A haladás kérdése évszázadok óta megosztja a nyugati világot. Van-e szükségszerű haladás, és ha igen, haladunk-e előre? – tesszük fel ma is a kérdést. Ilyenkor nem az idő előrehaladására gondolunk, hiszen – relativitáselmélet ide vagy oda – a mi számunkra az idő komótosan megy a maga útján, változatlan természetességgel és megbízhatósággal. Amikor a haladás kérdése felmerül, a fejlődés a vita tárgya. Van-e fejlődés az emberi történelemben, és ez a fejlődés magától értetődő-e, kell-e nekünk is tennünk érte, és adott esetben visszafordítható-e? Bár elvontnak és filozofikusnak tűnik a kérdés, rendkívül erős érzelmek kapcsolódnak hozzá. Akik hisznek a haladásban, hatalmas csalódásként élik meg, amikor a történelem szekere visszafelé kezd menni ahhoz képest, amit ők a haladás helyes irányának tartanak. A másik oldalon viszont az teszi ingerültté és aggódóvá az embereket, hogy az életükbe a folyamatos változtatás igényével lépnek be, miközben az édes ígéreteket rendre keserű ébredés követi. Kockáztatva, hogy én is erős érzelmeket hívok elő az olvasóimból, felteszem így év elején a kérdést: vajon haladunk-e előre, és van-e egyáltalán olyan a történelemben, hogy előre?

A haladást a céltalan bolyongástól alapvetően az különbözteti meg, hogy van egy cél, amihez képest mérhető, hogy jó irányba megyünk-e. Lehet haladni cél nélkül is, de akkor az is haladásnak számít, ha mint Micimackó és barátai, körbe-körbe megyünk a saját lábnyomainkat követve. Nyilván nem erre gondolnak azok, akik hisznek a haladásban. A haladásnak kell, hogy legyen iránya és mércéje ahhoz, hogy valóban haladásról beszélhessünk. Egy ismerősöm Budapestről Győrbe akart eljutni, de véletlenül a debreceni expresszre szállt fel, ami meg sem állt a cívis városig. Jó nagy utat megtett, mire végül Győrbe ért, de ebből igazi haladásnak ugye csak az számított, amikor a jó irányba ment. Ha van haladás, szükséges, hogy legyen mércéje is a haladásnak, ahhoz pedig kell cél is, hogy hova akarunk eljutni. De ki tudja meghatározni a történelem célját? Ki az, aki felül tudna emelkedni a saját életén, hogy megmondja, merre halad a történelem? Vagy a célt mi jelöljük ki? Ha igen, mi alapján? Szükséges, hogy a célt illetően mindnyájan egyetértsünk, hogy mérhessük a haladásunkat? Vagy elég a múltbeli fejlődési ív ismerete, hogy legalább az irányt beazonosítsuk? De nem a múlt szubjektív értelmezése minden ilyen ív megrajzolása? Ha elfogadjuk, hogy van haladás, vajon fogunk haladni akkor is, ha nem teszünk érte semmit? Szükségszerűen halad előre a történelem, vagy csak mi mozgatjuk azt valamilyen irányba? Esetleg egy hihetetlen szerencsesorozat részesei vagyunk?

A haladás jelei

A nyugati közvélemény jelentős része magától értetődőnek tartja, hogy az emberiség történelmében van fejlődés. A fejlődés érzetének régóta megágyaz az a tágabb perspektíva, amit Darwin evolúciós elmélete nyújt a modern embernek. A darwini evolúcióelmélet fényében nagy utat tettünk meg az egysejtűektől a majomléten, a kőbaltán és a tűz felfedezésén át a felhőkarcolókig és az okostelefonokig, a gének evolúciójától a kulturális mémekig. Az evolúciós gondolkodás „nagy modern mítoszába” (C. S. Lewis) könnyen elhelyezhető az emberiség hajnalát jelző kognitív és mezőgazdasági forradalom, majd később a tudományos, az ipari, a technológiai, az információs, a polgári jogi és a szexuális forradalom. Eszerint a történelem proverbiális „kerekét” újra és újra megállítjuk (revolúció), kihajlítjuk és lineáris irányba állítjuk, hogy haladjunk előre, a fejlődés útján. Persze van itt egy tyúk-tojás dilemma is, hiszen bizonyos értelemben maga a darwini elmélet is már egy evolúciós világkép terméke; a 19. században minden a hagyományok meghaladásáról, a civilizáció fejlődéséről, megjobbulásáról szólt, elég elolvasni egy Verne regényt ahhoz, hogy ezt a fílinget mi is magunkba szívjuk. Darwin újítása a természetes szelekció elve volt, nem az evolúció. Akárhogyis, a fejlődés narratívája részét képezi a nyugati ember gondolkodásának.

Ha megpróbáljuk mérni a haladást, szinte automatikusan azt használjuk mércének, amit a saját vagy a társadalmunk életében a legfontosabb változásnak gondolunk. A technológia elképesztő fejlődése például könnyen beazonosítható változás. Gyerekkoromban otthon telefonunk sem volt, ma már a világ szinte bármely pontjáról élőben, képpel jelentkezhetek és beszélgethetek a szeretteimmel. Egyetemistaként hallottam először az internetről, és még mindig emlékszem az izgalmas érzésre, amikor megérkezett az első emailem a tengerentúlról. Ma a világhálón élem az életem nagyobbik részét, ott beszélgetek, böngészek, vásárolok, vitázok, posztolok, tervezek. És ez tudjuk, hogy csak a jéghegy csúcsa. Küszöbön áll a robotizáció és a biotechnológia minden eddiginél radikálisabb forradalma, ami olyan mértékben át fogja alakítani az életünket, ami most még elképzelhetetlen. Sophia, a beszélő humanoid robot, 2017-ben szaúdi állampolgárságot kapott és élő televíziós interjúkban szerepel. A minap megszületett egy csecsemő, aki 24 évig (!) embrióként volt lefagyasztva. Ezek kezdeti szárnypróbálgatások ahhoz képest, amire a technológia nemsokára képes lesz. Ha ebben mérjük a haladást, kétségkívül nagy utat tettünk meg, és talán még nagyobb áll előttünk (vö. Y. N. Harari: Homo Deus).

Mások a haladást a társadalmi vívmányokban látják. Ahogy Török Gábor A lakott sziget c. könyvében fogalmaz, a politikusok ma nem levágják, hanem megszámolják a fejeket, ami azért mégiscsak rokonszenvesebb metodológia a hatalom megszerzéséért vívott harcban. Ma általános választójog van, noha nemrég még csak kevesen vettek részt a hatalom képviseletének megválasztásában, a nők például még a huszadik század második felében sem minden nyugati országban szavazhattak. Ma magától értetődő, hogy a másik ember nem lehet a tulajdonom, holott a modern Egyesült Államok déli államaiban még másfél évszázaddal ezelőtt is elfogadott volt a rabszolgaság (ma is van a nyugati világban rabszolgaság, csak egyöntetűen elítéljük). Európában a második világháború óta lényegében béke van, a most élő generációk (a Balkánt és Ukrajnát leszámítva) már szinte csak hírből ismerik a háborút. A totalitárius diktatúrák összeomlottak, Fukuyama a 90-es években már azt vizionálta, hogy talán el is érkeztünk a történelem végéhez. Persze az egyéni önkifejeződés igazi forradalma épp ekkor kezdődött, vele pedig az az új kor, amelyben nem csak a nemi vágyaink orientációjával azonosulhatunk szabadon, de azzal is, ha a belső identitásunk észlelése eltér attól, amilyen testben születtünk. Progresszív körökben a vita tárgya ma már nem az, hogy meghaladhatjuk-e biológiai adottságainkat, hanem csak az, hogy milyen mértékben van erre lehetőségünk (pl. a szabad önkifejeződés a nemen túl a rasszra és a korra is vonatkozhat-e).

Ehhez kapcsolódik a haladás még egy fokmérője, a társadalmi mobilitás. Társadalmi mobilitás alatt általában azt értik, hogy mennyire vagyunk beragadva azokba az életpályákba, amelyeket a szüleink jelölnek ki számunkra, képesek vagyunk-e meghaladni azokat, és ha igen, milyen mértékben. A mobilitás vonatkozhat a fizetésre, a szakmai előrelépésre, a szakma megválasztására, a lakóhely megváltoztatására, a társadalmi helyzetből való kitörésre, és úgy általában arra, hogy van-e lehetőségünk a saját utunkat kijelölni és megvalósítani. Ebben a tekintetben a nyugati társadalmak kétségkívül haladtak előre. Egy nyugati fiatal ma sokkal nagyobb eséllyel lép ki a szülei árnyékából, mint bármikor korábban. Ma már alig vannak apáról fiúra öröklődő életpályák, és ahol még sokkal látványosabb ez a változás, az a nők helyzete. A nők előtt óriási tér nyílt arra, hogy a férfiaktól függetlenedve, velük versenyre kelve megvalósítsák vágyaikat. Ha a társadalmi mobilitás a mérce, akkor a haladás nyilvánvaló. A kérdés inkább az, hogy van-e ennek a folyamatnak végcélja, és vajon tényleg kívánatos-e az a cél, amelyben az öröklött és függő helyzeteket teljesen és végleg felszámoljuk, és ahol az út végén kizárólag egyének, valamint egy férfi Csipkerózsika és egy női James Bond áll. Van, aki szerint a helyes válasz csakis egy határozott és lelkes igen lehet.

Sokak számára egyértelműen eldőlt a kérdés, hogy van történelmi haladás, és hogy az erkölcs tekintetében is öles léptekkel, lobogó hajjal haladunk a cél felé. Ahogy a polgári demokráciák felváltották az abszolutista monarchiákat, a felvilágosodás metafizikája a középkorét, az iPhone pedig a Commodore 64-et, úgy váltja fel az ezredforduló utáni erkölcs korábbi korok morális közmegegyezéseit. A 21. században már „alap”, ami korábban nem volt az. Aki a történelem jó oldalán van, a haladás híveivel együtt menetel, fújnak a fényes szelek, hasad a hajnal, múlik a sötétség és fénylik már az igazi világosság. A nyugati kultúra meghatározó csakráiból – az egyetemekről, a médiából és a filmiparból – a progresszív optimizmus energiái áramlanak. Azt halljuk, hogy vannak ugyan még hívei a régi rendnek, néha nyomasztóan sokan is vannak, de ahogy a neve is utal rá, ez a rend régi, elavult, csak idő kérdése, hogy feltegyük végre a történelem polcára. Aki az elengedhetetlen fejlődés útjába áll, az önmagát teszi zárójelbe. A történelem szekerét ugyanúgy nem lehet visszafordítani, ahogy az idő kerekét sem, hacsak nem abban az értelemben, ahogy a forradalmak teszik: kizökkentve azt a hagyományok körforgásából. Késleltetni lehet a fejlődést, megállítani nem.

Sajnos erősen kopik az emléke annak a kiábrándulásnak, amit az első világháború okozott a nyugati világban, noha a tanulságai éppen a mi számunkra lehetnének fontosak. Az első világháborút megelőző évtizedek a miénkhez hasonló optimizmussal teltek, minden a haladásról, a nyugati civilizáció felsőbbrendűségéről, a múlt meghaladásáról és eltörléséről (de legalábbis múzeumba helyezéséről) szólt. Az osztályharc fokozódott, a régi erkölcs építményei recsegve-ropogva ingadoztak, a patriarchátusra rákerült a bélyeg, közel volt a felszabadulás, a középkor szellemével való végső leszámolás. Ebben a légkörben írta Chesterton az Eretnekek és az Igazságot! c. könyveit, amelyek egyik központi gondolata a progresszió és a konzervativizmus egymással való vitája, valamint a keresztény hit ezektől független iránymutatása. Chesterton szürke szerzetese próbálta még egyszer utoljára elmondani a világosságról szóló gondolatait, mielőtt a haladás hívei ledöntik a köztéri lámpát és őt is leütik. Nem figyeltek rá, de aztán más is történt.

Valóban haladunk?

Száz éve a haladás eszméje is csúnyán megbotlott. Az első világháború kiábrándító kudarca után írta Oswald Spengler A Nyugat alkonya c. monográfiáját, amelynek egyik különlegessége (és botránya), hogy a nyugat történetét a haladás gondolata nélkül dolgozta fel. A haladás ugyanis akkor értelmezhető, ha tudjuk, hová kell eljutnunk, de „Isten halálával” (Nietzsche) a nyugati ember éppen a cél ismeretét veszítette el. A haladás irányáról semmit nem tudunk külső nézőpontot ígérő vallási meggyőződések nélkül. A tudomány nem tud metafizikát adni. Marx víziója a kereszténységtől kölcsönzött optimista jövőképet, csak éppen a történelmet mozgató isteni gondviselést a dialektikus materializmus vélt törvényeivel helyettesítette. Az Isten nélküli haladásnak több mint százmillió áldozata lett. Darwin a természetes szelekcióval magyarázta a fejlődést; a természetes szelekció az erőseket jutalmazza, a gyengéket eltünteti a rendszerből, ez hajtja a fejlődés motorját. Az ebből fakadó szociáldarwinizmust, eugenikát és a hitleri Németország embertelenségét azonban igen kevesen azonosítják ma a haladás útjával. Az első nagy kiábrándulás éveiben író Spengler – a nyugat történeti távlatokban való megértésére tett kísérletében – egyszerűen elvetette a haladás eszményét. Két pusztító totalitárius rezsim hajnalán ez prófétainak bizonyult.

Ha Spengler minden gondolatát nem is, a szekuláris alapokra helyezett haladással szembeni kételyt ma is sokan osztják. A progresszió szekuláris prófétáira, Marxra és Darwinra, már nem merjük feltétel nélkül rábízni magunkat, hiszen éppen azok a törekvések hoztak pozitív eredményeket, amelyek legalább részben szembementek a marxi és darwini előfeltevésekkel, és azok vezettek tragédiák hosszú sorához, amelyek komolyan vették azokat. A progresszív nyugati egyetemek, amelyeket Marx és Darwin (no meg Nietzsche és de Beauvoir, Derrida és Foucault, Butler és Crenshaw) hatalmi struktúrákban gondolkodó, folyamatos harcot feltételező szemlélete dominál, ma egyre inkább élhetetlen kulturális buborékokká válnak, ahol az elnyomás elleni harc lesz újabb elnyomássá, és a fejlődés kényszeres megvalósítása taszítja az oktatást és az emberi együttműködést a káosz szakadéka felé. A Heterodox Academy liberális körökből (!) induló népszerű kezdeményezése az egyike jelenleg azoknak a tiltakozásoknak, amelyek a progresszió egyre fojtóbb zsarnoksága ellen lépnek fel az észak-amerikai egyetemeken. Ma már a haladás fellegváraiban is sokan érzékelik, hogy valami nagy baj van a haladással, és a gond nem a haladás mértékével van, nem is a haladás irányával, hanem magával a haladás szekuláris eszméjével.

Egyre több cikk és tanulmány jelenik meg a technológiai forradalom árnyoldalairól is. A facebook maga ismerte el, hogy közösségépítő ígérete nem úgy valósult meg, ahogy tervezték, de hogy a közösségi média és a  szabad internet valójában mekkora rombolást végzett a közösségekben, annak mélységeire döbbent szociálpszichológusok és közösségkutatók kezdik felhívni a figyelmünket. Tanulmányok sora születik ma már az okostelefonok ijesztően addiktív voltáról, a gyermekek számára is két kattintással elérhető pornográfia pusztító következményeiről, a lájkok és az endorfin házasságából született elszigetelődésnek az egyénre és a társadalomra gyakorolt roncsoló hatásáról. Az atomenergiáról régóta tudjuk, hogy egyszerre képes áramot termelni és százezreket pillantok alatt elpusztítani. A technológia fejlődése és a haladás nem szinonimái egymásnak. Hatásosabb eszközökkel nem csak a szeretet, de a gyűlölet is többet tud elérni. Soha nem volt olyan pusztító háború a történelemben, mint a második világháború, amelyet a felvilágosult és technológiailag fejlett nyugat vívott önmagával. A romboláshoz azonban még gyűlöletre sincs szükség, elég az is, ha egy gyerek kezébe adjuk a borotvapengét. A technológia új kihívásokat hozott, amelyekkel az emberi természetnek meg kell küzdenie. A technológiai fejlődést vissza nemigen lehet fordítani, az amisok és 21. századi romantikus ökoszekták Don Quijote-i küzdelme abszurd és felesleges, de a találmányainkkal való együttélés nem egyszerű, és sok területen kifejezetten nyomasztó következményekkel jár. Tényleg haladunk előre? A válasz nem mindenkinek egyértelmű.

Hasonló a helyzet a társadalmi vívmányainkkal. Valóban szabadságot teremtettünk, amikor azt gondoltuk, hogy felszabadítottuk a nemeket az elnyomás alól: a nőket a férfiuralom alól, a nőket és a férfiakat a szexuális normák alól, az egyéneket a férfi és női sztereotípiák alól, a férfiasságot és nőiességet a biológia alól, az embereket a nemek alól? Ha ez szabadság, jobbá tettük vele a világot? Jobb vajon az a világ, amelyben a társadalom szövete egyénekre foszlik szét és az elmagányosodás jelensége soha nem ismert mértékűvé válik; amelyben az egyéni vágyak felülírnak mindenféle kötelességet; amelyben az esküknek és ígéreteknek nincs különösebb jelentőségük, ha a vágyak útjába kerülnek; amelyben nem én halok meg a hazáért, hanem a haza hal meg értem (James Joyce); amelyben a hatalom narratívája uralja az emberek közti kapcsolatok értelmezését, és a szerepek minden hierarchiáját (ad absurdum még a szülő-gyermek kapcsolatét is) elítélik; amelyben az új a régi elpusztításával jár, és amelyben az ősz haj nem dísze többé a véneknek (Péld 20,19)? Vajon nem szükségszerű egy ilyen világban a kiábrándulás? Nem riasztó tünete egy kultúra önmagával való meghasonlásának, hogy természetes kapcsolati hálóinkat önként és dalolva tesszük tönkre, saját magunkat a közösségi médiával szigeteljük el, a munkánkat saját találmányainkkal tesszük feleslegessé, és büszkén utasítunk el mindenfajta külső referenciapontot, amely által önmagunkat értelmezhetnénk? Nem ijesztő, hogy a mindent elborító #metoo jelenségre sincs semmiféle értelmes, élhető válaszunk? (A szexszerződések bevezetése biztosan nem lesz az.)

Nyugati kultúránk alapvető, eldöntetlen filozófiai kérdése, hogy magára hagyott állapotában a káosz vagy a rend uralja-e a világot. Az evolúciós gondolkodás a rendet a természet törekvésének látja, amely dacolva a termodinamika második törvényével (a magára hagyott zárt rendszerek a rendezetlenség felé mozdulnak) erőnek erejével is létrehozza azt. „Ha a természet nem lenne erre képes, nem léteznének az élet bonyolult rendszerei” – mondják azok, akik szerint a természeten kívül nincs más, anélkül, hogy a ki nem mondott premisszát (a naturalista metafizikát) egyáltalán vita tárgyává tennék. A kevésbé optimista evolucionisták a véletlen egyszeri és talán nem is megismételhető alkotását látják a rendben, ezért jobban becsülik azt. Ahogy páratlansága okán vigyáznak az élővilág változatosságára, úgy őriznék a nyugati világban kialakult kulturális mémeket is, mert nem feltétlenül lesz még egyszer esélye annak, hogy ezek létrejöjjenek. A haladás számukra nem magától értetődő, ezért védeni akarják azt, ami akárhogy is, de összerendeződött. Hosszú időbe telhet, míg a káoszban kialakul valamiféle rend, ezért a rend felszámolása szerintük akkor is súlyos kockázatokkal jár, ha annak egyes elemeit nem szeretjük.

Hogy egyébként mennyire nem magától értetődő a haladás, azt mutatja az is, hogy a progresszió eszméje nem is olyan régen még baloldali össztűz alatt volt. A 80-as évek végétől sulykolták belénk, hogy a posztmodern korba értünk, amely leszámolt a metanarratívákkal, nincsenek többé nagy elbeszélések, a modernitás haladásmániájának vége. Mindenki nyugodjon le, élvezzük azt, ami van, és most, hogy az igazság nevű ólomgolyót megszabadítottuk a gravitáció erejétől, hagyjuk végre azt szabadon lebegni. Minden kultúra egyenértékű, minden igazság viszonylagos, minden cél szabadon választható, minden vektor úgy mutat irányt, hogy nincs többé fent és lent, jobbra és balra, észak és dél, kelet és nyugat. Persze a posztmodern relativizmus soha nem volt teljesen őszinte, hiszen ha nem is mondta ki, önmagát tekintette a haladás megtestesítőjének. A nagy elbeszélések vele értek véget, ő a nyugvópontja a civilizációs küzdelmeknek, ő az emberiség igazi szombatja. Aztán a posztmodern is elmúlt, lassan kiderült, hogy mégiscsak vannak terveink a jövőre nézve, nem hagyhatjuk a haladás szekerét a sárban elakadva, vannak még felszabadítandók a világban, nosza, lássunk is neki, irány előre! Beláttuk azt is, hogy az irányt mégiscsak nekünk, nyugatiaknak kell mutatnunk, hiszen a migráció is felénk halad, mi megyünk elől, ők jönnek utánunk. A nyugat önbecsülése ismét megnőtt, szélesre tárta kapuit és elkezdett újra haladni.

Mit mond a kereszténység?

A haladásról természetesen nekünk, keresztényeknek is van saját véleményünk, kivéve akkor, ha kritikátlanul belesimulunk az egymással harcoló progresszív vagy konzervatív narratívákba. A keresztény nézőpont ugyanis sem nem progresszív, sem nem konzervatív, de a kettő közötti harcban könnyen mi magunk is progresszívekké vagy éppen konzervatívakká válhatunk, attól függően, hogy melyiket érezzük éppen nagyobb veszélynek. Amikor kitör egy háború, és minden a szembenállásról szól, nehéz független álláspontot képviselni. Nehéz, de nem lehetetlen, ahogy Chesterton példája is mutatja, aki az ideológiai „háború” korábbi fázisában fogalmazta meg most is érvényes maximáját: „A mai világ erről a két dologról szól: progresszivizmus és konzervativizmus. A haladó gondolkodásúak folyton hibákat követnek el. A konzervatívok pedig meggátolják e hibák kijavítását.” Ha keresztényként a progresszió mellett törünk lándzsát, mi is komoly hibákat fogunk elkövetni, mert a kereszténység és a szekuláris progresszió alapvetően különböznek egymástól és egészen más irányba haladnak. Ugyanígy, ha a konzervativizmussal azonosulunk, nem fogjuk engedni, hogy mások kijavítsák a hibáinkat, pedig a nyugat a „keresztény” múltjára sem gondolhat szégyenkezés nélkül. Független nézőpontot kell hát elfoglalnunk, amely nem a kultúrában (beleértve a kulturális kereszténységet), hanem a kinyilatkoztatásban gyökerezik.

A hiteles keresztény történelemképet mélyen meghatározza a Szentírásban olvasható üdvtörténet, és az, ahogyan az hat a világ eseményeire. Jézus Krisztus azt hirdette, hogy benne elközelített hozzánk az Isten országa. Azt is mondta, hogy a követői só és világosság lesznek a világban. Vagyis hatni fognak. Az „Isten országa” kifejezés nem egy földrajzi területen elhelyezkedő állami formációra utal, hanem Isten dinamikus uralmára, amely legyőzi a gonoszt (az Isten által gonosznak nevezett gonoszt), és egy adott kontextusban megvalósítja Isten szeretetteljes és szent jelenlétét, amely gyógyulást, helyreállást és megtisztulást hoz. A keresztények ebben a tekintetben optimisták, hiszik, hogy az Isten országa terjed és hat, leginkább ott, ahol nagy a sötétség és a romlás, de megjelenik az evangélium. Az Isten országa olyan, mint a mustármag, amelyből nagy fa lesz, vagy mint a kicsiny kovász, amely idővel megkeleszti az egész tésztát. Egyes keresztény gondolkodók (pl. H. Dooyeweerd) lehetőséget látnak valamiféle kulturális kibontakozásban is, ha az a teremtés normája szerint, és különösen Isten igéje rendező hatása alatt történik. A világban vannak jó folyamatok, amelyeket akár a fejlődés szóval is jellemezhetünk.

Más keresztények viszont arra mutatnak rá, hogy az üdvtörténet progressziója mellett a szekuláris történelemben van egy folyamatos értékvesztés, ahogy a Dániel könyvében látható állókép is példázza, amely a birodalmak felsorolásában az aranyfejtől halad az értéktelen és törékeny agyaglábakig. A pesszimista történelemképet erősíti Jézus kérdése, hogy eljövetelekor talál-e az Emberfia hitet a földön, valamint az általános hitehagyásról szóló egyéb apostoli utalások (pl. 2Thessz 2,1-12), és az, amit a Szentírás az utolsó időkről mond. Érdemes figyelmesen elolvasni, hogyan jellemzi Pál apostol az utolsó idők embereit: „Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők jönnek. Az emberek ugyanis önzők, pénzsóvárak lesznek, dicsekvők, gőgösek, istenkáromlók, szüleikkel szemben engedetlenek, hálátlanok, szentségtelenek; szeretetlenek, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, féktelenek, jóra nem hajlandók, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, akik inkább az élvezeteket szeretik, mint az Istent. Az ilyenek a kegyesség látszatát megőrzik ugyan, de annak az erejét megtagadják.” (2Tim 3,1-5) Ennek a fényében nem lehetnek túl vérmesek az emberiség jövőjével kapcsolatos reményeink.

Halad-e előre a történelem szekere? Ahogy látjuk, a Szentírás válasza összetett. Egyrészt igen, halad előre, hiszen Isten a történelem ura, ő kormányozza a világot, ő viszi azt rendelt célja felé. A történelemnek lesz vége, ha nem is abban az értelemben, ahogy Fukuyama elképzelte. A haladás elkerülhetetlen, mert Isten az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég, a történelmünk folyama pedig a kettő között helyezkedik el. Ez azonban egyáltalán nem azt jelenti, hogy az emberiség a maga szempontjából jó irányba megy. A Biblia egyik paradoxona az, hogy Isten a rosszat is jó terveihez használja fel, de a rossz ettől még nem kap önmaga számára felmentést. Felmentés egyedül Krisztusban van, akit Isten engesztelő áldozatként adott a bűneinkért. Isten a történelem ura. Ő határozza meg annak irányát és kimenetelét. Akármelyik birodalom is van éppen soron, a „kő, amely Istentől hull alá”, emberi kéz érintése nélkül képes összezúzni azt (Dán 2,34-45). Nem tud olyan gonosszá válni a világ, hogy Isten országa erőtlenné váljon vele szemben. Ha van is ciklikusság a történelemben, és mind a jó, mind a rossz jelen van és küzd egymással, végül Isten ismerete fogja betölteni a földet, ahogy a tengert víz borítja.

Nekünk, keresztényeknek, az a dolgunk, hogy sóként és világosságként hassunk. Jézus szerint tudunk hatni a világra, vannak jó folyamatok, amelyeknek mi is aktív előmozdítói lehetünk. A világosság be tud törni a sötétségbe. A romlás megállítható. Isten országa még nincs itt, de elközelített hozzánk, hat, és egyszer teljes erejével el fog jönni. Jézus ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy a só a jelenben hatástalanná válik, ha elveszíti az ízét. Jézus követőinek különállása elengedhetetlen ahhoz, hogy belülről hatást tudjanak gyakorolni a világra. A világ éppen aktuális gondolkodásához és értékrendjéhez való igazodás zsákutca, hiszen csak Isten kinyilatkoztatása tudja megmutatni, hogy merre van az előre, mi a Teremtő jó, szent és tökéletes akarata (Róm 12,1-2). Az emberiség Istennek hátat fordítva a maga útján megy, de végső soron így is abba az irányba halad, amerre Isten kormányozza a történelmet. Az igazi kérdés ezért nem is az, hogy merre halad a történelem, inkább az, hogy mi magunk merre megyünk, és hogy részt veszünk-e (most és majd egykor) a világ megújulásában. Jézus azt mondta a többiek sorsáról érdeklődő tanítványának: Te kövess engem! Számunkra a haladás Jézus kompromisszumok nélküli követése akkor is, ha mindenki más az ellenkező irányba megy. A kérdés tehát személyesen nekünk szól: haladunk-e előre?

20 hozzászólás a “Haladunk-e előre?” bejegyzéshez

  • Börni says:

    Kicsit összezavar, hogy az elején (éleslátóan) egy kalap alá helyezed a haladás fogalmát a fejlődésével, aztán a legtöbb esetben a haladás szót használod. És azt is sajnálom (de ez csak az önző véleményem miatt lehetséges), hogy bár írásod egyetlen irányba mutat, végül mégsem írod le, hogy nincs haladás/fejlődés, ha a történelem felől nézzük, és az ember felől. Ha volna, most az iskolákban szeretni tanulnánk.
    Keresztény szempontból szerintem/nekem jobb kifejezés a változás. Ugyanis a fejlődés azt feltételezi, hogy Isten tökéletlent alkotott, márpedig Ő nem ezt mondja. Jézus pedig azt mondja, Isten országa bennetek van. Nem tévedek?
    Ha helyes, amit gondolok, akkor csak változás van, és talán visszatérés/hazatérés az isteni rendbe, amihez Jézus az ajtó, és ez az ajtó Isten országába vezet.
    A fejlődés, és a történelem nem szól másról, mint az emberi önzés, akarás társadalmi, és technikai egyre fejlettebb szintre emeléséről, és intézményesítéséről, de érdekes módon nem úgy tűnik, hogy bárki eddig boldogabb lett volna ettől.
    Az elmúlt pár ezer év nem változtatott az ember minőségén, sőt…

    Ádám, ezúton kívánok Neked áldott, és gyümölcsöző új évet is!
    Üdv: Adrián

  • Szabados Ádám says:

    Börni,

    azért használom a haladás szót, mert ez a progresszió magyar megfelelője, és ez a szókapcsolat itt fontos, de ahogy az elején tisztázom, fejlődést értek alatta. Neked az jött át a cikkből, hogy szerintem fejlődik az emberi természet?

    Neked is boldog új évet!

  • Gergely Erzsébet says:

    “……………… Nem tud olyan gonosszá válni a világ, hogy Isten országa
    erőtlenné váljon vele szemben ……………………………………….
    A világosság be tud törni a sötétségbe. ……………………………….”

    Régebben olvastam az alábbi mondatot, mely most ismét eszembe jutott:

    “Haladjon a fény bármilyen piszkos közegen is keresztül, azt beszennyezni nem tudja”

    Köszönöm a posztot, aktualitását és iránymutatását.

  • dzsaszper says:

    Nekem két Vörösmarty vers ugrik be a témáról, amit elsősorban a progresszió híveinek figyelmébe ajánlok:
    Gondolatok a könyvtárban (1844)
    Az emberek (1846)

    A konzervatívokkal kapcsolatban elég korrekt Chesterton megjegyzése is…

  • Soma says:

    Nagyszerű írás lett, gratulálok! Annyira pontos és lekerekített, hogy hirtelen csak egy dolgot tudnék hozzáfűzni. Érdekes és gyakran megfigyelhető jelenség, hogy a szekuláris konzervativizmus – bármennyire is deklarálja kereszténynek magát – milyen nagy mértékben hajlik a ciklikus-panteisztikus történetfilozófia felé. Annyira megrettennek a baloldali haladáseszmény tarthatatlanságától, hogy egészen az ellenkező végletig szaladnak. Bár ha jobban belegondolok, a dolog nagyon is érthető. Ha valaki nem fogadja el Krisztust a történelem Értelmének, akkor csak két pogány közül lehet választania: vagy hindu lesz belőle, vagy marxista. Vajon Hegel lenne az összekötő kapocs?

  • Szabados Ádám says:

    Hegelt majdnem beleírtam a cikkbe, én is őt látom kapocsnak. De Nietzsche szerepe is érdekes, aki megértette, hogy Isten nélkül irány sincs (l. az őrült beszéde). Talán nem véletlen, hogy ő is jobbra-balra hatott: Spengler, Gorkij, Hitler és Foucault nála gyűlnek össze.

  • Szabados Ádám says:

    Tovább gondolkodtam a hinduizmus vagy marxizmus pogány választási lehetőségen, és azt hiszem, odatenném ezek mellé az egzisztencialisták becsületes alternatíváját, amelynek lényege az, hogy ha nincs Isten, akkor minden abszurd és csak mi tudunk értelmet teremteni a saját sorsunknak. Ez egy végtelenül nyomorult világkép, de a materializmus fényében következetesebb, mint a másik kettő.

  • jgabor says:

    Mivel dzsaszper idecitálta a Gondolatok a könyvtárban c. verset, erről a pár sorról („De hát hol a könyv mely célhoz vezet? / Hol a nagyobb rész boldogsága? – Ment-e / A könyvek által a világ elébb?”) eszembe jutott, amit Márai írt Tolsztojról: „Az öreg Tolsztoj mondta egyszer sírva Jasznaja Poljanában Gorkijnak: hiába írt meg mindent, az emberek nem lettek műveitől jobbak, sem okosabbak, s ez a reménytelenség nagyon kínozza agg korában.”
    Meg eszembe jutott a Prédikátor könyve is: „Ami volt, ugyanaz lesz majd, és ami történt, ugyanaz fog történni, mert nincs semmi új a nap alatt. Ha van is olyan dolog, amiről azt mondják, hogy új, az is megvolt már régen, megvolt már jóval előttünk.” (Préd 1:9-10)

    Aztán az ember tragédiája is ideillik: a szereplők ugyanazok, csak a díszlet változik színenként.

    Az interneten láttam az alábbi felsorolást:
    „Ez is 2017-ben történt:
    – A születéskor várható élettartam átlag nyolc órával nőtt.
    – A csecsemőhalandóság 8.300-zal csökkent.
    – 205.500 emberrel több jut áramhoz.
    – 285.000 emberrel több jut ivóvízhez.
    – 699.000 emberrel több jut internethez.
    – 54.000-rel több gyerek jár iskolába.
    – 273.000 ember emelkedett ki a mélyszegénységből.
    – 319.000 gyerek részesült DTP3 vakcinában,
    – ami 6.850 halálesetet előzött meg.
    Naponta.”

    A fenti lista közlői azt sugallják számunkra, hogy minden szociális és társadalmi nyomorúsága ellenére azért a világ lassan, de biztosan egyre jobb hely lesz/lehet(ne). Viszont az is látszik, hogy a jóléti államokban (ahol a bőség kosarából –majdnem– mindenki egyaránt vehet) is simán meg lehet buggyanni és lehet egészen torz eszmeáramlatokat követni.

  • Szabados Ádám says:

    Ezek nagyon ide illenek, köszi. A Prédikátor-idézet már majdnem igazolja a ciklikus történelemképet, amelynek léptéke a saját életünk, de aztán a Prédikátor is bevisz egy nagy csavart, amikor a könyv végén az utolsó ítélet bizonyosságára figyelmeztet. Innentől a történelem inkább olyan, mint egy hosszú spirál.

    Egyébként Madách tényleg érdekes, jól tanúskodik a 19. századi ember vívódásáról, ahogy próbálja megérteni a feszültséget a haladás eszménye és az emberi természet viszonylagos állandósága és kiábrándító gyarlósága között. No meg Hegel, a szocialista ábrándok és a kereszténység hervasztó múltja is előkerül, és mindez egy bibliai keretbe foglalva.

  • Börni says:

    Ádám, nehezen tudom eldönteni, ezért írtam a hozzászólást. A harmadik kifejezésről, a progresszióról nem is beszélve. Nekem úgy tűnik, hogy igen is, meg nem is.
    “Független nézőpontot kell hát elfoglalnunk, amely nem a kultúrában (beleértve a kulturális kereszténységet), hanem a kinyilatkoztatásban gyökerezik.” Ádám, szerinted ez lehetséges? Nem közösségi szinten, hanem egyénileg? Mert ezt a fajta gondolkodást, és szabadságot csak az életben realizálva lehet tetten érni,és csak jelen időben,nem? Ha erre a kereszténység, mint vallás képes lett volna az elmúlt 2000 évben, akkor nem történik sem egyházszakadás, sem az, amit ma látni, millióféle narratívával, teológiával, amikből utóbbi még meg is tetézi azzal, hogy számtalan, és egyre bonyolultabb módon(és feltételekkel)magyarázza saját magát, a kinyilatkoztatást, és annak egyszerűségét. Én nem ismerek olyan keresztényeket akik képesek volnának hűségesen, a saját útjukat végigjárva követni Jézust, anélkül, hogy a fentebb felsoroltakkal előbb-utóbb nem kerülnének összeütközésbe, vagy ne okozna konfliktust az életükben. Pontosan azért, mert autonóm a látásmódjuk, mert Jézus követése egyéni út, mégha közösségben is történik. És itt a fogalomzavar, mármint számomra, ugyanis ez nem fejlődés, inkább szabadulás…Nekem. Fejlődni,haladni valahonnan valahová lehet, de ezt világosan leírtad. De ez igaz az emberre, magára? Mert szerintem nem.Az emberi eszmék, ideák, gondolatok, azokról van itt szó végül is,nem? Mindazok a dolgok, amik szüntelen konfliktusokat okoznak nekünk, akár keresztények vagyunk, akár nem. No, de nem vitázni akartam, csak tisztábban látni.

  • Szabados Ádám says:

    Börni,

    azt kérdezed, hogy lehetséges-e független nézőpontot elfoglalni. A válasz szerintem attól függ, mit értesz lehetséges alatt. Lehetséges-e tökéletesen szabadnak lenni a világ ítéletétől és saját kulturális beágyazottságunktól? Ha erre gondolsz, akkor a válasz nyilván az, hogy nem.

    Ha azt érted lehetséges alatt, hogy képesek vagyunk-e alapvetően máshogy gondolkodni, mint a világ által felkínált gondolkodási sémák, akkor a válaszom nem csak az, hogy ez lehetséges, hanem az, hogy enélkül nem lehetünk keresztények sem. Amit ma kereszténységnek nevezünk (a múltban és a jelenben), annak nem mindig van köze az Úr Krisztushoz.

    J. Maritain mondta a keresztények művészetéről: Ne mondd, hogy a keresztény művészet lehetetlen! Mondd inkább azt, hogy nehéz, kétszeresen is nehéz – négyszeresen is nehéz, mert nehéz művésznek lenni, és nehéz kereszténynek lenni… Mondd azt, hogy a nehézség iszonyatosan naggyá nő, amikor egy egész kor Krisztustól távol él, hiszen a művészet nagyban függ a korszellemtől. De hát volt valaha olyan idő, amikor a bátorság eltűnt a földről?

    Pál apostol arra szólított fel bennünket, hogy ne igazodjunk a világhoz, hanem változzunk meg a gondolkodásunkban (Róm 12,2). Ez a munkaköri leírásunk, lássunk neki akkor is, ha előre tudjuk, hogy ez nem fog tökéletesen sikerülni!

  • F Barni says:

    Nagyon sodró lendületű esszé! Az idejekorán megadott leegyszerűsítő válaszok helyett sokat érő értelmes kérdések, amik végig kísérik a sorokat. Meg van benne az az alázat, ami a Jövőt fürkészve óhatatlan elfogja az embert, hacsak nem fanatikus vizionárius vagy a harmadik égbe bejáratos próféta. Nagyon sok önálló gondolatmenet nyithatna újabb és újabb tanulmányszámba menő tárnákat, de mindvégig feszes az egész írás íve. A rengeteg tárgyi ismeret nem mazsolaként van a kuglófba gyúrva, amit csak forgat az ember a szájában, hanem állványzata egy gondolati építménynek. Elegáns távolságot tartasz a szerethető, de sokszor szenzációhajhász evangéliumi közhelyektől. Tetszik, ahogy a fejlődés jeleit követed szegmensről – szegmensre, időről- időre, mígnem a tetszhalott modern feléledéséről adsz híreket. Elhiszem Neked a keresztény választ, mert végigvezetsz a konkurens zsákutcákon is ahol csak falak tornyosulnak, és ahonnan azt látjuk a világ is mindig ki-kifarolt az újratervezés igényével.
    A haladás jelei
    A tudomány és technika fejlődése vitán felül áll, de ennek az ára, hogy közben diszciplínáira hullott szét. A szakbarbárokat még azok a nagy optimista összegzők küldték ki terepre, akik azt remélték világnézetté gyúrható a visszaküldött hordalék. Ma viszont az atom hasadásról tű pontos információkat szállító fizikus úgyszólván teljesen védtelenül és egyedül áll a világról való összes tudásunk rumlija előtt. Kinek és minek végzi csatornafurását? Művét egymást kizáró világnézetek és politikai erők hordják szét, és kapnak még professzionálisabb eszközöket önmaguk kifejezésére.
    Körülbelül hasonlót látok az erkölcs területén is. Nem osztom azt a főleg fundamentalisták által hangoztatott közhelyet, ami azt mondja, hogy míg tudományosan fejlődünk, erkölcsileg elzüllünk. Óriási lépéseket tettünk az etika területén, de itt is inkább a fokuszálatlan fejlődés zavaró. Nem rég még rabszolgát tartottunk később „csak” külön utaztunk a feketéktől most pedig már abszurd módon az egykor vadonélő állatkerti álatoknak is tartási jogokat biztosítunk (a valódi rehabilitációról mit sem tudva) megszabva mekkora lehet ketrecük. Ezek roppant finom dolgok ugyanakkor egyoldalúak s így valódi kohézió hiányában részigazságok válnak fejnehézzé és nyomorítják mégis gnómmá erkölcsi életünket.
    A haladás modelljei
    Isten minden pedagógus prototípusa, és mint ilyen igazságot igazságra épít. Fokozottan juttat el a tudásig. Az expanzió töretlen Ádámtól Krisztusig, a zsidóságtól a pogányok révbe éréséig. Mózes könyvétől a kánon lezárásáig. De mit keresünk még mindig itt Krisztus után 2018-ban? Csupán az újember földrajzi és társadalmi térfoglalására várunk, mint ahogy a katolikusok és teonomisták tanítják? Szerintem ez a legfontosabb történelemmel kapcsolatos kérdés, amire a kereszténység tudja csak megadni a választ. Van – e legalább kontúros történelmi növéstervünk mielőtt heti pontosságú menetrendet készítünk az utolsóidőkhöz?
    Chesterton talán az Eretnekek egyik esszéjébe azt kifogásolja az evolucionista fejlődéshitben, hogy miközben rajong a következő lépcsőfokért nem tudja mit is várjon tőle. Ahhoz az ismeretlen és aszimmetrikus mintázatú perzsaszőnyeghez hasonlítja az evolúciót, amit földre fektetve a hengerből fokozatosan gurítunk kifelé. Milyen lesz, ha kiterül, mit ad ki a végső kép? Hogy lehet azért a fejlődésért rajongani, aminek nem ismerjük a növéstervét? Lehet, hogy a következő státusz a rajongó ember megsemmisítése lesz? Abszurd és indokolatlan ez a várokozó optimizmus. Az -, hogy mára keveseken érzem már ezt a fejlődés mizériát és cinikusabb, rezignáltabb, óvatosabb a szekularizált világ a 20. század történelemével magyarázható. Mikor egy Hitler vagy Sztálin profilját rajzolta a tekercs újraterveződött, de nem szűnt meg a jövő fürkészése. Ádám ebben igazad van a Modern csak tetszhalott volt. Viszont az optimizmusa sem olyan naiv már, mint régen.
    Spengler művészi erővel kidolgozott körfolyamat elmélete már a progresszió korai ellenhatása. Jól látja az egyes korok születés és halál fázisait. Én mégis a két modellt egyesítő spirál képében tudom a történelmet elképzelni. És innen csak játszok a gondolatokkal: A korok csupán terepasztalok, ahol Isten lehetőséget ad az embernek a hitre és engedelmességre. A játéktér és az idő arányos a kijelentés súlyával. A játéknak vége van mindig. Néha kontrasztosan, mint Noénál néha puhábban, mint a római birodalomnál. A lecke azonban fel van adva újra és újra egy magasabb teraszon. A Krisztus előtti emberiség máshogy és más miatt bukott el, mint a Krisztus utáni. A tét emelve lett. A korokban nem a dualizmus képzelte jó és rossz vívja kérdéses kimenetelű harcát. Hanem a jó Isten ad mandátumot a „megengedett” és” bennszülött” gonosznak arra, hogy a mindenkori keresztények Krisztus alkatát formálja atléta tökéletességűvé. Az ördögi rafinéria cselei még szebb és összetettebb mozdulatokra késztetnek.
    Ennek ellenére néha úgy érzem keresztényként ma már annak is bedőlünk, amit tegnap még jó szimattal kerültünk ki. Sőt azt üdvözöljük, amit még a világ is gyanúval figyel. Meg hogy túl nagy a játéktér és óriási és pazarló a díszlet a szentekért.

  • Szabados Ádám says:

    Barni,

    fantasztikusan izgalmas a hozzászólásod, tanultam belőle. Azt mondják, hogy az ember soha nem tudja egy mondatban elmondani, amit akar, kell hozzá legalább még egy. Ez most a tiéd volt. Az esszé műfaj eredeti jelentése az, hogy próbálkozás, és itt most megjelent a te esszéd is, ami fontos részleteket rajzolt bele az én kezdetleges próbálkozásomba. Köszönöm!

  • Szabados Ádám says:

    Békés Márton ma posztolt esszéje ugyan nem abból a perspektívából íródott, mint az én fenti írásom, de izgalmas gondolatokat vet fel, érdemes elolvasni. Kétségkívül megjelenít egy újszerű hangulatot, amely ma már szerves része a nyugati haladásról szóló közép-európai diskurzusnak.

  • Gyenes Kati says:

    Elgondolkodtatott ez az írás, és feltettem magamnak a kérdést, hogy haladok-e és ha igen, merre az életem során? És hogy jól teszem-e fel magamnak a kérdést? Az jutott eszembe, hogy bár tárgyi tudásban, tapasztalatban úgy tűnik talán haladok előre, de ez a valódi értékek tekintetében nem jelent semmit. Az csak eszköz lehet arra, hogy cselekedjek valamit. Fejlődök lelki értelemben? Ha így teszem fel a kérdést, úgy érzem, hogy valami itt nem stimmel. Ha arra koncentrálok, hogy fejlődjek lelkileg, akkor ez így megrekeszt. Ha viszont azt mondom, hogy arra törekszem, hogy szeretetben éljek, akkor már úgy érzem, hogy ez az, amit meg szeretnék célozni mindig, minden nap. A lelki fejlettség vizsgálata az egóra hat, és nem visz közel Istenhez, legalábbis így érzem. Mindenfajta fejlettség mérése is valami hasonló, úgy látom, hogy a valódi értékek kereséséhez nem kell ez, mert nem nekem kell ítélni (hála Istennek, nem tudnék…), hanem Istennek. Nem ez a dolgom, hogy vizsgálgassam a haladást vagy fejlődést, vagy megítéljek másokat vagy saját magamat. Akkor érzem a békét és a harmóniát, ha arra gondolok, hogy szeretetben szeretnék élni. Köszönöm ezt a posztot, mert segített abban, hogy elgondolkodjak ezen a témán. 🙂

  • Éva says:

    Barni engem is lebilincselt az írásod, a lecke “egyre magasabb és magasabb teraszokon” szerintem már elérte a legfelsőt. Most már élet-halál kérdés van, de ELŐTTE igyekezni kell választani, még előbb megérteni, hogy “mi ez az egész” ?! Ha valaki gyanútlanul tapsol az egyre büszkébb “tudománynak” (és muszáj idézőjelbe tenni, mert már nagyon látszik a tökéletes zsákutca, ami a pusztulásba visz, igen, mint Noé idejében) akkor nemcsak, hogy a megvezetést felismeri https://vilaglato.info/a-legtobb-embernek-fogalma-sincs-rola-hogy-mi-tortenik/ hanem tudja, hogy ennek hátterében ugyanaz áll, mint az elején a Paradicsomban: olyanok lesztek, mint az Isten !

    Nem párhuzamosan, hanem egészen KÜLÖN van a tudománynak “ága” ami megoldást hoz, micsoda problémákra ! https://www.ted.com/talks/allan_savory_how_to_green_the_world_s_deserts_and_reverse_climate_change?language=hu Ezzel látom bizonyítottnak, hogy a tudomány “kettőben van” és e kettő egymástól teljesen elkülönült úton jár. Csak az egyik a haladás … és hála, hogy létezik !
    ———————————————————–
    Olvasva az ajánlott cikket kedves Ádám, az a véleményem, hogy Bibó ezt a 40-es években nem láthatta, így nem “tévedett”. Érzékelték ugyan már a 20-as években, amikor gyerekkorát élte a vegyszermentes termesztés és más, határtudományok de szellemtudományokkal foglalkozó nem.

    Előző gondolataimat kiegészítem azzal, hogy elérkezik a kelet-nyugat “értékeléshez” kapcsolódóan a kor, amikor a szegények lesznek gazdagok és a gazdagok szegények.
    A keresztényekre vár a feladat szerintem, hogy ezt a folyamatot magyarázzák, a döntést segítsék, a szegénységnek örüljenek 🙂 a javak megosztása elkezdődjék. Az elméletet illetően pedig visszavezessék a palackból kiszabadult technológia-szellemet az ős-bűnre.

  • F Barni says:

    Még egy kiegészítés a fent vázolt spirál modell aktuális „teraszához”… A történelem az emberiség közös útja visszafelé nézve. Azon, aki maga tiszta nem kell számon kérni kora színvonalát. De ha visszanézünk még sem érdemes az egyéni teljesítményeknél leragadni, sőt nem szerencsés az egyház és a világ történetét sem külön kezelni. Még az oly speciális és unikális Izrael történetét sem lehet a pogányság relációja nélkül látni. Legalább annyira fontos ott a Fáraó és Egyiptom, a szíriai Naámán a Filiszteusok, a szareptai özvegyasszony, Babilon és végül Róma! Fokozottabban így van ez Újszövetség korszakában ahol az izoláltság után az evangélium szétspriccelt az egész bolygón. A Krisztus utáni nyugati históriában a keresztény eszme immanensen van jelen. Sőt a felvilágosodás utáni Európa sem keresztényietlen lesz hanem posztkersztény. Vagyis megmarad megkerülendő viszonyítási pontnak, ahol egy Krisztus formájú űrt dobálunk tele eszmékkel.
    Ez a Krisztus és Kánon utáni üdvtörténeti terasz növésprogramja a legérdekesebb számomra mert ebben élek, s mert látszólag elértük a nagykorúságot, nincs több információ és mentőkötél, mégis szédítő messzeségben vagyunk a régi föld rehabilitálásától, Krisztus látható uralmától. Hogyan fogjuk ezt a távolságot letalpalni olyan rövid idő alatt amennyit a neoprotestáns előérzet megjósol nekünk?
    Túl vagyunk már azon, hogy karhatalom segítette Krisztus ügyét és közben ijesztő és indokolatlan nagyságúra nőttek tekintélyek, ember ember fölé. Mikor már ezt a világot kezdtük Istenadta rendnek hazudni az Úr megengedett egy Marx Károlyt, aki a kisember magasságáig vágta vissza a társadalmat. És az egyenlőséget a lehető legalacsonyabb szinten határozta meg. Ezek megspórolhatatlan tapasztalatai egy világnak, amiben Krisztus kormányozni készül majd. Nem az -e az értelme a hosszú és fájdalmas vándorútnak, hogy megérjünk Krisztus földi királyságára?Nem mint egyének, hanem mint nemzetek, mint az emberi faj közössége?Minden alternatívát eldurrantottunk már Krisztus körül. Maradt e még néhány ideánk? Kit kell még felszabadítanunk, hogy meglássuk valódi köteleinket? A világszerte újraéledő energiák és harcikedv nem azt jelzi – e, hogy most szívjuk fel magunkat a legnagyobb és talán végső csalódásunkhoz?

  • Nagyszerű, ihletett írás, az utolsó bekezdésével teljes mértékben azonosulok. Engedd meg a szemtelenséget hogy egy szót megváltoztassak benne:

    ” … Nekünk, ISTEN KÖVETŐINEK az a dolgunk, hogy sóként és világosságként hassunk. Jézus szerint tudunk hatni a világra, vannak jó folyamatok, amelyeknek mi is aktív előmozdítói lehetünk. A világosság be tud törni a sötétségbe…”

  • Szép ívű gondolatébresztő írás. Azt gondolom, hogy a haladás világi és keresztény nézete csak a felszínen tűnik különbözőnek, a mélyben ugyanaz. Négy területen kétségtelenül van fejlődés: 1. az emberiség egyre hézagmentesebben tölti be a világot; 2. az erkölcsről egyre egyetemesebben gondolkodunk; 3. egyre több lehetőségünk van korlátlanul kiélni a hübriszünket; 4. egyre világosabb, hogy Jézus tanítása minden alternatívánál alkalmasabb az 1-3. helyzet sikeres kezelésére.

    Úgy tűnik, hogy mindaz, amit ékesszólóan és élvezetesen megfogalmazol fentebb, besorolható e négy kategória valamelyikébe.

  • Gergely Erzsébet says:

    ““Haladjon a fény bármilyen piszkos közegen is keresztül, azt beszennyezni nem tudja””

    Valaki felhívta a figyelmem, hogy e föntebbi, emlékezetből vett idézetem
    félreérthető, ezért pontosítom:

    “Haladjon a fény bármilyen piszkos közegen is keresztül, a piszok a fényt
    beszennyezni nem tudja.”

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum