Elkezdek egy sorozatot, amelyben elmondom, mit szeretek egy-egy hozzám közel álló egyházi hagyományban. Magamat a hitvallásos történelmi kereszténység fősodrában látom (hiszem az első évszázadok egyetemes hitvallásait és a szentek egyetemes közösségét), azon belül az evangéliumi kereszténységhez sorolom magam (vallom a reformáció „sola”-it és a Szentírás teljes megbízhatóságát), teológiailag kálvinista vagyok (elfogadom a Dordrechti kánonokat is), egyházkormányzásban szabadegyházi és kongregacionalista, a keresztségben (ana)baptista, a lelki ajándékok tekintetében óvatos karizmatikus (kontinuacionista). Ezt azért mondom el így, hogy világossá tegyem, milyen nézőpontból fogok beszélni a sorra kerülő egyházi hagyományokról. A sorozat hangvétele szándékom szerint pozitív – sőt, kissé idealizált – lesz. Nem bírálni fogom a hagyományokat (noha az ige bírálatának minden hagyományt alá kell vetni), hanem elmondom, amit szeretek bennük. Kezdem a református hagyománnyal.

Református alatt most elsősorban nem a magyar református egyházat értem, hanem a szélesebb értelemben vett kálvini hagyományt. (Ígéretes református pedigrém ellenére nem voltam soha a református egyház tagja.) Azért a református szót használom, mert szeretnék rámutatni a kálvini hagyománynak arra a jellegzetességére, hogy nem újat akart létrehozni, hanem a meglévőt akarta megreformálni. Re-formálni: visszaállítani eredeti állapotába. A református hagyomány lényegéhez tartozik, hogy visszatér az apostoli hithez, ahhoz a formához, amelyet Jézus rendelt az egyház alapjául. A református tehát lényegét tekintve katolikus és ortodox. Azt az egyetemes hitet igazítja a helyére, amely az évszázadok alatt kificamodott. Ez az első, amit szeretek benne. A református hagyomány szándéka szerint apostoli, ortodox, katolikus, mégpedig a szó eredeti értelmében. Kora pápista teológusaival vitatkozva Kálvin rendre az egyházatyákra hivatkozott, jelezve, hogy minél korábbra megyünk vissza időben, annál inkább a reformált hithez hasonlít minden, nem arra, ami az évszázadok során rárakódott.

Szeretem a református hagyomány igeközpontúságát. Ahogy a II. Helvét hitvallás a Biblia kapcsán fogalmaz: „ezekből az írásokból kell meríteni az igaz bölcsességet és kegyességet, a gyülekezeteknek is a reformációját és kormányzását, az istenes élettel járó kötelességeink tanítását, a tantételek igazolását és elvetését vagy mindenféle tévelygés cáfolatát, valamint mindenféle intelmet az apostolnak ama mondása szerint: A teljes írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre.” Szeretem a református hagyomány ebből következő igehirdetésközpontúságát is. A református hagyomány világossá teszi, hogy az igazság nem párbeszédből, hanem kinyilatkoztatásból származik. Isten szólt, és ha Isten szól, az ember figyeljen és engedelmeskedjen. Kálvin a megtérését is abban foglalta össze, hogy a római egyházhoz való hűségét az Isten igéje iránti hűségre váltotta fel. Sadoleto bíborosnak írta: „Végül az isteni gondviselés gyeplője egész más irányba fordított… Hirtelen megtéréssel engedelmessé tett, megszelídítette a korához képest túl makacs elmét.” Kálvin engedelmessége Isten igéjének szólt, melyet soha nem cserélhetünk le az emberek hagyományára (Mk 7,1-13).

A református teológiai hagyomány istenközpontú. Ahogy egyszer valaki mondta: a kálvinizmus nagy központi gondolata Isten. Őt állítja középpontba és minden mást köré rendez. Az evangélium a kálvinizmusban Isten evangéliuma. Ő a kiválasztó, az örökkévaló szuverén ágens, mindennek elsődleges oka, akihez képest az összes teremtmény reagáló fél. A reformátusok Istene mindent saját akarata és elhatározása szerint tesz és visz véghez. Gondviselésén semmi nem áll kívül. Nem tud olyan követ teremteni, amit ne lenne képes felemelni. A református hagyomány Istene nagy Isten. Olyan Isten, aki megsebez, de be is kötöz. Megöl, de meg is elevenít. Vakká tesz, de meg is nyitja a vakok szemeit. Nem áll meg a szabad akarat határánál, hanem igába hajtja az akaratot, hogy szabaddá tegye azt. Mert nem a mi autonómiánk szabad, hanem az ő kegyelme. A református hagyomány Istene nem magyarázkodik, és léte nem szorul bizonyításra. Inkább kiindulópont minden ésszerű gondolkodás számára.

Szeretem a református hitvallásokat. Végigolvastam valamennyit. Sehol nem találtam a keresztény hit rendszerének koherensebb, lényegretörőbb, biblikusabb kifejtéseit, mint ezekben a hitvallásokban, pedig sürgető, küzdelmes, viharos időkben születtek. A református hitvallások sorában a Heidelbergi káté egészen rendkívüli gyöngyszem a maga pásztori lelkületű, szívhez szóló hangvételével. A II. Helvét hitvallás önmagát is a Szentírásról való későbbi jobb értés kritikájának veti alá. A Westminsteri hitvallás precíz, tömör megfogalmazásaival emelkedik ki a hitvallások sorából, nem véletlenül, hiszen hittudósok tucatjainak összehangolt, igényes teológiai munkáját tükrözi. A református hagyomány az évszázadok során a legigényesebb teológusokat adta az egyháznak, olyan teológusokat, akik folyamatosan a Szentírás végső tekintélyének vetették alá gondolataikat, annak mentén gondolkodtak a valóság egészéről.

Szeretem a református hagyományban a bűnbánat hangsúlyát. Ha a bűnbánatot a felszabadult örömmel és életigenléssel állítjuk szembe, akkor rossz helyre kerül a hangsúly, és ebben a református hagyományt jogosan éri bírálat, de a bűnbánat hangsúlya önmagában nem az öröm ellen, hanem a valódi örömért dolgozik. „A bűnbánat könnyei a menny gyémántjai” – mondta a puritán Thomas Watson. Kálvin az igazi istenismeretet is a bűnbánatból vezette le. „Saját gyarlóságunkból még jobban kitűnik azoknak a javaknak végtelensége, melyek Istenben lakoznak” – írja az Institutió elején.  „Saját tudatlanságunknak, hiúságunknak, szükségünknek, erőtlenségünknek, gonoszságunknak s végre romlottságunknak érzetéből megtudjuk, hogy egyedül az Úrban van az igaz bölcsesség fénye, a valódi jóság, minden javak tökéletes bősége s a tiszta igazság. Így tehát saját bajaink serkentenek bennünket Isten javainak megvizsgálására. Nem is kívánunk addig komolyan hozzá térni, míg önmagunkkal nem kezdünk elégedetlenkedni.” (37-38) Szeretem azt a hagyományt, amelyben központi helye van az Isten előtti alázatnak és a bűneink megvallásának.

És végül, fontos értéknek látom, hogy a református hagyomány tisztán beszél a törvény harmadik hasznáról. A törvény harmadik haszna alatt református teológusok azt értik, hogy a törvény nem csak megmutatja a bűnt (első haszna), nem csak visszaszorítja a társadalomban a bűn elhatalmasodását (második haszna), hanem a hívők számára megmutatja az igazság útját is (harmadik haszna). Lutheránusok inkább a törvénynek azt a hasznát hangsúlyozzák, hogy leleplezi a bűnt és Krisztushoz vezet. Reformátusok is vallják ezt, de pozitívabb képük van a törvényről: ráigazítja a lábunkat az igazság ösvényére. Ahogy a 119. zsoltár szerzője gyönyörködik Isten törvényében, úgy a református lelkiség sem csak azt látja benne, ami elítél. Azt is látja benne, ami tükrözi a Teremtő jó, életre vezető akaratát. A református hagyomány az új szövetség idején is hangsúlyozza, hogy a gyermekek tiszteljék a szüleiket, mert ez az első parancsolat, amelyhez ígéret fűződik. A törvénynek ebből a szemléletéből olyan teológia és praxis születik, amely őrzi a keresztény lelkiség egészségét, és képes holisztikusan gondolkodni a keresztények világban való szerepvállalásáról is.

Ezek a legfőbb okai annak (no meg Kálvin és némely kálvinista gondolkodó egészen különleges zsenialitása), hogy bár én magam nem voltam soha tagja a református egyháznak, szeretem ezt a hagyományt, és teológiai értelemben ez a hagyomány áll ma hozzám a legközelebb.

***

Kapcsolódó cikkek:

Mit szeretek a pünkösdi-karizmatikus hagyományban?

Mit szeretek a testvérgyülekezeti hagyományban?

Mit szeretek a metodista hagyományban?

Mit szeretek a lutheránus hagyományban?

33 hozzászólás a “Mit szeretek a református hagyományban?” bejegyzéshez

  • A Heidelbergi káté pl. nekem is szimpatikus, mégis látok egy olyan mély és feloldhatatlan ellentmondást az úgynevezett reformációban, amely el kellene, hogy gondolkoztasson minden, a világ állapotával érdemben törődő embert. A „reformáció”-val jelennek meg először a történelemben a személynevekhez kötődő felekezetek, és azóta is megosztanak, sőt osztódással szaporodnak. Az apostoli időkben nem volt péteri, mátéi, lukácsi vagy jánosi kereszténység, még páli sem. Ha belegondolunk, nem kellene léteznie lutheri, kálvini és egyéb „kereszténység”-eknek. A létük nem indokolt, sőt beláthatóan káros. Hasznos lenne, ha e személyek követői látnák be ezt, önként.

    Példa: nincs newtoni fizika abban az értelemben, hogy szembenállna, mondjuk, az einsteini fizikával. Van ellenben sok fizikus, aki az egységes fizika jegyében, az egységes fizikai modell felé törekedve vizsgálja a világegyetem jelenségeit. Ez nagy szó, és áttételesen példát mutat nekünk.

    A keresztények is az egységes kereszténység jegyében, az egységes kereszténység felé törekedve kellene, hogy keressék Isten akaratát a világban és az egyéni-közösségi életükben. Ennek a törekvésnek – Jézus nevén kívül – sem nevekhez, sem városokhoz nem lenne szabad kötődnie.

  • Cypriánus says:

    A kálvini megközelítés szerinted eredeti apostoli, és orthodox.

    Sokak szerint meg nem.

    Amúgy protestánsok között is elég elterjedt – és nem mindig alaptalan – vélemény: a kálvinisták gyakran elég beképzeltek.

    Pedig lenne mire szerénynek lenni. Ha a szeretet a legfontosabb mérce egy keresztény irányzat megítélésében a kálvinista hagyomány nem remekelt. Kb a mai szalafi iszlám fundamentalista megközelítés keresztény változata volt, és a mai napig gyakran van benne valami rémisztő hidegség és kegyetlenség. Egyszer hallottam Sipos Ete Zoltán egy prédikációját, jó hogy nem volt borotva vagy cián a közelemben, mert már nem élnék. 🙂
    Egy középkori halálos ítéletben több vigasz volt az elítélt felé , mint abban a beszédben.

    Annyira “istenközpontú”, hogy sok kálvinista kevésbé törődik az embertársaival, mint a kiválasztottak tudatával.

    Persze a kálvinista predestináció tan sem tetszik, de ezt tegyük zárójelbe, most kizárólag a szociológiai dimenziót emelem ki. Valahogy nem csoda, hogy az ulsteri kononisták, a dél-afrikai rabszolgatartók e vallás hívei voltak. Csupa ítélet, ridegség, megvetés. Protestáns történésznél olvastam, valószínűleg igaz: a francia reformátusok bukása is a nagyképűség következtében volt, egyáltalán nem kis részben. Ők mint Izrael, a katolikusok mint Amalek fiai..csak ezt egy olyan országban, ahol négyszer – ötször annyi a katolikusok száma..

  • dzsaszper says:

    Kedves Cypriánus,

    kérlek ne azonosítsd a Sipos Ete Zoltán féle vonalat a kálvinizmussal!
    Reformátusként kérlek. Egy nagyon hangos kisebbségről van szó, még akkor is ha a Magyar Református Egyházat nézzük, még ha nem is elenyészően kicsi ez a kisebbség.

  • Cypriánus says:

    Jó ez egy kicsit provokatív és ítéletes lett a részemről…végül is református lelkészek voltak az őseim, generációkon át, szóval nem is csoda, véremben van . 🙂

    De elnézést.
    Viszont annyit azért lehet belőle hasznosítani, hogy hol mehet félre ez a hagyomány, mint ahogy bármi más is.

  • Cypriánus says:

    Kedves Dzsaszper!

    Tényleg egyoldalú volt, amit írtam, és azt a gyülekezetet, amit Te is látogatás, kifejezetten kedvelem.

    De- itt lehet Ádám nem talál fogást rajtam – ha nem az evangélikál irányban van egy “orthodox ” kálvinista gyülekezet, akkor könnyen válhat egyfajta törvénykezés rabjává. Nem törvényszerű, de nem is ritka.

  • Lacibá says:

    Ha igaz lenne, hogy a reformátorok helyreállították azt, ami kificamodott, akkor a Biblia merő hazugság lenne!, ami pedig képtelenség!

    Hiszen meg van írva: “16Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket elutasít, engem utasít el, és aki engem elutasít, az azt utasítja el, aki elküldött engem.”
    Meg az is, hogy “18De én is mondom néked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat.”

    Tehát ha az Egyház tanítása csak egy hajszálnyit is eltért volna az eredetitől, megdőlt volna az isteni kijelentés, és nyugodtan sutba is dobhatnánk, mert semmire sem lenne jó!
    Ha a tanításában egy hiba -vagyis tévtanítás, ami pedig bűn- lett volna, a sátán diadalma azonnal és teljes lett volna!

    Az Egyházat kell hallgatni, és nem magukat előtérbe tolókat, mert azok épp e magatartásukkal teszik magukat hiteltelenné. Csak az ékes, szent rendben és alázatban, a Szentlélek által vezetett Egyház a hiteles, a követendő.

    A reformátoroknak mondottak esendő emberek voltak.
    Istenszeretetük nem különbözik sok őket megelőző emberétől, akik szintén azt hitték, hogy helyesen gondolkodnak, mikor pl. a képrombolást végbevitték.

    Keleti filozófiák hirdetik, hogy minden rosszban van valami jó. Ez balgaság. Az viszont igaz, hogy Isten minden hibánkból tud kiutat, és ezzel minket a tanulságokkal megedz, hogy máskor azt a csapdát elkerülhessük.

    Isten a reformátoroknak mondottak tevékenységét is felhasználta arra, hogy beindítsa a gazdasági fejlődést, ami azután lehetővé tette azt is, hogy már ne csak kevesek lehetősége legyen a Szentírás olvasása, hanem tömegeké, hiszen a mozgatható betűkkel ez jóval olcsóbbá vált. Addig is számos kiadása volt ugyanis, és már nemzeti nyelveken, mint ezt tudjuk.
    Már az első századokban lefordították az akkori világ nyelveire: görög, latin, szír, kopt, stb. nyelvekre, és olyan sok másolatot készítettek róla, hogy ezek számát nem is ismerjük. Csak sejthetjük, ha arra gondolunk, hogy a Bibliáról tízezrével maradtak ránk a kéziratos másolatok, míg a leghíresebb klasszikusok műveiből csak kevés dicsekedhet néhány száz kézirattal. Ahogy növekedett az írni, olvasni tudók száma, úgy terjedt a Biblia is.

  • Lacibá says:

    Hogy ismert legyen, mennyire nem igaz, hogy a katolikus Egyház akadályozta volna a hiteles népnyelvi fordítások ismeretét, álljon itt ez:

    “Mesebeszéd azonban a protestantizmusnak az a jellegzetesen forradalmi rágalma, hogy az egyház Luther előtt egyenesen megtiltotta a Szentírás olvasását. Tudákos csizmadiáknak természetesen – érthető okokból – nem tartotta tanácsosnak a kezükbe adni, de – bizonyosak lehetünk felőle – attól semmiképpen se félt, hogy meg tudják belőle, mennyire krisztusi eredetű a pápai hatalom, mennyire Jézus rendelte el a gyónást, mennyire evangéliumi szellemű a papság cölibátusa, mennyire felbonthatatlan a házasság stb., azaz hogy a protestantizmus tanai mennyire evangéliumellenesek. Kétségtelen ugyanis, hogy a katolicizmus és a protestantizmus harcában nem a katolicizmus az, melyet a Szentírás olvasása által szégyen ér.
    Régen (sőt talán még ma is) minden protestáns hittanórán azt tanulták a protestáns magyar anyák jobb sorsa érdemes gyermekei, sőt – szégyen-gyalázat – ezt írja még Dickens is “A Child’s History of England”-jában (II. kötet, 96. o.), melyből pedig a mi Arany Jánosunk is merítette történelmi ismereteit, hogy Luther, mint szerzetes, egyszer a kolostor egy poros zugában egy porlepte régi könyvet talált és nagy meglepetésére (“to his grait surprise”) megállapította róla, hogy a Szentírás. Eszerint tehát Luther, a szerzetes – egyetemi tanár létére -, addig még soha nem is látott Szentírást, sőt nem is gondolt rá, hogy ilyesmi is létezik.
    Olyan könyv volt ez, írja a szegény félrevezetett Dickens (aki azonban mégis az emberiség egyik legismertebb tanítója volt), melyet a papok addig nem engedtek az embereknek olvasni, mert olyan igazságokat tartalmazott, melyektől nekik félniük kellett. Luther így fedezte fel aztán azokat a protestáns igazságokat, melyeket később a zászlajára tűzött.
    Dickens óta már több mint száz év telt el. Ezért ha az értelmesebb európai protestánsok azt ma már talán el is hiszik, hogy az a Szentírás, melyet Luther megtalált, nem is volt egészen olyan poros és használaton kívül helyezett s Luther se csak egyetemi tanár korában fedezte fel, hanem egy kissé talán még korábban is, legalább arról még ma is szentül meg vannak győződve, hogy Luther előtt még nem volt szabad a Szentírást anyanyelvre lefordítani épp úgy, mint ahogyan az iszlám se engedte meg, hogy a Koránt a szent arab nyelvről például törökre fordítsák.
    Az igazság azonban az, hogy például magyarul a Szentírást legelőször nem is protestáns, hanem katolikus pap, Komjáthy Benedek adta ki nyomtatásban, még nála is régebben pedig a pálos szerzetes, Báthory fordította le. Luther hazájában, Németországban pedig Johann von Balderesheim az Oberhessenben fekvő marienschlossi kolostornak már a legsötétebb középkor legsötétebb közepén nem Bibliát, hanem már német Bibliát (“Ein dütsche Bybel”) küldött. (Rody: Hessen története, 1903., 493. o.)
    Ami a protestantizmusnak éppen a bibliaolvasás révén az írni-olvasni tudás szélesebb körökben való elterjesztése terén szerzett érdemeit illeti, ezeket szívesen elismerjük, csak arra hívjuk fel szerényen a figyelmet, hogy Krisztus nem az írni-olvasni tudás elterjesztése céljából jött a földre és egyházát se ebből a célból alapította.
    Szép és jó dolog az írni-olvasni tudás is, de – legalábbis hívő keresztények számára – bizonyára azért nincs annyira szép és jó, mint az evangélium és az üdvösség terjesztése. Hogy az emberek ma már a műveltséget mégis többre becsülik az evangéliumnál és az örök üdvösségnél, azért van, mert – többek között a protestantizmus hibájából is – az embereknek ma már csak földi céljaik vannak.
    Az egyház azonban akkor se hagyhatja el, sőt még csak a második helyre se teheti tulajdonképpeni hivatását, az evangélium terjesztését, ha az embereknek ennél fontosabb az írni-olvasni tudás terjesztése. Pedig az írni-olvasni tudás egyébként is csak akkor áldás, ha az emberek jót és igazat olvasnak. Ha azonban csak arra jó, hogy a kereszténység egységét bontsák meg vele és a vallást igazságból érzelemmé és családi hagyománnyá alacsonyítsák, sőt kommunizmust, hazudozást, gyűlöletet és álnokságot tanuljanak belőle az emberek, akkor egyenesen átok áldás helyett.
    Hogy azonban az a feltűnően gyors és nagy kulturális haladás, melyet az újkor hajnalán tapasztalunk, tulajdonképpen nem a protestantizmus, hanem a tőle függetlenül és nála régebben, tehát még katolikus részről megindult reneszánsz kor eredménye, annak bizonyítására elég megemlítenem, hogy mind a könyvnyomtatás, mind Amerika felfedezése (az emberiség újabbkori haladásának e két legnagyobb teljesítménye) egyaránt a hitújítást megelőző, tehát a még tiszta katolikus társadalom haladásának terméke volt.
    Hogy a középkor végének még tisztán katolikus társadalma mennyire mohón felkarolta az újonnan felfedezett könyvnyomtatást, tehát hogy az újkori nagy haladás mennyire nem a protestantizmus okozata volt, arra vonatkozólag a protestáns Walthernek “Die deutsche Bibelübersetzung des Mittelalters” című, Braunschweigben 1892-ben megjelent művéből közlöm azokat a német bibliákat, melyek a könyvnyomtatás felfedezése és Luther fellépte közti aránylag rövid időben megjelentek. Pedig a valóságban ilyen német bibliakiadás lehetett még több is, mert nem bizonyos, hogy Walther mindegyikről tudomást tudott szerezni.
    I. Hochdeutsch-Bibel kiadások: 1. Mentel-féle (Strassburg, 1466) 2. Eggenstein-féle (Strassburg, 1470 körül, 3. Plfanzmann-féle (Augsburg, 1473 körül). 4. Zainer-féle (Augsburg, 1473 körül) 5. A svájci Biblia (Basel, 1474) 6. Újabb Zainer-féle (Augsburg, 1477) 7. A Sorg-féle (Augsburg, 1477) 8. Újabb Sorg-féle (1480) 9. Koburger-féle (Nürnberg, 1483) 10. Grüninger-féle (Strassburg, 1485) 11. Schönberger-féle (Augsburg, 1487) 12. Újabb Schönberger-féle (Augsburg, 1490) 13. H. Otmar-féle (Augsburg, 1507) 14. Újabb H. Otmar-féle (Augsburg, 1518)
    II. Niederdeutsch-Bibliák: 1. és 2. a kölni Biblia, kiadója Quentel 1480 körül. 3. Lübecki Biblia (Arnte, 1494) 4. Halberstati Biblia (Trutebul, 1522)

  • Gergely Erzsébet says:

    “…………… a bűnbánat ……………. a valódi örömért dolgozik……..”

    Mélységes mély hála mennyei Atyámnak, hogy ez számomra is személyes tapasztalat.

  • Lacibá says:

    Mégis hálás vagyok a “keménynyakú” kálvinistáknak! Ugyanis Öreganyám is az volt. 🙂 Mégis alávetette magát a katolikusnak mondott Öregapámnak… Tőle tanultam a Szentírás tiszteletét, féltve rejtését, napi vigasztaló olvasását… Hát ezért, a benne megvolt alázatért.

  • Zoli says:

    Én is szeretem a református teológiát, mert igeértelmezésében “az erő a szeretet és a józanság lelke” munkálkodik. Mert igaz teológusaik a Szentlélekre hallgatnak és nem fejedelemségekre,hatalmasságokra(pl. jelenések előídézőire, valamint papi előljárókra).
    Isten egyháza Krisztusra épül. Ő a kőszikla, a sarokkő, és nem, egy élők sorából már eltávozott ember. Az Úr Jézus az “út, az igazság és az élet”, ő a egyedüli közbenjáró az Atya és és ember között.

  • dzsaszper says:

    Nem szeretném ha ez a topik elmenne a szokásosos felekezetek, kegyességi irányzatok közötti adok-kapok irányába.

    Így csak néhány apró megjegyzés:
    1. Az a tapasztalatom, hogy a kálvinista, lutheránus stb. megnevezést elsősorban kívülről alkalmazzák, belülről a református, evangélikus a jellemző. @Vértes László: amiről írsz, nem tartom reális veszélynek. Ezek talán gúnynevek az ellenreformáció korából, ahogy én látom, mindenképp iróniát hordoznak…

    2. Reformátusként jobban örülnék, ha a felekezetem egy kicsit jobban kálvinista lenne abban az értelemben, hogy visszatérnénk a protestáns ortodoxia szögletes, jogi megközelítésétől, az úgymond kálvinizmustól Kálvin teológiájához, ami nem is volt annyira szögletes! Számomra üdítően nem az, nagy élmény volt az Institutio-t olvasni, miután BSZ-es gyülekezetben (ide tartozik Sipos Ete Zoltán is, bár számomra Cseri Kálmán volt a meghatározó) nőttem fel…

    3. szerintem az egység felekezeti kereteken kívül meg tud valósulni. Sok apró, kicsi és néhány nagyobb példát láttam erre, az egyik nagy a MEKDSz…

    4. katolikus testvéreim, remélem nem bántalak meg titeket vele: amit az egyetemes egyházról gondoltok, azzal jellemzően egyetértek, csupán az egyetemes egyházat nem kötöm földi felekezeti / szervezeti kerethez. Ebben Hippói Ágostonra és a láthatatlan egyház fogalmára támaszkodom. Nem a láthatatlan egyház igazodik a látható egyház(ak)hoz, hanem fordítva, a látható egyházak próbálják több-kevesebb sikerrel leképezni és láthatóvá tenni a láthatatlan egyházat, de ez a leképezés töredékes.

  • Lacibá says:

    A láthatatlan Egyház maga Jézus Krisztus, és benne azok, akik az övéi.

    Minél inkább krisztusivá leszünk, annál inkább közelebb leszünk egymáshoz is. De mint ahogy a test tagja sem azonosak egymással -hisz a kar nem láb és a láb nem kar, úgy a sajátságaink mindig is megmaradnak. Ha szeretet lesz köztünk, akkor egység is lesz.

  • Nagy Gergely says:

    Kedves Mindenki!

    Örölök Ádám cikkének, még ha nem is értek teológiailag mindenben egyet vele, azért mindig lélekemelő, ha valaki értékeli azt az irányt, mely az apostoloktól az atyákon keresztül, Luther, Kálvin, Zwingli, a puritánok, Spurgeon, Kuyper stb.-n át vezetett olyan, ma is élő, hatalmas “kálvinista” teológusokig, mint Sproul, Keller, esetleg Piper, MacArthur, James White, Michael Brown stb (szándékosan igyekeztem kontinuacionista és szesszacionista teológusokat is megnevezni).

    Egy dolgot azonban szeretnék megjegyezni, ha lehet, mert rettenetesen fáj, mikor olyan gondolatokat és párbeszédet olvasok (sajnos egyre többet), mint ami épp e poszt alatt lezajlani készül. Ne haragudjatok, ha hosszabb lesz.

    A Bibliaszövetség és Sipos Ete Zoltán: nem vagyok BSz-es, soha nem is voltam, valószínűleg nem is leszek. A fogadott prókátorukká sem szeretnék válni, de elmondanék valamit, ha nem probléma:

    Rengeteg kritikám és fenntartásom van/volt a Szövetség felé, minden tekintetben (szervezet, megszólalások, hozzáállás, stb.). Azonban én ezek miatt az alábbiakat tettem: a. elkezdtem levelezni Sipos Ete Zoltánnal. b. miközben “beszélgettünk” felmerültek a teológiai különbségek is c. így ezekről nyíltan tudtunk diskurálni.
    Mindezek után személyesen is találkoztunk, szemtől-szemben is elmondtam őszintén a gondolataimat róluk, megvitattunk teológiai témákat, kritikáimat, stb.

    Mi lett ennek az eredménye? Egyrészt be kellett látnom, hogy sok dologban elhamarkodottan ítéltem: látják a hibáikat, sőt, a felismerik ezeket, meg is bánják őket! Reálisan látják a magyarországi helyzetüket, tudják elég pontosan, milyennek ítélik őket kívülről. És végül, ami a legfontosabb: meghallgatják (mondjuk itt csak Ete Álmosról tudok beszélni), megfontolják és adott esetben árnyalják is akár teológiai, akár hozzáállásbeli véleményüket, tehát önkritikát is gyakorolnak. Kicsit elszégyelltem magam, látva azt az őszinteséget, amit kaptam a személyes találkónk alkalmával. És félreértés ne essék: továbbra is van miért kritikával illetni a BSzt.

    De! Amit e blogon dzsaszper és Cypriánus tesz, az nem más, mint anonim rágalmazás (hiszem, hogy) keresztyén testvérek felé és mivel névtelen, szerintem tisztességtelen, mivel pedig rágalmazás, keresztyénietlen. Névtelenül könnyű kiosztani másokat egy blog kommentszekciójában, megkeresni az “ellent” és adott esetben személyesen felvállalni a konfliktust már nehezebben megy. Ne haragudjatok, nekem is rengeteg hibám van, de talán ha csak egyetlen pozitívumot mondhatnék magamról, az az lenne, hogy vállalom ezeket a konfliktusokat, mert csak így lehet előre haladni, megismerni a másikat és esetleg tanulni/tanítani.

    Végül, talán annyit még megjegyezhetek: amik ellen általában a BSz felszólalt olyan bibliátlan és teológiailag liberális gondolatok a Magyarországi Református Egyházban, melyek, ahogyan ez látszik mondjuk a PC(USA)-ben, százezrével vetik vissza a tagságot. Gondolok itt: női lelkészség, inerrancia tagadása, hitvallásosság-ellenesség stb. és azok mellett az értékek mellett igyekeztek egyedüliként az MRE-ben kiállni, amiket Ádám is felsorolt a posztjában.

    Szóval így kérnélek és hívnálak titeket egyrészt több alázatra, másrészt pedig arra, hogy merjétek gondolataitokat (melyek lehetnek jogos kritikák) névvel és arccal együtt vállalni, mert csak névvel és arccal ellátott emberekkel lehet leülni egy asztal mellé vitázni vagy párbeszédet folytatni.

    Remélem nem voltam túl összevissza, és érthető, hogy mire szerettem volna kilyukadni. Amit fentebb leírtam, nem csak a BSz-re vonatkozhat, hanem bárkire, akit adott esetben kritizálunk.

    Áldás, békesség.

  • Gergely Erzsébet says:

    “……………………………………………………………………
    Remélem nem voltam túl összevissza, és érthető, hogy mire szerettem volna
    kilyukadni. …………………………………………………………”

    Számomra Gergely kommented rendezett és érthető, melyet köszönök.

  • Nagy Gergely says:

    Pontosítanám a hozzászólásom, Sípos Ete Zoltánnal beszélgettem, másodjára véletlenül Álmos bácsira utaltam. Kérlek nézzétek el.

  • SZ Gábor says:

    Én sem vagyok BSz-es. Sipos Ete Zolit viszont személyesen ismerem, nem csak prédikációit hallgattam. Rá is igaz talán ami Pál apostolra, levelei ugyan kemények, de személyesen enyhébb. Őszinte krisztusi szeretet érződik belőle a vele nem azonos kegyességi irányzatú eberek felé is. Vannak keresztyének akik a válásom miatt elítéltek, mikor pár hónapja összefutottunk és rámkérdezett őszinte együttérző szeretet volt a szavaiban hangjában és szemében. Az hogy a véleményét köntörfalazás nélkül fogalmazza meg, nem a szeretetlenségből vagy ítélkező lelkületből fakad nála, hanem abból, hogy valamit veszélyesnek lát. Természetesen mindannyian tükör által homályosan látunk, de napjainkban a határozott véleményt valami miatt összekeverjük az ítélkezéssel. Az utóbbi szerintem lelkületi gyökerű. Gőg, káröröm, együtt nem érzés van mögötte. Az előbbi viszont lehet egy szeretetteljes ember erőteljes meggyőződése, ill. habitusa is.Mindenesetre Zoltánnal tudom hogy a mennyben együtt leszünk, sok általa bírált kegyességi irányzat követőinek jó részével sajnos meg nem. A reformáció korának beszédstílusa igen messze állt a pc beszédtől. Nem volt szempont az hogy csak meg ne bántsunk valakit. A korszerűség talán megkövetel egy jó árnyalattal finomabb stílust, de Kálvin alapvetően biblikus módon korrigálta kora téveszméit. Olyan dolgokat hangsúlyozott nagy hévvel ami alapvetően nélkülözhetetlen az üdvösség útján. A korabeli katolikus egyház erre pedig kiátkozással felelt. Hol is volt akkor az Isten szemszögéből való szeretetlenség? Egyébként a tapintatosabb rávezető stílusú Nátán és a szemtől…-ba megmondó Sámuel egyaránt az Úr prófétája volt.

  • dzsaszper says:

    Nem gondolom, hogy a magam részéről anonim rágalmazást hajtottam végre.
    Tény, hogy a BSZ a Magyar Református Egyházon belül kisebbségben van, és az is tény, hogy (legalábbis egyes témákban) hangosak. Azt továbbra is vállalom, hogy már csak ezen tények fényében is nem szabad őket azonosítani a kálvinizmzussal.

    A hitvallásosság-ellenesség kritikájában általában egyetértek velük.
    A konkrét ügyek itt messzire vezetnének, általánosságban a párbeszédet hiányolom.

  • SZ Gábor says:

    A kálvinizmus a Magyar Református egyházon belül már a 19. sz.-ban kisebbségbe szorult, kis híján eltűnt. A mai helyzet valószínűleg jobb de pontos képet én nem ismerek. Tehát Református egyház és a kálvinizmus nem ugyanaz. Mindenesetre a BSz egy kálvinista irányvonal

  • dzsaszper says:

    Amíg egy irányvonal, addig részemről renbden, és leginkább az zavart Cypriánus kommentjében, hogy nem akként kezelte.

  • Nagyon örülök ennek a posztnak több szempontból is:

    1. Noha magam is egy sorozatot indítottam a Reformáció 500 éve kapcsán, a “népszerűsítő teológiával” foglalkozó blogomon, mégis azt mondhatom, hogy sokat tanultam ebből a cikkből. Köszönöm szépen.

    2. Tiszta és átlátható maga a poszt és az is, hogy a szerző nagyon világosan pozicionálja magát, ezzel átláthatóságot mutat, ami egy helyes viselkedés.

    3. Tetszik az, hogy olyan gondolatokat ragad meg a református tanból, amelyek nagyon lényegesek: Isten, hitvallások, bűnbánat, törvény haszna.

    Csak ajánlani tudom.

    Egy megjegyzést tennék, amely részben a poszthoz és a hozzászólásokhoz is kapcsolódik. A következő mondat kapcsán fogalmaznám meg megjegyzésemet, amit az első hozzászólásból idézek: “A „reformáció”-val jelennek meg először a történelemben a személynevekhez kötődő felekezetek, és azóta is megosztanak, sőt osztódással szaporodnak.” Igaza van a hozzászólónak, mert valóban (s ezt főleg a nem egyházi emberek látják így) a személyhez sokszor hozzákötünk teológiai gondolatokat, olyannyira, hogy szinte – szinte elhalványul mögötte az az Isten, aki mindezeket az ő “szájába adta”. Azt hiszem a reformátorok is egy egyetértenének, ha azt mondanánk, hogy a meg – reformálásnak soha nem szabad megállni. Pont azért mert abban a pillanatban, ahogy azt mondjuk, hogy már nincs szükség re – formációra, csak az emberi rendszer marad, ami azonban maga a bűn és így minden ami nem jó, ami helytelen. Reformátusokként újra és újra tehetünk és teszünk is javaslatokat a re – formációra. Az egyetlen megoldás arra, hogy ne személynevekhez, hanem ‘A Személyhez’ kötődjön minden ami református, az az ha kimondjuk, hogy mi a dolgunk. Nem az a dolgunk, hogy X-t vagy Y-t kövessük, hanem – a Reformációnak (Solus Christus) is megfelelően – az, hogy magát Krisztust kövessük. A dolgunk: a Krisztus követés. Valóban a reformátorok és mindenkori nagy teológusaink segíthetnek és segítenek is bennünket az Isten adta úton járnunk, mégis csak Krisztusban éri és érheti el mindez a célját. Másként egész egyszerűen nem működik.

    Tisztelettel.

  • Gergely Erzsébet says:

    “…………. A dolgunk: a Krisztus követés. ………………………..”

    Egyetértek.
    Kiváltság számomra, és életem legfőbb célja, értelme, hogy lépésről – lépésre
    tanulhatom drága Uram követését. Visszatekintve a mögöttem lévő életszakaszra
    időnként rácsodálkozom, Atyám részéről mennyi türelemre, szeretetre volt, van
    és lesz szükség, míg földi vándorutam véget ér. Olyan jó, hogy ezen tulajdon –
    ságok elsajátítását is tanulhatom. Értékes, ha olyan testvérekkel lehetek kö –
    zösségben, akiknek szintén ez az életcéljuk. Egy ige jutott eszembe, ami úgy
    gondolom, a Krisztus követésének egyik “motorja”, ösztönzője. Ez pedig Isten
    bizonyságtétele az övéiben:

    “………… mert Isten bizonyságtétele az, amellyel Fiáról tesz bizonyságot.
    És aki hisz Isten Fiában, abban megvan ez a bizonyságtétel. …………….”
    (1 János 5:9/b – 5:10/a)

  • Cypriánus says:

    Mivel többször is előkerült a kommentem, reagálni szeretnék :

    Nagy Gergely : nos, azt leírni, hogy bennem, azaz bennem, azaz saját érzelmi világomban, pszichémben stb mit vált ki Sipos Ete Zoltán egy nyomasztó prédikációja, az nem rágalmazás. Az egy szubjektív belső történet. Attól hogy másnak nem tetszik, ez nem változtat semmit.

    Viszont nem tagadom : nem szeretem Kálvint. Sem a teológiája nem vonz, de pláne nem a személye. Theodor Bèze-t meg tán még annyira sem.
    (De mivel nem a XVI. Századi Genfben vagyunk, ezért sem börtön nem jár, sem kivégzés…)

    Amúgy az egész kálvinista hagyományban látok valami nyomasztót, de ez is szubjektív. Valahogy hiányzik belőle az ember. A játék. A humor. A színek.

    De el tudom fogadni, hogy van akinek meg sokat ad.
    Valahogy olyan mint egy havas hegycsúcs, ami lehet hogy tükrözi a Napot, de nincs rajta virág.

    Ettől persze a havas hegycsúcs húzhat le éltető esőt az alatta fekvő völgyekre, és táplálhat sok száz patakot.

  • Cypriánus says:

    SZ Gábor : örülök, hogy ilyen világosan látod, mely irányzatok hívei kerülnek a mennybe és melyek nem.

    Sajnos én nem kaptam meg e spirituális látást.
    De esetleg megosztanád e fontos információt?

  • Zs says:

    En katolikuskent keveredtem kalvinista gyulekezetbe meg évekkel ezelőtt. Történetesen éppen Sipos Ete Zoltán gyulekezetebe. S bár meggyőződésem, hogy Ádám nem a személyével kapcsolatos kommenteket vár elsősorban, amikor kalvinizmusrol ir, szerintem Zoli bácsi kiveteles tehetségű prédikátor, nagy hatással bír az, amit mond es igeileg megalapozottak az állításai. Igen, a katolikusokat es karizmatikusokat pl erősen bírálja, de én konkrétan hálás vagyok a szolgálatáért, mert az o gyulekezeteben tanultam meg milyen fontos a Bibliát forgatni es mindig mélyebbre merülni a hitben, nem pedig leragadni a wellness keresztenysegnel. Nekem a kalvinizmus egy addig total ismeretlen irányzat volt es miután beleastam magam a teologiaajaba es magam is elmélkedtem az Igen, engem meggyőzött. Nem mentem többet katolikus misere, mert inkább láttam a Bibliai alapokat a kálvinista iranyzatban.

  • Kovács-Hajdu Albert says:

    Áldott az Isten, aki a “gyakran beképzelt kálvinistákért” is keresztre adta Egyszülött Fiát.
    Magasztaltassék fel az Isten, Aki a középkori halálos ítéletnél csekélyebb értékű vigasztalást közvetítő lelkipásztor szolgálatát is megáldotta annyira, hogy a gondjaira bízott gyülekezet kinőtte az imaházat és kénytelenek voltak új, jóval nagyobb templomot építeni.
    Dicsőség Istennek azért, hogy amikor ciános-borotvás és egyéb nyomasztó, önváddal teli indulatok közt vergődtem, pont SEZ dolgozószobájába és igehirdetéseire vezetett el. Valószínűleg már nem élnék, ha nem így lett volna.

    Hálás vagyok érte, hogy ezt saját névvel, arccal vállalhatom.

  • Cypriánus says:

    Tisztelt Albert!

    Természetesen ez örömteli, és valóban áldott dolog.

    De ne feledjük, ugyanaz a gyógyszer is valakinek használ, van akinek árthat. Önnek használt, és ezért jogos a hála.

  • Cypriánus says:

    Amúgy elnézést kérek mindenkitől, akit megbántottam az azt hiszem túl karcos véleményemmel.

    Maradjunk annyiban, nem minden teológiai irány jön be mindenkinek. Továbbá hogy a BSZ-nek, különösen az azon belül is keménynek ismert Sípos-Ete Zoltánnak van egy jellegzetes, mi tagadás harcias stílusa, amit sokan kedvelnek, sokakat meg már inkább zavar…

    De ettől még természetesen nem tagadom a szolgálata rengeteg jó gyümölcsét, amit az itteni fórumtársak is bemutattak, saját súlyos életpéldával .

  • SZ Gábor says:

    Kedves Cipriánus!
    ,,SZ Gábor : örülök, hogy ilyen világosan látod, mely irányzatok hívei kerülnek a mennybe és melyek nem.
    Sajnos én nem kaptam meg e spirituális látást.
    De esetleg megosztanád e fontos információt?”
    Nem írtam ilyesmit. Azok a hívek kerülnek a mennybe akiknek Krisztus az élő urukká lesz, miután bűnösségüket. Isten előtti menthetetlenségüket felismerve segítségül hívják a nevét. Ezt követően pedig akkor lesz gyümölcstermő a hívő élete, ha nem a saját cselekedeteiben hanem abban bízik amit Krisztus tett érte. Ha újjászületett az illető akkor ellenállhatatlan vágy van benne a szent és tiszta életre. Éppen ezért a kereszténység azon irányzatai jók amelyek nem moralizálnak, nem azt tanítják hogy hogyan is kellene élni hogy jó kereszténnyé válj, hanem egyszerűen Krisztusra mutatnak és azt mondják “Gyere az Úr Jézushoz” Természetesen moralizáló, törvényeskedő közegben is térnek meg emberek, de a keskeny úton járásban segítség helyett sok terhet kapnak a nyakukba. Sok moralizáló igehirdető pedig a törvény ostorával szétveri a nyájat, ahelyett hogy a kegyelemmel gyógyítaná. Ilyenkor a gyülekezet olyan lesz mint egy sebesült katonákkal teli hadsereg, nem lehet velük csatát nyerni, azaz másokat Krisztus által megmenteni. Tehát a törvényeskedő (emberi teljesítményt hangsúlyozó) irányzatok tovább betegítik a bekerülőket, míg a kegyelmi gondolkozásúak közt gyógyulnak és gyógyítóvá vállnak az emberek

  • SZ Gábor says:

    A kálvinista modellben épp az a jó hogy nem választja szét ami egybe tartozik: a megtérést és a megszentelődést. A legtöbb mai magyar keresztyén valahogy így gondolkozik (régebben én is) oké az üdvösségre jutásom Krisztus ingyen kegyelme volt, de a bennmaradásért továbbjutásért már nekem kell megdolgoznom.A szentséget már a hívőnek kell produkálni. Mintha egy gyereket a kötelességtudatára nyomást kifejtve kényszerítenénk játékra. Pedig Isten őt eleve egy játékos lénynek teremtette.

  • Lacibá says:

    Meg van ugyanis írva:

    Mt 24,13 De aki mindvégig kitart, az üdvözül.

    A kitartás pedig nem tespedés, hanem a szeretet cselekedetei. Tehát bizony cselekedetek nélkül nincs üdvösség! Mert a cselekedetek erőfeszítést igényelnek, hiszen minden pillanatban meg kell az óemberemnek hallnia, hogy az új emberem élhessen!

  • SZ Gábor says:

    Igen de az is meg van írva hogy Isten az aki ébreszti bennetek az akarást és a cselekvést is az ő tetszésének megfelelően. Tehát az akarás, cselekvés-,söt maga Jézus mondása szerint,,Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek titeket, hogy ti elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon; hogy akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja néktek.”- a kitartás gyümölcsmegmaradás is következménye és nem oka az isteni kiválasztásnak. Méghozzá elmaradhatatlan következménye.János szerint ,,Teremjetek azért megtéréshez méltó gyümölcsöket, és ne mondogassátok magatokban: Ábrahám a mi atyánk! mert mondom néktek, hogy az Isten ezekből a kövekből is támaszthat fiakat Ábrahámnak.” nem a gyümölcs okozza a megtérést hanem a megtérésnek vannak gyümölcsei

  • SZ Gábor says:

    Pál múlt időben beszél az óember haláláról, a testtel azonban valóban életünk végéig harcban álltam. Meghalni valakinek csak egyszer lehet. A keresztyénség nem az emberi természet reformálgatása, az emberi természet nem reformálható, a régi (eredeti embernek először meg kell halni, hogy az új életre kelhessen Krisztussal. Ez nem naponként ismétlődő aktus, hanem egyszeri és visszafordíthatatlan. Más kérdés az Úrtól való eltávolodás és visszatérés a Krisztussal járás során. Ha a kettőt összemossuk a lényeget tévesztjük szem elől.Nem meghalni kell naponta, hanem aki már maghalt Krisztussal találkozni, rá figyelni legalább naponta. Ugyanígy a meg nem tért embernek nincs még joga a bűnvalláshoz és bűnbocsánathoz Számára Istennek egy szava van: Jőjj Krisztushoz!
    Miután megtért már jogot kap a bűn megvallásához és a megszabaduláshoz. A bűnről nem lehet leszokni csak szabadulni belőle. Az újjá nem született emberre meg szabhatunk bármennyi penitenciát, hirdethet neki bűnbocsánatot a pápa is, a bűn uralma alatt marad, mig nem jut el addig mint a lator a kereszten.

  • Lacibá says:

    ” 5Ha ugyanis eggyé lettünk vele halálának hasonlóságában, úgy majd a feltámadásában is egy leszünk vele. 6Hisz tudjuk: a régi embert bennünk azért feszítették meg vele együtt, hogy a bűn teste elpusztuljon, s ne szolgáljunk többé a bűnnek. 7Mert aki meghalt, az felszabadult a bűn alól.
    8Ha tehát meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy Krisztussal együtt élni is fogunk, 9mert tudjuk, hogy Krisztus, miután feltámadt a halottak közül, már nem hal meg, s a halál többé nem uralkodik rajta. 10Mert halála egyszer s mindenkorra való halál volt a bűnnek; az élete azonban élet az Istennek. 11Ti is úgy tekintsétek tehát magatokat, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek Krisztus Jézusban.
    12Ne uralkodjék tehát a bűn halandó testetekben, ne engedelmeskedjetek kívánságainak, 13de ne is adjátok oda tagjaitokat a bűnnek a gonoszság fegyvereiként, hanem mint akik a halottak közül életre keltetek, adjátok magatokat Istennek, s tagjaitokat is, mint az igazság fegyvereit, adjátok Istennek! ”

    Tehát az óember sok kísérletet tud tenni arra, hogy feltámadhasson.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum