A sola fide szavak a megigazulásra vonatkoznak: a reformátorok szerint Isten egyedül hit által fogad el bennünket igaznak. A szent Isten felmentő ítéletet hoz azokról, akik Jézus Krisztusban hisznek, mert a hitükért az ő igazságát tulajdonítja nekik. Luther szerint az egyház ezen a hittételen áll vagy bukik (articulus stantis et cadentis ecclesiae). Jézus példázatában (Lk 18,9-14) a vámszedő nem mert felnézni, de irgalomért és bocsánatért könyörgött, miközben a farizeus hálát adott azért, hogy nem olyan, mint a vámszedő, hiszen istenfélő cselekedeteket hajt végre a hét minden napján. Jézus szerint a vámszedő ment haza megigazultan, nem a farizeus. Az az egyház, amely a saját érdemeink alapján méri az üdvösséget, a reformátorok szerint a farizeus egyháza, nem a vámszedőé. Jézus Krisztus igazi egyháza olyanokból áll, akik nem az érdemeikben bíznak, hanem kinyitják a tenyerüket, mint a vámszedő, és Istentől várják a felmentést. Csak hisznek. Az igaz katolikus egyház ott van, ahol ezt hirdetik.

Miért van szükségünk megigazulásra? A rövid válasz az, hogy azért, mert bűnösök vagyunk és Isten igazságosan ítél. Ezt Luther tisztán látta, ahogy tisztán látta a római egyház is. A megoldásról azonban egészen mást gondoltak. A megigazulás elérése érdekében a római katolikus teológia bonyolult rendszerét dolgozta ki az érdemeknek, amelyek ellensúlyozhatják a vétkeinket, hogy a végső mérleg megvonásakor Isten igaznak nyilváníthasson bennünket. Ezeknek az érdemeknek egy része Krisztusé (meritum de condigno), másik része a kegyelem bennünk végzett munkája (meritum de congruo), és a szentek érdemeiből is részesülhetünk, amelyek az „érdemek kincstárában” (Thesaurus Meritorum) halmozódtak fel. Bár sokan azt gondolják, hogy a katolikusok és protestánsok között e téren létező különbségek már elsimultak (l. 1999-es közös r. katolikus-lutheránus nyilatkozat a megigazulástanról), a valóság az, hogy a katolikus egyház ma is tévedhetetlen tanként vallja az érdemekről és a búcsúról (indulgentia) szóló tanítását. Kevesen figyeltek fel rá, de Ferenc pápa a reformáció 500. évfordulóját megelőző 2016-os évet búcsúévnek nyilvánította!

A sola fide reformátori elve a római katolikus tanítással szemben azt hangsúlyozza, hogy a megigazulásban egyetlen érdem számít: Jézus Krisztusé. Isten egyedül Jézus Krisztus érdeméért fogadja el igaznak az embert, hit által. A bűnös nem képes kiérdemelni az üdvösséget, és ez nem csak a kegyelem állapotán kívüli cselekedeteire vonatkozik, hanem azokra a cselekedetekre is, amelyeket a kegyelem munkál ki benne. Isten sem a hitünk előtti, sem a hitünk utáni cselekedeteket nem tekinti a megigazulásunk alapjának. Jézus Krisztus igazsága az egyetlen alapja a megigazulásnak, amelyet aztán jó cselekedetek követnek, amelyek a hit meglétét igazolják. A római katolikus teológiában a sorrend úgy néz ki, hogy hit + cselekedetek > megigazulás. A hit és a cselekedetek együtt munkálják ki a megigazulást. A reformátori teológiában a sorrend: hit > megigazulás + cselekedetek. A hitből fakad a megigazulás is és a cselekedetek is, de a cselekedetek nem járulnak hozzá a megigazuláshoz. Egyedül hit által igazulunk meg, de a hit, amely által megigazulunk, nincs egyedül: vannak cselekedetei.

Észre kell vennünk, hogy a megigazulás szó alatt mást ért a reformátori és a római katolikus teológia. A római katolikus megigazulástanban a megigazulás egy belső folyamat, amelyet a kegyelem munkál ki a szívben. Isten végül ténylegesen az igazat mondja igaznak. A reformátori megigazulástanban a megigazulás jogi kifejezés, arra utal, hogy Isten a bűnöst kegyelemből igaznak nyilvánítja. Ez nem folyamat, hanem deklaráció. Isten a hozzá kiáltó bűnöst Jézus Krisztus igazságába öltözteti, azt tulajdonítja neki, ami nem az övé. A megigazulás a bűnös számára idegen igazság, hiszen Isten nem arra néz, ami benne van, hanem az igaz Jézus Krisztusra, aki helyet cserélt vele és elszenvedte a bűn büntetését. A hit által megigazult ember simul iustus et peccator (egyszerre igaz és bűnös), mert Isten az istentelent mondja igaznak (Róm 4,5; 5,6). Katolikus teológusok a simul iustus et peccator kifejezést sokszor úgy értelmezik, hogy a protestánsok szerint a megigazult ember élhet szentségtelen életet, akkor is üdvözül. A reformátorok azonban nem ezt tanították. Luther beszélt a hit cselekedeteiről, Kálvin pedig világossá tette, hogy aki Krisztusban megigazult, abban Krisztus az új életet is munkálja, hiszen Krisztusban a megigazulás és az újjászületés együtt vannak jelen, csak nem azonosak egymással. Az egyik az az igazság, amelyet Isten nekünk tulajdonít, a másik az, amelyet bennünk munkál. A megigazulás az előbbi.

A sola fide elvét tökéletesen fogalmazza meg egy Augusztinusznak tulajdonított kép: „Isten előtt nyitott kezekkel jelenünk meg”. A hit a nyitott kéz, amely egyszerre üres és egyben várakozó. Nem viszünk semmit Istennek, csak a bűneinket, mint a vámszedő, és tőle várjuk, hogy érdemeink nélkül, Krisztus érdeméért igazítson meg bennünket. „Aki fáradozik, annak a bért nem kegyelemből számítják, hanem azért, mert tartoznak vele. Aki pedig nem fáradozik, hanem hisz abban, aki megigazítja az istentelent, annak a hite számít igazságnak.” (Róm 4,4-5) A sola fide azt jelenti, hogy Isten előtt állva nincs másunk, csak a hit, a nyitott kéz. És ez Istennek elég, sőt, végtelenül több, mint ha az érdemeinkkel hozakodnánk elő. „Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.” (Lk 18,14) Egyedül hit által igazul meg az ember, cselekedetektől függetlenül (Róm 3,28).

Ez maga az evangélium.

34 hozzászólás a “Sola fide” bejegyzéshez

  • Gergely Erzsébet says:

    “Ez maga az evangélium.”

    Öröm olvasni ezt a posztot is. Köszönöm.

  • „Isten egyedül hit által fogad el bennünket igaznak”
    – Ezt igazából nem tudjuk, csak spekulálunk róla. Ami rendben is van, amíg békésen, toleránsan, nyitottan tesszük. Jézus tanítása komplexebb e téren: mindenki hivatalos a lagziba, de aki nincs szépen felöltözve, azt kihajítják. A farizeusok überhittek, csak ebből nem fakadt Jézus tanítása szerinti cselekedet. Mit használt nekik a hit ? És ez csak a dilemmázás kezdete.

    Vegyünk négy kombinációt, és nézzük meg, szerintünk (spekulatíve) kivel mi lesz.
    1. Egy „gazdag ifjú” figura hisz, jót cselekszik, és úgy véli, az üdvösség ezért neki kijár, megdolgozott érte. Nem kér semmiféle kegyelmet, a szerződéses jussát követeli. Szerintünk elkárhozik? Vagy nehezen, de üdvözül, ahogy a teve letérdelve átcsúszik a jeruzsálemi Tűfoka kapu nyílásán?
    2. Egy másik ember hisz, de nem cselekszik, pl. szerzetesként egész életében imádkozik, „csak” az imáival segít bárkin is. Biztosak vagyunk benne, hogy üdvözül? Vagy valami fontos dolog hiányozni fog neki a számadáskor? Pl. nem lesz szép ruhája a lakodalmas gyülekezetben?
    3. Egy harmadik ember kizárólag az emberi jóságban hisz, ám e téren sok-sok jó cselekedetet tud felmutatni. A számadáskor meglepődik, hogy akiben egy pillanatra sem hitt, az mégis van. Szerintünk mi lesz vele? Elkárhozik a nulla hite miatt?
    4. Egy negyedik ember inkább hiszegetett sátoros néhanap, mint hitt, és inkább cselekedgette, mint cselekedte a jót, sok hitetlenség és rossz cselekedet között. Nem is bánja, hogy így élt, a gyerekeit is ilyen közepes-átlagos életre tanítja, ebben látja az egyensúlyt az égre és földre figyelés között. Szerintünk mi lesz vele?

    Most tessék megkapaszkodni, és megfontolni, hogy a katolikus egyház szerint ezek az emberek egytől egyig üdvözülhetnek, mert Isten számára a. minden lehetséges; b. Isten végtelenül jó és kegyelmes. A posztban leírt „a katolikus egyház ma is tévedhetetlen tanként vallja az érdemekről és a búcsúról (indulgentia) szóló tanítását” állítás ezért irreleváns a téma szempontjából. A helyzet komplexebb.

    Ez itt nem a katolikus reklám helye, hanem az elgondolkodtatásé: a sola fide nem akkora, és nem annyira egyértelműen jó ötlet, mint aminek sokan vélik.

  • Szabados Ádám says:

    Igen, fura paradoxon, hogy miközben a második vatikáni zsinat utáni katolikus teológia semmit nem vont (önértelmezése miatt nem is vonhatott) vissza a korábbi dogmatikai állásfoglalásokból, több ponton gyökeresen átértelmezte (és lényegében radikálisan megváltoztatta) a tridenti zsinat teológiáját.

  • svgy says:

    Ádám,

    Annak a r.katolikus templomnak a plébánosa (egy ferences szerzetes), ahová én vagy 15 éve tartozom, 8-10 évvel ezelőtt szó szerint azt mondta nekem, hogy “amit Luther a megigazulásról tanított, az alapvetően meggáll úgy, ahogy azt Luther leírta”, csak még hozzátette, hogy a sarkos, polemizáló hangvétel lehet egy r. katolikus hívő számára benne esetleg problémás.

    Mármost annyit még hozzátennék a dologhoz, hogy a plébánosunk az egri katolikus papneveldében teológia tanár, (ill. fiatalabb korában ösztöndíjjal Rómában tanult, később amennyire tudom filozófiából doktorált – nem mintha ilyesmikkel dicsekedne, mindezt más hívektől tudom). Annyi azért a beszélgetéseink alapján nekem is lejött róla, hogy képben van a fontosabb zsinatokkal. Mindezt CSAK azért írtam le róla, hogy jelezzem: nem valószínű, hogy ez a pap szellemi értelemben kívül esne a mai római katolikus egyház fősodrán.

    Többször is beszélgettem vele a megigazulásról és a megszentelődésről, és amit írsz: “A római katolikus megigazulástanban a megigazulás egy belső folyamat, amelyet a kegyelem munkál ki a szívben” – ezt nagyjából ő is így magyarázta nekem, DE amivel folytatod: “Isten végül ténylegesen az igazat mondja igaznak.” – ezt viszont NAGYON NEM.

    Arról beszélt nekem, hogy a megigazulás az ember bensejében megy végbe (tehát a reformátorok külső ruha képzetét nem tartotta igazán szerencsésnek illetve teljes egészében találónak), de azt viszont külön hangsúlyozta, hogy NEM az ember, hanem Krisztus igazsága tulajdoníttatik az embernek. Más kérdés, hogy ezzel együtt szerinte szükségszerűen el kell kezdődnie a megszentelődésnek is – szintén az ember bensőjében vagyis ez utóbbit valóban nem választotta szét olyan élesen a megigazulástól, mint ahogyan a reformátorok tették.
    Ezt a ferences szerzetes hallgatva nekem egy pillanatra sem támadt az a képzetem, amit írsz, hogy t.i. a római katolikus teológia tanítása szerint: hit + cselekedetek > megigazulás

    Múlt vasárnap a szentmisén éppen a Vértes László által is felidézett envangéliumi szakasz volt terítéken (Jézus példázata a királyi esküvőről, ahol sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak).
    A prédikáció nyitása az volt, hogy itt egy ünnepről van szó, amit Isten készített a meghívottaknak, mindenről ő gondoskodik, a példázatban nem felszolgálni vagy tevékenykedni hívja a király a házába az embereket, hanem csakis ünnepelni. A ruha képével kapcsolatban azt jegyezte meg, hogy a korabeli nagy ünnepi menyegzőkre még megfelelő öltözetet is biztosítottak azoknak, akiknek a vagyoni helyzete miatt nem lett volna lehetőségük egy ilyen jeles alakomra illő módon felöltözni, tehát csak annyit kellett (volna) az elhívottnak tenni, hogy a meghívással együtt felkínált ruhát magára vegye. Vagyis még a ruha kapcsán SEM a saját érdemek, üdvösségszerző tettek képét láthatjuk a példázatban, hanem ha valamit, akkor inkább Isten gondoskodó, felöltöztető kegyelmét. Konklúzió tehát az volt, hogy a példázat fő mondandójával összecsengően alapvetően annyi a “dolgunk”, hogy válasszunk: elutasítjuk vagy elfogadjuk a menyegzői meghívással együtt az oda illő ruhát is és ha elfogadjuk, akkor mindkettőért hálát adjunk Istennek.

    Maga a templom ahová járok, Miskolc egyik legszegényebb negyedében található, a hallgatóságra abszolút nem lehet azt mondani, hogy a teológia finomságaira átlag feletti mértékben fogékony emberek alkotnák, maradjunk annyiban, hogy ilyen tekintetben elég vegyes a “felhozatal”. Ez utóbbit csak azért írom le, mert a fentebbi tanítás nem valamiféle teológiai vitafórumon hangzik ma el egy r. katolikus templomban, hanem egész egyszerű hívek előtt a vasárnapi misén.

  • tolerancia says:

    “….A római katolikus megigazulástanban a megigazulás egy belső folyamat, amelyet a kegyelem munkál ki a szívben. Isten végül ténylegesen az igazat mondja igaznak. A reformátori megigazulástanban a megigazulás jogi kifejezés, arra utal, hogy Isten a bűnöst kegyelemből igaznak nyilvánítja. Ez nem folyamat, hanem deklaráció. Isten a hozzá kiáltó bűnöst Jézus Krisztus igazságába öltözteti…”

    Ádám,

    Isten végül ténylegesen az igazat mondja igaznak, írtad.
    Mi alapján?

    Isten a hozzá kiáltó bűnöst…
    Ha a bűnös nem kiált Istenhez, akkor is igaznak nyílvánîtja a kegyelméből?

  • Szabados Ádám says:

    svgy,

    köszönöm, amit leírtál, mert betekintést ad abba, hogy a különbségek ellenére miért tudunk protestáns és katolikus hívőkként sokszor kapcsolódni egymáshoz. A következő cikk a sola gratia elvéről fog szólni, ahol kicsit cizellálni fogom még ezt a kérdést. Ezzel együtt számunkra, protestánsok számára nem megnyugtató, hogy a római katolikus egyház ma is a dogmái között vallja például a tridenti zsinat alábbi anathémáit:

    [1559] 9. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a bűnös egyedül a hit által igazul meg, s ezt úgy érti, hogy semmi mással sem kell hozzájárulnia a megigazulás kegyelmének az elnyeréséhez, és hogy az embernek egyáltalán nem kötelessége, hogy akarati tevékenységgel előkészüljön és felkészüljön a megigazulásra: legyen kiközösítve [vö. DH 1532, 1538, 1465, 1460k].

    [1562] 12. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a megigazulttá tevő hit nem más, mint bizalom a Krisztusért bűnbocsátó isteni könyörületben, vagy hogy egyedül e bizakodás tesz megigazulttá: legyen kiközösítve [vö. DH 1533k].

    [1574] 24. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a jócselekedetekkel az elnyert megigazulás nem őrződik meg, s nem is nyer növekedést Isten szemében, hanem a tettek csak az elnyert megigazulás gyümölcsei és jelei, de nem növekedésének okai is: legyen kiközösítve [vö. DH 1535].

    [1580] 30. kánon. Ha valaki az állítaná, hogy a megigazulás kegyelmének elnyerése után bármelyik bűnösnek a bűnbánat oly mértékben eltünteti a vétkét, és eltörli az örök büntetést érdemlő vádlott-állapotot, hogy megszűnik az időleges büntetést érdemlő bűnösség is, amelytől ti. vagy ebben a világban, vagy a tisztítóhelyen kell megszabadulni, mielőtt bárki is beléphetne a mennyek országába: legyen kiközösítve [vö. DH 1543].

    [1582] 32. kánon. Ha valaki azt állítaná, a megigazult ember jócselekedetei oly módon Isten adományai, hogy egyben nem a megigazult ember érdemei, vagy hogy maga a megigazult ember jócselekedeteiért, amelyeket Isten kegyelme által és Jézus Krisztus – akinek élő tagja – érdeméből tesz, nem érdemli ki valóságosan a kegyelem növekedését, az örök életet, és (amennyiben a kegyelem állapotában hal meg) az örök életbe lépést, s ugyanígy a dicsőség növekedését: legyen kiközösítve. [vö. DH 1548, 1545k].

  • Szabados Ádám says:

    tolerancia,

    az első kérdésedre a válasz a cikkben van: A megigazulás elérése érdekében a római katolikus teológia bonyolult rendszerét dolgozta ki az érdemeknek, amelyek ellensúlyozhatják a vétkeinket, hogy a végső mérleg megvonásakor Isten igaznak nyilváníthasson bennünket. Ezeknek az érdemeknek egy része Krisztusé (meritum de condigno), másik része a kegyelem bennünk végzett munkája (meritum de congruo), és a szentek érdemeiből is részesülhetünk, amelyek az „érdemek kincstárában” (Thesaurus Meritorum) halmozódtak fel.

    A második kérdésedre a reformátori válasz az, hogy nem.

  • tolerancia says:

    Ádám,

    köszönöm a választ.

  • Ilona says:

    Ezt a posztot szerintem is öröm olvasni.
    Pilinszky János gondolatai jutottak témával kapcsolatosan valamiért eszembe:
    “A kereszténységet kétfelől lehet nézni. Lehet nézni úgy, hogy az erkölcsi kódex. Ez azonban a kereszténység meghamisításának egyik leglátványosabb, legplauzibilisabb módja. Ha a kereszténységet morális vetületéből közelítem meg, akkor feltételezem, hogy az ember folyamatos lény. Tudniillik az erkölcs azt sugallja, hogy az ember fő jellemzőjeként azt fogadjuk el, mit nem követ el, mit nem szabad cselekednie. A kereszténységet így leszűkítjük egy negatív és folyamatos útra. Ez a vallás meghamisításának nagy-nagy veszélye. A vallás ellenben más, és a kereszténység tökéletesen más. És Krisztus tökéletesen más volt. Ő tudta, hogy az ember drámai lény. A jót és a rosszat úgy építi össze, mint hegy a köveket. Egyszerre jó és egyszerre rossz, és ezt a konfliktust fantasztikus drámai küzdelemben éli meg, aminek a kimenetele valamiképpen Isten szívében játszódik le. Különben nem lehetne alázatos valaki. Ez a nagy különbség: a farizeusok erkölcsösek voltak, tökéletesen erkölcsösek. Jézus tökéletesen elutasítja ezt az attitűdöt. Ő ismeri az embert, tudja, hogy ez gyökerében nem lehet igaz, és hogy az ember csak mint drámai lény tud jó is lenni. Tud szeretni.”

  • tolerancia says:

    “…a farizeusok erkölcsösek voltak, tökéletesen erkölcsösek. Jézus tökéletesen elutasítja ezt az attitűdöt….”

    Jézus anyja, Mária, tökéletesen erkölcsös volt.
    Farizeus volt talán?
    Jézus elutasította az erkölcsösségét?

  • Ilona says:

    Mária engedelmeskedett Isten akaratának.
    A fenti idézetből azért nem tudnék arra következtetni, hogy farizeus lenne. Nem is rá vonatkozik. Teljesen más a mondanivalója a szövegnek. A Biblia sem az ő életével hozza természetesen a farizeusi magatartást összefüggésbe. Ráadásul aki Krisztust szeretné követni, azért adott esetben csak törekszik arra, hogy Hozzá hasonlatossá váljon. De Jézus az, Aki valóban ismeri az embert, Máriát is.
    A köztünk élő szenteket (ahogy hátrahagyott írásaikból is lehet olvasni) is ugyanúgy érték kísértések, megpróbáltatások, és aki ezekben a kísértésekben nem bukott el soha, és örökké tiszta, az Krisztus.

  • svgy says:

    Ádám,

    Én magam nem tanultam sosem teológiát, szóval tényleg csak a partvonalról tudok bekiabálni egy ilyen vitába (jó szívvel még “szakbarbárnak” sem merném magamat nevezni), de mégis: korábban is olvastam már az általad beidézett anathémákat és magából a megfogalmazásból próbáltam mintegy visszakövetkeztetni arra, pontosan kikre is vonatkoztathatták azokat (az nyilvánvalóan számomra is, hogy korabeli protestánsokra, de ez azért önmagában kissé leegyszerűsítő általánosítás lehet).

    Én a magam feje szerint valami hasonlókat olvastam ki belőlük:

    [1559] 9. kánon. – Nemde ez olyanokra vonatkozhatott, akik azt tanították, hogy az embernek a megigazulást (és a hitet) szabad akarati választással sem kell elfogadnia, tehát ha úgy tetszik, kifejezetten saját akaratommal szemben, annak ellenére is (mintegy erőszakkal) meg fog igazítani engem Isten (és egyúttal üdvözíteni) akkor is, ha én azt egyáltalán nem akarom, csak mert az Úr eleve kiválasztott erre?

    [1562] 12. kánon. – Ez mintha pont azokat ítélné el, akik szerint éppen az emberen múlik a megigazulás. Ha én bízom Istenben, akkor egyesegyedül ez a bizalom fog engem megigazítani, igazából tehát nem is maga az Úr. Az egész dolog végső soron egyedül rajtam múlik. Rosszul gondolom?

    [1574] 24. kánon. Ez mintha azokra vonatkozna, akik tagadják a megszentelődés tényét és szükségességét.

    [1580] 30. kánon. El tudom képzelni, hogy egy protestáns ebbe valami olyasmit láthat bele, hogy itt a zsinati atyák mindenáron a purgatórium tanát akarták bevédeni, ám én inkább azt hallom ki belőle, mintha azokat ítélné el, akik a megtérés és megigazulás után olyasmit taníthattak, hogy már semmiféle bűnbánatra nincs szükség, mert ők már tiszták minden tekintetben és azok is maradnak. Ha úgy tetszik, nekik már a lábukat sem kell megmosnia senkinek többé.

    [1582] 32. kánon. Ez talán a legnehezebb nekem. Annyi világos, hogy az előző kettőhöz hasonlóan ez is egyértelműen a megigazulást követő tanításra kimondott anathéma. Felteszem, itt arról van szó, hogy a megigazulást KÖVETŐ (jó)cselekedetek (amelyek ugye pl. Jakab levele szerint egyértelmű következményei kell legyenek a hitre jutásnak) mennyiben válnak – Krisztus érdeméből – az ember sajátjaivá. Vagyis: a megszentelődés mennyiben formálja át VALÓSÁGOSAN a hívő bensőjét, azaz van e létjogosultsága a régi görög atyák által (de 2 Pt,1, 4-ben is megejelnő) buzgón hirdetetett “átistenülésnek” – azaz az isteni természetben való részesülésnek? Jól gondolom, hogy ez az anathéma azokra vonatkozhat, akik ez utóbbit tagadják, és minden, hitre jutást követő (jó)cselekedetet is az embertől teljesen idegennek tulajdonítván egyedül Isten érdemének tartják?

  • Szabados Ádám says:

    svgy,

    hasznos lehet annak a megvitatása, hogy az anathémák pontosan mi ellen is szólnak, de történelmi tény, hogy akkoriban a protestáns megigazulástan elítélését szolgálták. A tridenti zsinat az ellenreformáció zsinataként a reformációra adott válasz volt. Talán abban lehet ezt elvileg feloldani, ha kimutathatnánk, hogy a zsinat valójában félreértette a protestáns tant és valami másra reagált (mivel nem nevezi meg konkrétan Luthert vagy Kálvint, ez elvileg még a zsinat tévedhetetlenségét sem sértené).

    Azonban én azért nem tudom ezt így feloldani magamban, mert a zsinat megigazulástana a pozitív állításaiban is összeegyeztethetetlen a reformátori megigazulástannal. A tridenti megigazulástan olyan belső változásról szól, amelyben növekedni lehet, és amelynek növekedését a tettek okozzák. Ennek tagadását is elítéli a zsinat. Ez a megigazulástan radikálisan különbözik attól, amit a reformátorok (és szerintem Pál apostol) hirdettek. (Az 1999-es katolikus-lutheránus állásfoglalás megpróbálta a két felfogást összegyúrni, de véleményem szerint a szemantikai bűvészkedésnél nem jutott tovább, és ahol látszólag egység van, ott a reformátori álláspont hajol meg a katolikus álláspont előtt. Evangéliumi lutheránusok erőteljesen tiltakoztak is a dokumentummal szemben.)

    Szóval én továbbra is úgy gondolom, hogy ha a katolikus egyház a tridenti megigazulástant következetesen vallja, akkor az evangélium egy nagyon fontos igazságát tagadja. Egyes katolikus hívők ezt figyelmen kívül tudják hagyni, és hála Istennek sokszor figyelmen kívül is hagyják, mert nem feltétlenül követik egyházuk tanítását. De ettől még a probléma nem múlik el. A megigazulás kérdésében a reformátoroknak szerintem igazuk volt, és Róma szerintem súlyosan tévedett. Lényegi elmozdulás dogmatikai téren azóta sem történt, inkább csak a lelkiség megélésében zajlottak le reménykeltő megújulási mozgalmak, amelyekben az evangélium utat tudott törni magának.

    Én így látom ezeket.

  • svgy says:

    Ádám,

    Értem az álláspontodat, neked teológusként nyilván szélesebb rálátásod is van minderre, mint neked. Én viszont az egyel korábbi hozzászólásomban valóban azt “szajkóztam” itt vissza, amit a saját egyházam felkent papja prédikál nekem a szószékről is, meg személyesen is már több mint 10 éve.

    Őszintén szólva vagyok annyira római katolikus (ha úgy tetszik: szolgalelkű), hogy ha nem a saját egyházam felkent papjától hallom mindezeknek a kifejtését, akkor jó eséllyel nem is hinném a mai napig sem őket igaznak.

  • svgy says:

    “nyilván szélesebb rálátásod is van minderre, mint nekem.”

  • tolerancia says:

    “…Tudniillik az erkölcs azt sugallja, hogy az ember fő jellemzőjeként azt fogadjuk el, mit nem követ el, mit nem szabad cselekednie. A kereszténységet így leszűkítjük egy negatív és folyamatos útra. Ez a vallás meghamisításának nagy-nagy veszélye…”-Pilinszky János gondolatai.

    Ilona,

    a 10 parancsolat betartása egy negatív út? Ezzel meghamisítjuk a vallást?
    Furcsa gondolatai vannak P. Jánosnak.

    Nem mindegy kinek a gondolatain gondolkodunk. A legajánlottabb a Próféták (asz) hagyományain gondolkodni.

  • Ilona says:

    Azzal hamisítjuk meg a vallást, ha azt mondjuk, tökéletesen be tudjuk tökéletlen emberként tartani a Tízparancsolatot (még ha minden erőnkkel szeretnénk is), vagy hogy annak betartása az üdvözítő.
    A Krisztusba vetett hit üdvözít, Aki persze nem eltörölni jött a Tízparancsolatot, hanem betölteni.
    Tehát adott esetben a Krisztus követő ember azon van, hogy betartsa a Tízparancsolatot.
    Pál apostol szavaival: “Mert tudom, hogy énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó, minthogy arra, hogy akarjam a jót, van lehetőségem, de arra, hogy megtegyem, nincs. Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat.”
    De amiről szó van itt a Tízparancsolat betartása illetőleg Krisztus követése kapcsán valójában nem embereknek megfelelés vágya, hanem Istennek való megfelelés vágya.
    Pilinszky János látta az ember, és a létezés paradox létét, ember-és önismerettel bír, és hitet tükröznek írásai.
    De mindennek az alapja természetesen a Biblia, az Ó- és az Újszövetség, ami minden ember előtt nyitva áll, hogy szabadon olvassa és értelmezze.

  • tolerancia says:

    ” Azzal hamisítjuk meg a vallást, ha azt mondjuk, tökéletesen be tudjuk tökéletlen emberként tartani a Tízparancsolatot (még ha minden erőnkkel szeretnénk is), vagy hogy annak betartása az üdvözítő….”

    Ilona,

    senki nem mondja, de minden erkölcsoös ember igyekszik betartani, ami nem lehetetlen, hiszen ha az lenne, nem îrta volna elő parancsként Isten.

  • Éva says:

    Szentek érdemeiben részesülni ? válasz: nem. Szerintem sem. A szentek példák, kegyetlen vizsgálódásnak kitéve (nagyon sajnálom azokat az embereket akik ezzel foglalkoznak – vagyis, hogy mások szentek). A PÉLDÁT gondolják hogy elénk teszik, melyekben fantasztikusak vannak, pl. Maximilian Kolbe. DE, ha csak ismerném az élettörténetét, akkor is döbbenten állnék előtte: mély Isten-szeretet az, ami ilyen életet termett!
    A szentek: Isten dicsősége 🙂

    Sajnálom azokat akik nem ismerik ezeket a CSODÁKAT melyeket az Úr kegyelme művelt 🙁

  • Éva says:

    Ilona, tolerancia: a parancsolatokról egyre inkább úgy gondolkozunk hogy azok “használati utasítások” a MI BOLDOGSÁGUNKRA. Torz istenkép alakul ki azáltal, hogy mi van tiltva – mindössze – erről ír Pilinszky, illetve idézte Ilona. “És majd jól megbüntet ha nem úgy …” – mondta unokanővérem, amikor még nem volt igazán hívő.
    Mózesnél írtak fontosak, az áldás és átok, mely már akkor BENNE VAN a cselekedetben, amikor az történik, nem pedig Isten áld/jutalmaz vagy büntet/átkoz.

    Ezért nem “betartani kell” … hanem szeretni. Isten szeretetét megismerve lehetetlen is nem 🙂

    Ha már előbb szentekről volt szó, mostanában olvastam Kis Teréz álmát: “tudom hogy lehetetlen, de úgy szeretnék örömet okozni a Jóistennek hogy ne vegye észre” … itt HOL van jutalom, vagy valaminek “betartása”? mély kapcsolat van 🙂

  • Ilona says:

    A szentekre én is példaértékű emberekként tekintek, azért is olvasgattam sokat akár például vívódásaikról is. Ez nem kegyetlen vizsgálódás, hanem a hit útján járó ember támasza.(Keresztes Szent János – A lélek sötét éjszakája “Ők is ismerték – mint mindenki más – a fájdalmat és az elhagyatottságot, az elnyomott érzelmek hatalmát….”)
    Amit képviselnek, kedves a szememben, gondolva többek közt Assisi Szent Ferencre, Néri Szent Fülöpre is.
    Igen, a lényeg a mély Isten-szeretet, amit szerintem minden hívő ugyanúgy meg tud élni (Felebarátok felé pedig: “Öltsetek tehát magatokra – mint Isten választottai, szentek és szeretettek – könyörületes szívet, jóságot, alázatot, szelídséget, türelmet.” (Kol 3,12).

  • Ilona says:

    Egyébként még talán annyi, hogy a Pilinszky János idézetet én nem is a Tízparancsolat betartásával vagy be nem tartásával kapcsolatban hoztam fel (talán ő sem erre gondolt kifejezetten), hanem abba belegondolva, ha a gyarló ember fejében már mondjuk például egy bűnös vagy haragos vagy kevély gondolat fogalmazódik meg, és sok más szituációban szintén láthatja Isten előtt illetőleg Istenhez nem méltónak magát, a posztban szereplő vámszedőhöz hasonlatosan.
    Én szeretem Krisztust, ez az érzés boldogsággal tölt el, tudom, micsoda érzés lehetett találkozni és beszélni Vele, közben abszolút átérzem a mondatot, melyet egy százados fogalmazott meg irányában:
    “Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, ….”

  • tolerancia says:

    “…Torz istenkép alakul ki azáltal, hogy mi van tiltva – mindössze – erről ír Pilinszky…”

    Éva,

    Pilinszky ebben téved és aki olvassa, félrevezetődhet. (Ez a gond a gondolataival.)
    Nem az Istenkép formálódik elsősorban, hanem az ember személyisége, jelleme, gondolatai , cselekedetei a Tízparancsolat betartásával.

    Ilona,

    a mély Isten-szeretet egy folyamat eredménye, nem hipp-hopp mélyen szeretjük meg Istent. Tévedek?
    Te szereted a Messiást(asz), én szeretem Mohamed prófétát (szasz), mindketten tudjuk mi a szeretetünk oka.
    De muszlimként – a keresztény felfogás szerint – én nem vagyok a felebarátod.

  • Ilona says:

    Ezzel egyet tudok érteni, hogy a mély Isten-szeretet egy folyamat eredménye, ha már csak a kommentárjaimat olvasta valaki, abból is láthatja, hogy az én nézőpontomból, életemben is összetett jelenség.
    Pilinszky János gondolatait a fentebb általam említettek miatt szeretem olvasni.
    Én a felebarát kifejezést minden embertársamra értem, vallástól függetlenül.
    Keresztényként is tisztelheti akár Mohamed próféta, akár Buddha személyét, tanításait az ember, lehet számára kedves a személye, és még lehetne sorolni, kiket, de amit Jézus tett az emberekért(csak magunkba kell nézni: a gyarló emberért), az jóval több, mint csupán erkölcsi vagy valamilyen jellegű tanítás, és a szerepe is jóval több ennél. Irányában ezért tud olyan fokú szeretet (és hála) az Isten hívőben kialakulni, ami valóban azt jelenti, hogy “szeretni az Urat teljes szívből, lélekből, erőből”.

  • Éva says:

    tolerancia, nem vagyok sznob hogy Pilinszkyt elfogadjam úgy ahogy sokan ! Popper Péter idézte őt, azt a gondolatát, hogy “ítéletkor ott lesz a tábla a nyakadban, miket cselekedtél” !? Még a hideg is kilel ettől 🙁 Az Úr a megbocsátással ELTÖRLI még a bizonyítékait is a bűneinknek (amit sokszor tudatlanul, tévedésből követtünk el):“Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket” (Zsolt 103:12)és igen erős: “Ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérekké válhattok, ha vörösek is, mint a bíbor, fehérekké lehettek, mint a gyapjú” (Ézs 1:18). Tehát még az ÓSZ-ban is sok helyen !
    … és akkor Jézus a jobb latornak vigaszt nyújt …
    ————————————————————–
    Most “élesben megy” a vita erkölcsi kérdésekről – gyakorlatilag az úttörők, de még a kisdobosok is szinte ugyanazt látták maguk előtt, ami a tízparancsból származott: mi másból ? 🙂
    DE az erkölcsi kérdéseket szoros összefüggésbe kell hozni a boldogsággal, ha MŰKÖDÉSI RENDKÉNT fogjuk fel az elénk állítottakat, nézni kell az ellenkezőjét és lehet is, boldogtalanságukban tönkre menő embereket …
    Jézus boldogságokról beszélt, kitüntetetten, és ezt senkinek – hogy az szeretne lenni – nem kell megparancsolni 🙂

  • tolerancia says:

    “…DE az erkölcsi kérdéseket szoros összefüggésbe kell hozni a boldogsággal, ha MŰKÖDÉSI RENDKÉNT fogjuk fel az elénk állítottakat, …”

    Éva,

    mit értesz boldogságon?

  • Ilona says:

    Popper Péterről azért tudni:
    “hogy életének utolsó harmadában sok más vallással is behatóan megismerkedett-foglalkozott (különösen a buddhizmus általános élőlény-szeretete hatott rá erősen), s ezek elemeiből saját, egyéni, magán-használatú vallást gyúrt össze, amelyről számtalanszor nyilatkozott a Magyar rádióban. Zsidó hitét azonban sohasem tagadta meg.”
    Hogy Pilinszky János (aki Jézust Megváltóként fogadta el)gondolatai közül miért ezt ragadta ki, nem tudom, az általam hozott idézetnek például éppen nem ez a lényege, persze ezáltal, vagy amit én gondolok a költőről, és dióhéjban itt leírtam, nem népszerűsíteni szeretném valakinek az írását, de azért akárki akármit is olvas, hogy egyszerűen ezért sznob jelzővel illetni, számomra érthetetlen.

  • gyuri55 says:

    Érdemes a témához ezt is tanulmányozni, különösen a párbeszéd/érvelés-részt…

    https://verteslaszlo.blogspot.hu/2013/11/predesztinacio-es-csak-hit-altali.html?showComment=1508746205649#c4491556184427505926

  • Lacibá says:

    sola fide (lat. ‘egyedül a hit által’): a →megigazulás elve a protestáns teológiában. – A reformátorok a Róm 3,28-ra hivatkozva vallották, hogy az ember a (mózesi) törvény tetteitől függetlenül igazul meg, s egyedül a kegyelem által (sola gratia) kapott hit és nem a jócselekedetek révén nyeri el az üdvösséget. –

    A katolikus teol. a Róm 3,24; 4,13; 9,30, 10,1-6; Fil 3,9; Gal 5,6; Jak 2,14-26 alapján árnyaltabban fogalmaz: a megigazulást egyedül Isten kegyelme viszi végbe Jézus Krisztus által a Szentlélekben (sola gratia, solus Christus), de a hitnek a szeretetben, jótettekben kell gyümölcsöznie. Ilyen értelemben „minden kegyelem”: az ember a kegyelem ajándékaként nyílik meg a hitnek és a Szentlélek által adott szeretetnek. – Maga Luther is megállapította, hogy „az igazi hit soha nincs egyedül, mindig magával vonja a szeretetet és a reményt”. – A ~ nagy tanulsága, hogy a hit aktusában nem szabad elkülöníteni vagy kizárólagossá tenni egy-egy mozzanatot. Sz.F.
    LThK IX:860. – BTSz (s.v. hit) – Rahner 1980

    http://lexikon.katolikus.hu/S/sola%20fide.html

  • dzsaszper says:

    Kedves Lacibá,
    ha az a kérdés, hogy mit jelent egy elv a protestáns teológiában, nem biztos, hogy a legjobb fő forrás egy katolikus lexikon 🙂
    Mint ahogy fordítva sem, egy vitatott katolikus tan kapcsán sem elegenő a protestáns irodalom tanulmányozása önmagában.
    Ez a módszer a legjobb a félreértések konzerválására…

  • Lacibá says:

    Hogy megértsétek, miről is tanít az Egyház, mikor azt vallja, hogy cselekedetek nélkül nincs üdvösség, álljon itt egy tanmese:

    Az amerikai milliomos nagybácsi elhalálozik, és végrendeletében minden vagyonát a szocialista Magyarországon lakó unokaöccsére hagyja. Tiszta sor, hogy ő az örökös. Nem érdemből, hiszen még levelet is ritkán válthattak, s a nagybácsi sem járhatott itt, mert… Mégis neki hagyja.
    De itt van a nehézség: útlevél kell, útiköltség kell, és szabadság, hogy átvegye. Mert az átvétel feltétele, hogy határidőn belül tegye, és a helyszínen.

    Az unokaöccs az értesítés után mit tehet?
    -tudomást sem vesz róla, hiszen elkötelezett párttag
    -Lemond róla, hiszen több az akadály, mint amit neki az megér…
    -az állami hatóság ellenére eléri, hogy kiengedjék, még ha az államot is be kell engednie az örökségébe.

    Bármint is dönt, a döntés maga is tett! Ettől függ ugyanis, hogy amit felkínáltak neki, övé lesz-e, vagy sem!

    A hit tényleg ajándék, de csak akkor lesz az emberé, ha arra vágyódik, arra felkészül, és el is fogadja! Ekkor viszont a hit már elkezdi meghozni gyümölcseit is benne.

    Meg van ugyais írva, hogy a hit cselekedetek nélkül halott!
    2,12 Ezért tehát, szeretteim, ahogyan mindenkor engedelmesek voltatok, nem csupán jelenlétemben, hanem sokkal inkább most, távollétemben is, félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket, (Fil 2,12)

  • Szabados Ádám says:

    Hogy megértsétek, miről is tanít az Egyház…

    Mármint a római katolikus egyház.

  • Lacibá says:

    Meg van írva a jó cselekedetek fontossága

    „Látjátok tehát, hogy az embert a tettek teszik igazzá, nem a hit egymagában. Ugyanígy a parázna Rácháb is nem a tettek által igazult-e meg, amikor menedéket adott a hírszerzőknek, s aztán más úton engedte őket tovább? Mert ahogy lélek nélkül halott a test, a hit is halott tettek nélkül.” (Jak 2,24–26)

    „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: »Uram, Uram!« Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21)

    „Aztán így szól a király a jobbján állókhoz: »Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek.«” (Mt 25,34–36)

  • Éva says:

    @tolerancia, hogyne volna egy muszlim ember felebarátunk? Saját magunkon kívül minden ember felebarát 🙂 Tudtommal a muszlimok tesznek különbséget “igazhitű”, a “Könyv népe” és a többiek között !

    Jézus a felebarát magyarázatát épp egy “idegen” egy szamaritánus példájával magyarázta. Valószínűleg azért, mert egy szamariai asszonytól kért vizet amikor megszomjazott és ő egész biztosan adott is…

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum