amikor Trump volt az, aki a nőket alázta? Hogy veszíthetett minden fronton (Fehér Ház, kongresszus, kormányzói székek, államok törvényhozásai) a baloldal, amikor ennyire nyilvánvalóan hiteltelen embert tolt maga elé a jobboldal? Érthetetlen volt, hogy tudott minden egyes vád leperegni a nárcisztikus milliárdosról, ráadásul úgy, mint ahogy német városokban a víztaszító fal a rávizelő nadrágjára veti vissza a cseppeket.

Trump minden volt, csak vállalható jelölt nem. Izzadt narancssárga hajára húzott baseball sapkája, machó megjelenése, ahogy predatorként sétál a színpadon a mikrofonhoz, keresetlen, sokszor durva szavai, odamondásai, egymást kiütő hazugságai, múltbeli botrányai, vállalkozói svindlijei, adónyilatkozatának visszatartása: ezek nem egy rokonszenves, vállalható elnökjelölt megnyilvánulásai. Mégis őt vállalta fel az elektori többség. Az amerikai sajtó és „punditokrácia” a mai napig próbálja megfejteni, mi is történhetett. Azokkal értek egyet, akik szerint a megoldás egyik kulcsa (több is van, javasoltam már korábban én is egyet) az, hogy Donald Trump a posztmodernt a saját fegyvereivel győzte le és teszi éppen tönkre. Trump azonosult a posztmodernnel, ezért minden ütés, amivel őt próbálták térdre kényszeríteni, azokat érte, akik őt ütötték. Bizarr ketrecharc alakult így ki, amelyben egyre többen fogadtak Trumpra, aki talán először képes megverni a posztmodern „Szörnyeteget”. Meg is verte, mert ő lett az.

Trump megválasztásakor Rupert Read filozófus (az angol Zöld Párt képviselője) Richard Rorty figyelmetetéseire emlékeztetett. Read szerint a neo-pragmatikus Rorty szkeptikus volt a hagyományos igazságfogalmakkal (korrespondencia, fundácionizmus) szemben, de az irodalomelméletekből született posztmodern filozófiákat nem engedte volna érvényesülni a politikai mezőben, hogy ne rombolhassák le az „igazságból” kinőtt értékeket. Rorty annak idején nem ült fel a posztmodern vonatra, sőt, egy konferencián epésen jegyezte meg irodalmár kollégáinak: „Szerintetek tényleg az a leginkább szubverzív dolog a mai korban, ha egy férfi professzor néhanapján nőnek öltözve tart előadást?” Read a cikkben arra a következtetésre jut, hogy Rorty figyelmeztetését már csak Trump miatt is meg kellett volna hallani. Trump legalább annyira a posztstrukturalisták felelőssége, mint amennyire azoké, akik őt megválasztották.

A posztmodern krédója szerint a hatalom használja bunkósbotként az „igazságot”, ezért ne engedjük, hogy más mondja meg nekünk, mi az igazság, mert csak hatalmat akar gyakorolni felettünk. Légy önmagad! Nem kell következetesnek lenned, viszont ne légy képmutató, különösen akkor, ha másokat bírálsz! Konzervatívok elvesztették a kulturális háborút, mert a győztes posztmodern narratíva be tudta őket szorítani az igazság nevében elnyomó, ráadásul képmutató erkölcscsősz szerepbe. Konzervatívok folyamatos védekezésben veszítették el egyik csatát a másik után. Legfőbb ellenségük az volt, hogy nem tudtak autentikusnak látszani. Trump ezzel szakított. David Ernst kiváló cikkben elemzi a folyamatot, ahogy Trump szembefordította a posztmodernt saját magával. Walter White (Breaking Bad) és Frank Underwood (House of Cards) mintájára Trump antihősként jelent meg a politikai színpadon, akinek fura mód pont azért szurkolnak, mert leplezetlen szándékai autentikusabbá teszik őt azoknál, akik képmutatóan moralizálnak. Mint például Mrs. Clinton. Trump antihősként azokat tudta a „képmutatóan moralizáló” szerepbe szorítani, akik eddig a moralizálókat marginalizálták.

Amikor Trumpot hazugságaival szembesítették, Trump nem kezdett védekezni. Ehelyett visszakézből odasózott egyet: mit moralizálsz, te is hazudsz! Aztán hazudott még egyet. Ha a bizarr nőügyeire emlékeztették, ő egyszerűen letagadta, majd azt mondta: mit képmutatóskodsz, neked nincsenek bizarr nőügyeid? Hirtelen a politikai korrektség új moralitását erőltető progresszív oldal került abba a szokatlan szerepbe, hogy az igazság nevében moralizál, de ő maga nem él saját mércéi szerint. A csípős, humortalan, rossz anyósra emlékeztető Hillary Clinton, a nőfaló Bill Clinton felesége, tökéletes célpont volt. Trump gátlástalanul használta a posztmodern eszköztárát. Az igazság nem számít. Egyik interjúban ezt mondta, a másikban azt. Letagadta a nyilvánvalót, majd szenvedélyesen kikérte magának, hogy őt olyanok ostorozzák, akik hiteltelenek. Trump autentikus antihős lett, aki az igazság nevében másokat hiteltelenül lebunkózó progresszív hatalmasok tekintélyét ássa alá. A progresszív oldalt felkészületlenül érte ez, mert nem ismerték annak a fílingjét, hogy ők szorulnak a hiteltelen moralizáló szerepébe, ahonnan szinte lehetetlen kitörni. Ellenük használták a fegyvert, amit eddig ők forgattak sikerrel másokban.

A baj az, hogy közben megint az igazság szenved vereséget. Azok, akik Trumpot a hazugságaiban is mentegetik, azt a posztmodern narratívát erősítik, amelyben az igazság a hatalom fikciója. Ez fundamentálisan szemben áll azzal a keresztény meggyőződéssel, hogy a Szentlélek az igazság Lelke, de ezt nehéz bizonyítani, mikor a felmérések szerint pont az evangéliumi keresztények 80%-a Trumpra szavazott. A keresztények állnának a hazugság oldalán, és az igazságért kiáltó posztmodern progresszívek az igazságén? Ez így nyilván nem igaz, ahogy az sem, hogy evangéliumi keresztények feltétlenül Trumpot támogatták. Őt támogatták, amikor Hillary Clinton volt a másik oldalon. (Tudjuk, hogy Mrs. Clinton viszonya sem volt felhőtlen az igazsággal.) A választás napján az amerikai keresztények a progresszív ideológia nevében meghurcolt virágárusra, pékre és apácarendre gondoltak, meg saját magukra és gyermekeikre, és behúzták az ikszet a kisebbik rossz mellé. Ugyanezek az evangéliumi keresztények azonban Ted Cruzt vagy Marco Rubiót támogatták az előválasztásokon, bölcsebb vezetőik (mint Al Mohler, Russell Moore, John Piper, Denny Burk) nyíltan beszéltek arról, hogy Trump vállalhatatlan. A felmérések szerint minél ritkábban járt valaki templomba/gyülekezetbe, annál nagyobb eséllyel szavazott az előválasztásokon Trumpra, minél gyakrabban járt istentiszteletekre, annál inkább ellene szavazott. Mert a kereszténység önértelmezése szerint az igazság vallása, és Trump bonyolult kapcsolata az igazsággal nem most lett nyilvánvalóvá.

Clinton egyszerűen nem volt opció az evangéliumi keresztényeknek, ezért aki nem akart Trumpra szavazni, otthon maradt. Az igazság és hazugság kérdését azonban könnyen zárójelbe tehetik, akik ezekben a hónapokban annak örülnek, hogy Trump miatt a progresszív úthenger elakadt. Bevallom, bennem is van némi öröm, ha erre a megtorpanásra gondolok. Nagyon mély averzióim vannak azzal a marxista gyökerű progresszióval szemben, amelynek szinte akadálytalan menetelését a szexuális forradalom óta figyelhetjük a nyugati társadalmakban. Iszonyatos mértékű rombolást végzett. Trump nem várt győzelme megkeverte a kártyalapokat és átrendezte az útjelző táblákat. Több döntését határozottan üdvözlöm. Pozitívan csalódtam néhány kinevezése kapcsán is, mert Trump kinevezettjei közül páran éppen az antitézisei a Donaldnak. Olyanok, akik szeretik az igazságot. A tiszteletreméltó originalista Neil Gorsuch például. És mások is, akik Amerika legnemesebb hagyományait képviselik, hitelesen. Van mégis valami dermesztően cinikus abban, ahogy Trump az igazságot kezeli. Aki a hazugságot azért mentegeti, mert szereti azt, aki hatalmon van, a posztmodern csábításának enged, és igazolja annak fő tézisét. Ez csapda, kísértés, aminek ellen kell állnia mindenkinek, aki szereti az igazságot.

Trump bármit állít, bármit letagad, és egyik sem okoz neki lelkiismeret-furdalást. A szemrebbenés nélküliség ebben az új. Szóvivője posztmodern gyönygyszemként még az „alternatív tény” kifejezést is megalkotta. Ez igencsak aggasztó jelenség. Ami nem aggasztó benne, az a tiltakozás. Ha optimistán akarom szemlélni a posztmodern Trump tündöklését, el tudom képzelni, hogy az igazság veresége hosszútávon akár jót is tehet az igazságnak. Kettős érzések vannak bennem. Keresztényként fontosnak tartom az igazságot, ezért riadtan figyelem az igazságot viszonylagossá tevő posztmodern győzelmét Donald Trump személyében. De éppen mivel szeretem az igazságot, örülök a posztmodern önmagával való látványos meghasonlásának. Trumpnak nem sok köze van a kereszténységhez és a konzervativizmushoz. Viszont sok köze lehet a posztmodern elhantolásához. Hogy mi lesz azután, azt nincs ember, aki most megmondhatná. Derűlátó pillanataimban azt gondolom, hogy talán visszatérhet a nyugati kultúra az igazság szeretetéhez.

Egy dolog viszont komolyan nyugtalanít: félek, egy igazságszeretőbb korban Trumpért nem a posztmodern ideológusokat, hanem bennünket, keresztényeket fognak majd felelősségre vonni. Erre minden esély megvan. Akármilyen mélyebb okok játszottak is szerepet Trump felemelkedésében, az amerikai keresztények túlnyomó többsége rá szavazott. A keresztényeknek most arra kell ügyelniük, hogy ne tévesszék össze egy választás ügyét az igazság ügyével. Jézus szerette az igazságot és gyűlölte a hamisságot. A posztmodern legyőzheti a posztmodernt, de a keresztényeknek mindig az igazság mellett a helyük. Az igazság végső soron nem a hatalom fikciója, hanem az, amihez minden hatalmat mérnek. Isten az igazság. A keresztényeknek Isten mellett a helyük, nem a hatalom mellett. A hatalmat tisztelhetik úgy is, hogy különállásukat megőrzik. Jézus a küriosz. A császár nem az. Ez igaz Amerikában, Magyarországon, mindenhol. Csak egyelőre még nyugatról fúj a szél.

17 hozzászólás a “Amikor a posztmodern tükörbe néz, és Donald Trump néz vissza” bejegyzéshez

  • Cypriánus says:

    Nagyon jó poszt, Ádám.

    Viszont elindul bennem egy gondolat : sajnos a keresztények gyakran hadi lábon állnak az igazsággal, a szeretetről nem is beszélve.

    Gyakran tapasztalható : Egy abszolút moralizáló, eszkatológikusan túl fűtött alternatív valóságot építenek , ráadásul egymással szemben is rendkívül ellenséges, szektás nézőpontból.

    Pl ha valaki Filemon Norbert Mandiner -es publikációi alapján ítéli meg a reformációt, , akkor az jön le neki, a Középkori maga volt a Paradicsom, és Luther a sátán ügynöke.

    Ha Sípos Ete Zoltán prédikációi a zsinór, akkor a magyar függetlenségi hagyomány az abszolút jó, amely az abszolút gonosszal ( Habsburgok, katolikusok) harcol.
    Mondjuk az amúgy erdélyi református származású Pálffy Géza finoman szólva nincs oda a Bocskai felkelésért, ( de ő ugye csak egy vacak szaktörténész, aki mindenféle unalmas XVI. – XVII. Századi dokumentum fölött tölti a drága idejét, ahelyett hogy az igazság prófétája, Sipos Ete Zoltán főtisztelendő szájából hallaná, mi is volt a magyar történelem Mohács és a Rákóczi felkelés között….)

  • Tamás says:

    Azért ebben több lehetett annál, mint hogy a “Clinton egyszerűen nem volt opció az evangéliumi keresztényeknek”. Amikor ugyanis Clintonné azt mondta, hogy “a mélyen beültettetett kulturális kódokat, vallási hiteket és strukturális elfogultságokat pedig meg kell változtatni”, az már önmagában elég lehetett egy evangéliumi hívőnek, hogy elmenjen és egy másik jelöltre, a “kisebbik rosszra” szavazzon, bárki legyen is az.

  • Cypriánus says:

    Szerintem a Clintonnéra szavazás kész öngyilkosságnak tűnt sokak számára-és joggal.

    A kérdés szerintem:
    A) a keresztények vagy nem politizálnak.

    B) Vagy politizálnak, de akkor csúnya eszközökkel harcolnak és csúnya embereket tolnak maguk előtt.

    Harmadik opció van e…hát érdekes kérdés.
    De joggal merül föl , hogyan lehet bármiféle konzervatív opciót védeni a manipuált tömegdemokráciák korában.

    Egyáltalán meddig marad fönt a demokrácia, mert ahogy állunk nem sokáig. Olyan mértékben válik konformistává és erőszakossá, hogy már egyáltalán nem demokrácia a klasszikus értelemben. A szólásszabadság aszemünk láttára válik üres papírrá . Sok nyugati országban bizonyos vélemények gyakorlatilag kimondhatatlanok.

    Ha nem engedik el a norvég óvódást a kötelező meleg büszkeség felvonulásra, azt kockáztatják, hogy a gyereket elviszi a Barnevernet az ” veszélyes intoleráns gyülölködő ” szülőktől.

    Ha ott állunk majd, hogy valami konzervatív manipuált demokrácia legyen e , vagy egy kulturmarxista, tényleg jó keresztényként a “szeretet és elfogadás” nevében az utóbbi mellé kell állnunk?!?

    a magam részéről nem árulok zsákbamacskát: bár nem szívesen, de még mindig inkább élnék egy dél-európai típusú “light” fasizmusban, mint egy olyan “progreszív demokráciában”, ahol 8-10 féle büntetőjogi törvény szankcionálja majd a hagyományos világképet vallókat, iskolai és óvódai program a meleg büszkeség, és államilag akarják meghatározni a vallások tartalmát, a sajtó pedig szinte tökéletesen kilúgozott és homogén…mint manapság már szinte agykontrolnak tűnő német média.

  • Cypriánus says:

    De ami a saját véleményem: a térség államai alkossanak egy konföderációt, és akár állítsák vissza a Habsburg-Lotharigiai ház uralmát, olyan felségjogokkal, mint most Lichtenstein-ben. Azaz az Arisztotelész által is leírt és tényleges (!) fékek és egyensúlyok rendszere működhessen.
    Azaz: lényegében vissza 1914-be, legalábbis az osztrák oldalon ahol ugye volt általános választójog, és minden nép nyelve hivatalos volt- míg mi magyarok büszkén meneteltünk az úri dölyfünkkel és a lakosság felét kitevő “nemzetiségek” csak hergelésnek jó elnyomásával Trianon felé. Mármint az a kb. 10-15 % menetelt büszkén , akinek volt egyáltalán választójoga. .

    Ha a “tiszta2 demokráciának úgyis buknia kell, akkor inkább egy alkotmányos monarchia, mint mondjuk a putyinizmus. Vagy mint egy államrenddé váló elnyomóan progresszív “Barnevernet”,

  • Lacibá says:

    Vivat Christus Rey!

    No, meg a Szent Korona nevében uralkodó király!

    Hogy az osztrák tartományokból a nagy anyanyelvi lehetőségek ellenére is leszakadtak a másnyelvűek a német nyelvűekről, az tény.

    Nálunk is a pénzen minden országlakó nyelve szerint is fel volt tüntetve az érték…

    Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy Ausztria törzsterületén NEM mondta ki egyetlen megye sem, hogy a hivatalos nyelvét megváltoztatja, (nálunk Krassó-Szörény bántatlanul megtehette…)és attól kezdve 3 év időt ad a nem-nemzetiségi nyelvűeknek. Ezt idehaza Krassó-Szörény bántatlanul megtehette, megtette, mikor a megye a gyűlést ugyan magyarul kezdte meg, de közben megszavazta a románt, mint hivatalos nyelvet, és elrendelte, hogy a hivatalos személyek letegyék a román nyelvvizsgát. A jegyzőkönyv ugyanis nemes és nemzetes magyar nemesekkel magyarul kezdődik, de románul végződik!
    A nem magyar nyelvű iskolákban egyetlen megszorítás volt: a magyar nyelvet mint idegen nyelvet kellett kötelezően tanítani, azt is csak a gimnáziumokban!
    Ennyit a hergelésről!

  • Cypriánus says:

    Lacibá, ha a szlovákok ugyanúgy bezáratnák az összes magyar középiskolát, mint a korabeli magyar kormányok a szlovákot, azt nem szeretnénk.

    Szerintem ne tagadjuk le: a korebeli magyar nemzetiségi politika egy csőd volt. Nem volt ugyan rosszabb mint az angol, és lényegesen jobb volt mint a francia, de attól még egy közép-európai kicsi nép akart itt nagyhatalmat játszani egy 52 %-ban nem is magyar lakta országban. A 85 % angol packázhatott a 2% velszivel, de nálunk nem egészen ez volt az arány. Meg nem voltak szomszéd bosszút állni akaró kelta országok sem…

    Az hogy Erdély autonómiájának 1865 – ös elkaszálása, az eredetileg rendkívül jámbor tót tömegek frusztrált nemzetté válása e kor terméke. Az hogy Stúr, Hodza, Ján Kollár lett a szlovák nemzet atyja, és nem mondjuk a magyarokkal barátságos Ján Palárik…ez az akkori magyar politikusokat is minősíti.

    Nagyon megszerettek minket érte. Ja, nem is.

  • Ádám, jó útkereső poszt ez. Csak találjon is valami útnak nevezhetőt. Keressük a választ az alábbi kérdésekre.

    – Erkölcstelen-e a relativizálást ellenrelativizálással visszaszorítani? (Talán nem.)
    – A relativizálás végleg megszüntethető-e ellenrelativizálással? (Valószínűleg nem.)
    – Ki a nagyobb képmutató: aki relativistaként az Igazságot reklamálja, vagy aki az Igazság érdekében beveti az ellenrelativizálást? (Szerintem az előbbi.)
    – Mennyiben felelnek az amerikai keresztények Trumpért? (Szerintem csak annyira, amennyire a velenceiek felelnek a mórért, aki teszi a dolgát, azután elmehet.)

  • Kelemen says:

    Kifejezetten erdeklodve olvastam az eszmefuttatast. Egy ponton azonban elbizonytalanodtam, mert ellentmondani latszik annak, amit korabban olvastam. Ezt irod:

    > A felmérések szerint minél ritkábban járt valaki templomba/gyülekezetbe,
    > annál nagyobb eséllyel szavazott az előválasztásokon Trumpra, minél
    > gyakrabban járt istentiszteletekre, annál inkább ellene szavazott.

    Elkepzelheto, hogy a felreertes a valasztasban es az elovalasztasban rejlik. En errol az exit pollrol tudtam:

    http://www.pewresearch.org/fact-tank/2016/11/09/how-the-faithful-voted-a-preliminary-2016-analysis/

    amit aztan idez peldaul a religionnews.com es tamaszkodik ra a http://www.christianitytoday.com is. A Pew Research Institute adatai kozott az szerepel, hogy:

    “Exit polls also follow another pattern from recent elections: Most weekly churchgoers backed Trump over Clinton, 56% to 40%. Those who said they attend religious services more sporadically (i.e., somewhere between a few times a month and a few times a year) were closely divided. And, those who said they don’t attend religious services at all backed Clinton over Trump by a 31-point margin (62% to 31%).”

    Ez a te allitasodnak az ellentete. Megkerdezhetem, hogy a te adataid honnan valok?

  • Szabados Ádám says:

    Kelemen,

    nincs ellentmondás. A választáson (ahol Clinton és Trump volt az opció) az evangéliumi keresztények (evangelicals) kb. 80%-ban Trumpra szavaztak. Az általad belinkelt exit poll adatok is ezt tükrözik. Az előválasztásokon (primaries, caucuses), ahol Trump és Cruz, Rubio, Kasich stb. között lehetett választani, az evangéliumi hívők megosztottak voltak, de minél elkötelezettebb gyülekezetbejárók voltak, annál kevésbé szavaztak Trumpra. Itt van például egy cikk erről.

  • „Ugyanezek az evangéliumi keresztények azonban Ted Cruzt vagy Marco Rubiót támogatták az előválasztásokon, bölcsebb vezetőik (mint Al Mohler, Russell Moore, John Piper, Denny Burk) nyíltan beszéltek arról, hogy Trump vállalhatatlan. A felmérések szerint minél ritkábban járt valaki templomba/gyülekezetbe, annál nagyobb eséllyel szavazott az előválasztásokon Trumpra, minél gyakrabban járt istentiszteletekre, annál inkább ellene szavazott.”

    – Én is inkább egy Trump-alternatívára szavaztam volna. Viszont ha figyelembe vesszük, milyen feladatra választották meg Trumpot, akkor érhető, miért lett végül ő a jobboldal favoritja: kocsmába rendet rakni az ember nem a legszimpibb barátját küldi be, hanem egy talán kevésbé szimpi, durvoid, ütőképes típust. Ez történt. A PC-vel a bal-libek kocsmává züllesztették Amerikát, Trump meg bement kidobálni a leggázabb hőzöngőket. Szurkoljunk, hogy a (mai értelemben vett) demokrácia őshazája ne kocsma, hanem újra olyan globális minta legyen, amilyennek 1990 táján láttuk.

  • Cypriánus says:

    Kedves Laci bá!

    Nem akarok off topic lenni, hamarosan rá térek Trump-ra, 🙂 de annyit megjegyeznék, természetesen nem akartalak volna bántani, ráadásul láthatóan a nézeteink eléggé hasonlóak. 🙂

    A dualizmus kori nemzetiségi politika a szememben a félig telt pohár. Sajnos az elmúlt 100 évben kizárólag az üres felét tolják az orrunk elé, az utódállami nacionalista progandákban kb üres medencének ábrázolva. Ha valaki a szlovák, román stb néphergelés alapján ítéli meg a korszak magyar politikai rendszerét, kb a kortárs örmény _ és indián irtások helyi megfelelőjének hiszi egy brutális katonai rendszerben…. ami persze nettó ökörség. Ráadásul az sem segít a magyar szembenézésben, hogy az utódállamok nacionalizmusa sok aspektusból rosszabb volt, mint az általuk mitikus gonosznak ábrázolt magyar.
    Az hogy a Trianoni diktátum jórészt a kirívóan asszimilatív és nacionalista Franciaország műve volt, már tényleg hab a tortán.

    De ettől még fel kellene dolgoznunk, mi volt amit tényleg rosszul csináltunk.

  • Gergely Erzsébet says:

    “…………………………………………………………………
    De ettől még fel kellene dolgoznunk, mi volt amit tényleg rosszul csináltunk.”

    Mikor hazám, vagy más országok határai kerülnek megvitatásra, számomra
    van két igehely, ami tanácsol, utat mutat és szívem ezekben megnyugszik.

    Az egyiknek üzenete, hogy a határok elmozdítása lehet Isten ítélete is:

    “Miért is nem titkolja el a Mindenható az ő büntetésének idejét,
    és miért is nem látják meg az őt ismerők az ő ítéletének napjait?!
    A határokat odább tolják, ……………………..” (Jób 24:1-2)

    A másik, bár elsősorban Izraelre vonatkozik, de hitem szerint üzenete
    örök érvényű és minden országra vonatkozik. Isten szabja meg a határokat:

    “Mikor a Felséges örökséget osztott a népeknek; mikor szétválasztotta az
    ember fiait: megszabta a népek határait, ………..” (5 Mózes 32:8)

  • Bálint says:

    Erre a posztra aránylag kevés reakció érkezett, de szerintem mostanában az egyik legjobban sikerült cikked.

  • Cypriánus says:

    Trump legújabb lépései is igazolják, Amerika egy birodalom, ami minden további nélkül tipor el más népeket, ha az a nép nem elég lelkes a birodalmi adó fizetésében. (amit most persze roppant körmönfontan szednek, több áttéten át, de a lényeg attól még nem változik.)

    Trump tovább emelte a katonai költségvetést, ami a béke-nobel díjas galamblelkű Obama idején is tíszszer annyi volt , mint a gonosz militarista Oroszországé, aki ugye-aáálítólag- a világbéke feldúlója.

    Így kifelé szinte mindegy , ki irányítja az Egyesült Államokat, mindegyik tűzzel vassal fogja védeni az amerikai gazdasági-katonai érdekeket, pár millió arab hulla eddig sem zavarta őket.

    Szaudi lapok szerint Jemenben is be akar avatkozni, ami a világ egyik legszerencsétlenebb, konkrétan évek óta az éhhalál szélén billegő bukott és szétszakadt államában kész katasztrófa lehet: a szunni szaudiak röhögve nézik majd az éhenhalt zaidi siíták tömegét.

    Amúgy az megvan, hogy a mekülteket befogadni “nem tudó” Szaúd-Arábia és az Egyesülr Arab Emírátusok tavaly cirka 100 milliárd dollárt költött fegyverre és hadsregre? Persze amerikai fegyverre, így az nem gond.
    Az amerikai fegyver szép, jó, emberjogi és humánus.

    (Összehasonlításként: a fősátán Oroszország négyszer nagyobb lakosággal és 17-szer nagyobb területtel költött 60 milliárdot. Annyit mint az egyesült Királyság. Az USA tavaly úgy 600 milliárdot, de fog ez még nőni, kérem. )

  • Szabados Ádám says:

    Szilvay Gergely kicsit máshonnan közelíti meg a kérdést: Jó, hogy Trump lövetett Szíriában

  • Cypriánus says:

    Kedvelem Szilvay Gergelyt, (személyesen is ismerem, amúgy), Szíria esetében igaza is lehet. Asszad is egy mészáros, ha a bombázás az ország minnél gyorsabb és békésebb felosztáást, kanonizálását stb. szolgálja, akkor rendben van.

    Viszont ami azt illeti: pont végiggondoltam mi az a jó, amit mi magyarok a nyugattól kaptunk az elmúlt 100 évben és jó? Szinte semmit.

    Ami jót adnak, azt jórészt számításból teszik, és annak a 20-szorosát hajtják be más módon.
    Jellemzően csak egy vékony rétegnek adnak, akit komprádorrá tesznek. Az összes ösztöndíj, támogatás a nyugati “értékekben” hívő komprádor elit kialakítását célozza, amelyik a tönkretett és megalázott többségnek majd elmgyarázza, hogy milyen jó is neki, hogy munkanélküli.

    De mi rosszat adtak nekünk a nyugatiak? Nos…Szinte minden rosszat nekik köszönhetünk !
    Trianont : franciák és angolszászok. A franciák 5-10 éven belül elolvadó előnyökért rajzoltak meg egy olyan térképet, ahol a népek felszabadítása ürügyén pl. csak Csehszlovákiának lett úgy 5 millió se nem cseh-morva, se nem szlovák kiebbségi lakosa! Vagy Jugoszlávia is milyen jól sikerült projekt lett, ugye. Az egészbe akezdet kezdetétől bele volt programozva az etnikai tisztogatás, a bosszú és ellenbosszú ördögi köre. Congratulation, France!

    német megszállás és a Holokauszt a németek és britek felelőssége: a brit hírszerzés hamis infókkal etette a németeket, direkt kiprovokálva a német megszállást . Érdekes angol kísérlet volt. Kár hogy 600-700 000 ember halt bele nálunk .
    Utána a megszállt országot az angolszászok szőnyegbombázásokkal is gyötörték. Kivéve a zalai olajmezőket, ami ugyan 2 héttel rövidíthette volna az egész világháborút, de az csak 1945 február körül jutott eszükbe. Az angolszászok a világ esze és szellemi elitje, tényleg.

    Majd az amcsik simán odadobtak minket Sztálinnak, pedig Sztálin amíg nem volt atombombája sokkal puhább volt, mint amilyennek tűnt. (Churchill becsületére legen mondva, ezt tudta is. Roosewelt viszont egy idióta volt e téren. )

    Majd a német, francia, angolszász trió a rendszerváltás után jól kifosztott és tönkretett minket, kinevelve az “européer” börtönőrök politikai kasztját.
    Azt a saját népén élősködő réteget, akit jobban érdekel egy diplomáciai buksisimogatás egy pezsgős-kaviáros fogadáson, mint hogy egy konkrét kistérség pusztul bele, ha a francia multi egy szimbolikus összegért megszerzi , majd bezárja a 100 éve működő cukorgyárat .

    Szóval: nem hiszek a nyugatban, és nem hiszem hogy nekünk szeretnünk kéne őket. Megcsonkított, kifosztott országunk jórészt a nyugatiak bűnlajstroma, pedig nálunk még nem úgy uralkodnak, mint mondjuk Afrikában. Nincsenek halálosztagok vagy kiskorú rabszolgák. Legalábbis egyelőre…

  • Kedves Cypriánus!

    “sajnos a keresztények gyakran hadi lábon állnak az igazsággal, a szeretetről nem is beszélve. (…) Egy abszolút moralizáló, eszkatológikusan túl fűtött alternatív valóságot építenek , ráadásul egymással szemben is rendkívül ellenséges, szektás nézőpontból.”

    Filemon Norbert fiatalember létére olyan gondolkodást hoz, amit egy 65 éves konzervatív öregúr is megirigyelhetne. Amellett, hogy írásai kb. olyan dögunalmasak, mint egy Semjén Zsolt-beszéd.

    Az ellenforradalom a szélsőjobb egyik központi gondolata. Érdemes tudatában lenni annak, hogy létezik egy régi és egy új ellenforradalmi szubkultúra. Az új ellenforradalom vezéralakjai Trump, Putyin, Orbán, Le Pen és Duterte. Az alt right szerint ez az öt politikus az, amely megmentheti a nyugati civilizációt a kulturmarxizmustól, a feminizmustól és az iszlámtól (Alt Rights Avengers). A régi ellenforradalom adaptálhatatlan az újba. Bangha Béla, Plinio Correa de Oliveira és Joseph de Maistre, mint a régi ellenforradalom ideológusai, bizony, nem szintetizálhatóak az új „szakirodalommal”. A tömegdemokrácia légkörében nem szállhat versenybe Donoso Cortez alapműve Trump Twitter-bejegyzéseivel. Míg a régi ellenforradalom elitben, királyságban, feudalizmusban, kereszténységben gondolkodott, az új ellenforradalom tömegben, köztársaságban, kapitalizmusban és agnoszticizmusban. A régi ellenforradalom elveti a Felvilágosodást, az új ellenforradalom kiindulópontja maga a Felvilágosodás. Az új ellenforradalom maga alá dominálja a régi ellenforradalmat; a régi elhall, az új megmarad – evolúció.

    A régi magyar jobboldal olyan ismérvei, mint a királypártiság, a középkor-kultusz és a Habsburg-imádat, totál adaptálhatatlanok a modern jobboldaliságba – ugyanis a modern jobboldal erősen kötődik a köztársaság államformájához, a technikai civilizációhoz, a modernséghez, a mamutcégekhez és a kapitalizmushoz. Elég megnézni a modern jobboldal vezéralakjait: Trump több szállal kötődik a céges világhoz, Le Pen védelmezi a Felvilágosodás és a köztársaság eszméit. Trumpot, Orbánt és Dutertét az a tömeg emelte hatalomba, amit lenéz és megvet a régi ellenforradalmi eszmeiség. A régi ellenforradalomnak a kapitalizmust kéne elsöpörni az általa megálmodott restauráció végrehajtásához – ez lehetetlen. Új szelek fújnak a jobboldalon…

    Nálunk ezek szimbólumok. A királypártiság itt annyit jelent, hogy van egy réteg a jobboldalon, amely csalódott a demokráciában és a köztársaságban. A középkor-kultusz, ami egyébként egy nosztalgikus gesztus egy olyan korszak felé, amiben nem is éltek a kultusz tagjai, a nosztalgiázók, jelzés arra, hogy ezek az emberek nem érzik jól magukat a tőkés rendszerben. A baloldali programtól való undoruk és a terhes történelmi emlékezet megakadályozza őket abban, hogy a kommunizmus hívei legyenek, ezért marad a terméketlen újfeudalizmus. A Habsburg-imádat pedig egy különös kifejeződése a magyarság iránti ambivalens érzésnek: bár tisztelik a törökellenes harcok hőseit, fáj nekik Trianon, és készek megvédeni a migrációtól az országot, ugyanakkor meg egyfajta megvetést tanúsítanak a magyar nemzet irányába. Egyszerre szeretik és gyűlölik a magyar embert; szeretik azt a magyar embert, aki megüli a lovat, és kifeszíti az íjat; és utálják azt a magyar embert, aki üveges szemmel bámulja a televíziót. Más megítélés alá esik az a magyar, aki tiszteli és szereti a hagyományt és a természetet, és az a magyar, aki két pofára falja a kommerszet, a fogyasztói kultúra termékeit. Egyszerre van jelen, ami összetart és elválaszt – s ez zavart kelt a hazaszeretet érzésben. TGM írta még egy régi cikkében, hogy a jobboldalnál a tömegezés, a tömegember kritikája igazából semmi más, mint az alsóbb rétegek iránti lenézés kifejeződése. Kevés dologgal értek egyet TGM-mel, de sajnos ezt az állítást megerősítik az egyéni tapasztalataim. A jobboldalnak igenis van egy elitista rétege, amely lenézi a munkást, a szegényt, a hajléktalant – minden olyant, ami a középosztály alatt van. Ezért népszerű a Szent Korona-tan: hiszen kifejezi azt, hogy egy valaki képviseli szilárdan a nemzetet: a feudalizmusban ez volt a nemesség, a kapitalizmus a polgárság.

    Kifejezetten kiábrándító egy olyan országban élni, ahol elmagyarázzák az újfajta hazafiság (posztmodern nacionalizmus) hívei, hogy a kuruc és az 1848-as szabadságharc hősei a nemzet ellenségei, ugyanakkor a Habsburgok és az ő királyi ülepüket kinyaló magyar arisztokrácia a nemzet hősei. Mindenesetre világosan látszik a radikális jobboldal torzsága: a neohabsburgiánus szerepjátékosok a nemzet részei, ugyanakkor a zsidó származású Popper Péter vagy Szerb Antal nem. A legszánalmasabb, hogy ennek a Habsburg-pártiságnak nincs valódi tétje; az a magyar arisztokrácia, amely évszázadokon keresztül kiszolgálta a Habsburgokat, védte és szolgálta az osztálya érdekeit, de a jelenlegi neohabsburgiánus szubkultúra nem érvényesít semmilyen érdeket az osztrák uralkodóház iránt táplált lojalitással. A Habsburgok jelenlegi leszármazottjai nem is kérnek ezekből a gyökértelen senkiházikból – még egy kávéra sem tartanák őket méltónak.

    Az a legneccesebb az egészben hogy a neohabsburgiánus-neohorthysta jobboldal mára meghaladott és elavult; beépíthetetlen a modern jobboldalba. A jelenleg kifejlődő jobboldali-szélsőjobboldali, ellenforradalmi és reakciós szubkultúra, itt Magyarországon három államférfi körül formálódik: Putyin, Trump és Orbán. Minden undorom ellenére azt kell mondanom, ez az új jobboldali szubkultúra életképesebb, mint a régi (már csak azért is, mert itt van lehetőség egzisztencia- és karrierépítésre).

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum