G. K. Chesterton – T. S. Eliothoz hasonlóan – ismert modern kritikusa volt a modernitásnak. Páratlan szellemességgel meztelenítette le a szekuláris progresszió arra vonatkozó igényét, hogy a vallás tagadásával maga mögé utasítsa a múlt eszményeit, ezért a konzervatívok általában szeretik őt. A (még ateista) C. S. Lewis által legjobb kortárs írónak tartott Chesterton esszéköteteiben és publikációiban megszámlálhatatlan bon mot-val ad fricskát a haladás híveinek, paradoxonai a legváratlanabb irányból csapnak le a kereszténység szekuláris ellenfeleire. Könnyű volna tehát azt gondolnunk, hogy a brit író a konzervatív gondolkodás egyik fő ideológusa, de bármennyi muníciót is adott a konzervatívok kezébe, nem ez a helyzet. Chesterton keresztény apologetikájának zsenialitása éppen abban áll, hogy soha nem volt hajlandó a kereszténységet valami más szolgálatába állítani. Ez igaz a liberalizmusra is és a konzervativizmusra is.

Chesterton ádáz ellenfele volt annak a gondolatnak, hogy a kereszténységet valami előzetes eszmény legitimizálja. „Általában a liberalizáló keresztények azok, akik védelmezhetetlen bókokat aggatnak a kereszténységre. Úgy beszélnek, mintha a kereszténység előtt nem létezett volna jámborság és könyörületesség, pedig e kérdésben bármelyik középkori ember helyre tudta volna igazítani őket. Szerintük a kereszténység azért volt figyelemre méltó, mert elsőként hirdette az egyszerűséget, az önmegtartóztatást, a bensőségességet és nyíltságot. Én azonban azt állítom, tartsanak bár korlátoltnak emiatt, hogy a kereszténység azért volt figyelemre méltó, mert elsőként hirdette a kereszténységet. Rendkívülisége abban rejlett, hogy rendkívüli volt, márpedig az egyszerűség és nyíltság nem rendkívüli dolgok, hanem kézenfekvő eszmények az egész emberiség szemében. A kereszténység egy rejtély megoldása volt s nem valami hosszú vita végén megeresztett közhely.” (Igazságot!, 107)

Chesterton a kereszténységet a konzervativizmus igájába sem volt hajlandó befogni. „Említettük már: hogy haladók legyünk, arra többek között a dolgok természetéből adódó tökéletesedés ad okot. Ám az egyetlen igazi okot az szolgáltatja, hogy a dolgok természetükből adódóan rosszabbodnak. A dolgokban megfigyelhető romlás nemcsak a legjobb bizonyíték a haladás mellett, hanem egyszersmind az egyedüli bizonyíték a konzervativizmus ellen. A konzervatív fölfogás elsöprő és cáfolhatatlan volna, ha nem állna vele szemben ez a tény. Ugyanis minden konzervativizmus azon az elgondoláson alapul, hogy ha a dolgokat magukra hagyjuk, megmaradnak eredeti állapotukban.  Csakhogy ez nem igaz. Ha valamit magára hagyunk, a változások özönének tesszük ki. Ha magára hagyunk egy fehér jelzőoszlopot, az hamarosan fekete lesz. Ha azt akarjuk, hogy fehér legyen, újra meg újra be kell mázolnunk, vagyis szüntelenül forradalmat kell csinálni. Röviden: ha a régi útjelzőre van szükségünk, szakadatlanul új útjelzőre kell törekednünk. S ami igaz még a lelketlen tárgyakra is, sajátságos és rettentő értelemben igaz az emberi dolgokra. Az állampolgárnak csaknem természetellenes fokon ébernek kell lennie a miatt az iszonyú gyorsaság miatt, mellyel az emberi intézmények elavulnak.” (161-2)

Chesterton a konzervativizmus tagadásával nem vált a szekuláris progresszió hívévé. Egyszerűen arról van szó, hogy szerinte küzdeni kell az eszmény megvalósításáért, és az eszmény nem a jelenben születik, hanem a kereszténység révén már a múltban is adott volt. „Semmi okunk, hogy fellázadjunk a régi ellen; az ellen kell fellázadnunk, ami új.” (163) „A felületes újság- és regényirodalom szokásához híven gyakorta fölemlegeti az ősi zsarnokságot. Pedig az igazság az, hogy az emberek csaknem mindig az új zsarnokságok alatt sínylődnek, olyan zsarnokságok alatt, melyek alig húsz évvel ezelőtt még az általános szabadság nevét viselték.” (162) „A ’haladás’ olyan embert idéz, aki úton van – igencsak valószínű, hogy a rossz úton. A ’reform’ viszont olyan metafora, mely elfogadható az értelmes és eltökélt ember számára: azt jelenti, hogy alaktalan tömeget vettünk észre, és formát akarunk adni néki. És tudjuk jól, mi az a forma. E kérdésben tetten érhető korunk egész ingatagsága és rettentő zűrzavara. Összekevertünk két különböző és egymástól eltérő dolgot. A haladásnak azt kéne jelentenie, hogy szakadatlanul változtatjuk a világot, mert azt akarjuk, hogy egyre jobban hasonlítson az elképzeléshez. Ma viszont a haladás azt jelenti, hogy szakadatlanul változtatjuk az elképzelést.” (149)

A kereszténység korszerűsége a hitvallásában van, amely nem időtálló, tehát nem a múltban vagy a jövőben található, hanem mindkettőben. „Bárgyú szokás kapott lábra a modern vitákban: azt állítják, hogy ilyen vagy amolyan hitvallás megállja a helyét az egyik korban, de egy másikban nem. Bizonyos dogmákat, mondogatják nekünk, el lehet hinni a tizenkettedik században, de nem lehet elhinni a huszadikban. Mintha azt mondanánk, hogy egy bizonyos filozófia hihető hétfőn, de nem hihető kedden. Ilyen meggondolás alapján azt is mondhatnánk, hogy egy világnézet igaz fél háromkor, de nem igaz fél négykor. Az, hogy az ember mit tud elhinni, filozófiájától függ s nem az órától vagy a századtól. Ha valaki a rendíthetetlen természeti törvényben hisz, semmiféle csodát nem képes elhinni, éljen bármely korban. Ha azonban valaki hisz a törvény mögött rejlő akaratban, el tud hinni bármiféle csodát bármely korban.” (106)

Chesterton elutasította azt a feltételezést, hogy az emberiség problémája a kronológiában volna, ezért nem a múltba való visszatérést és nem a múlt meghaladását látta a megoldásnak sem. A dolgok Chesterton szerint romlásra hajlamosak, nincs meg bennük sem az állandóság, sem az önmaguktól való megjobbulás törvénye. „Ha úgyis tökéletesedünk, miért vesződnénk azzal, hogy tökéletesebbek legyünk. A haladás tana a legalaposabb ok arra, hogy ne legyünk haladók.” (156) Az igazság Chesterton szerint az, hogy az ember nem volt jobb régen, mint most, és nem is volt rosszabb, hiszen az eredendő bűn rombolt akkor is, és rombol most is. Az összes valaha élt embernek küzdenie kellett a romlás jelenségével, ezért Chesterton elutasít mindenféle kronológiai sznobizmust, beleértve a konzervativizmust is. A múltban ugyanúgy eltért az ember az eszménytől, mint ahogy a jelenben eltér tőle és a jövőben is nagy eséllyel el fog tőle térni. A történelemnek nincs magától értetődő jó oldala. Ezért utasítja el Chesterton a progresszivizmust is.

„Naponta hallhatjuk a humanitáriusok különleges hitvallását. (…) Azt hirdetik, hogy a századok során egyre emberibbé válunk, más szóval: a lények különféle osztályai és csoportjai, a rabszolgák, gyerekek, nők, tehenek, s még Isten tudja mi nem, fokozatosan magukévá teszik, szép sorjában, az igazságosságot és könyörületet. Azt állítják, hogy valamikor helyénvalónak találtuk az emberevést (ami nem igaz), de hát nem áll szándékomban, hogy történetírásunkkal foglalkozzam, amely fölöttébb történelmietlen. Az emberevés, ha már erről van szó, dekadens jelenség, nem pedig primitív. Sokkal valószínűbb, hogy a modern ember a jövőben emberhúst fog enni perverzitásból, mint az, hogy a primitív ember valaha is ette volna tudatlanságból. Nem teszek mást, mint okoskodásukat követem, mely úgy tartja, hogy tökéletesedése során az ember egyre elnézőbb először polgártársával, majd a rabszogákkal, később az állatokkal s végül (feltehetően) a nővényekkel szemben. Először belátom azt, hogy nem helyénvaló emberen ülni. Nemsokára úgy találom, hogy elítélendő lovon ülni. Végül pedig arra a következtetésre jutok (legalábbis feltehető), hogy nem szabad széken ülni.” (156-7)

A progresszió azért rugaszkodott el a valóságtól, mert azt feltételezi, hogy az ember és a világ természete magától értetődően javul a történelem során. A konzervativizmus pedig azért téved, mert azt feltételezi, hogy ha a világot magára hagyjuk, megmarad eredeti állapotában. Chesterton szerint egyedül a kereszténységben van meg az a kettősség, hogy miközben hisz a javítás lehetőségében és szükségességében, a javulást nem a történelem haladásához, hanem az Istentől adott eszményihez kapcsolja. Nem az elkerülhetetlen progresszióban, hanem a folyamatos reformban hisz. „Ha a dolgokat tökéletesíteni akarjuk, akkor ragaszkodnunk kell a gondolathoz, hogy tönkre is mehetnek.” (194) A konzervativizmus ezért nem azonos a keresztény ortodoxiával. Az ortodoxia az isteni eszményre törekszik, a konzervativizmus viszont az attól való eltérést is megőrizné. Ez Chesterton konzervativizmus-kritikájának a lényege.

15 hozzászólás a “Chesterton konzervativizmus-kritikája” bejegyzéshez

  • Cypriánus says:

    Nagyon igaz. Bár én saját magamat konzervatívnak tartom, tisztában vagyok vele, a konzervatív világnézet jelentős részben a félelmeken alapul.

    Ez egyrészt az erejét adja, mert a bűn miatt sajnos sokszor ez a reális. A konzervatív Churchill jól értette, hogy Hitler veszélyes, a liberális ellenfelei meg nem értették, vagy nem akarták elhinni, hogy az általuk szánalmas pojácának tartott Hitler mögött egy hatalmas erejű nacionalista forradalom áll. ( eleve progresszíveknek a forradalom valami pozitív fogalom, sajnos. )

    De ez a gyengesége is a konzervatívnak: a félelem nem csak bénító, de egészen állattá teheti ez embert. Friss példa, de a Fidesz blogoszféra sötétebb bugyraiban, mint Tutiblog pl, már a migránsok tömeges megölése is az opciók között van, sőt lényegében a poszt írója ezt javasolja ami gáz. Az író álnéven valami 60 év körüli bölcsész professzor féle, tehát nem is tizenéves suhanc.

    De ugyanez a blog simán közölt le már az eugenetika iránt rajongó cikket is, amit különösen képmutató módon mint konzervatív eszményt ünnepelt, szemben az értelmi fogyatékosokat szerinte magasztalaló liberalizmussal… ez a nyílt és őszinte embertelenség fogyatékos embertársainkkal szemben egészen megdöbbentő volt számomra.

    Azt hiszem, Chesterton keresztény szemmel ugyanarra jutott, mint a nagyon is frivol életű Metternich herceg, aki idős korában így óvta a fiatal Donoso – Cortés-t, hogy túl komolyan vegye saját katolikus konzervatív ideológiát : ” ( az ideológiák) olyanok mint a merev csövű ágyúk, csak egyetlen irányba lehet lőni velük. Az elvek olyanok, mint a forgatható csövű ágyúk: bármilyen irányba tüzet lehet nyitni a valótlanságra !!! ”

    Nyilván ha a kereszténység áll az elvek mögött, az életet is lehel beléjük.
    Szóval legyenek elveink, de ne nagyon legyen ideológiánk.

  • F Barni says:

    Chesterton gondolatai és meglátásai olyan frissek mintha tegnap írták volna. Érvényességük azért tartós, mert kora problémáit és visszáságait néhány nagy és állandó igazság fényében vizsgálta. Sosem sem fejtette el: az ember törékeny, gyarló és bűnös. Ezért nem dőlt be korának szocialista törekvéseinek, ami szent és mértéktartó egyenlőséget feltételezett az emberről. De nem csak az eszme kivitelezhetetlenségét, sőt kudarcát szimatolta meg. Hanem magát, az egyenlőség eszméjét is gyanúval nézte, mivel abba nem tudta elképzelni a sokszínű ember, tagolt és lüktető társadalmát. De egy másik nagy igazság ismerete nem engedte azt sem, hogy szeretetlen és véresszájú kritikusa legyen a modernizmus újsütetű, sokszor egymásnak ellentmondó (Tolsztoj, Nietzsche) eszméinek. Egy perc erejéig sem értett egyet velük, ugyanakkor szerette és becsülte korának nagy idealistáit és azokat is, akik tiltakoztak volna az idealista megjelölés ellen, de valójában azok voltak. Jól tudta az ideák az édenből velünk hozott reménység nyomai. A régi ízeket nem nyomta el teljesen az izzadságosan megszerzett kenyér egyhangúsága. És arról küld jeleket, hogy az ember eredendően jónak lett teremtve és csak később jött a bukás.
    Chesterton a 19. század elején már jól érzékelte a megingott nagy narratívák vákuumába benyomuló modern (ő szerinte eretnek) törekvések vallásos jellegét és igényét. Nagy örömét lelte abban, hogy kimutassa progresszív kortársaiban a merev doktrinereket. Jól tudta a vallás és az arisztokratizmus béklyói alól felszabadított egyének társadalma még nagyobb axiómákkal dolgozik, és jobban kell bennük hinni, mint például a kereszténységbe. A darwinizmusból levont korlátlan fejlődés téves következtetését nyomasztónak találta és tudta, ezen a buzgalmon nagy remények fognak hajótörést szenvedni.
    A bukott ember divatjamúlt tételét mindig kimutatta és a kortársak homlokterében tartotta Chesterton, mint a modernizmus Achilles sarkát. De úgy látta a konzervativizmus emberképe sem valós és joggal érik a recens kritikák. A konzervativizmus jobban bánkódott az Istentől származó egyéni és társadalmi értékek megingása fölött, mint az Isten elvesztése miatt. Az Istennel való kapcsolatból származó értékeket abszolutizálta és próbálta előállítani az Isten komponense nélkül. Chesterton jól látta korának vallásosságának gyengéit, hogy tudniillik: őrzi a formát a kiürült tartalom ellenére is. És valójában a formát terjeszti és propagálja, ahelyett hogy Istenről tenne bizonyságot, mely nyomán újabb és újabb formák születhetnek. Látta emellett azt is, a régi világnak nem csak elvi kifogásai vannak a progresszió és formabontók felé, hanem a kényelem szeretette miatt nem hajlandó felülbírálni belső értékeit. Ahogy írja: „A mai világ erről a két dologról szól: progresszívizmus és konzervativizmus. A haladó gondolkodásúak folyton hibákat követnek el. A konzervatívok pedig meggátolják e hibák kijavítását.”A konzervatív ember bármit hajlandó konzerválni, amit egyszer már áttapostak a társadalmon és ott megnyugtató dominanciát mutat. Ott ugyanis újra hódolhat a forma és állandóság iránti tiszteletének. Chesterton éppen ezért a modernizmusban sem a formai újítások zavarták konzervatív barátaival ellentétben, hanem az hogy újabb és újabb világokat szervezzünk általuk az Istenre való tekintet nélkül. Ezért nem tartotta a modernizmust igazi kihívónak, de gyógyszerül nem a konzervativizmussá szelídült, hanem az eredeti és radikális kereszténységet ajánlotta.
    Chesternon gondolatain túl az a módszer vagy habitus sem avulhat el, amivel forgolódott a századelő szabadgondolkodói között. Valójában ő maga is alámerült London művészvilágában, míg 20 évesen a rettentően lehangolt fiatalember meg nem tért Jézus Krisztushoz! Belűről ismerte korának hiú reményeit. Értette és irgalommal fordult kortársaihoz. Még legerősebb kritikáit is a szeretetteljes karikírozásosával oldja. Sosem személye vagy érvei fölényére hivatkozik, hanem a keresztény eszme diadalára, melynek ő is csak alázatos haszonélvezője, mint az egyszerű keresztények. Másfelől megtérése annyira tartalmi és szívbeli, hogy formailag érinthetetlen és a szó legjobb értelmében világi maradt. A konzervatív megtérésék mindig érintették a formát, sőt a formai változtatásokon keresztül hitelesítették azt. Ezért Chesterton aki eszközeiben progresszívebb volt a legfelvilágosultabb vallástalanoknál is mackósan hatot a jól fésültek társaságában. Zsurnalisztaként meghökkentően használta a nyelv kardját. Regényeinél pedig a legrégebbi ortodoxiákat csomagolta be friss és egyedi stílusába. Nem azt az apologetikai iskolát képviselte, ahol a hitvédő megpróbál azonosulni korával. Hanem ő mindvégig azonos maradt világi barátaival a kereszténységét leszámítva. Nem lépet bele semmilyen apologétai szerepbe, hanem saját eredendő szerepét szentelte meg. Egy nagy közös világot fogadott el melyben egyetlen kivételt látott csak: Jézus Krisztust és azokat, akik Őt uruknak vallották. Nem használt szószéket sem nem élt az intézményesített egyház tekintélyével. Fórumai világiak voltak, ott volt ahol a harcok folytak. Éppen ezért kortársai nem a hitvédőt látták benne, hanem az embert, akinek mindig igaza van. Ma Chestertont a szekurális és keresztény világ egyenlő mértékben tudja magáénak. Ez az ő esetében nem azt jelenti, hogy megállt a megtérésben félúton, hanem azt, hogy a keresztény ember helyett, a kereszténység által megújított embert hirdette.

  • Szabados Ádám says:

    Barni,

    a te kommentednek kellene a cikknek lennie, amihez az én cikkem a komment.:) Nagyon jókat írtál, köszi!

  • Gergely Erzsébet says:

    “Barni,

    ………………………………………… Nagyon jókat írtál, …….”

    Egyetértek, melyet én is köszönök.

  • F Barni says:

    Ádám, örülök, hogy tetszett 🙂
    Igazából régi felfedezettem Chesterton, akinek példájából és gondolataiból sokat merítek mind a mai napig!

  • Idealista says:

    “Először belátom azt, hogy nem helyénvaló emberen ülni. Nemsokára úgy találom, hogy elítélendő lovon ülni. Végül pedig arra a következtetésre jutok (legalábbis feltehető), hogy nem szabad széken ülni.”

    Mindig ijesztő amikor egy szándékosan hihetetlenné torzított abszurdum idővel egyre inkább tükrözni kezdi a valóságot. Az ember már nem tud elég nagy butaságot mondani, hogy az ne váljon valamikor valakinek szent meggyőződésévé.

  • tolerancia says:

    “…Igazából régi felfedezettem Chesterton, akinek példájából és gondolataiból sokat merítek mind a mai napig!”- F. Barni.

    Barnabás, az egyszerű hívőkön való átlépést is Chesterton példájából merítetted?

  • F Barni says:

    tolerancia! Az egyszerű hívőkön való átlépésemet nem, de az egyszerűségen való továbblépésemet Chesterton példájából merítettem.
    Mire gondolsz pontosan?
    „Sosem személye vagy érvei fölényére hivatkozik, hanem a keresztény eszme diadalára, melynek ő is csak alázatos haszonélvezője, mint az egyszerű keresztények.”
    Ebben a kontextusban az egyszerű keresztény az, aki Chestertonnal ellentétben nem kapott kultúraformáló elhívást, de minden tekintetben osztozhat a nagy író hitében.

  • tolerancia says:

    Barnabás,

    a kommentjeid telis-tele infóval, valóban tullépted az egyszerűségedet, de azt az egyszem egyszerű hívőt, aki ezen a fórumon nagy ritkán hozzászól a témákhoz, rendszerint senki nem veszi észre. Te sem. Csak az információ árasztás a fontos vagy a lélekjelenlét is?

  • Szabados Ádám says:

    tolerancia,

    Barni valódi párbeszédet folytat a cikkeimmel, jól használja a komment-felületet, örülök a hozzászólásainak. A szív egyszerűségéhez néha bonyolult és nehéz kérdések átgondolása vezet, nála ezt látom, nem az egyszerű emberek lenézését.

  • tolerancia says:

    Ádám,

    olvasd el még egyszer sorrendben a 2-5-ig a kommenteket, szerintem érteni fogod mit kifogásoltam. De szeretném ha Barni is észrevenné esetleg javítaná, ha belső világossága készteti erre.

  • Szabados Ádám says:

    Elolvastam és nem értem, ahogy sok más kommentedet sem. Viszont nem Barni a cikk témája, ezért a hozzászólások se róla szóljanak.

  • tolerancia says:

    Rendben Ádám.

    “…Chesterton szerint egyedül a kereszténységben van meg az a kettősség, hogy miközben hisz a javítás lehetőségében és szükségességében, a javulást nem a történelem haladásához, hanem az Istentől adott eszményihez kapcsolja…”

    Barni, te jössz!

  • F Barni says:

    Ádám, köszi 🙂

    tolerancia,
    én észrevettelek már a kérdésed előtt is. Felfigyeltem kommentjeid visszavonhatatlanak tűnő, lezárt ítéleteire, határozott hangütésére. Nem tűntél túl nyitottnak a párbeszédre, de sok valóban nehéz és összetett cikken vagy túl itt a blogon, ami széles érdeklődésedről tesz tanúbizonyságot.
    Nem mindig tudom eldönteni, hogy az egyszerű keresztények nevében vagy csak azok védelmében beszélsz-e. Szerintem érdemes tisztáznod (az olvasók felé is), hogy az egyszerűséget egy áldott és befejezett állapotnak tartod –e vagy egy olyan átmeneti szintnek, ami a bölcsebbek gyámkodását és törődését hivatott felkelteni. Én tapasztalatból ismerem saját egyszerűség lehangoló erejét, a tudatlanság bénító hatását és az avatatlanság és kívül rekedtség megalázó érzését. Olykor arra kapok ösztönzést, hogy tanulással és a bölcsebbeknek feltett kérdésekkel próbáljam át törni korlátaimat, néha arra, hogy fogadjam el helyzetem és gyönyörködjem mások bölcsességében.
    De abban igazat adok, hogy lélekjelenlét fontosabb, mint az információárasztás (bár a kettő nem mindig zárja ki egymást), a szeretett fontosabb, mint a tudás a hit mértéke felett való bölcselkedés pedig káros következményekkel járhat.

    A bevágott idézettel egyetértesz?

  • tolerancia says:

    F.Barni,

    sorrendben a 2. kommentedből hiányzik 8 betű (egy keresztnév).
    Csak erre szerettem volna felhívni a figyelmedet.

    Üdv.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum