Középiskolás fiúk apjaként én is csatlakoztam azoknak a szülőknek a széles táborához, akik végignézték a Tizenhárom okom volt (13 Reasons Why) c. új, tinédzserekről szóló sorozatot. Fájdalmas élmény volt, több szempontból is. Fájdalmas maga a történeti szál: egy amerikai kisvárosi középiskola egyik lány diákja (Hannah) öngyilkosságot követ el, a sorozat a tragédia okainak feltárásáról szól. Az a szülő, aki aggódott már aranyos kiskamaszból ingerlékeny, titkolózó, külön világot alkotó középiskolás fiáért vagy lányáért, minden porcikájában érzi a történet tragédiáját. Aki tudja, milyen éjfélkor lesni az ajtót, hogy jön-e már haza a gyerek, aki ismeri az „elengedjem vagy ne engedjem el?” bénító szülői dilemmáját, aki érezte már tehetetlennek és eszköztelennek magát egy-egy jól előkészített, mégis teljesen félrement beszélgetés végén, és akinek talán a környezetében is történt már a Hannah-éhoz hasonló tragédia, az vagy nem bírja megnézni ezt a sorozatot, vagy nem bírja abbahagyni, mindkettőt az érintettsége és félelmei miatt. Tényleg fájdalmas történet.

Szülőként ültem végig a tizenhárom epizódot, először engedelmesen és kicsit feszengve, hátha én is tanulok belőle, aztán teljes empátiával, aggódva és feszülten várva a végkifejletet, végül – szokásomhoz híven – tágabb perspektívában elemezgetve a történet tanulságait. Nem csak Hannah tragédiája és a tinédzserek szomorú világa miatt volt megterhelő ez a széria. Hogy stílusos legyek, hét okot gyűjtöttem össze, ami miatt különösen gyötrelmes volt végignéznem. A sorozat összességében jól van megcsinálva, a kisebb-nagyobb ingadozások ellenére abszolút nézhető, sőt, izgalmas. A történet autentikusságát néha veszélyezteti, hogy a „suspense” és az Agatha Christie krimikre emlékeztető keret kedvéért már-már hihetetlenné válik a szereplők viselkedése, de aztán valahogy mindig kiélesíti a sztorit egy-egy nagyon is valós szituáció felrajzolása, ami elfeledteti a forgatókönyv botlásait és némely szereplő (pl. a bölcs Gandalfként titkolózó Tony) teljesen valószerűtlen karakterábrázolását. De nem esztétikai kritikát akarok most megfogalmazni, inkább a fájdalmas érzéseim okait. (Figyelem: lesznek kisebb spoilerek.) Kezdem magunkkal, szülőkkel.

1. A szülők jelen vannak a történetben, de teljesen irrelevánsak. Fájdalmas látni, mennyire nem alakul ki valódi párbeszéd a tinédzserek és a szüleik között, mennyire a felszínen csúszkál a kommunikáció közöttük, mennyire nem sikerül találkozniuk egymással. Pedig fura mód egyébként szinte az összes családban harmonikus a szülők egymás közti kapcsolata. A filmbeli felmenők csetlenek-botlanak, folyamatosan félreértik kamasz gyermekeik problémáit, motivációit, és ehhez nem kapnak semmi segítséget a gyerekektől sem. Azért borzasztó ezt látni, mert a szülők kifejezetten sokat tesznek azért, hogy jelen legyenek, és sokkal ügyesebben kérdeznek, mint a legtöbb magyar apa és anya, akit ismerek (beleértve magamat is). A filmben a kamaszok számára alap, hogy a szüleiket nem avathatják be a fájdalmaikba, irrelevánsak számukra a megoldás szempontjából. Ez különösen nyomasztó annak a fényében, hogy éppen a szülők lehettek volna azok, akik egy-egy tapasztalatból megfogalmazott bölcs tanáccsal vagy akár csak a vigaszukkal megakadályozhatták volna a tragédiákat. Nem a tinédzsereket hibáztatom, hanem a film készítőit, akik a szülőket így keretezik számunkra. Mindig volt generációs szakadék, de az, hogy a Tizenhárom okom volt alkotói szükségszerű félreértések tragikus „vígjátékaként” állítják be ezt az ember életében kritikus jelentőségű – és időnként életmentő – kapcsolatot, még a Z-generáció életérzését sem teljesen tükrözi. A tekintélyellenesség nyugati „erényéért” nagy árat kell fizetnünk.

2. A szereplők küszködnek a bűntudattal, de nincs szavuk a bűnre. A sorozat megpróbálja megfogalmazni azt a tényállást, hogy egy középiskolás lány halálában tucatnyi ember felelős, azonban nem adnak az alkotók igazi fogódzót arra nézve, hogy miben is áll ez a felelősség és hogyan is kezeljük azt. A bűn fogalmának évtizedek óta tartó amortizálása vagy egyenesen tagadása (l. Karl Menninger: Whatever Became of Sin?) oda vezetett, hogy miközben tapasztaljuk a bűnt is és a bűntudatot is, nincs megfelelő kategóriánk annak megnevezésére és feloldására. Ahogy Jessica egyre felháborodottabban hallgatja, amint Justin áldozatként próbálja definiálni saját gazemberségét, a néző számára mindennél nyilvánvalóbb, miért lenne iszonyú nagy szükség a bűn és a bűnbánat fogalmára, de ez a fogalom sajnos nincs már kéznél. A „safe space” túlpszichologizált (és alulteologizált) világában mindenki megtanulta, hogy magára áldozatként tekintsen, áldozatként „igazuljon meg”, ezért elképzelése sincs, mit kezdjen a rajta váratlanul eluralkodó bűntudattal. Nem létezik számára a régen magától értetődő fogalmi kategória, amely által megérthetné a kínzó jelenséget és annak feloldását. (Ha valaki emlékszik, ugyanez volt a helyzet a Breaking Bad Jesse-jével is.)

3. Az igazság kimondásától várják a feloldást, de az igazság önmagában nem ad feloldást. A szereplők eljutnak arra a pontra, hogy az igazság kimondása megkerülhetetlen, de amikor ez megtörténik, nincs katarzis, mert nincsenek valódi következmények. A filmben nem történik számonkérés, pedig igény nagyon is volna rá. És ez nem csak a bántalmazott Hannah tapasztalata, hanem a vétkeseké is. Alex egyszerűen nem hiszi el, hogy bár súlyos vétséget követ el, szinte provokálva, hogy legyen végre valami következmény, csak bárgyú megértéssel és a gonosz eltussolásával találkozik, büntetéssel nem. Alex tragédiáját kizárólag innen lehet megérteni. Ha nincs bűn, ha nincs büntetés, akkor nincs feloldás sem. Akkor az ember – mint Tony és testvérei – vagy maga tesz igazságot, vagy gátlástalan Bryce lesz, vagy golyót röpít a saját fejébe. És itt muszáj feltennünk a kérdést: vajon hová tart az a kultúra, amelyik a szülő kontrollált, semmilyen testi kárt nem okozó, szeretetteljes fenekelését is gyermekbántalmazásként értelmezi, és amelyben a gyermekek kicsi koruktól azt élik át, hogy nincs fájdalmas következménye a határok átlépésének, vagyis nincs igazi feloldása a bűntudatnak? Talán azt is érdemes lenne megvizsgálni, van-e összefüggés a nárcisztikus személyiségek burjánzása, az iskolákban egyre gyakoribb „bullying” és a szülői fegyelmezés hiánya között. Vajon egyezik az ember valódi természetével az az elgondolás, hogy a nevelésben mindig elég az érvelés és a meggyőzés?

4. Miért nincs jelen a sorozatban a kereszténység? A Tizenhárom okom volt egyik legfájdalmasabb hiátusa számomra a kereszténység, az egyház és az evangélium teljes távoltartása a történettől. Bár a cselekmény amerikai kisvárosban (a világ egyik leginkább vallásos mikrokozmoszában) játszódik, mindössze egyetlen utalás van a sorozatban a kereszténységre: amikor Jessica családjában az asztalnál áldást mondanak. (Érdekes módon éppen Jessica az, aki végül megnyílik az apja előtt, az előtt az apa előtt, aki korábban kimondja: megveri azt a fiút, aki bántani meri a lányát. Jessica folyamatosan maga ellen hívja ki a sorsot, de egész lénye vágyik az erőre, amely meg tudja őt védeni másoktól és talán önmagától is. Vágyik a következményekre és szorong azok hiányától.) Egyébként viszont feltűnő a filmben az egyház és az evangélium hiánya. Egyetlen diákról sem tudunk, aki Jézus követője lenne, sehol nem jelenik meg alternatívaként a gyülekezet befogadó közössége és Jézus feltámadásának örömhíre. Amerikai filmsorozat esetében ez rettentő szomorú és elgondolkoztató. És valószínűleg teljesen irreális is, hiszen Amerikában még mindig szinte minden utcasarkon van egy keresztény gyülekezet. A Tizenhárom okom volt világa viszont sterilen szekuláris közeg, amelyben az evangélium üzenete még lenézett formában sem jelenik meg. Ez így nem a valóság tükrözése, inkább annak tudatos alakítása.

5. A sorozat világnézete homogén: az a szekuláris-progresszív ideológia, amely az amerikai „public school” rendszerben mára egyeduralkodó lett. Amikor a családommal Amerikában éltünk (2009-2010), a fiaim ilyen „public school”-ba jártak St. Louis egyik legszekulárisabb negyedében. Több keresztény osztálytársuk volt így is (ez Amerikában, ahol a lakosság negyede mondja magát evangéliumi kereszténynek, tényleg szinte elkerülhetetlen), de még a Hálaadás ünnepén is egymásnak kellett megköszönniük dolgokat, mert ugye Istent (akinek ezt az ünnepet a puritán atyák eredetileg szentelték) a közoktatásban nem hozzuk szóba. A sorozatban fájdalmas látni a szekuláris-progresszív ideológia szinte államvallás státuszát – a maga sajátos szókészletével, tabuival, dogmáival és viselkedési kódexével. Néha nem tudtam eldönteni, hogy a PC nyelvezetre való gyakori figyelmeztetés vajon már az irónia és a lázadás szintje-e, vagy még a szekuláris hit olyasfajta megnyilvánulása, mint amilyen a szocializmus hívőbb korszakában volt egy-egy „elvtársazás”. Az a gyanúm, hogy az utóbbiról van szó (az amerikaiak az irónia és cinizmus terén sokkal kevésbé szofisztikáltak, mint az európaiak), a felvetett problémák megoldásaként a sorozat pont a még több „safe space” irányába mutat. Csak az látja, mennyire elnyomóvá válik az a homogén ideológia, amelyből kiindulva az új, biztonságos világ épül, aki nem hisz kételkedés nélkül annak dogmáiban. Ebben az új világban ugyanis nincs helye más gondolkodásmódnak. A progresszív szekularizmus kizárólagosságát nem csak a sorozat teljes ideológiai egyszínűsége vetíti előre, hanem az is, ami a progresszív egyetemi kampuszokon – a világ ma már egyik legzártabb eszmei közegében – ténylegesen zajlik Amerikában.

6. A sorozat tovább mainstreamesíti a homoszexualitást. Őszintén szólva azon lepődnék meg, ha olyan filmszéria jönne ki mostanság, amely nem ezt tenné. A progresszió zakatoló vonatára ma mindenki fel akar ülni, aki el akar jutni a történelem jó oldalára. A német parlamentben nemrég ováció fogadta a „melegházasság” megszavazását, hiszen most ez az ügy biztosítja a progresszív ideológia morális felsőbbrendűségét, erre a gombra van felvarrva az a kabát, amit az új, posztkeresztény nyugati civilizációnak nevezünk. Ettől még fájdalmas, mert ez az ideológia számos olyan hazugságra épül, amelyek megbetegítik és rendkívül érzékeny pontokon teszik védtelenné a nyugati társadalmakat. A nagyobb baj az, hogy az egyházakat is. Aki a szocializmus idején nőtt fel, érzékeny a propagandára, legyen az egy kormányhű hírportál szünet nélküli „sorosozása” vagy épp a homoszexualitás mainstreammé tétele. Propagandát azért csinálnak mégis, mert sikeres. A Tizenhárom okom volt sorozatban a „meleg” karakter (az idézőjel okáról itt) véletlenül a sorozat legegészségesebb (legkedvesebb, legbölcsebb, legbátrabb, legférfiasabb) jellemű szereplője. A másik „meleg” szereplő „bűne” sem az, hogy bizarr, egészségtelen kapcsolatba viszi (és ezáltal lényegében megrontja) egy osztálytársát, hanem az, hogy nem akar comingoutolni, vagyis őszintétlen. Pedig hát a lány szülei is ugye milyen rendes meleg pár (apuka és apuka), neki sem kellene szégyenkeznie. Mert a mindent igazoló erény ma a szexuális vágyaink (különösen, ha azok a többségétől eltérőek) felvállalása, nem az azokon való uralkodás. (Az a lehetőség valamiért senkinek nem jut eszébe, hogy Courtney talán azért nem akar „melegként” azonosulni, mert ambivalensek az érzései, és mert ez kamaszok – és különösen lányok – között a nemi identifikálódás sérülékeny folyamatában majdhogynem természetes, két „apuka” esetében pedig hát… A progresszív dogma ezt az értelmezést eleve kizárja, ahogy azt is, hogy talán éppen a „bullying” egyik legdurvább formája az, ahogy szegény lányt ebbe a zsákutcába kényszerítik.)

7. A szereplők érzik, hogy a szex megváltoztatja őket, de a szexuális forradalom kritikája fel sem merül az alkotókban. Az egyik legordítóbb következetlenség a sorozatban az, hogy míg a szereplők felismerik, hogy a szexualitásuk valamilyen értelemben szent, és hogy annak a megsérülése az egész lényüket megrázó, a lelkük alapvető szövetét megváltoztató tapasztalat, a film készítői mégsem vetik fel annak a lehetőségét, hogy a szexet talán nem véletlenül korlátozta a kultúrák jelentős része (nem csak a kereszténység!) évezredek óta a házasságon (férfi és nő házasságán) belülre. Fel sem merül a gondolat, hogy a szexualitás védelme nem ok nélkül alakult ki a világban, és hogy a szexuális forradalom talán olyan gátakat szakított át, amelyek a védelmünkre voltak felállítva. A „legbölcsebb” etikai tanács a sorozatban Kat szájából hangzik el, aki szerint meg kell tanulni, melyik pasival szabad, melyik pasival nem szabad kikezdeni. Ha azonban a szex olyan mértékben megváltoztat egy embert, ahogy a sorozat (egyébként helyesen) megmutatja, akkor Kat bölcsessége édeskevés, sőt, fájdalmasan üres. Miközben a sorozat készítői pontosan látják a szex emberi lélekre gyakorolt hatását, tökéletesen kritikátlanok a szexuális forradalom dogmáival szemben. Pedig amire ezeknek a tinédzsereknek óriási szükségük lenne, az pont e forradalom megnyomorító bálványai alól való felszabadulás – a szentség szabadságára. A szexet mi keresztények pont azért tartjuk ugyanis szentnek, hogy ne legyen sem a mi szemünkben, sem mások szemében közönséges. Mert ha az, ami szent, az emberek szemében közönségessé válik, a világ könnyen olyan hely lesz, amelyben egy kinyílt szemű tinédzser nem akar többé élni.

8 hozzászólás a “Fájdalmas sorozat a Tizenhárom okom volt” bejegyzéshez

  • Olgyay György says:

    Elemzésed érdekes és pontosnak tűnik… nincs kedvem megnézni ezt a sorozatot, hacsak nem az “antikrisztusi” beállítás (hitetés) jobb megismerése céljából.

  • endi says:

    Nem jelenik meg benne a kereszténység… De vajon más világnézetek megjelennek? Nem láttam a filmet, de gondolom nem. Mivel ebben a nyugati civilizációban ma már TABU és CIKI ha világnézeted van. Legyél akár keresztény, akár buddhista, akár bármi, de még a materializmus, ateizmus is tabu…

    Valójában a világnézet nélküliséget tartják a normálisnak. Ez ugyanis a legkényelmesebb és “legszabadabb”…

    Szerintem erre is érvényes amit Jézus mondott: ha a hamis kincsen (bármilyen hamis világnézet) nem vagytok hűek, ki bízna rátok igaz kincseket?

  • Éva says:

    Teljesen osztom Ádám aggodalmát és szomorúságát. Hagyjuk is magunkat szomorúnak lenni a fiatalság állapotán, hogy beleestek majd’ nemzedéki szinte kiúttalan csapdákba !
    A fő “kedvenc” könyvem jutott eszembe, ahol döbbenetesen őszintén beszél egy lány, Christiane F.
    A végállomás gyermekei c. könyvet megvenni/megszerezni szinte lehetetlen, antikváriumban licit volt rá, több éves előjegyzés után ! Nemcsak páratlan korrajz, ahogy ez a filmsorozat is az, nem hiába a részletes elemzés … hanem megtaníthatja a keresztényeket NEM ÍTÉLNI (viszont az ebből készült filmet már nem nézném meg a vizuális üzenetek miatt és ezért másnak sem ajánlom: tartok tőle, hogy az agapé-szeretet sem bírna áthatolni a látottakon 🙁 ) !

    Egy evangélikus ifjúsági klubban jutott hozzá még kistinédzser korában először Detlef majd Christiane a heroinhoz, és miközben tudták, hogy ezt “nem lenne szabad” mégis beleestek: borzalmas dolgokat csinált ő is és a szerelme is úgy, hogy közben valóban és tisztán szerették egymást. Olyan tiszta szerelem volt, hogy egymás mellett aludtak, és csak az után, hogy anyukája fogamzásgátló tablettát adott neki gondolt arra Christiane, hogy mire is való ez…?

    Hogy történik szinte tipikusan, hogy elveszítve a falusi élet szabadságát, a természet közelségét, “jobbra vágyva” kerülnek városba, egyre rosszabb körülmények közé, és ezt a rosszat a társadalom műveli velük: játszóterük egyre szűkül, megértést alig találnak. Persze közben válás, a durva apától végül az anyuka megszabadítja a gyerekeit. De jobb nem lesz ezután sem hiába az anya abszolút odaadása, új kapcsolat, és problémák a lányok és a férfi között …

    Christiane próbálkozásai az “új életre” sosem vezetnek eredményre az anya önfeláldozó ápolása mellett sem a leszokási periódusokban: tisztán látja saját helyzetét de nemcsak azt. A különböző anyagi hasznot húzó intézetek, majd egy új iskolában, amiben már nagyobb bízott, ott sem sikerül “a dossziéjától” megszabadulni … ez persze megint padlóra küldi !
    Hogy történhet, hogy az odaadó anya végül lemond a lányáról ?! Hogy történik aztán, hogy némi anyagért becsapja a legközelebbi barátait, és már utálja magát a bűne miatt?! Már senkije sincs, nincs hová mennie haza hiszen az időszaknak vége “amikor még várt az anyám” (no én itt sírtam el magam) végül egy vidéki rokonnál a herointól megszabadult DE a könnyű drogtól sohasem.
    A vége kb. ilyen, mint a filmnek, ez is egy bizonyos öngyilkosság sajnos: füvezni egy HÓFEHÉR kövű bányába jártak ki aztán és “nem volt kedvük kijönni onnan” …

  • Balogh Tibor says:

    “A szexet mi keresztények pont azért tartjuk ugyanis szentnek”
    – kedves Ádám, egyrészt a “mi keresztények”… ilyen nincs, mert kik “a keresztények”? Ez kb. ugyanaz, mint amikor Hazánk miniszterelnöke “mi magyarokról” beszél, na de kinek a nevében is…?
    A római egyház nevében precízen körvonalazott, hogy a Tanítóhivatal “beszél”, protestánsoknál egy-egy nemzeti egyház zsinata ad ki közleményt… Nincs olyan, hogy “mi keresztények”, mert a kereszténység nem egységes teológiailag, ortopraxis szempontjából sem (pl. van ahol van egyházi melegházasság, van ahol nincs; a legfontosabb szentség, sőt, az egyik legfontosabban, az Oltári szentség/Úrvacsora kérdésében sincs egység és konszenzus…, de ezer más példát is lehetne hozni…)

    Másrészt a keresztények nem tartják a szexet szentnek, hadd ne emeljük protestánsként harmadik-, katolikusként nyolcadik szentségi rangra a szexet. Ez már-már megbotránkoztató. És nem, ezt nem lehet megmagyarázni az Istennek való elkülönítettséggel (a szentség eredeti értelme ez!). Szóval a szex nem szent. Ne tegyük nevetségessé a szentet!!! Meg a szexet sem.

  • Éva says:

    Szóval akkor mégis vannak keresztények kedves Balogh Tibor.

    Éppen mi, akiket megcsapott a 68-as LOVE forradalom, és úgy gondoltuk, hogy a szeretet, az odaadás fő formája látjuk jelen világunk leromlásának első számú okaként és nem győzzük eléggé bánni/sajnálni. Ennek következménye az általában apa nélkül felnövő gyermekek, a mozaik-családok hogy már minta se legyen … A kegyelemdöfést – hogy végképp vége legyen az istenképiség megvalósításának, a Szentháromság leképezésének – a napjainkra belendült egynemű-házasság adja de ne adja !

    A másik a háború/hatalmi harcok volnának, de annak éppen a “virággyerekek” fordítottak hátat, de az erőszakmentességet bizony túlzásba is lehet vinni: ez IS az egyik oka a romlásnak, függetlenül a háborúk és az uralkodás kontra szolgálat elutasításának. Ebből következett az igen/nem határozott kimondásának KERÜLÉSE. Ezzel a korlátok elutasítása.

    Nemrég találtam ezt a videót, a lényeget találja el: “egy dollárost ugye nem hamisítanak” – kérdezi az előadó. A legértékesebbet hamisítják, bizony https://www.youtube.com/watch?v=OpQ3de50yHM “keresztény értékekbe csomagoltuk a világ útját” – mondja Dan Mohler. Ennél jobban ezt nem hallottam még elmagyarázni, mert el kell magyarázni 🙂 hogy el lehessen fogadni. Aztán innen már egy tapodtat sem tágítunk!
    „Szentek legyetek, mert én, az Úr, a ti Istenetek, szent vagyok!”

  • Szabados Ádám says:

    Kedves Balogh Tibor,

    nekem azért több gondom is van ezzel. Hadd kezdjem az elején. Ha problémát látsz a „mi keresztények” szóösszetételben, azt is problémásnak kell ítélned, ha azt írom: „én keresztény”. Hiszen maga a keresztény szó egy rajtam kívül álló nézetegyüttesre utal, amelyhez igyekszem igazodni. Ha azt írom, mi keresztények hiszünk a Szentháromságban, ugyanazt foglalom szavakba, mint ha azt írnám: én keresztényként hiszek a Szentháromságban. Ha az ariánusok tiltakoznának, hogy mégiscsak miféle arrogáns megszólalás ez, hiszen zsinatok sora állt ki a homoiousziosz vagy a homoiosz jelzők helyessége mellett, szerinted tényleg ejtenem kellene a kereszténységre való utalást? Akkor is, ha valóban azért hiszek a Szentháromságban, mert keresztény vagyok, és nem azért, mert Szabados Ádám vagyok?

    Mi keresztények hisszük, hogy Jézus a Messiás, hisszük, hogy ő az Isten Fia, hiszünk a feltámadásban, a Szentháromságban, az örök életben. Hisszük a szentek közösségét is. És bizony Pállal együtt hisszük, hogy az az Isten akarata, hogy megszentelődjünk, hogy tartózkodjunk a paráznaságtól, hogy mindenki szentségben és tisztaságban tudjon élni feleségével… (1Thessz 4,3-4). Mi keresztények hisszük, hogy a házasságnak megbecsültnek kell lennie mindenki előtt, a házaséletnek pedig tisztának, hiszen Isten a paráznákat és a házasságtörőket ítélettel sújtja (Zsid 13,4). Mi keresztények hisszük, hogy a testünk nem a miénk, hanem a Szentlélek temploma, Krisztus tagja, vele egy Lélek, ezért nem adhatjuk azt paráznaságra (1Kor 6,12-20).

    Természetesen nem azt állítottam, hogy a szex harmadik vagy nyolcadik vagy kétszázhuszonhatodik szentség volna. Nem is használtam a szentség szót. (Bár megközelíti ennek fogalmi magaslatát a misztérium szó, amelyet Pál az efezusi levélben a férj és a feleség egységére használ.) Azt mondtam, hogy a szexet mi keresztények szentnek tartjuk, abban az apostoli értelemben, ahogy feljebb utaltam rá. Hogy vannak magukat keresztényeknek nevezők, akik erről máshogy gondolkoznak, az nem akadályoz meg abban, hogy az álláspontomat keresztény álláspontnak tartsam, sőt, hogy a keresztény álláspontnak nevezzem. Voltak rasszista nézeteket valló déli amerikai protestánsok, ettől még ki merem jelenteni, hogy mi, keresztények minden embert egyformán Isten képmásának tartunk. A mormonok Jézus Krisztus egyházának nevezik magukat, ettől még habozás nélkül kijelentem: mi keresztények a bibliai kánont lezártnak tartjuk. Attól, hogy az Üdvhadsereg és a kvékerek nem keresztelnek és úrvacsoráznak, számomra a keresztség és az eucharisztia (akárhogyan is gyakoroljuk és értjük) keresztény szokás. Mi keresztények keresztelünk és élünk az eucharisztiával.

    A szexet pedig a házasságon belülre különítjük el. Mi, keresztények.

  • Márti says:

    Bár nem láttam a sorozatot, szerintem önmagában is nagyon nagy jelentősége van annak, amit a második pontban kimondtál!
    Tényleg így van, magamon is tapasztaltam, a környezetemben is látom. Nem nevezzük bűnnek, ami az, így nincs is rá bocsánat, és csak a lelkiismeret-furdalás marad, és a vele járó végtelen szorongás. Az ifivezetőnk is rávilágított nemrég: félelmetes dolgokat tud művelni az emberrel megváltó nélkül a lelkiismeret. Ennek köszönhető az állandó nyugtalanság, feszültség, amitől mindenféle módon próbálunk megszabadulni. A környezetemben a pengézést látom, de sokan eljutnak az öngyilkosság gondolatáig is. Az a legfájdalmasabb, amikor tudod, hogy mi a megoldás, de nem sikerül megérintened vele azt, aki szenved. Sokkal többet kellene beszélni erről, nagyon aktuális és súlyos probléma, és személy szerint tehetetlennek érzem magam vele szemben. Fontos dolgot fogalmaztál meg itt.

  • Olgyay György says:

    Kedves Tibor és Ádám! Ne szűkítsük le a keresztény szó jelentését (hiszen mindenekelőtt nem jogi és nem teológiai fogalom). – „Valakik pedig befogadták őt, hatalmat adott azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, a kik az ő nevében hisznek; A kik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek.” – Ezek ugyan leírva, kimondva „csak” szavak, azonban megvalósulás esetén mély emberi tapasztalat. A legmélyebb. – „De ti nem vagytok testben, hanem lélekben, ha ugyan az Isten Lelke lakik bennetek. Akiben pedig nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé.” – A keresztény Krisztus Testének, Egyházának/Családjának élő/szent tagja. Egységben a többi kereszténnyel (a Szentlélek/Szent Szellem által). Természetesen a keresztény szexualitása is szent. Mikor nem az, megújulásra, megtisztulásra szorul. – „A ki megfürdött, nincs másra szüksége, mint a lábait megmosni, különben egészen tiszta…”

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum