A sola Scriptura és a sola fide után rátérek a reformáció harmadik szlogenjére: sola gratia. Pál apostol az efézusi gyülekezetnek írta: „kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék” (Ef 2,8-9). Nagyon fontos mondattá vált ez a reformátorok számára, hiszen tömören megfogalmazza azt az igazságot, hogy az üdvösség Isten ajándéka, hogy nem a cselekedeteink szolgáltatják az üdvösségünk alapját, hanem a kegyelem, és hogy a kegyelem hit által kapcsol össze Krisztussal, akiben az üdvösség ajándékát megkapjuk. A versben együtt van jelen a sola fide (egyedül hit által), a sola gratia (egyedül kegyelemből) és a solus Christus (egyedül Krisztusért) elve, amelyek összefoglalják azt, ahogy a reformátorok az evangéliumot értették.

Felületesen értelmezve a sola gratia elve nem különbözteti meg a reformátori teológiát a római katolikus teológiától, hiszen római katolikus teológusok is hangsúlyozzák, hogy az Isten előtti érdemeinket a kegyelem munkálja ki bennünk. A katolikus felfogásban a keresztségkor Isten kegyelmet áraszt belénk, és ezt a kegyelmet a kegyelem eszközei által egész életünkben munkálja, hozzájárulva a megigazulás folyamatához. Római katolikus teológusok is kimondják, hogy az üdvösség kegyelemből van, bizonyos értelemben egyedül kegyelemből, hiszen minden erényt a kegyelem munkál ki bennünk. Nem véletlen, hogy a protestáns-katolikus viták általában a sola Scriptura és a sola fide kérdése körül zajlanak, a sola gratia elve ritkán kerül a vitákban napirendre. Protestáns és katolikus teológusok egyetértenek abban, hogy végső soron kegyelemből van az üdvösség, a lelkiség terén is ezért sokszor összeér a két tábor tapasztalata.

Közelebbről megvizsgálva azonban nem ilyen egyszerű a képlet. A sola gratia elve ugyanis nem csak arra vonatkozik, hogy az üdvösségünk folyamatának végső forrása a kegyelem. Ebben az értelemben a vámszedő és a farizeus példázatában szereplő farizeus is kegyelemből igazulhatott volna meg, hiszen azt olvassuk, hogy a farizeus így imádkozott: „Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember…” Vegyük észre, hogy a farizeus Istennek köszönte meg saját kegyességét, mint egy ajándékot. Isten kegyelmének tulajdonította, hogy több érdeme volt, mint a vámszedőnek. És mégsem lett üdvössége. A sola gratia elvének tehát lehet olyan értelmezése, amely távol áll Jézus és az apostolok tanításától és attól, amit a reformátorok értettek a szavak alatt.

Amikor Pál azt mondja, hogy „kegyelemből van üdvösségetek”, akkor ezt a cselekedetekkel állítja szembe. Pál gondolatmenetében a cselekedetek nem megalapozzák, hanem követik az üdvösséget (2,9-10). A „kegyelemből van üdvösségetek” Pálnál nem arra vonatkozik, hogy a kegyelem munkálja ki bennünk azokat a cselekedeteket, amelyek által üdvösségünk lesz, hanem arra, hogy nem a cselekedetekből van üdvösségünk, hanem a hit által, tehát kegyelemből. „Kegyelemből van üdvösségetek, a hit által… nem cselekedetekért…” Az a kegyelem, hogy Isten hitet ad, és a hitre válaszként nekünk adja a megigazulás ajándékát, cselekedetektől függetlenül. Jézus Krisztusban miénk ez az ajándék, mert ő meghalt és feltámadt, hogy vele mi is meghalhassunk és feltámadhassunk (2,4-6). Krisztus az igazságunk, akiben aztán természetesen jó cselekedeteket is végrehajtunk (2,10).

Itt emlékeztetnem kell arra, hogy a római katolikus teológia máshogy értelmezi a megigazulás fogalmát, mint a reformátori teológia. A katolikus teológiában a megigazulás processzus, a reformátori teológiában deklaráció. A kegyelem a reformátori teológiában a hitet munkálja ki, amely által azonnal megkapjuk a megigazulás ajándékát (a deklarációt, hogy Isten szemében a bűneink ellenére igazak vagyunk, mert Krisztusban lát bennünket), majd ez után kimunkálja a cselekedeteket is, mintegy a hitünk következményeként. A katolikus teológiában a kegyelem a hit cselekedeteit munkálja ki, a megigazulás folyamatát, amelynek a végén – minden bizonnyal a purgatóriumban is eltöltött idő után – talán üdvözülünk. A sola gratia tehát egészen mást jelent a két teológiai rendszerben.

Vajon az következik ebből, hogy a reformátori gondolkodás szerint minden római katolikus olyan, mint a példázatbeli farizeus, aki mivel az érdemeiben reménykedik, nem igazulhat meg Isten előtt? Nem feltétlenül. Úgy emlékszem, a 19. századi evangéliumi anglikán J. C. Ryle mondta, hogy „egyedül a Krisztusban való hit által igazulunk meg, nem az egyedül hit általi megigazulásban való hit által”. Egy protestáns hihet az egyedül hit általi megigazulásban, és ezt érdemként lobogtathatja maga előtt, pont úgy, mint a farizeus. Egy katolikus pedig lehet, hogy szemlesütve áll Isten előtt, és azt mondja: „Légy irgalmas nekem bűnösnek!” Talán azt sem tudja, mit jelentenek a „megigazulás” meg a „kegyelem” szavak, csak azt tudja, hogy a megfeszített Krisztus az egyetlen reménye, hogy üdvözülhessen. Eközben a protestáns hálát adhat Istennek, hogy nem olyan, mint az a katolikus ott. Egy ilyen felállásban a katolikus fog megigazultan hazamenni, nem a protestáns.

Nem akarom azonban bagatellizálni a két rendszer között fennálló különbséget. A felszíni hasonlóság ellenére a sola gratia nem ugyanazt jelenti a katolikusok és a protestánsok számára. Az egyik rendszer az üdvösség elnyerésében a kegyelmet a cselekedeteink forrásaként látja, a másik a cselekedeteink ellentéteként. A reformátorok rámutattak Pál szavaira: „Aki fáradozik, annak a bért nem kegyelemből számítják, hanem azért, mert tartoznak vele.” (Róm 4,4) Ha a kegyelem pusztán az az erő, amely az érdemeket munkálja bennünk a megigazuláshoz, akkor végül mégis a fáradozásainkért számítanák nekünk a bért. De Pál szerint Isten az istentelent igazítja meg. Az apostol gondolatmenetében az a kegyelem, hogy Isten nem tulajdonítja nekünk a bűneinket, hanem ingyen, cselekedetek nélkül tulajdonítja nekünk Krisztus igazságát. A kegyelem az, hogy ez egyedül hit által történik. És persze a kegyelem az is, hogy Isten életre támaszt, hogy higgyünk (vagyis a hit ajándék), és kegyelem az is, hogy jó cselekedetekre teremtettünk újjá Krisztusban, melyek azonban nem szolgálnak alapul a megigazuláshoz, hanem annak gyümölcsei.

A reformátorok szerint a kegyelem mindenképpen magában foglalja a mozzanatot, hogy Isten cselekedetek nélkül tulajdonít nekünk igazságot, és ez kulcsfontosságú az evangélium megértésében és megélésében. A két teológiai rendszer következetes hirdetése más-más lelkiséget eredményez. Egyéni élettörténetek és tapasztalatok természetesen kiléphetnek ezekből a rendszerekből, hiszen nem mindig éljük meg következetesen azt, amiben hiszünk, sokszor nem is értjük egyházaink tanítását annak teljes mélységében. Az egyik teológiai rendszer konzisztens hirdetése azonban nagyobb valószínűséggel olyan lelkiséget munkál, amely egyedül Krisztusra néz, a másik viszont olyat, amelyben Krisztus érdemei összekeverednek a cselekedeteinkkel, és így a bért végül nem kegyelemből számítják nekünk, hanem azért, mert tartoznak vele. A különbség maga az evangélium, amely nélkül nincs üdvösség.

28 hozzászólás a “Sola gratia” bejegyzéshez

  • Steve says:

    “Egy protestáns hihet az egyedül hit általi megigazulásban, és ezt érdemként lobogtathatja maga előtt, pont úgy, mint a farizeus. Egy katolikus pedig lehet, hogy szemlesütve áll Isten előtt, és azt mondja: „Légy irgalmas nekem bűnösnek!” Talán azt sem tudja, mit jelentenek a „megigazulás” meg a „kegyelem” szavak, csak azt tudja, hogy a megfeszített Krisztus az egyetlen reménye, hogy üdvözülhessen.”

    Ez egy ütős gondolat, gyorsan önvizsgálatot is kellett tartanom, hogy én valójában miben is hiszek. 🙂

    Úgy vélem, hogy az egész kulcsa annak felismerése, hogy saját erőnkből nem tudjuk megmenteni magunkat, és méltók sem vagyunk arra, hogy Isten megmentsen bennünket, majd mindezek ellenére elfogadjuk azt, hogy Isten paradox módon mégis szeret bennünket és érdemtelenül megment bennünket. Mi gyengék és méltatlanok sziklaszilárdan biztosak és bátrak vagyunk abban, hogy Krisztus megigazít és megdicsőít bennünket, nem kételkedünk a megtartó erejében és szeretetében, aminek világos bizonyítéka az, amit a kereszten tett értünk.

    Az ajándék, amit kaptunk, egészen fantasztikus, hiszen a kárhozat és bukás állapotából lettünk érdemtelenül felemelve – nem csak hogy megmeneküljünk, hanem hogy Krisztussal együtt uralkodjunk és a gonosz feletti győzelmében osztozzunk. Igazából nem is tudom a dolog grandiózus voltát megfelelően megfogalmazni – ugyan megszoktuk ezeket a nagy szavakat, de valójában egészen elképesztő ami velünk történik! Szerintem Isten kedvét leli abban, hogy a teljesen esélyteleneket felkapja a porból és felemeli egészen az égig hogy nekik adja az egész világot – ehhez csak úgy lehet egészségesen viszonyulni, hogy gyerek módjára együtt örülünk az egészen abszurd módon nagyvonalú Atyánkkal, miközben kapaszkodunk abba a hatalmas és biztos kézbe, ami egyedül tart bennünket, nehogy leessünk amikor lenézve megszédülünk.

  • Ilona says:

    A téma kapcsán én is utánanéztem a farizeus szó jelentésének, ezt találtam:
    “Azokat nevezzük farizeusoknak, akik álszent módon mást mutatnak, mint élnek, s másként beszélnek, mint éreznek. Eredetileg – Jézus korában – a „farizeus” vallási csoportosulást jelentett, ahhoz a zsidó vallási párthoz való tartozást, amely a Kr.e. 2. század közepén keletkezett, s a törvény iránti tiszteletével és betű szerinti ragaszkodásával tűnt ki, és kétszáz év alatt „szellemi arisztokráciává” fejlődött. ….
    Mindkét ember a templomba megy imádkozni. A farizeus – öntudatának és jellemének megfelelően –, látszólag hálát ad Istennek, valójában azonban dicsekszik. Maga kiválóságát emlegeti, magának tetszeleg. Imádsága monológ, nem párbeszéd. ….
    Elvakultságában odáig merészkedik, hogy Istenre is rá akarja erőltetni a „külsőt”, a látszatot, a színfalakat, a „rendezést”, amellyel bemutatja törvénytiszteletét és jóságát. Istent azonban nem lehet dicsekvéssel meghatni. Hiába terjeszti ki karját és emeli égre a szemeit, nem lát magánál túlra. Hálaadása szeretetlenség: „nem vagyok olyan, mint a többi”. ….
    Vannak-e ma is „vallásos” farizeusok? Bizony vannak, ilyen különleges értelemben is: nemcsak az emberek előtt képmutatók, hanem Isten előtt is. Pedig előtte igazán nem lehet másnak látszani, mint amik vagyunk. …. “

  • tolerancia says:

    ” Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő legyen az elsőszülött sok testvér között. Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette. (Róma 8,29-30) …”- Az üdvösség láncolata c. cikkből

    “…De Pál szerint Isten az istentelent igazítja meg…”

    Az üdvösségre kiválasztottak istentelenek?

  • Szabados Ádám says:

    Mindenki vétkezett és híjával van az Isten dicsőségének – mondja Pál (Róm 3,23). Mindenki istentelen. Ezért kegyelem a kiválasztás is.

  • tolerancia says:

    Ádám,

    miben vétkezett pl. Mózes próféta (asz), aki ugye kiválasztott?

  • Szabados Ádám says:

    Számos területen. Olvasd el a Tórát. Mózes sem kivétel.

  • dzsaszper says:

    @Steve és tolerancia: mindkettőtöknek a Lk 14-et ajánlom olvasásra sok szeretettel

  • Omnium Minister says:

    Számomra nagyon értékes ez a sorozat a reformáció teológiai sarokpontjairól. Tulajdonképpen itt be is fejezhetném, mert elméleti teológiai szempontból nem tudok mit hozzátenni. A gyakorlati hitélet szempontjából mégis van bennem egy jó nagy IGEN, DE: Tulajdonképpen önmagammal vitatkozom, ill azzal az egy mondatoddal, Ádám, hogy “A két teológiai rendszer következetes hirdetése más-más lelkiséget eredményez.” A gyakorlatban épp azt élem meg, hogy egyáltalán nincs olyan távol a kétféle lelkiség, mint ahogy annak a két elvi állásfoglalásból következnie kellene. Én nem gondolom, hogy ha a pesti utcán azt látom, hogy valaki “hirtelen felindulásból” odaadja a hamburgerét egy kéregetőnek, olyan nagy különbség lenne aszerint, hogy katolikus vagy protestáns az illető. Nem csak azért, mert az éhező szempontjából tök mindegy, lényeg, hogy jóllakhatott. Én azt sem gondolnám, hogy egy ilyen gesztust alapvetően másként éli meg az egyik vagy a másik teológiai rendszerhez tartozó keresztyén. Azt bizonyára igen, hogy ez a belső indíttatás összefüggésben van a hitével, Jézus személyével, és a hozzá fűződő kapcsolatával. De nem a cselekedetek üdvöt munkáló hatásával.
    Ha Teréz anya az általunk, protestánsok által rávetített eszmerendszer alapján gyakorolta volna a jócselekedeteket, akkor nagyon hamar nyugdíjba mehetett volna.

    Kicsit provokatívan azt is mondhatnám: Könnyű lenne a reformátorainknak 100%-ban igazat adni, ha Pál írta volna az egész újszövetséget, és nem volna Jakab levele, és főképp maga az evangélium Jézus Urunk tanításával, aki kétség kívül beszélt a feltétel nélküli elengedésről (ha úgy tetszik igaznak, priusz nélkülinek nyilvánításról), de más esetben azonnali, mondhatnám teológiai megfontolás nélküli cselekvésre szólított fel. Tehát ha tegyük fel Lutherre nem Pál szavai, hanem pl. az “Éheztem és ennem adtatok…” hatott volna a személyes megvilágosodás erejével, akkor egész más lenne a végeredmény.

    Mindez csak abban erősít meg, hogy a reformáció alaptézisei nem teljesen függetlenek az “akkor és ott” kontextusától.

  • tolerancia says:

    Ádám,

    Mózes prófétát (asz) már az előtt kiválasztotta Isten, hogy bármi vétket elkövethetett volna, ahogy ezt te is tudod a bibliai elbeszélésböl, hiszen csecsemő volt, amikor egy kosárba vizbe téve a Mindenhatóra bizta az édesanyja. A vétkeit csak ezután követte el. Hogy lehetett istentelen?

    Dzsaszper,

    miért ajánlod pont ezt az igerészt?

  • Szabados Ádám says:

    tolerancia,

    a Biblia szerint Isten Krisztusban választott ki bennünket magának már a világ teremtése előtt (Ef 1,3-4), azért Krisztusban, mert már az örökkévalóságban Krisztust rendelte megváltóul (1Pt 2,18-20), hiszen már az örökkévalóságban látta, hogy bekövetkező istentelenségünk miatt szükségünk lesz Megváltóra, aki megigazít (Róm 8,29-30). Mózesnek is (Róm 3,25-26; Zsid 7,15), hiszen ő is vétkezett (pl. 2Móz 2,11-12; 4Móz 20,10-12 + a bűnért való véráldozatok, amelyeket Mózesnek is be kellett mutatnia). Isten előtt a holnap olyan, mintha a tegnap volna, hiszen ő örökkévaló Isten.

  • Szabados Ádám says:

    Omnium Minister,

    az idézett mondat nálam is így folytatódik: „A két teológiai rendszer következetes hirdetése más-más lelkiséget eredményez. Egyéni élettörténetek és tapasztalatok természetesen kiléphetnek ezekből a rendszerekből, hiszen nem mindig éljük meg következetesen azt, amiben hiszünk, sokszor nem is értjük egyházaink tanítását annak teljes mélységében. Az egyik teológiai rendszer konzisztens hirdetése azonban nagyobb valószínűséggel olyan lelkiséget munkál, amely egyedül Krisztusra néz, a másik viszont olyat, amelyben Krisztus érdemei összekeverednek a cselekedeteinkkel, és így a bért végül nem kegyelemből számítják nekünk, hanem azért, mert tartoznak vele.”

    Meg ezt is írom feljebb: „Az a kegyelem, hogy Isten hitet ad, és a hitre válaszként nekünk adja a megigazulás ajándékát, cselekedetektől függetlenül. Jézus Krisztusban miénk ez az ajándék, mert ő meghalt és feltámadt, hogy vele mi is meghalhassunk és feltámadhassunk (2,4-6). Krisztus az igazságunk, akiben aztán természetesen jó cselekedeteket is végrehajtunk (2,10).”

    Igazat adok neked abban, hogy a reformáció az érdemekkel kapcsolatos középkori katolikus tanításra volt világos és egyértelmű válasz. Nem hiányzik a reformátori teológiából a cselekedetek hangsúlyozása, de a polémia a megigazulás ingyenességéről és tökéletességéről szólt. Ez a reformátori hangsúly – különösen a lutheránus hagyományban – egyoldalúvá válva időnként a kegyesség ellaposodásához vezetett, ezért a megújulási mozgalmaknak a kegyesség megélésére, a cselekedetek fontosságára, a diakóniára és a radikális tanítványságra kellett újból figyelmeztetnie. Megfigyelhető ez a pietizmusban, de akár Kierkegaardnál is, aki tényleg leporolta Jakab levelét, vagy Bonhoeffernél, aki a hegyi beszédet állította szembe az olcsó kegyelem protestáns betegségével.

    A teológiai nüanszok ugyanakkor valóságosan hatnak a lelkiségre, és ha vannak is bőven kivételek, szerintem nem indokolatlan az a vélekedés, hogy a katolikus megigazulástan aláássa az evangéliumban való hitet.

  • dzsaszper says:

    @tolerancia: hogy neked miért ajánlottam a Lk 14-et?
    Különösen a királyi mennyegző példázatára gondoltam (15-24 versek).
    Éppen a szegények, nyomorékok, sánták és vakok (ld. 21. vers) a példázat végén a kiválasztottak, meg mindenki aki épp csak arra jár (23. vers). Akik amúgy méltóak lettek volna a meghívásra, ők mind kimentették magukat (18-21 versek)…
    De érdemes eléolvasni a 7-14 verseket is 🙂

  • Steve says:

    @dzsaszper – köszönöm az ajánlott igét! Én pedig az 1Krónikák 7-t ajánlom neked! Ha kitalálod miért, akkor elismerem, hogy tudsz valamit, amit én nem! 😉

  • Szabados Ádám says:

    Steve, ezen most megfeküdtem.:)))

  • Steve, jó gondolatokat fogalmazol meg.

    Ádám, Luther mindössze egy aktuálpolitikai félreértésen gerjedt be, a „teológiája” nem hordoz hosszabb távú értelmet. (Berágott a német földön téves szöveggel marketingelt búcsúcédulákon, amik a Szent Péter Bazilika építéséhez kellettek.) Ha Martin megértette volna a felháborodása tárgyát, nem dolgoz ki semmiféle teológiát, és mi nem veszítettünk volna semmit.

    Luther „teológiáját” ma komolyan venni azért is csacskaság, mert teljesen megváltozott az üdvözülési világképünk, miközben Martiné még a régi.

    Ójudaista nézetben csak az igazak üdvözülnek, akik kevesen vannak, és vér szerintiek. Kivételként egy-egy szupergój is üdvözül tán, aki olyan überigaz, hogy Adonáj elnézi neki, hogy nem Ábrahám vére. De ez nagyon ritka kivétel. Szinte minden ember elvész, csak néhány igaz megy az örök boldogságra, hogy csillagként ragyogjon az égen.

    Jézus tanítása értelemszerűen kiszélesítette ezt a szemléletet, Ábrahám vére helyett Ábrahám lelkületének hordozóira értelmezte az üdvözülők körét, de Luther idejében még az volt a világkép, hogy ezek is kevesen vannak. Aki meghal, alapból indul a pokol irányába, ahol a jó szándékú kisebbség dantei struktúrákon át vándorol és szenved pár ezer vagy millió évig, míg a lelke alkalmassá nem válik az üdvösségre. (Na, ehhez ígért ima formájában földi segítséget a pápa a téglajegyeivel, és ezt jelentősen félreértve rágott be Luther.)

    Nem túlzás, hogy Luther idejében a keresztények pokolfóbiások voltak. Luther is az volt, és az is maradt, a „teológiájában” is. Meg volt győződve róla, hogy a „megigazulás” olyan komolyan kutatandó technológiai folyamat, mint a steril tejfeldolgozás: elég összekeverni két lépést, és megsavanyodik a tej, megy a szemétdombra. Őszintén meg volt róla győződve, hogy a pápa miatt a világ összes teje meg fog savanyodni, a megigazulás lépéseit összekeverő emberek mind pokolra jutnak.

    Csakhogy a kereszténység egésze nem maradt pokolfóbiás, ma úgy gondolkodunk, hogy a végtelenül szerető és megbocsátó Isten gyakorlatilag mindenkit üdvözít. Szinte ki sem tudunk találni olyan bűnöket, amiket elkövetve nagy lenne az elkárhozás valószínűsége. Mai felfogás szerint Nero, Dzsingisz, Hitler, Mengele, Lenin, Sztálin, Mao, Pol Pot mind a mennybe jut. A farizeusok is ott vannak, Júdással együtt. Ilyen megvilágításban nem tök mindegy a technológiai folyamat lépéssorrendje?! Luther életműve totál értelmetlen témakört vesézget nagy komolysággal – hacsak újra vissza nem térünk a pokolfóbiához.

    Luther ad hoc, félreértésalapú „teológiája” még a régi, fordított szemléletet hordozza, ami felett pár száz éve eljárt az idő.

  • dzsaszper says:

    Steve,

    gondolom a válogatott, kiváló vitézekre akartál utalni 😉

  • Szabados Ádám says:

    László,

    ha volna bajnoksága a „rendkívül szórakoztató, de tökéletesen irreleváns” hozzászólásoknak, te már sok aranyérmet nyertél volna. Emellett megnyerted volna a „felületes benyomásokból összeollózott maszek vallások” kategória különdíját is. Ez nem kis dolog, viszont a Divinity más céllal született, ezért nem sok értelmét látom annak, hogy itt kommentelj. Az értelmes párbeszédre nyitott ez a felület, de neked a tartalomtól függetlenül régóta mindenről a magánvallásod építőkockái jutnak eszedbe, és a kommentfelületet eszközként használod azok terjesztésére, bármiről is legyen éppen szó. A Divinity-n ez az egyik NO-NO. A kommentjeid mostantól úgy fognak kijutni a moderálósorból, mint ahogy a teve vergődik át a tű fokának a másik oldalára. Egyik-másik talán átjut, de szigorú lesz a mérce. Tekintsd ezt kihívásnak. A remek stílusod hiányozni fog, de a vérteslászlóizmus kifejtésére ott van a saját blogod, aki kíváncsi rá, biztosan olvasni fog téged. Ha érdekel, hogy mi a gond és nagyon figyelsz, egy idő után talán megérted. Tudom, hogy nem fogsz megbántódni, nem olyannak ismertelek meg, aki sokat tépelődne. Addio.

  • tolerancia says:

    dzsaszper,

    félreértesz, ha azt gondondolod, hogy én csak a Prófétákat (asz) tartom kivlasztottaknak. De Ők, mindannyian, erre a posztra lettek teremtve.
    Istentelen azt jelenti, hogy Isten nélküli életet vàlasztva?
    A Prófétákra nem illik ez a jelző, istentelen, gondolom ez logikus neked is.

  • Szabados Ádám says:

    tolerancia,

    ez egy keresztény blog, keresztény előfeltevésekkel. Muszlimként más előfeltevésekkel közeledsz az itt felvetett kérdésekhez, és mivel ezek az előfeltevések kölcsönösen kizárják egymást, nincs köztünk valódi párbeszéd, hanem csak annak a látszata. Azt javaslom, hogy csendben figyelj, és ha érdekel, próbáld megérteni a mi gondolkodásunkat. Valódi párbeszéd köztünk akkor tud létrejönni, ha tisztáztuk, hol ágaznak el egymástól az előfeltevéseink. Egy olyan cikknél tudnál igazán bekapcsolódni, ami az iszlám és a kereszténység kapcsolatáról szól. A cikkek többsége már keresztény előfeltevésekre épül, ezért ezeknél nehéznek fogod találni a beszélgetést, és nekünk is fura lesz a helyzet, mert olyan, mintha a focipályán valaki állandóan röplabdázni akarna.

  • Éva says:

    Ádám: “… a katolikus megigazulástan aláássa az evangéliumban való hitet” – ez a mondat elképesztő.
    HONNAN volna bűneink bocsánatáról való elemi tudás Jézusért és Benne, honnan volna SAJÁT megbocsátó gyakorlatunk, honnan a minden elképzelést felülmúló Krisztus-követés “élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem” és ennek döbbenetes példái – melynek következtében született a “mantra” hogy katolikus megigazulás “tan” létezik kontra evangélium?! Olyan nagyok az eredmények … – 🙂 alleluja 🙂 !

  • dzsaszper says:

    Kedves tolerancia,

    nem gondoltam, hogy csak a prófétákat tartanád kiválasztottnak. Ugyanakkor szerintem a próféták is Isten méltatlan, de elhívott szolgái voltak.

    Újra megkérdezem, mit rövidítesz így: (asz) ?

    Kiváncsiságból megkérdezem, hogy Dávidot prófétának tartod-e, és a zsoltárokat, amelyet az Ószövetség Dávidnak tulajdonít, te is neki tulajdonítod-e?

  • Lacibá says:

    Blog, Hodász András

    Búcsúzzunk el a búcsútól?

    Közeleg a 95 tétel kifüggesztésének 500. évfordulója, és (ettől amúgy függetlenül) a katolikus egyházon belül egy olyan ünnep, amelyhez búcsúnyerési lehetőség kapcsolódik. Már ez az együttállás is izgalmassá teszi az előttünk álló hetet.

    Elöljáróban, mintegy mottóként, engedjétek meg, hogy idézzek egy klasszikust: Aki az apostoli búcsú igazsága ellen szól, kiátkozást és gyalázatot érdemel! (Luther Márton 95 tételének 71. pontja)

    Először is: mi a búcsú?

    A búcsú “a bűnbánat szentségében már föloldozást nyert bűnért járó ideigtartó büntetés elengedése”. Tehát szorosan összekapcsolódik a tisztítótűz tanával, ahol azok a lelkek tisztulnak (bűnhődnek), akik már biztosan üdvözülnek, de még előtte tisztulásra van szükségük.

    Mire NEM jó a búcsú? 

    Az előbb leírtakból következik, hogy nem helyettesíti a Jézus Krisztusba vetett hitet. Nem mentheti meg a pokoltól azt, aki már elkárhozott. Nem tehet semmissé olyan bűnöket, amiket nem bántunk meg. Nem biztosítja be az üdvösséget. Nem kényszerít senkit a mennyországba, aki nem akar odamenni. És végül: nem vásárolható meg. (Sorry, a búcsúcédula elfogyott!)

    Álljunk meg egy pillanatra! Miért jár büntetés a bűnért, ha már van bűnbocsánat?

    A büntetést nem feltétlenül pedagógiai értelemben kell elképzelni. Valahogy inkább így: ha mélyen megbántok valakit, utána bocsánatot kérhetek, de az ő lelkében még sokáig megmaradhat a fájdalom, még akkor is, ha megbocsát. Tehát a bűnnek akkor is van következménye, ha időközben megbocsátják. A földön elkövetett bűneink ráadásul kihatással vannak mások életére is, és attól, hogy én meggyónom, és Isten megbocsátja, ez a hatás megmarad. Amikor pedig meghalok, miközben vágyok rá, hogy az Istennel találkozzam, rajtam vannak a bűneimnek ezek a maradványai, (plusz azok a bűnök amiket a legutolsó gyónásom óta elkövettem) amiktől meg kell tisztulnom, mielőtt odalépnék az elé, aki teljesen tiszta, tökéletesen szent, mert hozzá nem férhet semmi bűn. Ez az a tisztulási folyamat, amit tisztítótűznek nevezünk, és ezt tudja eltörölni a teljes búcsú.

    Nézzünk egy egyszerű példát: meghívnak egy vendégségbe egy nagyon híres emberhez. Te el is indulsz, ahogy kell, dress code: öltöny, nyakkendő. Az odafele úton azonban defektet kapsz, és ki kell cserélned a kereket, ami miatt nyakig olajos meg koszos leszel. Amikor végül megérkezel a vendégségbe, nyilván az lesz az első kérdésed, hogy merre van a mosdó, hogy egy kicsit rendbe szedd magad, mert így nem állhatsz a házigazda elé. A halál utáni megtisztulás tulajdonképpen abból fakad, hogy ott világosan látjuk bűneinknek minden következményét, és mélységesen megbánjuk őket. Ez a bánat az, ami megtisztít minket, hogy Isten elé állhassunk.

    És mi köze a pápának a búcsúhoz?

    Ahhoz, hogy ezt megértsük, vissza kell mennünk kétezer évet, és el kell látogatnunk Jeruzsálembe. Jézus korában a zsidó főpapnak joga volt bizonyos bűnökért büntetést kiszabni, vagy azt elegedni, a közösségből kizárni és visszavenni. Ezt nevezték az “oldás és kötés hatalmának”, ami vonatkozik mind a bűn alóli föloldozásra, mind a büntetés elengedésére. A büntetés vezeklés volt a már megbánt bűnökért, és egyben jelezte a bűnbánat őszinteségét is, ha az illető elvégezte. A bűn és az érte járó büntetés eltörlése tehát nem esik egybe. Emellett már Jézus korában is hitték, hogy létezhet a halál után is büntetés, erről árulkodik például, amikor Makkabeus Júdás egy győztes csata után „Azért végzett engesztelést a halottakért, hogy bűneiktől megszabaduljanak.” (2 Makk 12,46), vagy Jézus mondata, amikor arról beszél, hogy bizonyos bűnök nem nyernek bocsánatot “sem ebben, sem az eljövendő világban” (Mt 12,31).
    És ezen a ponton nézzünk meg egy igazán érdekes igehelyet: Mt 16,18-19:
    “Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva.”
    Ahogy olvassuk, Péter három dolgot kap Jézustól: (1) új nevet (Petrosz, azaz kőszikla), (2) a kulcsokat és (3) az oldás és kötés hatalmát. A név kijelöli a küldetését (ahogy nagyon gyakran a Bibliában aki küldetést kap, nevet is kap hozzá) – ebben az esetben Péterre építi Jézus az Egyházát, a kulcsok az ország és a polgárai fölötti hatalmat jelentették (lásd: Iz 22,20-22; Jel 3,7) és az oldás és kötés hatalmáról már fentebb beszéltem. Innentől tartjuk azt, hogy a római pápának (mint Péter utódának és Krisztus földi helytartójának) különleges hatalma van a bűnökért járó büntetés felett. Természetesen ez a teológiának egy olyan tétele, ami fokozatosan tisztult le az évszázadok során, a Szentírásban “csak” a magja van meg (mint történt ez annyi minden mással, például a Szentháromság tanával is).

    És a búcsúcédula?

    Mivel a búcsú elnyerése a pápa szolgálatán keresztül történik, mindig van egy mozzanat, ami a Szentatyához köti. Ez ma az imádság a pápa szándékára, Luther korában pedig az adakozás volt a pápa szándékára. És mivel akkoriban a pápa szándéka éppen a Szent Péter bazilika felépítése volt, ami – lássuk be – nem egy könnyűszerkezetes hétvégi ház, a búcsúcédulát áruló szónokok minden lehetőt megtettek, hogy a jámbor híveket adakozásra buzdítsák. Ez finoman szólva vitatható döntésnek bizonyult. Luther egyébként magát a búcsút alapvetően nem tagadta, sőt a purgatóriumban is hitt (legalábbis a 95 tétel kiszögezésekor), mert nem a búcsú teológiája ellen volt, hanem az ellen a gyakorlat ellen, hogy pénzért árulják. Ez utóbbit amúgy a Tridenti zsinat óta a Katolikus Egyház sem teszi, de a búcsú gyakorlata a mai napig él, és mint lehetőség nyitott minden katolikus hívő előtt.
     
    Hodász András

  • Szabados Ádám says:

    Lacibá,

    az érvelésben és az igére való hivatkozásban Hodász András ugyanazokat a bakugrásokat teszi, amelyek a katolikus gyakorlatok igazolásában a te érveidet is rendre jellemzik. A Péternek szóló mondatból csak nagyon nagy logikai ugrásokkal lehet levezetni a búcsú gyakorlatát. Az egészen másról szól.

  • istván says:

    “Amikor pedig meghalok, miközben vágyok rá, hogy az Istennel találkozzam, rajtam vannak a bűneimnek ezek a maradványai, (plusz azok a bűnök amiket a legutolsó gyónásom óta elkövettem) amiktől meg kell tisztulnom, mielőtt odalépnék az elé, aki teljesen tiszta, tökéletesen szent, mert hozzá nem férhet semmi bűn. Ez az a tisztulási folyamat, amit tisztítótűznek nevezünk, és ezt tudja eltörölni a teljes búcsú.”

    Zsidókhoz írt levél 10
    14 Egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket. 15 Ezt bizonyítja a Szentlélek is, amikor így szól: 16 Ez lesz a szövetség, amelyet ama napok után kötök velük – mondja az Úr. – Törvényemet szívükbe adom és elméjükbe írom, 17 bűneikre és törvényszegésükre többé nem emlékezem.

    “A halál utáni megtisztulás tulajdonképpen abból fakad, hogy ott világosan látjuk bűneinknek minden következményét, és mélységesen megbánjuk őket. Ez a bánat az, ami megtisztít minket, hogy Isten elé állhassunk.”

    1János 1
    De ha világosságban járunk, ahogy ő is világosságban van, akkor közösségben vagyunk egymással, és Fiának, Jézusnak a vére minden bűnt lemos rólunk.

    Kedves Lacibá! Meg tudja magyarázni nekem, hogy ezeknek az igéknek a fényében miért nem eretnekség, amit idéztem a fentebbi szövegből?

  • Lacibá says:

    Kedves István!

    Hoztam egy tanmesét, hátha valaki nem ismeri:

    A SZÖG
     
    Volt egyszer egy nagyon rossz természettel megáldott fiú. Az apja adott neki egy zsák szöget, és azt mondta neki, verjen be egyet a kert kerítésébe minden alkalommal, mikor elveszti a türelmét, és összeveszik valakivel.
    Az első nap 37 szöget vert be a kerítésbe.
    A következő hetekben megtanult uralkodni az indulatain, és a bevert szögek száma napról napra csökkent. Rájött arra, hogy sokkal egyszerűbb volt uralkodni az indulatain, mint beverni a szögeket a kerítésbe.
    Végre elérkezett az a nap is, mikor a fiúnak egy szöget sem kellett bevernie a kerítésbe. Ekkor odament az apjához, és elújságolta neki, hogy aznap egy árva szöget sem vert be a kerítésbe.
    Az apja azt mondta neki, húzzon ki egy szöget minden egyes nap, mikor nem vesztette el a türelmét, és nem veszekedett senkivel sem. Teltek a napok, s a fiú végre azt mondhatta az apjának, hogy kihúzta az összes szöget a kerítésből.
    Az apa ekkor odavitte a fiát a kerítéshez, és ezt mondta neki:
    “Fiam, szépen viselkedtél, de nézd csak, mennyi lyuk van a kerítésben; soha többet nem lesz már olyan, mint régen volt. Ha veszekszel/összeveszel valakivel, és valami csúnyát mondasz neki, megsebzed; egy ugyanolyan sebet hagysz benne, mint ezek a lyukak itt. Hátba szúrhatsz egy embert, majd kihúzhatod a kést a hátából, az örökre seb marad. Akárhány alkalommal is kérsz bocsánatot, a seb ott marad örökre.
    A verbális sértés is ugyanakkora fájdalmat okozhat, mint a testi, fizikai.

    Jézus minden bűnünket elhordozta, megbocsátotta. De a bűneink nyomot hagynak rajtunk, még ha az be is gyógyult

    Te is tökéletes vagy, meg én is. Te tökéletesen kételkedő vagy a katolikus tanításban, én meg… meg a púpos is tökéletes. Tökéletesen púpos!

  • istván says:

    Na ezen a ponton eltér a hitünk.

    Nekem az a tapasztalaton, hogy Isten ad az embernek teljesen új lyukmentes kerítést, amikor kitölti a kegyelmét.

    A tanmesét egyébként értem, logikus is. A problémám csak az, hogy honnan lehet tudni, hogy tényleg a valóságot írja le?

  • Lacibá says:

    A hasonlat nem egy külső kerítésről szólt, hanem a tapasztalatról, mi nem múlik el, még ha meg is bocsátotta az ember mindazt, amit ellene elkövettek, az ott marad, ha másutt nem is, de a lélek mélyén.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum