Az utolsó „sola” ismét a reformáció vitáit meghatározó érdemek kérdését állítja a középpontba, és leszögezi: egyedül Istené a dicsőség! Soli Deo gloria! A jelszó mögött több fontos meggyőződés húzódik meg, amelyek együtt rajzolják ki a reformáció teológiájának arcélét. A soli Deo gloria szavak Istent teszik meg az üdvösség egyetlen forrásának és az imádat egyetlen tárgyának. Az evangélium Isten evangéliuma (Róm 1,1), Isten munkája (Ef 2,10), Isten ereje minden hívő üdvösségére (Róm 1,16). A hit is Isten ajándéka, ezért amikor Isten hit által fogad el bennünket igaznak, senki sem dicsekedhet előtte az érdemeivel (Ef 2,9). Az üdvösség mindenestül kegyelem (Ef 2,1-10). Minden Istentől, Isten által és Istenért van, övé az érdem és a dicsőség mindörökké (Róm 11,33).

A reformátorok azt tanították, hogy az érdemeinkkel nem tudjuk helyrehozni a bűn problémáját. Azokkal az érdemekkel sem, amelyeket a kegyelem munkál ki bennünk. Egyedül Krisztus érdemének beszámítása tudja megváltoztatni Isten előtti státuszunkat, hogy elítéltekből felmentettek, idegenekből Isten családjának tagjai lehessünk. A hit – és egyedül a hit – kapcsol össze bennünket Krisztus érdemeivel. Isten nem számítja be nekünk a bűneinket, hiszen azokért Krisztus már meghalt, viszont beszámítja nekünk Krisztus igazságát, mert azzal, hogy az igaz halt meg értünk, nem igazakért, a halál elveszítette erejét. Jézus feltámadt, és mi is feltámadunk benne, ha hiszünk. Istené a dicsőség, hiszen mi semmit nem tettünk a megigazulásunkért, csak annyit, hogy kinyitottuk a tenyerünket és elfogadtuk ezt ajándékként.

De vajon maga a hit nem érdem-e, amelyet Isten beszámít nekünk? A Róm 4,4-5 felületes olvasata akár erre a következtetésre is vezethet. A reformátorok azonban leszögezték, hogy a hit semmilyen értelemben nem cselekedet, hiszen Pál újból és újból éppen a cselekedetekkel állítja azt szembe. A hit Krisztussal köt össze, akinek a halála és feltámadása szolgáltatja a megigazulásunk alapját; ebben az értelemben számítja be Isten a hitet igazságul. Nem a hit a megigazulásunk alapja, hanem az, akibe a hit kapaszkodik: a megfeszített Jézus Krisztus. A hit tehát nem érdem, hanem pontosan annak az elismerése, hogy nincs érdemünk, amely alapot szolgáltathatna az elfogadásunkra. A reformátorok azt is tanították, hogy Isten a hitet a Szentlélek által adja nekünk, ajándékként (vö. Ef 2,9; 1Pt 1,5; 2Pt 1,1). Azért hiszünk, mert Isten új életre támasztott bennünket (1Jn 5,1). Ebben is egyedül Istené a dicsőség.

Nagyon fontos a soli Deo gloria jelszavában, hogy Isten nem csak nekünk nem adja a dicsőséget, de másnak sem. A római katolikus hagyomány az üdvösség elérésének folyamatában számos érdemszerzőt állított Krisztus mellé: legfőképp a szenteket, akiknek felhalmozott érdemei az „érdemek kincstárában” várnak szétosztásra, és „Isten anyját”, Máriát, aki Jézusnál jár közben értünk, ami a kívülállóban akaratlanul is azt a benyomást kelti, mintha Jézus maga nem lenne elégséges (sőt, egyetlen!) közbenjáró Isten és ember között (vö. 1Tim 2,5). A katolikus hitgyakorlatban a szentek és Mária az istentisztelet fontos alkotóelemeivé váltak, gyakran látni, ahogy a hívők a képeik és szobraik előtt imádkoznak hozzájuk, közbenjárásra kérik őket, kultikus tiszteletet adnak nekik. Kegyhelyeket is hoztak létre a világ minden pontján, ahol a szenteket vagy Máriát segítségül lehet hívni. A reformátorok és követőik ezt különösen durva elfajzásnak tartották az apostoli hittől.

Kálvin a következőképpen ír erről: „Mert a babona nem aként pártol idegen istenekhez, hogy úgy látszanék, mintha a felséges Istent elhagyná, vagy a többiek sorába állítaná be, de míg a legfőbb helyet meghagyja, körülveszi őt apróbb istenek csapatával, s ezek között osztja szét azt a munkát, melyet az egy Isten maga végez. Így (noha álnok és ravasz módon) az istenség dicsőségét szétdarabolja, hogy ne maradhasson egészen az övé. Így adtak a régiek, úgy a zsidók, mint a pogányok, az istenek atyjának és bírájának hatalma alá egy egész sereg istent, hogy ezek a legfőbb Istennel, mindegyik az ő rendje szerint, kormányozzák a mennyet és a földet. Így néhány évszázad óta a meghalt szenteket Isten társaságába emelték, hogy Isten gyanánt imádják, segítségül hívják és magasztalják őket. Nem hisszük ugyan, hogy e gyalázatosság Isten fenségét elhomályosítja, bár dicsőségét nagyrészben elnyomja és kioltja, úgy, hogy legfeljebb halvány sejtelmünk marad az ő legfőbb hatalmáról.” (Institutio, I.12.1)

Katolikus teológusok azzal válaszolnak erre a súlyos vádra, hogy ők nem imádják, csak tisztelik a szenteket. Ez az érv a reformátorok előtt sem volt ismeretlen, Kálvin ezért így folytatja: „Sőt, e célból találták ki a latria és dulia közötti különbséget, hogy ennek oltalma alatt aztán látszólag bűn nélkül ruházzák át Isten dicsőségét az angyalokra és a holtakra. Mert nyilvánvaló, hogy az a tisztelet, amellyel a pápisták a szenteket illetik, valósággal semmiben sem különbözik Isten tisztelésétől. Felváltva imádják ugyanis Istent és amazokat, csakhogy ha szorongatják őket, akkor azzal a kifogással élnek, hogy ők mindazt hiánytalanul magadják Istennek, ami az övé, mert a latriát neki hagyják. De midőn nem szavakról, hanem a dolog lényegéről foly a vita, vajjon ki engedi meg nekik, hogy azzal a dologgal, amely mindenek között a legszentebb, játékot űzzenek?” (Uo.)

De miért lenne ez játék? – kérdezhetnénk vissza. Katolikusok valóban úgy gondolják, hogy a szenteket nem imádják, csak tisztelik. Ezt számos dokumentumban le is szögezik. Kálvin így folytatja: „Mert a λατρεία görög szó annyit tesz, mint a latin cultus, a δουλειά pedig tulajdonképen szolgálatot jelent. De még az Írásban is össze van cserélve e két különböző fogalom. Továbbá, ha megengednők is, hogy ez a különbség mindenkor fennáll, bizonyára kutatnunk kell, hogy a két szó mit jelent. Dulia = annyit tesz mint szolgálat, latria = pedig annyit, mint tisztelet. Az pedig senki előtt se kétséges, hogy többet tesz szolgálni, mint tisztelni. Mert nem egyszer esnék nehezedre, hogy szolgálj annak, akit tisztelni nem vonakodol. Így aztán méltánytalan volna az oly osztozás, melynél a szenteknek jutna a nagyobb, viszont Istennek jutna a kisebb. De hát a régiek közül is többen használták a megkülönböztetést. De mit ér ez, ha mindenki belátja, hogy az ily megkülönböztetés nemcsak helytelen, hanem valósággal istentelen is?” (Uo.)

Akár egyetértünk Kálvin érvelésével, akár nem, meg kell jegyeznünk, hogy a római katolikus hitgyakorlatban Máriának nem csupán dulia, de egyenesen hyperdulia, azaz fokozott tisztelet (vagyis szolgálat) jár. Bár a katolikus teológia nyelvi szinten egyértelműen különbséget tesz Isten imádata (latria) és a „Szűzanyának” járó egyedülálló tisztelet (hyperdulia) között, a kívülálló számára időnként nehezen különböztethető meg egymástól a kettő, és mintha a belül lévők számára sem lenne ez mindig egyértelmű. Ha Kálvin fogalmazása talán túlzó is, a figyelmeztetést a szentek akkori kultusza és a mai Mária-kultusz fényében egyáltalán nem érzem indokolatlannak. Luther az 5Móz 6,13 kapcsán írta: „A skolasztikusok duliáról, latriáról és hyperduliáról álmodoznak. A héber egyetlen szóval jelöli az Isten és az emberek szolgálatát, a különbségtételük tehát haszontalan. Mózes azonban ezt mondja: ’Egyedül őt szolgáld! Vagyis bármit teszel, akár emberek szolgálatában állsz, akár te intézed mások ügyeit, nekem végezd azt, és úgy tedd, hogy biztosan engem, és nem más nevet szolgálsz abban.’ Mert egyedül Istené a dicsőség.”

A reformátorok mind az üdvösség, mind az istentisztelet középpontjába Istent – egyedül Istent – helyezték. Az üdvösség kizárólag a Szentháromság – Atya, Fiú és Szentlélek – műve. Egyedül Istené. Melanchthon szerint a szenteket és Máriát mi is tisztelhetjük, de csak abban az értelemben, hogy hálásak vagyunk értük és tanulunk a példájukból és a hitükből. A katolikus hitgyakorlatban a szenteknek adott tisztelet és a Szűzanya-kultusz ennél nyilvánvalóan messzebb megy. „Totus Tuus ego sum, et omnia mea tua sunt.” (Egészen a Tiéd vagyok, és mindenem a tiéd.) II. János Pál pápa ezt nem Istennek vagy Krisztusnak mondta, hanem a Szűzanyának, akit többször Társmegváltónak is nevezett. Az ilyen hódolat egészen biztosan igeellenes. A reformátorok leszögezték, hogy Mária és a szentek közbenjáró és érdemszerző szerepe idegen az apostoli hittől, idegen az Ó- és Újszövetségben adott isteni kinyilatkoztatástól, idegen Jézus Krisztustól, és az egyetlen Isten dicsőségét homályosítja el, aki Atya, Fiú, Szentlélek.

A soli Deo gloria reformátori jelszava nem veszített ma sem érvényéből, sőt, talán aktuálisabb, mint valaha.

2 hozzászólás a “Soli Deo gloria” bejegyzéshez

  • Gergely Erzsébet says:

    “………………………………………………….. egyedül Istené a
    dicsőség! Soli Deo gloria! ………………………………………….”

    Ámen.

    És az alábbi igék szerint az Istennek járó tisztelet is egyedül Őt illeti meg:

    “Urunk és Istenünk, méltó vagy rá, hogy tied legyen minden dicsőség, tisztelet
    és erő, mert te teremtettél mindent, és mindent a te akaratod hozott létre.”
    (Jelenések 4:11)

    “………………. „Ámen! Istenünk, tiéd az áldás, a dicsőség, a bölcsesség,
    a hála, a tisztelet, a hatalom és az erő örökké. Ámen!” (Jelenések 7:12)

  • „Soli Deo gloria!”
    – Milyen igaz!

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum