A solus Christus elve azt magyarázza meg, hogy az üdvösség miért egyedül kegyelemből és egyedül hit által van. Azért, mert az üdvösség egyedül Krisztusban található. A hit Krisztussal köt egybe, Krisztusba „öltöztet” (vö. Gal 3,26-27). „Az ő munkája az, hogy ti Krisztus Jézusban vagytok. Őt tette nekünk Isten bölcsességgé, igazsággá, megszentelődéssé és megváltássá” (1Kor 1,30). A reformáció radikálisan Krisztus-központú mozgalom volt. „Csak a megfeszített Krisztusban van az igazi teológia és istenismeret” – jelentette ki Luther a heidelbergi disputákban. A solus Christus elve Krisztust tette meg az egyedüli közbenjáróvá, akinek áldozata tökéletes és elégséges a bűnös ember számára, hogy megigazuljon. A hit a Jézus Krisztus halálában és feltámadásában való részvétel. Egyedül a Krisztusban való hit által lehet az üdvösség kegyelemből, mert egyedül Krisztus vált meg a bűnből és a halálból. Ez állt a reformátorok hitének középpontjában.

A középkori katolicizmus a szentektől szűz Máriáig a közbenjárók egész sokaságát ajánlotta a híveknek. Még ha a szentek esetében a közbenjárást máshogy is értették, mint Krisztus közbenjárását, azt tanították, hogy az „érdemek kincstárában” a szentek érdemei Krisztus érdemei mellett helyezkednek el (noha Krisztus érdemei „a legnagyobb rész”). A katolikus hitgyakorlatban a mai napig fontos szerepet tölt be a szentek közbenjárása, Máriáról (a „Szűzanyáról”) nem is beszélve. A reformátorok ezt az apostoli hittől való súlyos elhajlásnak látták. A II. Helvét hitvallás szerint Pál apostol világosan kimondja: „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért, tanúbizonyságul a maga idejében.” (1Tim 2,5-6). Többek között ennek az igének az alapján szögezi le a hitvallás: „…a szenteket sem nem imádjuk, sem nem tiszteljük, sem segítségül nem hívjuk, sem őket az Atya előtt a mennyben szószólóinknak vagy közbenjáróinknak el nem ismerjük. Elegendő ugyanis nekünk az Isten és a közbenjáró Krisztus, és nem osztjuk meg másokkal az egyedül Istennek és az ő Fiának kijáró tiszteletet…” (V)

Kálvin kissé élesen fogalmazva ezt írja az Institutióban: „Isten jóakaratának a megszerzése céljából igen gyakran a szentek érdemeit állítják előtérbe, és Krisztussal nem törődvén, legtöbbször a szentek nevében könyörögnek Istenhez. Már pedig nem a szentekre való ruházása-e ez annak az egyedüli közbenjárói méltóságnak, amelyet előbb Krisztusnak tulajdonítottunk? Továbbá a szenteknek ilyen közbenjárásáról, amilyenről ők képzelődnek, melyik angyal, vagy ördög tett akár egy betűvel is kijelentést valamelyik embernek? Mert a Szentírásban erről egy hang sincsen. Mi tehát az alapja ennek a koholmánynak? A saját hitetlenségét árulja el világosan az emberi elme, mikor így olyan támaszokat keresgél magának, amik őt nem erősítik meg az Isten igéjével. Ha megvizsgáljuk mindazoknak a lelkiismeretét, akik a szentek közbenjárásában annyira gyönyörködnek, azt találjuk, hogy ennek csakis az a forrása, hogy aggságoskodnak, mintha Krisztus, mint közbenjáró, erőtlen, vagy szerfölött szigorú volna. S ezzel a kételkedéssel először meggyalázzák Krisztust és megfosztják az ’egyedüli közbenjáró’ címtől, amelyet mivel az Atya neki különös kiváltságképpen adott, nem is szabad másra átruházni.” (III.20.21)

A többi reformátor sem fogalmazott kevésbé egyértelműen. Bullinger például ezt írja: „Isten egyedül csak Krisztus vérét, szenvedését, halálát, azaz engedelmességét ismeri el alapnak, hogy kegyelmezzen, a bűnöket megbocsássa és bennünket az övéivé fogadjon; nincs ennek semmi más alapja mennyen és földön. Ez az az eszköz és semmilyen másik nem volt a világ kezdete óta, ami segített azokon, akik bármikor is segítségben részesültek. Ezért mondja János, hogy Krisztus a bárány, amely a világ kezdete óta feláldoztatott, tehát megöletett, ugyanis ennek halála és áldozata a kezdetektől fogva hat minden hívőre. Pál is mondja: ’Mert amiképpen egy embernek engedetlensége által sokan bűnösökké lettek: azonképpen egynek engedelmessége által sokan igazakká lesznek.’ (Róm 5,19). (…) Minden hívő a teljes szabadulást és az örök életet teljességgel egyedül Krisztusban nyeri el. Ezért nincs szükségük arra, hogy ezeket Krisztuson kívül keressék, és valójában nem is keresik másképpen, csak rajta keresztül; megelégszenek az ő egyetlen Krisztus Urukkal, akiben megelégíttetnek és semmi mást nem szabad kívánniuk és nem is kívánhatnak igazságukra és üdvösségükre.” (A keresztyén vallás summája, 5.V.X)

A solus Christus elve a Krisztus halálában és feltámadásában való részvételt jelenti. Pál egyik legfontosabb és leggyakrabban használt teológiai fogalma a „Krisztusban” (ἐν Χριστῷ) volt. Ezt a teológiában unio mystica néven is emlegetik. A hívő Krisztust öltözte magára, Krisztussal azonosult, Krisztussal vált eggyé. Meghalt Krisztussal együtt, hogy megkapja bűnei büntetését, és feltámadt Krisztussal együtt, hogy a bűn terhétől szabadon éljen. Az élete el van rejtve Krisztusban. Kétezer évvel ezelőtt Krisztus emberré lett, meghalt és feltámadt, hogy vele azonosulva mi is meghalhassunk és feltámadhassunk. Az ő halálában veszünk részt és az ő feltámadásával válunk eggyé. Ez az a fogalom („Krisztusban”), amely segít megértenünk, miért deklaráció a megigazulás, nem pedig folyamat, és azt is, hogy a megigazulás jogi értelmezése miért nem hozza magával azt, hogy bátran vétkezhetünk.

A reformátorok vallották, hogy amikor Jézus meghalt a kereszten, a mi helyünkre lépett, a mi bűneinket vette magára, a mi büntetésünket kapta meg (vö. Kol 2,14; 1Pt 2,24). Isten elfogadta az áldozatát, az igazét a nem igazakért, ezért feltámasztotta őt a halálból. Jézus a bűneinkért adatott halálra, és a megigazulásunkért támadt fel (Róm 4,25). Amikor hit által Jézus Krisztussal azonosulunk (amit a keresztség jelképez), eggyé válunk a halálával és eggyé válunk a feltámadásával, hogy őbenne megigazuljunk (Róm 6,1-7). Egyszerűbben fogalmazva: ha hiszünk, akkor azt, ami Jézus Krisztussal történt, Isten nekünk számítja be. Úgy tekint ránk, mintha mi haltunk volna meg a saját bűneinkért, megkapva a jogos büntetést, és mi támadtunk volna fel a harmadik napon, megigazulva a bűneinkből. Az a deklaráció, amit Jézus feltámadása jelzett, hogy a bűn alól megszabadulva a halál uralma alól is kikerült, ránk nézve érvényes. Az igaz Jézus Krisztus értünk ment ezen keresztül, hogy mi őbenne felmentést kapjunk a bűneinkből. Ez nem egy folyamat, hanem egy múltbeli eseménnyel való azonosulás, és annak azonnali következménye az itt és mostban. Aki Krisztusban van, az átment a halálból az életre: megigazult.

A reformátorok ragaszkodtak ahhoz, hogy Krisztus áldozata tökéletes, ezért a mi felmentésünk is az. Nem egy folyamat kezdete, ahogy a tridenti teológia tanította, nem olyan belső változás, amelyben növekedni lehetne, hiszen Krisztus véglegesen, egyszer s mindenkorra meghalt és véglegesen, egyszer s mindenkorra feltámadt, hogy soha többé ne haljon meg. Aki Krisztusban van, az hasonlóképpen tökéletes a megigazulásában. Isten Krisztus igazságába öltözve látja a hívőt, hiszen őbenne van. Unio mystica. Ahogy a Zsidókhoz írt levél szerzője írja: „Minden pap naponként szolgálatba áll, és sokszor mutatja be ugyanazokat az áldozatokat, amelyek sohasem képesek bűnöket eltörölni. Ő ellenben, miután egyetlen áldozatot mutatott be a bűnökért, örökre az Isten jobbjára ült, és ott várja, hogy ellenségei zsámolyul vettessenek lába alá. Mert egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket.” (Zsid 10,11-14)

A solus Christus jelszava azt jelenti, hogy Krisztuson kívül nincs más közbenjáró, hogy az ő áldozata tökéletes, tökéletesen elégséges, ezért aki őbenne hisz, az nem vehet igénybe más közbenjárót és nincs szüksége további áldozatokra. Egyedül a hit köt össze Krisztussal, és amikor a hit összeköt vele, akkor Isten úgy tekint ránk, mint akik meghaltunk már vele együtt és megigazultunk a bűntől. Tökéletes a felmentésünk. Minden, ami ezután a Krisztussal való kapcsolatból fakad, a tökéletesen megigazult ember növekedése a kegyelemben. Nem a megigazulás növekedése, ahogy a tridenti zsinat fogalmaz, hiszen a jogi státuszunk nem tud növekedni, hanem az új életben való előrehaladás Krisztus bennünk lakó Lelke által. Hiszen az a Krisztus, akiben tökéletesen megigazultunk, Lelke által át is formál bennünket. Ahogy a Heidelbergi káté harmadik (háladatosságról szóló) részének első mondata fogalmaz: „Krisztus, miután vére által megváltott, Szentlelke által meg is újít minket az Ő hasonlatosságára”. Krisztusban van a megigazulásunk is és az új életünk is. A kettő nem ugyanaz és a sorrendiség fontos, de mindkettő Krisztusban történik. Egyedül Krisztusban.

19 hozzászólás a “Solus Christus” bejegyzéshez

  • Gergely Erzsébet says:

    “……………………………………………….. Egyedül Krisztusban.”

    Felismerve és megismerve e drága igazságban rejlő valóságot,
    hálás vagyok, hogy én is így hiszem, tudom és vallom. Köszönöm.

  • E téren teljesen megfordult a világképünk: Jézus a judaizmusban, azon belül volt vízválasztó, semmilyen egyéb összefüggésben nem az.

    Egy ójudaista szempontjából azért probléma nem hinni Jézus messiásságában, mert jelentősen továbbfejlesztett etikát hozott, judaizmus 2.0-át. Aki elvi csökönyösséggel megmarad az 1.0-nál, az rosszul jár, de nem formai okból, hanem mert kimarad a 2.0 előnyeiből. Az emberiség egésze viszont folyamatosan gravitál Jézus etikája felé, ezért – mai üdvözülésfelfogásunk szerint – Jézus már nem egyedüli kulcsfigura a menny felé vezető úton.

    A Luther idejében trendi pokolfóbia szerint Jézust úgy emelik fel a magasba, mint Mózes rézkígyóját a boton, hogy aki rátekint, ne marják halálra a kígyók. Csakhogy mai szemléletünk szerint mindenki a menny felé tart, így akár feltekint Jézusra, akár csak éli az átlagos földi életét, akkor is az üdvözülés felé tart. MA NEM HISSZÜK, hogy aki nem tekint Jézusra, azt elviszi Sátán, egyenesen a pokolra.

    Igazából, érdemes lenne átgondolni, mit tartunk a judaizmus 1.0 követőiről, akik nem egyszerűen nem hisznek Jézus messiásságában, hanem vehemens dühvel űzik Őt és a követőit. Szerintem még ők is a menny felé tartanak.

    Summa: a solus Christus pár száz éve nem érvényes felfogás.

  • seniorwolf says:

    Kedves Vértes László,
    a hozzászólásoddal kapcsolatban két dolgot nem értek:
    hogyan kapcsolódik a cikkhez és hogyan egyeztethető össze Isten Igéjével?

  • Lacibá says:

    KÖZVETÍTŐ

    „Egy az Isten és egy a közvetítő is Isten és az emberek között, az ember Jézus Krisztus” (1Tim 2,5). Alma Zond fedezte föl Tünde-Lidia oldalán azt a kommentátort, aki erre a szentírási mondatra hivatkozva beleköt a szentek közbenjárását valló katolikus tanításba.

    Egy hindu püspöktől hallottam: protestáns lelkész barátja azt hangoztatta, hogy mi a szenteket Jézus és önmagunk közé állítjuk, míg ők egyenesen Jézushoz mennek. Amikor ez a protestáns lelkész megbetegedett, kérte a püspököt, hogy imádkozzék gyógyulásáért. Ő azt felelte: „Dehogy imádkozom érted. Csak nem állok Jézus közé és közéd? Menj egyenesen Jézushoz!”

    A példa szemlélteti, hogy a „közbenjáró” vagy „közvetítő” szót nem mindig ugyanabban a jelentésben használjuk. Ha egy ötszemélyes felvonóban öt emberen kívül még a Szentháromság is jelen van, ettől a lift nincs túlterhelve: az
    „ötszemélyes” szóban ugyanis csak a személyek testsúlya foglaltatik benne. Ismerjük a rendőrviccet: „Megbírságolom, uram, mert szabálytalanul kerékpározott. Nem fél, hogy baleset éri?” „Ugyan, velem van a Jóisten.” „Micsoda? Ketten mentek egy biciklin?” Isten jelen van a biciklin is, de ez nem olyan, mint egy második emberi jelenlét.

    Jézus az egyetlen közvetítő. Nélküle a szentségek, az imádságok, a klérus, az emberi erőfeszítések nem érnek semmit. Ha őt kihagyjuk az Egyházból, üres buborék marad. Keresztje és föltámadása az üdvösség egyetlen forrása.
    Csakhogy Jézust nem lehet kihagyni az Egyházból! A Szentírás szavával az Egyház „Krisztus teste”, „Krisztus teljessége”, jelenlétének helye a történelemben. Magányos megváltás nincs. Abszolút értelemben Jézus az egyetlen közvetítő, de hozzá számos és számtalan relatív közvetítő csatlakozik. „Kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből, testének, az Egyháznak javára” (Kol 1,24). Minden keresztény közvetítő.
    Olyan közösség tagjai vagyunk, amelyben a menny összeér a földdel. Zsidó testvéreink a húsvéti vacsorához Illés próféta számára is tesznek egy terítéket, hátha eljön vacsora közben. S valóban – hátha eljön?

    (Kovács Gábortól)

  • Szabados Ádám says:

    Lacibá,

    akkor én meg hadd idézzem Dévai Bíró Mátyás magyar reformátort, aki mikor Fáber püspök azzal vádolta, hogy tagadja a boldogságos Szűz és a szentek közbenjárását, ezt válaszolta: „A hit országában kölcsönösen imádkozunk egymásért, de a dicsőség országában egyedül Krisztus a mi ügyvédünk és közbenjárónk.” Az élők és a holtak közbenjáró imádsága között az a nagy különbség, hogy Isten megtiltotta nekünk a holtakkal való kapcsolatot. Ezenkívül nehéz lenne tagadni, hogy a meghalt szentekhez való ima és az ő közbenjárásukban való bizalom a gyakorlatban a Krisztus közbenjárása mellé, vagy akár annak a helyére kerül. És nem, nem csak a babonás népi hitgyakorlással van a baj, hanem azzal az igében sehol nem található tannal is, ami ennek megágyaz.

  • Éva says:

    Ádám, a szellemidézés NAGYON TILTVA van és életveszélyes is de az üdvözültek ISTENNEL együtt vannak … és nem holtak, hanem nagyon is élők 🙂 … mindenszentek 🙂

    Fura, hogy nem lehet állítani valamit, amiről tudjuk mi az és nem MÁS.

  • Lacibá says:

    Ádám,

    a mi Urunk, mint Krisztus előtt is tette volt, ma is rejtőző Isten. Nem futsz össze Vele másképp, csak embertársaidban.Hiszen meg van írva:
    Mt 25,40 A király így felel majd nekik: Bizony mondom nektek, valahányszor megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg.
    Mt 25,45 Akkor így felel nekik: Bizony mondom nektek, valahányszor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg.

    Meg van az is írva, hogy
    Mt 22,32 „Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene”? Isten pedig nem a holtak Istene, hanem az élőké.

    Maga Krisztus mondja élőknek Ábrahámot, Izsákot és Jákobot. Majd a megdicsőülés hegyén, abban a horamában ott látjuk Vele Mózest és Illést.
    Ők is élők.

    Hol van nálad megírva, hogy a holtak megszüntek létezni? Mert én az Írásban legfeljebb azt tudom olvasni, hogy alszanak. Az alvó pedig létező és élő személy! És akkor ezt szó szerinti olvasatban vettem! Mert csak a testről mondja ezt az Írás, hiszen azt is mondja -Pál apostol-, hogy jobban szeretne az Úrral lenni, de a többiek érdekében még itt kell maradnia, tehát tudja, hogy a test halála nem szünteti meg az életet, csak másképp fog létezni, de azt folyamatosan, és nem fog a halállal elaludni, hanem az Úrral lesz. Mert meg van írva, hogy
    5,1Tudjuk ugyanis, hogy ha földi sátrunk leomlik, Istentől kapunk lakóházat: örök hajlékot a mennyben, amit nem emberkéz épített.

    Ha valaki Isten emlékezetében létezne csak a feltámadásig -mint azt az eretnekek, másnéven jehovatanúi- mondják, ugyan hogyan költözhetne be a neki épült hajlékba?
    “2Ezért is sóhajtozunk itt, mert mennyei hajlékunkba óhajtunk beköltözni. 3Csak akkor nem látszunk többé ruhátlanoknak, ha oda beköltözünk. 4Amíg tehát e sátorban lakunk, elnehezülten sóhajtozunk, mert nem azt akarjuk, hogy levetkőztessenek, hanem hogy felöltöztessenek, s így a halandót elnyelje az élet. 5Hiszen Isten, aki erre előkészített minket, a Lélek foglalóját adta nekünk.”

    Tehát temérdek megdicsőült személyt kell feltételeznünk, hiszen meg van írva, hogy Isten nem személyválogató, és ha a fentiek ott vannak -ami pedig megírt tény-, akkor a többinek is ott kell lennie!

    A megdicsőültek, akiket egyszerűbben szenteknek nevezünk, együtt vannak Istennel, és kérhetik Őt, magyarul közbenjárhatnak értünk. Mert meg van írva, hogy “kérjetek és kaptok” és az is hogy “eddig még nem kértetek”, és az is, hogy Isten a bőkezűség Istene, és “12Nincs különbség zsidók és görögök között, mert mindenkinek ugyanaz az Ura, és ő bőkezű mindazokhoz, akik segítségül hívják őt.” Már pedig aki Krisztusban van, az Krisztussal együtt tudja kérni az Atyát. Hiszen meg van írva, hogy “az az Isten akarata, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére.” Ha tehát ezt kérjük, és ehhez kérjük a szentek imáit, teljesül az a krisztusi feltétel is, hogy “ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok köztük”, valamint az is, hogy “amit az én nevemben kértek az Atyától, megteszem azt nektek.”

  • Szabados Ádám says:

    Lacibá,

    a szokásos bakugrások… Én csak annyit mondtam, hogy Isten megtiltotta nekünk, hogy a halottakkal kapcsolatot tartsunk, nem azt, hogy a halottak nem léteznek, vagy hogy csak Isten emlékezetében léteznének.

  • Lacibá says:

    Ádám,

    mi, keresztények, a Krisztussal együtt lévőket élőnek ismerjük. Isten a halottakkal való kapcsolat tilalmát pedig az elkárhozottakkal kapcsolatosan tiltja, hiszen azok a sátán foglyai, és nem ők, hanem a sátán nyilatkozik meg, ha velük akarnánk felvenni a kapcsolatot.

    Ha igazad lenne, akkor Krisztus is megszegte volna az Atya parancsát, mikor Mózessel és Illéssel beszélgetett, és elbukva, nem tudott volna minket megváltani! Mivel azonban maga az Atya szól eközben, és vallja Jézust az Ő szeretett Fiának, akit nekünk hallgatni kell, egyértelmű, hogy félreértelmezed a szentírási kijelentést, mikor minden testutáni állapotban létező személyre értelmezed a kijelentést.

  • Szabados Ádám says:

    Lacibá,

    az ÓSZ egyik legsötétebb története az, amikor az endóri asszony megidézi Sámuel prófétát – ő is elkárhozott lélek volna?

    Az, ami a megdicsőülés hegyén történt, Krisztus egészen egyedi megnyilatkozása volt, amelybe bevonta az ÓSZ két legnagyobb prófétáját, Mózest és Illést. Mindkettőjüket olyan ember követett a szolgálatban, akiknek a neve azonos volt Jézuséval: az Úr/Isten a szabadító (Josua, Elisa, vagyis Józsué és Elizeus). (Mózes – Illés – K. János között fontos párhuzamokat látunk, amelyek az egész Bibliát átívelik.) Ezt az üdvtörténeti jelentőségű megnyilatkozást együtt említeni azzal, ami a katolikus gyakorlatban a szentek körül történik… mondjuk azt, hogy meglepő.

    Lacibá, olyan gyakorlatokat védesz, amelyeknek semmilyen alapja nincs a Szentírásban vagy az apostoli hagyományban, amelyek veszélyesen közel állnak ahhoz, amit Isten határozottan tilt, és amelyek Krisztus egyedüli közbenjáró szerepét elhomályosítják, ezért összeegyeztethetetlenek az evangéliummal.

  • tolerancia says:

    “kérjetek és kaptok”

    Lacibá,

    a Mt 7/7 általánosságban szól az ima erejéről.
    Jól értem?
    És a Mt 7/11 konkrétan szól arról, hogy kihez szóljon az ima.
    Jól értem?

  • Lacibá says:

    Kedves Ádám!

    Az endori halottlátónál semmi bizonyosságunk nincs arról, hogy tényleg Sámuel jelent ott meg Saulnak. De hogy valaki megjelent, az le van írva. Isten megengedheti, hogy az elhunytak az Ő követeiként kapcsolatba lépjenek velünk, de ez tényleg kivételes dolog. Feltehető ezért, hogy tényleg Sámuel volt az.

    Mint az előbb is írtam, meg most is, az Úr az elkárhozottakkal való kapcsolat veszélyessége miatt tiltja az elhunytak megidézését. De bárkit, aki Krisztusban van, mert üdvözült, lehet kérni, hogy imádkozzon velünk, a mi kéréseinkért, hiszen mi más lenne az örök élet, mint Isten imádása és a küzdőkért való közbenjárás Krisztusban és által? Ilyenkor sem kíváncsiskodunk, tudakoljuk tőlük a jövőt, hanem kérjük, hogy Isten szerinti életet tudjunk élni.

    Ismerek egy embert, aki mással együtt imádkozott egy hosszú évek óta meddő, még sosem fogant asszonyért, és imádságuk után egy évvel láttam a kislányt, akit fogant és szült az addig meddő.
    Ismerek egy asszonyt, akiért egy közösség imádkozott, mert nem termelt vörösvértestet csontvelője, és műtétre várt. Láttam az orvosi zárójelentését, hallottam tanúságtételét arról, hogy Isten meggyógyította, és nehogy kételkedhessen bárki is a gyógyulásában és nehogy mondhassa: nem is volt beteg, ezért még a vércsoportját is megváltoztatta -pedig az biztosabb, mint a dokumentált múlt, mert nem változik, míg a múlt …., az igen :)-

    Ők azóta is egészségesek.

    Tehát bár szó szerint csak Krisztus a közbenjáró, de bárki, aki Krisztusban van és az Ő akaratát cselekszi, tud hatásosan közbenjárni.

    A szentek sem csinálnak mást, mint közbenjárnak.

  • Lacibá says:

    Kedves tolerancia!

    Kihez szól a szenteket megszólító “ima”?
    Először is: a szentírásban sokféle műfaj található, és ezek egyike az ima műfaja. A szentek megszólítása is ebbe a műfajba tartozik, de attól még nem lesz azok imádása, hiszen ilyen mozzanat nincs bennük. Ahogy egy udvarló sem imádja azt, akinek szerelmeslevelet ír -bár sokszor lehetne épp ilyenre is gondolni-, ugyanúgy a szentekhez fordulás sem tartalmaz imádást. Ha valaki mégis ezt tenné, a katolikus tanítás szerint eretnekséget követne el!

    Kihez szóljon az ima?
    Lehet mondani általánosságban, hogy “Istenhez”. Ekkor leginkább az Atyát gondoljuk, vagy úgy cuzammen a Szentháromságot.
    De lehet csak Krisztushoz fordulnunk, vagy csak a Szentlélekhez. Teljesen mindegy, melyik lehetőséget választjuk, hiszen Ők teljesen egyek.

    Az irodalmi műfajt pedig mással kapcsolatban is használhatjuk, ha csak műfajként élünk vele.

    imádás (gör. proszkünészisz, ‘leborulás’, lat. adoratio, ‘csókkal illetés’): a →vallásosság erényének fő cselekedete, mely egyedül →Istent illeti. Az imádás által az értelmes teremtmény elismeri Isten abszolút fensőbbségét, egyedüliségét és az Ő szeretetében megalapozott teljes függését. Az imádás belső és külső tiszteletadásban fejeződik ki.
    Az imádás nem tévesztendő össze a szenteket megillető vallásos tisztelettel. →Mária-tisztelet, →szentek tisztelete, →képtisztelet. E tisztelet lényegében, s nem csak fokozatilag különbözik az Istennek kijáró →imádástól (latria), ami tökéletes hódolatot jelent a mindenség ura előtt.

  • tolerancia says:

    Lacibá,

    az Mt 7/11 szerint az Atyától kell kérni, jó, hogy te is így látod.

    Ha vki túl bűnösnek, érdemtelennek érzi önmagát és ezért közbenjáróhoz folyamodik, az a Mt 7/11- et nem veszi figyelembe, nem akarja elfogadni Isten igéjét. Ez nem az a helyzet, amikor előbb lelkisegélyre volna szükség ?

  • Lacibá says:

    Kedves tolerencia!

    Meg van írva: “ha ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok köztük.”

    Ha kérjük az üdvözülteket, hogy imádkozzanak velünk, akkor ők együtt lesznek velünk, és bár fizikailag esetleg csak egy embert lehet látni, mégis teljesül a kijelentés, hogy ott van Jézus az imádkozókkal.

    Össze lehet persze úgy is jönni, hogy egy időben, de különböző helyeken ugyanazért imádkozunk.

    Tehát sem a tér, sem az idő nem lehet akadály, hogy közösségben legyünk, és hogy együtt imádkozzunk.

  • tolerancia says:

    Lacibá,

    “ha ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok köztük.

    Tehát egy lelkisegélyre szoruló ember + egy lelkész + egy pszichológus.
    Ebben a helyzetben milyen szerepe lesz az üdvözültnek?

  • Lacibá says:

    Kedves tolerancia!

    Én egy másik esetet hoztam fel, amikor fizikailag csak egyetlen ember is van jelen, akkor is tud közösségben imádkozni.

    Az általad felvetett esetben három fizikailag is jelenlévőről van szó, ahol sejthetően exorcizmusra készülődnek, de legalábbis a megszállottság esetének vizsgálatára. Itt pillanatnyilag még nincs szerepe egyetlen üdvözültnek sem. Később, ha már egy orvos is ott lesz, nagyobb biztonsággal lesz az kivitelezhető, igaz, ott a pszichológusnak már nem jut szerep.

    Hogy pedig Isten még a gonosz léleknek is meghagyta a szabad akaratát, és hogy épp ezért Isten nem közvetlenül és nem önkényúrként intézkedik, láthatjuk Mihály arkangyal esetében, mikor a sátán egyik angyala akadályozta Isten angyalát küldetésében, és csak Mihály segítsége révén tudott eljutni az angyal küldetése céljához. (Dán 10. fej.)

  • tolerancia says:

    Lacibá,

    ” Én egy másik esetet hoztam fel, amikor fizikailag csak egyetlen ember is van jelen, akkor is tud közösségben imádkozni….”

    Miért ragaszkodsz ahhoz, hogy közösségben imátkozzon az ember?

  • Lacibá says:

    Az ember közösségi lény. Ha nincs közösségben, meghal. Ezt bizonyítja az, mikor egy csecsemőotthonban a kisdedeket épp csak táplálás és tisztálkodás idejére vették fel, sokan meghaltak. Akiket pedig “babusgattak”, ott nem volt halálozás.

    Már Ádám is közösségben élt, mikor még egyedül is volt, mert Istennel volt közösségben. Mint emberiség tudta Őt imádni.

    Amióta az ember már nincs az eredeti istenkapcsolatban, szüksége van társakra, hogy mint emberiség tudja Őt imádni. Mózesnél még tíz férfi kell ahhoz, hogy a közös imát elkezdhessék. Jézus leviszi a számot, és nem korlátozza azt csak férfiakra.

    Egyénileg imádhatom én Istent, de az csak a magam hódolata lesz. Nekünk azonban a közbenjárás is feladatunk. Hiszen meg van írva, hogy “Mindenekelőtt tehát arra kérlek, hogy könyörögjetek, imádkozzatok, esedezzetek és adjatok hálát minden emberért, 2a királyokért és minden följebbvalóért, hogy zavartalan és nyugodt életet élhessünk teljesen szabad vallásgyakorlásban és tisztességben. 3Ez jó és kedves üdvözítő Istenünk előtt, 4aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére.” (1Tim 2,1-4)

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum