Hívő életem kezdetén John White volt az egyik hősöm. A harc és a Vezesd népemet! c. könyvei a Harmat Kiadó első kiadványai közé tartoztak, szinte megjelenésük pillanatában befaltam őket. Az első könyv is, amit angolul olvastam (Magnificent Obsession), John White írása volt. Vonzott White lelkülete, mert egyaránt megvolt benne az igazság szeretete és az Istennel való átélés mélysége, a változásra való készség és az evangéliumhoz való ragaszkodás, a nyitottság és a szentség utáni vágy. John White egy időben Bolíviában volt misszionárius, ahogy egy nyár erejéig én is, és az angol evangéliumi diákszövetségben (a későbbi UCCF-ben) volt vezető, ahogy én pedig a veszprémi MEKDSZ diákkörben. White példa lett számomra. Egyik története, ami végigkísérte az elmúlt évtizedeimet, a bölcs és bátor vezetést mutatta meg, amely bár keresi az egységet, nem áldozza fel az igazságot a békességért, ha az lényeges dolgokat érint, és visszahúzódik az olyan együttműködéstől, amely a közös meggyőződés helyett a közös múlt nehezen megfogható emlékeire vagy valami meghatározhatatlanul tág és ködös keresztény identitásra alapoz. Ezt a rövid történetet szeretném most megosztani White saját szavaival.

Nyilvánvalóan semmi értelme az együttműködésnek, ha a célkitűzéseink különbözőek. Mi értelme lenne közös útitervet készítenünk, ha te az Északi-sarkra indulsz, nekem pedig a Szahara az úti célom?

A II. világháború után az Egyházak Világtanácsának egyik bizottsága elhatározta, hogy jó lenne megkísérelni az Inter-Varsity Fellowship (IVF) és az angliai Student Christian Movement (SCM, Keresztyén Diákmozgalom) közötti szoros együttműködést, vagy éppen az egyesülést.

Diákvezetőként nagyon rám nehezedett e döntés súlya. Hónapokon át az egyik meghívás a másikat követte, hogy találkozzam lelkészekkel és diákmunkásokkal, akik valamennyien azt sürgették, hogy mielőbb kezdjem el az aktív együttműködést. Abban az időben az SCM sokkal szélesebb körű mozgalom volt, mint az IVF. Gyakran idősebb és tapasztaltabb munkatársakkal kellett szembehelyezkednem, akiknek ékesszólása és felkészültsége messze felülmúlta az enyémet. Én pedig természetemnél fogva is inkább békéltető vagyok, mint vitatkozó, és lelkem mélyén irtózom a konfliktusoktól.

A két mozgalom évekkel korábban éppen azért vált szét, mert nézetkülönbségek merültek fel az evangélium természetével és fontosságával kapcsolatban. Az eredeti Diákmozgalom céljai lassanként megváltoztak. Cambridge-ben, ahol eredetileg kezdetét vette a diákok közötti evangéliumi mozgalom, egy csoport Keresztyén Diákegyesület néven kivált a szélesebb mozgalomból, hogy tagjai szabadon követhessék az eredeti célkitűzéseket, amelyekre Isten elhívta őket. Röviddel ezután megalakult az Inter-Varsity Fellowship. Én ezt a hagyományt és ezeket a célokat örököltem. [Ez az IFES hagyománya, amelyhez a MEKDSZ is tartozik.]

De megváltozott-e azóta a helyzet? Vajon a Student Christian Movement és az Inter-Varsity Fellowship hajdan vitatott célkitűzései azóta már semmiben sem különböznek? Egyesek úgy vélték, hogy a helyzet igenis megváltozott, s a különbség csak a fogalmak meghatározásában van. Mások úgy, hogy nem sok változás történt.

Érdekes módon a nem keresztyén szemlélődők sokkal világosabban látták a helyzetet, mint mi, a diákmozgalomban résztvevő keresztyének. A Manchesteri Egyetem egyik csoportja elhatározta, hogy vitát szervez arról a kérdésről, hogy ’Összeegyeztethetőek-e a világ vallásai?’ Az SCM-et arra kérték fel, hogy a vitaindító kérdés védelmében szólaljon fel. Engem, mint az IVF képviselőjét pedig arra, hogy az ellenkezőjét állítsam. Ennek a kérdésnek nagy hatása és következménye lett nemcsak a világmisszióra, de a két diákmozgalom lelki arculatára nézve is.

A viták mindig a diákélet legizgalmasabb eseményei közé tartoznak. A Diákegyesület nagyterme ilyenkor zsúfolásig megtelt. Az előadások szüneteltek, az érzelmek fellángoltak. A mi vitánk is heves volt. A terem megtelt. Egyesek az ablakpárkányon ültek, mások a falnak támaszkodtak, vagy az ajtó köré zsúfolódtak, és voltak, akiknek már csak a folyosó jutott. A vitában könnyű győzelmet arattunk, de nem azért, mintha különbek lettünk volna. Inkább azért, mert a vitát megítélő nem keresztyének megláthatták, hogy a világ vallásainak összeegyeztethetetlensége nem vélemény, hanem tény kérdése. S bár nem volt szándékunkban, akaratlanul is a felszínre került a két csoport között meghúzódó alapvető nézetkülönbség.

Bár mindig nehezemre esik visszautasítani egy barátságos felhívást az együttműködésre, mégis meg kellett tennem. A két mozgalom nem egyesülhetett. Céljaink teljességgel összeegyeztethetetlennek bizonyultak.

(Vezesd népemet! Harmat Kiadó – MEKDSZ, 1991, 74-75. o.)

Ehhez csak Ámósz szavait fűzném hozzá: „Járnak-e ketten együtt, ha nem egyeztek meg?” (Ám 3,3) Keresztény missziók esetében az együttműködés a közös cél és megegyezés alapjára épül, ha az nincs meg, a misszió megbénul. Az IVF (és később az IFES) esetében ez a megegyezés kezdettől a világosan körülhatárolt bibliai, evangéliumi hit volt. Alapvető vezetői bölcsesség annak belátása, hogy ha a célok és meggyőződések tekintetében belső megosztottság van, akkor jobb, ha a felek szeretettel elengedik egymás kezét.

2 hozzászólás a “Együttműködés megegyezés nélkül?” bejegyzéshez

  • Omnium Minister says:

    Köszönöm, Ádám, ez nagyon idevaló az előző poszt után. Igen, egy tanítónak, diákmozgalom-vezetőnek fokozott felelőssége van a felismert igazság képviseletében. A szememben csak nő a tekintélye annak, aki elismeri az esendőségét, és hogy mennyire nem könnyű a dilemmahelyzetekben helyesen dönteni. Ahogy White fogalmaz, számomra teljesen elfogadható: “Bár mindig nehezemre esik visszautasítani egy barátságos felhívást, mégis meg kellett tennem.” Ahogy te fogalmazol, szintúgy: “…jobb, ha a felek szeretettel elengedik egymás kezét.”

    Egy következő poszt talán arról szólhatna, hogy mi a lényegi különbség John White és mondjuk Kálvin között. Merthogy mindketten szenvedélyesen ragaszkodtak a felismert igazsághoz. Nekem van egy prekoncepcióm amelyet ez a mondat fejez ki legjobban: “A vitában könnyű győzelmet arattunk, de nem azért, mintha különbek lettünk volna.” Szerintem ezen a mondaton dől el, hogy egy hitvita barátságos mérkőzésként kerül be a történelembe, melynek végén a felek megveregetik egymás vállát, és mezt cserélnek, vagy a győztes még mellesleg lassú tűzön meg is égeti a vesztest.

    Az én életemben a “nem vagyok különb” épp olyan megrázó, teljes önmagamat átható, felismert bibliai IGAZSÁG, mint a homoiusziosz. Bocsánat, homousziosz. Várj csak, most melyik is?? 🙂

  • Éva says:

    De mennyire jó, ha IDEJÉBEN elengedik egymás kezét ! Főleg most, amikor gőzerővel készül egyfajta humanista kereszténység, “béke mindenáron” amikor majd az ateisták örülnek, hogy hiábavalóságokon nincs vita.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum