Gondolatban repüljünk vissza a Kr. u. 4. századi Milánóba, mondjuk 385-be. Éppen most érkezett a városba Auxentius püspök, akit Alsó-Moesia egyik Duna-parti városából, Durostorumból helyeztek át Milánóba. Auxentius az anyacsászárné támogatását élvezi, aki azt kéri Ambrus püspöktől, hogy engedje át neki a basilica Portianá-t, a keresztények egyik fontos gyülekezőhelyét, hogy ő is szolgálatba állhasson. A dolog azért sürgős, mert húsvét ünnepe közeledik, amikor a kereszteléseket végzik, és a szokásosnál is nagyobb tömegek hallgatják az igehirdetéseket. A kéréssel csak egy probléma van: Auxentius a „homoiosz” (hasonló) formulát vallja Krisztussal kapcsolatban, a 381-es konstantinápolyi zsinat azonban a „homousziosz” (egylényegű) formulát fogadta el. Ambrus – ismerve az új püspök ariánus hitét – Justina császárné kérésére sem engedi át neki a bazilikát, sőt, miután a városban komoly konfliktus alakul ki emiatt, és a bazilikát megostromolják, Ambrus bezárkózik híveivel a Portianá-ba, zsoltárokat és himnuszokat énekel velük és egész éjszaka szentbeszédekkel buzdítja őket. A tét Ambrus számára maga a keresztény hit. Az ellenállást látva másnap, nagypénteken véget ér az ostrom, Auxentius kénytelen visszahúzódni, az ariánus hit nem tud Milánóban gyökeret verni.
Próbáljuk most végiggondolni, vajon mi, huszonegyedik századi keresztények, mit tennénk, ha belecsöppennénk az akkori teológiai vitákba? Miután megértettük, hogy miről van szó, hogyan kezelnénk ezt a konfliktust? A kereszténységen belüli nézeteltérésként? A keresztény egységet veszélyeztető belháborúként? Szükségtelen teológiai szőrszálhasogatásként? Vagy a keresztény hit és az eretnekség harcaként? Miben látnánk a konfliktus lényegét? A hit tisztaságáért felvállalt küzdelemről van szó? Hitvallásos helyzetben való kiállásról? Szükségesnek éreznénk, hogy állást foglaljunk? Ha nem, miért nem? Ha igen, melyik oldalon állnánk? Ha megszólalnánk, a hamis tanítás ellen szólalnánk fel, vagy a testvéri szeretetre szólítanánk fel a feleket? Ha rajtunk múlik, gyökeret vert volna az ariánus hitvallás az egyházon belül? Elfogadtuk volna, hogy két püspökség legyen, és mindkettő ugyanahhoz a kereszténységhez tartozzon? Vagy Ambrus oldalán harcoltunk volna az ellen, hogy Auxentius megvesse a lábát Milánóban? Esetleg átengedtük volna a bazilikát Auxentiusnak, de hangsúlyoztuk volna, hogy az övé egy miénktől különböző, másik hit? Az egység megélésének a hiányát vagy az igazságban való egység hiányát láttuk volna Ambrus és Auxentius vitájában a fő problémának?
Képzeletbeli beszélgetés következik két régi ismerős, Iustus, Ambrus gyülekezetének egyik fiktív tagja, és Accomodatus, Auxentius kitalált útitársa között, akik a piactéren találkoznak egymással, az ostrom előtti napon. Mivel az akkori hívők teológiai műveltsége messze meghaladta a mai átlagos hívők műveltségét (ez az akkori igehirdetések olvasásából egyértelmű számomra), kissé kapaszkodnunk kell, hogy megértsük a Iustus és Accomodatus között zajló párbeszédet. De ne ijedjünk meg, huszonegyedik századi keresztényekként mi sem teszünk mást, mint megpróbálunk eligazodni a saját korunk vitáiban, ezért ha az akkori fogalmak talán idegenek is lesznek számunkra, az érvek mögötti előfeltevéseket ismerősnek fogjuk találni. Hiszen én is azért írtam ezt a párbeszédet, hogy ismerősek legyenek.
ACCOMODATUS: Üdv, Iustus. Sok éve, hogy nem láttuk egymást. Mi történt veled, mióta útjaink elváltak? Hogy van anyád és fivéred?
IUSTUS: Üdv neked is, Accomodatus. Anyám és fivérem jól vannak. Hallottam jöveteledről. Megörültem neki, de örömömbe némi nyugtalanság is keveredett. Őszinte leszek hozzád: Auxentius püspök érkezése nem kis riadalmat váltott ki Krisztus egyházából. Ambrus püspökünk óvott bennünket tanaitól, melyeket úgy tudjuk, a császárné is támogat. Azt hallottam, hogy te is vele jöttél.
ACCOMODATUS: A hír igaz. Durostorumban jártam kiküldetésben, amikor megismerkedtem Auxentius híveivel. Nyitott szívvel fogadtak, meggyőződhettem őszinteségükről és nagylelkűségükről. Akkor érkezett Theodosius császár rendelete, hogy ékesszóló püspöküknek el kell hagynia Moesiát.
IUSTUS: Auxentius tehát ezért jött Milánóba?
ACCOMODATUS: Igen. Mikor kiderült, hogy épp ide tart, kíséretéhez szegődtem. Sokan felháborodtak, hogy ariánus nézetei miatt lett számkivetett – legalábbis a császárnál. Ezt én sem értem. Hát nem ugyanúgy Krisztust vallják ariánusok és niceaiak?
IUSTUS: A zsinat szerint nem.
ACCOMODATUS: Nem csak egy zsinat volt. Ki itt írt alá, ki ott, de Krisztus nem a zsinatokon lakik, hanem a szívekben. Biztosíthatlak, hogy Auxentius szívében is Krisztus lakozik.
IUSTUS: Accomodatus, meglep, hogy nem látsz különbséget ott, ahol tűz és víz áll szemben egymással. Hogy gondolhatod, hogy az ariánusok Krisztusa ugyanaz, mint a miénk vagy az apostoloké?
ACCOMODATUS: Egy Út van, de mint a Duna-deltának, sok leágazása, amelyek szétválnak, de aztán végül újra összefolynak. Auxentius éppúgy híve az Útnak, mint a ti püspökötök, Ambrus. Homousziosz vagy homoiosz, nem mindegy?
IUSTUS: Már hogy lenne mindegy! Maga a végtelen választja el egymástól azt, hogy a mi Urunk Istennel egyenlő lényegű, vagy csak hasonló hozzá!
ACCOMODATUS: De vajon tudhatjuk-e, hogy ő melyikkel azonosulna?
IUSTUS: Hiszen ő maga mondta, hogy „Én és az Atya egy vagyunk”! Ez azt jelenti, hogy az Atya és közte nincs lényegbeli különbség.
ACCOMODATUS: Igen, értelek Iustus, egykor ezt én is ilyen egyszerűnek láttam. Azonban az Úr mondta azt is, hogy „ha a mennyeiekről szólok nektek, azt hogyan értenétek?” Ő a valóság, de hogy mi az igazság, annak eldöntésének jogát ne vonjuk magunkhoz. Mert ki mondhatja meg biztosan, mi a kapcsolat a szavak és a között, amire utalnak?
IUSTUS: Krisztus akarta, hogy őt igazságban ismerjük. Az apostolok Istennek tartották őt. János evangélista elbeszéli, hogy jutott a kétkedő Tamás arra a meggyőződésre, hogy Krisztus Isten és Úr. A homoiosz és a homousziosz nem ugyanarra a valóságra utalnak. Egyáltalán nem mindegy, hogy a mi Urunk egylényegű az Atyával, vagy csak hasonló hozzá! Nem mindegy, hogy ő az első teremtmény vagy maga a Teremtő!
ACCOMODATUS: De hát te is tudod, kedves Iustus, hogy az ó-niceaiak és az új-niceaiak éppen Athanasziosz püspök elnöklése alatt egyeztek meg az alexandriai zsinaton, hogy a homousziosz (egylényegű) és a homoiusziosz (hasonló lényegű) formulák utalhatnak ugyanarra a valóságra.
IUSTUS: Krisztus istenségére?
ACCOMODATUS: Krisztusra. Ankürai Baszileiosz a homoiusziosz híve volt, de csak azért, mert a niceai homousziosz formulába Markellosz modalizmusa is belefért. Markellosz szerint Atya és Fiú csak szerepei az egy Istennek. Baszileiosz szerint ez veszélyes tanítás, ezért hajlott inkább a „hasonló lényegű” kifejezésre az „egylényegű” helyett. Athanasziosz is belátta, hogy Krisztus valósága a fontos, nem a róla szóló szavak, ezért tudott egyesíteni szemben álló feleket. Miért ne lehetne hasonló egység a homoiosz szót használókkal?
IUSTUS: A kettő nem ugyanaz. Athanasziosz bölcsen belátta, hogy Baszileiosz és társai ugyanarra a valóságra utaltak, mint a niceaiak: Krisztus istenségére, noha félrevezető a szóhasználat, mert amikor az ariánusok a homoiusziosz formulát használták, egészen más valóságra utaltak vele. Ezért Athanasziosz jobbot nyújtott azoknak, akik Baszileioszhoz hasonlóan csak a modalizmustól félve idegenkedtek a homousziosz formulától, de nem nyújtott kezet az ariánusoknak.
ACCOMODATUS: De hát a homoiosz-szal nem ugyanaz a helyzet, hogy csak fogalmakon vitáznak, nem a valóságon? Nem ugyanaz a Krisztus áll a homousziosz, a homoiusziosz és a homoiosz szavak mögött?
IUSTUS: Nem, egyáltalán nem! Hiszen a homoiusziosz azt jelenti, hogy hasonló lényegű, és lehet úgy is érteni, ahogy Ankürai Baszileiosz, meg lehet úgy is érteni, ahogy Ariusz hívei. A homoiosz azonban azért született, hogy akik ezt használják, világossá tegyék, hogy Krisztus számukra nem Isten, hanem csak hasonló hozzá. Teremtmény.
ACCOMODATUS: Ej, kezdesz te meg a szofistákhoz hasonlítani! A szófacsarás és szőrszálhasogatás csak éket ver testvér és testvér közé. Látod te is a mozgolódást a városban? Az este sötét árnyakat hoz fölénk. Aggódom. Hamarosan összecsapnak Auxentius és Ambrus hívei, és a világ azt látja, hogy Krisztus tanítványai csak civakodni képesek, szeretni nem.
IUSTUS: De hát egyáltalán nem mindegy, hogy mi az igazság!
ACCOMODATUS: Krisztus az igazság.
IUSTUS: De melyik Krisztus? Maga az Úr mondta, hogy jönni fognak hamis krisztusok. Az áldott Pál is figyelmeztetett, hogy lesznek, akik más Krisztust és más evangéliumot hirdetnek majd, de világosság angyalaként érkeznek hozzánk, hogy megtévesszék a választottakat is. János szintén hangsúlyozta, hogy csak az a Krisztus igaz, akit ők, apostolok hirdettek nekünk. Ariusz Krisztusa nem az apostoli szemtanúk Krisztusa.
ACCOMODATUS: Te az igazságról beszélsz, én a valóságról. Hogy nekünk milyen fogalmaink vannak Krisztusról, az nem azonos a Krisztus valóságával. Ki tudja, mi az igazság, ki beszél igazat a Krisztusról? Auxentius? Ambrus? A kappadókiaiak? Az igazság egy személy, maga Krisztus, nem a róla szóló szavak.
IUSTUS: De szavak nélkül hogy utalhatnánk a valóságra, és hogy tudnánk azt megkülönböztetni a hamisságtól? Te is Krisztusról beszélsz, és valamit biztosan értesz alatta, valamit meg nem. Felteszem, egyetértünk például abban, hogy Krisztus nem kecske vagy hal volt, hanem ember. De vajon testté létele előtt Isten volt-e, vagy csak egy teremtménye az Örökkévalónak?
ACCOMODATUS: A szeretet marad meg örökké, Iustus! Szereti vajon Ambrus Auxentiust? Meglátja benne a testvért? A szétválasztás mindig az ördögtől van, aki embergyilkos volt kezdettől.
IUSTUS: Nem a szétválasztás, hanem az összezavarás van tőle. Isten a teremtés kezdetén szétválasztotta a tereket és különbséget tett. Ezt teszi az ő Szava. A lényegi különbségek összemosása az ördög mestersége, nem Istené, Istené pontosan a különbségtétel.
ACCOMODATUS: Azt mondta a mi Urunk, hogy a világ arról ismer meg bennünket, ha szeretjük egymást…
IUSTUS: Ő mondta azt is, hogy nem mindenki megy be a mennyek országába, aki azt mondja: „Uram, Uram!”
ACCOMODATUS: De hát ki vagy te, Iustus, hogy megmondd, ki megy be a mennyek országába?!
IUSTUS: Egy szóval sem állítottam, hogy erre vállalkoznék! Isten az egyetlen bíró. De az sem dolgom, hogy éppen az Úr és az ő apostolai figyelmeztetését kerüljem meg, vagy szavaik élét csorbítsam. Hiszen nem Júdás, az Úr testvére buzdított, hogy küzdjünk a hitért, amely egyszer s mindenkorra a szentekre bizatott? Nem ő mondta, hogy be fognak lopózni közénk olyanok, „akik a mi Istenünk kegyelmét kicsapongásra használják, és a mi egyedüli uralkodónkat és Urunkat, Jézus Krisztust megtagadják”? Ezek az emberek Júdás korában együtt lakmároztak a hívőkkel, de valódi szenvedélyeiket leplező és igazoló szavaikkal szakadásokat szítottak.
ACCOMODATUS: Szerintem ti szítjátok a szakadást, akik annyira biztosak vagytok az igazságban.
IUSTUS: Júdás szerint viszont azok szították a szakadásokat, akik mást hirdettek, mint amit az apostolok a szentekre bíztak. Ez volt a szakadás oka akkor, és ez az oka ma is.
ACCOMODATUS: Talán eljön egy kor, Iustus, amikor az emberek türelmesebbek lesznek egymással. Nem biztos, hogy te és én megérjük ezt a kort, de imádkozom, hogy a gyermekeink és unokáink megtapasztalják, hogy Auxentius és Ambrus együtt hirdetik a szószékről az igét, követőik nem azon vitatkoznak, hogy a Krisztus Isten-e vagy csak hasonló hozzá, homousziosz vagy homoiosz, hanem összeforrnak a szeretetben, megegyeznek abban, hogy Krisztust szeretik, és megmutatják a világnak, hogy egységben van az erejük.
IUSTUS: Accomodatus, a szavaid inkább arról győznek meg, hogy Krisztus apostolainak igazuk volt, amikor figyelmeztettek, hogy a hit romlása belülről támad. Te olyan egységet képzelsz, ami nem létezik. Lehet-e egység Krisztus és Beliál között? Lehet-e egység világosság és sötétség között? Lehet-e egység azok között, akik Tamással leborulnak, hogy Istenükként imádják Jézust, és azok között, akik éppen ezt a titulust tagadják meg az egyetlen Úrtól? Barátom, a beszéded sima, de a szíved mélyén hitetlenséget tapintok. Egységről beszélsz, de mintha azt palástolnád ezzel, hogy már nem vagy bizonyos az apostoli hitben. Nem hiszed Krisztusról az igazságot, de nem vallod ezt be, hanem az igazságot a hazugsággal keríted össze, hogy továbbra is helyed legyen ott, ahová talán már nem tartozol.
ACCOMODATUS: Kemények és bántóak a szavaid, testvérem.
IUSTUS: Tudom, hogy azok. Nem is könnyű kimondanom őket. Nekem is fáj a növekvő szakadék köztünk, mert szívemből kedvellek, Accomodatus, mindig is kedveltelek. De vajon szeretet lenne-e, ha az eltévedt karavánnak nem az utat mutatnám meg, hanem azt mondanám: bármerre is mentek, célba értek?
ACCOMODATUS: Krisztus az egységet akarta tanítványai között.
IUSTUS: De nem azokkal, akik ellentmondanak üzenetének! Auxentius ellentmond neki.
ACCOMODATUS: Ugyan, ki tudja, mi ellentmondás és mi nem az?
IUSTUS: Accomodatus, ma este a Portiánában leszek és imádkozni fogok érted, hogy meglásd a különbséget.
ACCOMODATUS: Ha az igazság a fontos, különbséget akarunk tenni, mert az igazság elválaszt. Ezért érdekel engem inkább a valóság. A valóság összeköt.
IUSTUS: Ezt mégis úgy mondod, mint igazságot. De ez nem a Krisztus igazsága.
ACCOMODATUS: Hogy mi a Krisztus igazsága, azt nem a te dolgod vagy az én dolgom eldönteni.
IUSTUS: Hanem az apostoloké, akiket tanúkként választott és akik írásait a Szentlélek lehelte ki. Krisztus akarata, hogy rájuk hallgassunk.
ACCOMODATUS: Miért gondolod, hogy Auxentius mást akar? Miért gondolod, hogy egyedül ti, niceaiak magyarázzátok helyesen az apostolokat? Iustus, most mennem kell, várnak rám. Ha még érdemesnek tartasz rá, kérlek, add át anyádnak üdvözletemet.
IUSTUS: Természetesen megteszem. Isten óvjon, Accomodatus! Féltelek.
Utószó:
A hagyományos keresztény felekezetek kivétel nélkül mind egyetértenek abban, hogy az ariánus irányzat az apostoli hittől idegen eretnekség volt, és hogy a vitán tényleg a keresztény hit sorsa múlott. Ez akkor mégsem volt mindenkinek egyértelmű, és azon töprengek, hogy ha a vita nem dőlt volna el több mint másfél évezrede, a mai keresztények jelentős része a fenti érvek alapján vajon nem Accomodatus mellé állna-e? Ez azért lényeges kérdés, mert Accomodatus érvei ma a keresztények számottevő részének érvei, ezért nem biztos, hogy a hitvalló kereszténységnek jelenleg van egészséges immunrendszere, ha ezek az érvek más, hasonlóan fontos kérdésekben kerülnek elő, akár egyházainkon és misszióinkon belül is. A fenti párbeszéd nem az akkori viták miatt, hanem a mi tanulságunkra íratott meg.
Kapcsolódó írás:
Ádám,
Egy hasonló diskurzust ha mondjuk a 4. század vége helyett a 2. század végére datálva, konkrétan az akkori húsvéti vita kontextusába áthelyezve kellene megírnod (mondjuk pl. egy kis-ázsiai és egy római keresztény közt), akkor valószínűleg máshová helyeznéd te magad is a hangsúlyokat és a beszélgető felek konklúziója is különbözne a fentebbitől, jól gondolom?
Kérdés, hogy „a” keresztények jelenlegi megosztottsága mélyén olyan különbség áll, ami inkább az ariánus vitával, vagy olyan, ami pl. a húsvéti vitával analóg? Persze magam is tisztában vagyok vele, hogy ez nem egy túl jól feltetett kérdés, mert milyen keresztények közti megoszlásra gondolunk? Ha nem pontosítjuk az egymással szembenálló hitvallások sajátosságait, akkor ez a kérdés nyilván megválaszolhatatlan. (Van akikkel inkább húsvéti és van akikkel inkább ariánus jellegű vitánk van, ugye.)
Annyiban egyetértek a posztoddal, hogy az evangélium lényegét érintő kérdésben van eltérés, akkor ott fontosabb az igazsághoz ragaszkodni. Nyilvánvaló (legalábbis így utólag…), hogy az ariánus vita ilyen volt.
Ha eleve ilyen szembenállásnak látjuk mondjuk pl. a protestáns és a katolikus hitvallások különbözőségét (erről sokat cikkeztél az elmúlt évben, tehát nyilván te így látod), vagy mondjuk a katolikus – ortodox szembenállást, vagy akár a protestánsok és ortodoxok különbözőségeit, akkor persze nem elképzelhető az egység. De a kérdés szerintem az, hogy ezek a tanbeli különbségek valóban ennyire jelentősek, vagy pedig azért jócskán benne van a történelmi háttér és a meg nem értettség is a szembenállásban?
Felteszem, te magad sem feltétlenül tartod jó analagóiának a párbeszédedet mondjuk pl. kálvinista és arminiánus hitvallású protestáns felekezetek elkötelezett tagjai közti diskurzusra. Pedig azért az üdvösség kérdésében – már amennyire én értem – ott is elég jelentős eltérés mutatkozik a két felfogás közt. Viszont kétségtelen, hogy ezt a párbeszédet nem terheli olyan történelmi ballaszt – erőszak, bűnök, a másik iránti odafigyelés hiánya, stb. – mint mondjuk a katolikus – protestáns szembenállást. Ezért aztán fogékonyabbak (talán) kálvinisták és arminiánusok is arra, hogy a különbözőségek mellett azt is figyelembe vegyék (és helyén is kezeljék), ami egyébként összeköti őket.
Ha a posztod dialógusával azt akartad megmutatni, hogy eléggé fonákká tud válni a „szeressük egymást és legyünk Krisztus által egységben” mint ultima ratio alkalmazása mindenféle – adott esetben valóban lényeges – tanbeli eltérés elkenésére pl. a felekezetközi párbeszédben, akkor azzal persze magam is egyetértek.
Viszont az elzérkózás és elkülönülés szintén komoly veszélyt jelenthet önmagunkra és az evangélium terjedésére nézvést egyaránt. Szerintem mostanra kijelenthető, hogy ez utóbbi is történelmi tapasztalat.
Elképzeltem, mit mondanék Accomodatusnak: Kedves Accomodatus! Egyetértek Veled abban, hogy Krisztus tanításainak lényege a szeretet. Ha ezt érzed és vallod, akkor jobb lenne, ha nem szítanád az ellentéteket. A hagyományos kereszténység tanításai szerint Jézus egylényegű Istennel. Hidd el, ezt én sem értem egészen, úgy ahogy esetleg elvárható lenne… Nem tudom, mennyire vagyok jó keresztény és mennyire nem. De azt érzem és tudom, hogy Krisztus magasan felettünk áll, nem lehet velünk földi emberi teremtményekkel egy szinten. Nem értek mindent az elmémmel, de azt érzem, hogy vannak bennem homályosságok. Nagyon szeretném, ha jobban érteném Istent. Annyit vagyok képes felfogni, hogy a szeretet áll a középpontban, és hogy a káosz nem szolgája a szeretetet. Annál is inkább tiszteletben kell tartanunk az eredeti tanításokat, erre kellene törekedni, ez az, ami egységet, igazán jó közösséget is teremthet, ezzel szemben minden eltérés végső soron a szeretet ellen dolgozik, még ha nem is az a szándékod. Tudom, nincs benned rossz szándék, de értsd meg, egyikünk sem lehet annyira biztos földi tudásában, hogy bármi áron is azzal próbálja módosíttatni az eredeti tanokat. Hova vezetne ez, ha ezt mindenki megengedhetné magának? Földi emberek vagyunk, legtöbben homályos látással. A legjobb, ha tiszteletben tartjuk az eredeti tanításokat, valóban Jézusra próbálunk figyelni, még ha nem is értünk mindent olyan mélyen.
Idézet a „Küzdelem a Szentháromságért” c. írásból:
„……………………………………………………. Mélyen megindít
Isten lényének ez a belső titka, és örömmel foglalkozom vele, ahányszor csak tehetem.
…………………………………………………………………..”
Kiváltságnak tartom, hogy én is azok közé tartozom, akinek örömet okoz Isten belső titkairól gondolkodni. Naponta térdeimen imádni a Szentháromságot, „aki Atya, Fiú és Lélek csodálatos és felfoghatatlan közössége.”
Köszönöm a posztot.
svgy,
alapvetően az utolsó bekezdésedben megfogalmazott volt a cikkel a célom. Egyetértek az utolsó mondatoddal is. És azzal is, hogy a keresztény hitben van helye az adiaphorának, mint amilyen például a húsvét kérdése volt a 2. században.
Az egyet nem értés sokszor az (egyértelmű) igazság és a (szándékos) hamisság összecsapásából adódik, mint az apostoli levelekben emlegetett apostolok kontra hamis áltestvérek közti ellentét. Úgy gondolom, itt kulcsszó a szándákosság, a tudatosan felvett hamisság. Ezzel kapcsolatban nincs mit mondanom.
Nem tudom viszont elfogadni, hogy a tudatlanság idejét ne nézné el Isten. Nem csak a Biblia-nélküliség időszakára vonatkozóan, hanem az után is. Tudatlanságról beszélek és nem szándékos kötözködésről, felületességről, cinizmusról, szorgalmas utánajárás nélküli tudálékosságról. Arról a tudatlanságról, amit másképp úgy is lehet mondani, hogy nem én vagyok az Isten. Arról, hogy bár igyekszem minden fontosat megérteni a Bibliából, mégsem sikerül. Ezért elkezdek magyarázatokat olvasni; nálam okosabb emberek biblia-értelmező írásait. Lassan megnyugszom. Aha, szóval ezt így kell érteni. Aztán rábukkanok egy igére, és ismét elbizonytalanodom:
„Jézus folytatta: „Hát nincs megírva törvényetekben: Én mondtam: istenek vagytok? 35Ha már azokat is isteneknek mondta, akikhez az Isten szólt, és az Írás nem veszítheti érvényét, 36akkor hogy vádolhatjátok káromlással azt, akit az Atya megszentelt és a világba küldött, azért, mert azt mondtam: Isten Fia vagyok?”
Maga Jézus vajon miért nem foglal állást saját Istensége kérdésében a homousziosz vitát megelőzendő. Ehelyett azt bizonyítja, hogy maga Isten nevezi isteneknek az ő ember-gyermekeit, de ez még nem azt jelenti, hogy azonos lényegűek lennének Vele, és szinte kikéri magának, hogy egy igaz Istennel tenné magát egyenlővé? Nem értem. Biblatanulmányozó órára megyek, ahol a nálam sokkal felkészültebb lelkipásztor elmagyarázza.
Más irányban is próbálom képezni magam. Némi lélektani ismeretet is magamra szedek. Ettől egyre kevésbé értem az egyik fontos igazságot: Jézusban egyszerre és elegyítetlenül volt jelen az emberi és isteni természet. Fogalmam sincs róla, hogy ez hogyan működhetett. Istenként tudta, hova temették Lázárt, emberként mégis megkérdezte. Aztán elszégyellem magam. Lehet, hogy nem lett volna szabad józan ésszel is átgondolni ezt a dolgot? Lehet, hogy nem volna szabad segédtudományokat tanulni, mert csak eltávolítanak az igazságtól? Elmegyek tehát újra bibliaórára. A tanítóm elmagyarázza. Újból megnyugszom. A biblia ezt írja. Higgy, ne kételkedj!
Aztán találkozom egy másik értelmes, jóravaló, felkészült teológussal, aki elmondja az ellenérveit. És persze újra elbizonytalaniodom. És arra gondolok: miért nem vagyunk következetesek a „sola scripturá”-ban? Miért nem mondjuk: tessék, olvasd, ez az igazság! Válaszolok is: mert az emberek 95%-ával együtt én sem tudok (Bibliával a kézben sem) sarkalatosnak tűnő kérdésekre válaszolni. Szerinted mit jelent pontosan: „Én és az Atya egy vagyunk”? Vagy „ez az én testem”? Vagy „megkeresztelkedett házanépével együtt”? Vagy mi a különbség pontosan a hüperdulia és a proszkünészisz között? Mégis amikor az igazsághoz való ragaszkodásról hallok, akkor görcsbe rándul a gyomrom, hogy Istenem, mi lesz ha odaát kiderül, hogy ebben is, abban is tévedtem.
Ekkor elkezdek beszélgetni az Úr Jézussal: Uram, nem tudtad volna ezt az egész cirkuszt egy-két egyértelmű mondattal elintézni? És mintha érteni vélném az Úr Jézus válaszát, amint tovább olvasom az előbbi részt:
„Ha nem Atyám tetteit viszem végbe, ne higgyetek nekem. 38De ha azokat viszem végbe, akkor ha nekem nem hisztek, higgyetek a tetteknek, hogy végre lássátok és értsétek: az Atya bennem van s én az Atyában vagyok.”
És akkor elkezdem ilyen szemmel nézni nemcsak Őt, hanem a benne hívőket is. És sokkal tisztábbá válik a kép, legalábbis az én szememben. Tisztán látom a lefejezett kopt testvéreimet, akik nem tagadták meg Krisztust, annak ellenére, hogy csecsemőket (is) keresztelnek, ráadásul háromszor merítik be a keresztvízbe, vannak szentjeik is, tehát állítólag tévtanítók… Nem sorolom tovább a példákat.
Szoktam mondani; azért nem félek egy új inkvizíciótól, mert engem a katolikus testvéreim fognak megvédeni. És ez messze nem azt jelenti, hogy feladtam volna az igazság keresése iránti eltökéltségemet.
Érdekes a gondolatmenet Ádám, azonban egy fontos szempontot szerintem érdemes lenne kifejteni: nem biztos hogy végül az államot kell eszköznek használni a vita lezárására.
Az akkori orthodoxia mentségére szolgáljon: ellnfeleik előbb nyúltak ehhez az eszközhöz. A donatista szakadás meg konkrétan polgárháborús helyzetet hozott létre fanatikus donatista osztagokkal. De ettől még az út nem lett mindenben jó, sőt, bár valószínűleg nem volt reális alternatíva.
Tehát
Sziasztok,
nekem a fenti beszélgetés inkább a mai liberális kereszténységgel folytatott vitát juttatja eszembe. A progresszívok azokat a keresztényeket, akik a Bibliát komolyan veszik és bizonyos egészen fundamentális, teremtés alapját képező alapigazságokat exkluzív módon mernek értelmezni, hajlamosak szeretetlenséggel vádolni, valamint azzal ostorozni, hogy lejáratják és ódivatúvá teszik a kereszténységet a kirekesztő hozzáállásukkal a világ előtt.
A mai korban a kereszténységen belül nem elsősorban teológiai viták a vízválasztók (persze az egyháztörténelem összes teológiai vitája mentén létrejött hasadások valójában még mind ott vannak, maximum bizonyos irányzatok marginalizálódtak), hanem alapvető erkölcsi kérdésekben nincs egyetértés. A korábbi korok szenvedélyes, de esetenként egészen színvonalas teológiai diszkussziói ma már csak a „műkedvelőket” érdeklik, ehelyett inkább arról van szó, hogy miért lenne baj az, ha az egyház nyíltan leszbikus nőket szentel lelkésszé, vagy összead meleg embereket. Ez a törésvonal ráadásul minden keresztény felekezeten átível, katolikusok, történelmi protestánsok, pünkösdiek egyaránt érintettek. 2000 év után oda jutottunk, hogy az a fő kérdés, hogy az egyház szűz legyen, vagy szodoma. A korábbi korok hitvitáinak bármely oldalon álló képviselői igencsak meglepődnének ezen. Talán már az út vége, a végső aposztázia előszobája?
Kedves Ádám,
Amikor két ember veszekszik, nézd mit mond a kivülálló is.
Raoul Vaneigem La résistance au christianisme. Les hérésies des origines au XVIIIe siècle, 1993 könyvét angolul olvastam. Itt azt olvastam, hogy a nikeai vita (325) tulajdonképpen az antiokhiai vita (267) folytatása. Ebben a vitában a hasonló szó lett elfogadva. Ezt azzal magyarázzák, hogy az azonos szót tévesen alkalmazták a vesztesek (szabbelisták), a nikeai zsinaton ankirai Marcellusz képviselte továbbra is a szó téves értelmezését, Athanász pedig a szó helyes értelmezését. Ami fontos látni ebben az, hogy a nikeai zsinat után Marcellusz háromságpártiaknak mutatja be az áriánusokat, nem pedig az atahanászusokat, mint várnánk:
„Most az Ariomániákusok eretnekségével, amely megrontotta az Isten Egyházát … Ezek három hiposztázist tanítanak, ahogy Valentinus, a heresziárka először a „Három természetben” című könyvben feltalálta. Mert ő volt az első, aki feltárta a három hiposztázist és az Atya, a Fiú és a Szent Szellem három személyét, és felfedezték, hogy Hermesből és Platónból vágta le ezt.” (Marcellus, in Logan 2000:95)
Miért nincs ez eképpen mondva, mint várnánk?
„Most az Athanászmániákusok eretnekségével, amely megrontotta az Isten Egyházát … Ezek három hiposztázist tanítanak, ahogy Valentinus, a heresziárka először a „Három természetben” című könyvben feltalálta. Mert ő volt az első, aki feltárta a három hiposztázist és az Atya, a Fiú és a Szent Szellem három személyét, és felfedezték, hogy Hermesből és Platónból vágta le ezt.”
Azért mert Marcellusz, szabbelistának látta Athanaász pártját. Persze, ez már nem ószabbelizmus volt, hanem újszabbelizmus. Régi eretnekség, ami már nem jött be, de újrafogalmazva, hogy elkelhessen. Hogy ki nyert az már politika. Ezért kellett egy félpogány császár, aki még az eritreai pogány jósda próféciáiban hitt.
Jelenések 12:9 elég rém, hogy a többségben szentül ne higyj.
Sok névleges kereszténnyel és a Jehova tanúival való beszélgetéseimre is emlékeztetett ez a párbeszéd. Megdöbbentő, hogy akik nem ismerik el Krisztus istenségét, mennyire nem látják, hogy mekkora különbség van Teremtő és teremtmény között, még akkor is ha csak egy betű különbözik megnevezésükben. Ha ezek az emberek nem látnák a különbséget az ember és egér között, akkor sem lenne ennyire megdöbbentő.
Milyen jó, hogy Isten gondoskodott egy Ambrusról, aki a szeretet nevében nem adta fel az igazságot, és aki ráadásul Ágoston megtérésére is hatással volt.
Köszönjük Ádám ezt a párbeszédet, nagyon tanulságos, és aktuális.
Levente
Steve,
nekem a fenti beszélgetés inkább a mai liberális kereszténységgel folytatott vitát juttatja eszembe. A progresszívok azokat a keresztényeket, akik a Bibliát komolyan veszik és bizonyos egészen fundamentális, teremtés alapját képező alapigazságokat exkluzív módon mernek értelmezni, hajlamosak szeretetlenséggel vádolni, valamint azzal ostorozni, hogy lejáratják és ódivatúvá teszik a kereszténységet a kirekesztő hozzáállásukkal a világ előtt.
BINGÓ!
János,
nem Marcellus (vagy Markellosz) látta szabellistának Athanasziosz pártját, hanem ő maga volt szabellista (modalista), ezért éppen őt tartották (jogosan) szabellistának (modalistának) Athanaszioszék. Ankürai Baszileiosz Markellosz szabellizmusa (modalizmusa) miatt használta a homousziosz-nál gyengébb homoiusziosz formulát, mert félt attól, hogy a homousziosz-ba Markellosz modalizmusa is belefér.
Levente,
igen, a valódi különbség a teremtés és a Teremtő között van, és a teológiai szavak éppen azt a célt szolgálták a vitákban, hogy ezt a meglévő különbséget felszínre hozzák, néven nevezzék.
„nem biztos, hogy a hitvalló kereszténységnek jelenleg van egészséges immunrendszere”
Kedves Àdám
Tudom hogy kiragadtam a szövegkörnyezetböl ezt az idézetet, de sztem ez a feltételezésed/megállapításod nagyon fején találta a szöget.
A dolgok megértéséhez a kulcs ma is(csakúgy mint a IV. században) az egészséges szellemi immunrendszer. A kereszténységünk valódi súlyát igazán a ´mennyei mérlegen´ az immunrendszerünk állapota mutatja meg.
Ezért is nagyon fontos lenne ennek a kérdéskörnek az alapos megvizsgálása.
Egyrészt tisztában lenni azzal, hogy ez a keresztény szervrendszerünk a történelem folyamán mikor milyen szinten biztosított immunitást az idegen anyagokkal szemben, másrészt fontos lenne tudni, hogy a szellemi embrionális korunkban mennyi a velünk született védettségünk aránya a késöbb természetes vagy mesterséges úton megszerezhetö immunitáshoz képest. Ezek ismerete mind-mind elösegíthetné a megfelelö immunválaszadást a jelenlegi kor kihivásaira.
Mint a divinity honlap ´szellemi biológusa´ körüljárhatnád a szellemi immunrendszer kérdését egy posztban…sztem lenne rá igény…
A blogod több éves´fogyasztójaként´, köszönöm az eddigi irásaidból magamhoz vett immunerösítö táplálékokat, ugyanakkor nagy várakozással vagyok a további csemegékkel kapcsolatban, amelyek nagyban hozzájárulnak az egészséges szellemi immunrendszer karbantartásához, az immunrendszeri betegségek kiküszöböléséhez.
Köszönettel:
K´é´K
Steve: „A progresszívok azokat a keresztényeket, akik a Bibliát komolyan veszik és bizonyos egészen fundamentális, teremtés alapját képező alapigazságokat exkluzív módon mernek értelmezni, hajlamosak szeretetlenséggel vádolni, valamint azzal ostorozni, hogy lejáratják és ódivatúvá teszik a kereszténységet a kirekesztő hozzáállásukkal a világ előtt.”
Ádám: „BINGÓ”
Albu Levente: „Sok névleges kereszténnyel, és a Jehova tanúival … megdöbbentő, hogy akik nem ismerik el Krisztus istenségét … Ha ezek az emberek nem látnák a különbséget az ember és egér között, akkor sem lenne ennyire megdöbbentő.”
Nem tudom, hova soroljam magamat. Ami biztos: nem vagyok Jehova tanúja. Nem vagyok progresszív, bizonyos kérdésekben kifejezetten fundamentalistának tartom magam. Elismerem Krisztus istenségét. Komolyan veszem a Bibliát.
Gyerekkoromban mindezek evidenciák voltak. Aztán, mint minden serdülő, elkezdtem megkérdőjelezni az evidenciákat. Hála Istennek visszataláltam gyerekkorom bizonyosságaihoz. De már nem tartom azokat evidenciáknak. A bizonyossághoz vezető út hosszú volt és fárasztó. Mint a hegymászás. És vannak kérdéseim, amelyekben még mindig nem jutottam fel a hegytetőre.
Azt is látom, hogy mások elakadtak mászás közben. Aztán visszafordultak, vagy egy másik hegyen kötöttek ki, és most azt állítják, hogy nekik van igazuk. Szerintem nincs, és ha kell ezt ezerszer elismételem. De azt is elismerem, hogy ahol ők elakadtak, ott egy pillanatra én is. Az elakadás pedig több esetben a biblia szövegéhez volt köthető. Ezért nem tudok haragudni rájuk.
És igenis szeretetlenséggel vádolom azokat, akik a tévedést hazugságnak, hamisságnak állítják be, csak azért, mert a tévedővel, ha szeretnék, lenne még dolguk. De hiányzik hozzá kommunikációs eszközük. Ebben erősödni, fejlődni viszont szintén fárasztó. Mennyivel könnyebb etikai síkra terelni a vitát, és ott lerohanni a másikat: „Nem veszi komolyan a Bibliát.” „Nem tud (nem akar?) különbséget tenni ember és egér között.” Nahát, milyen megdöbbentő! Lehet szörnyülködni, és magunkra zárni az ajtót, és imaéjszakákat tartani.
Szóval azt akarom mondani, hogy a hitem, az elveim alapján ott a helyem Ambrus püspök bazilikájában. De azt hiszem, míg a többiek buzgón imádkoznak az IGAZSÁG győzelméért, én csendben kisurranok az ajtón, mert különben megfulladok. Ne haragudj, Levente, ez elsősorban neked szól.
Omnium Minister,
nem oldhatja valamelyest a dilemmádat az, ha a Szentírással összhangban megkülönböztetjük a hívőkön belül a tanítókat és az ő felelősségüket?
Valamelyest igen. De nem teljesen. Ha az egyik orvos azt mondja, hogy műtétre van szükségem, a másik pedig azt, hogy a bajom gyógyszerekkel is kezelhető, akkor a döntést nekem kell meghozni. Pedig hármunk közül én értek hozzá a legkevésbé. Dönteni pedig nem az objektív igazság, hanem a tekintély alapján fogok.
Egyébként – csak hogy egyértelmű legyek – én hivatalosan felhatalmazott tanítója vagyok a saját közösségemnek. Viszont mint tanító is azt tartom tisztességesnek, ha nem csak a saját hegymászásom végeredményét közlöm a diákokkal, hogy milyen szép a kilátás idefent, hanem együtt mászom meg velük a hegyet.
Mindenkinek el kell jutnia saját megggyőződésre (pl. Kol 2,1-7), és ez valóban időnként fájdalmas és küzdelmes folyamat, néha el is akad vagy meg is hiúsul. A tanítónak azonban nagy a felelőssége, amikor másokat tanít (Jak 3,1), Pál szerint csak olyan legyen tanító az egyházban, aki ragaszkodik az igaz beszédhez és az egészséges tanítással meg tudja győzni azokat, akik az igaz tanításnak ellene mondanak (Tit 1,9). A tanítás terén tehát alapvető igazságokban tiszta és világos beszédre van szükség, és ha valaki úgy érzi, erre nem képes, becsületesebb és helyesebb, ha nem tanít másokat.
Az a helyzet, Ádám, hogy egyszer én is eljutottam arra, hogy nem vagyok alkalmas mások tanítására. Fiatal lelkész voltam, és akkor volt felfutóban a Hitgyüli. A fiataljaink egy része elkezdett szombatonként feljárni Pestre. Aztán hazajöttek, és vasárnap bizonyságtétel címszó alatt elkezdték megmagyarázni, hogy Károli Gáspártól kezdve velem bezárólag elferdítjük az igazságot, amikor Szentlélekről és nem Szentszellemről beszélünk. A fő szószólójuk úgy kiabált velem, hogy a nyála az arcomba fröcsögött, és pont azokat a kliséket hallottam tőle ami most is vissza-visszaköszön: Az igazi szeretet az, hogy ragaszkodunk az igazsághoz. És tulajdonképpen ő szeretetből forgatja fel a gyülekezetet. Én is mondtam a magamét. Csendesen, türelemmel de határozottan. Nem értem el semmit. Nem voltam többé tekintély a szemében. Németh Sándor lett. Ő persze azt hitte, hogy a Biblia. Ő egyre bátrabb lett, egyre inkább tanítónak érezte magát. Én pedig feladtam. Legalábbis abban a gyülekezetben. A lelki vezetőimtől nem kaptam egyértelmű támogatást. Akkoriban az egyházvezető testvérek között is viták voltak…
Ez a fickó jelenleg Írországban él. Itthagyta a feleségét három kisgyerekkel, és elfelejtett visszajönni. El tudom képzelni, hogy most is meg van róla győződve, hogy ha otthon marad, akkor állandóan kompromisszumot kellene kötnie az igazsággal. Mert a felesége is csak folyton a szeretetről beszélne, és azt mondaná; tojok bele, hogy lélek vagy szellem, amíg nem veszed észre, hogy hulla fáradt vagyok, és segítened kellene.
Én most jelenleg újra tanítok. Hithűen, nem becsapva azt a közösséget, amelyhez tartozom. Hogy miért? Mert úgy érzem, van mondanivalóm. Ha annak van ideje, tisztán és világosan a Szentlélekről, az üdvösségről, Szűz Máriáról. Azonban talán még ennél is fontosabb feladatomnak látom az igazság iránt rajongó tanítók figyelmét felhívni arra, hogy törekedjenek a TELJES igazságra. Ne elégedjenek meg a manapság főiskolának nevezett teológiai vagy inkább hitbuzgalmi tanfolyamok gyorskajáival. És ha elkezdenek másokat tanítani Jézus istenségéről, akkor ne csak Tamást idézzék, hanem magát az Úr Jézust is. És mondják el azt is, hogy ha normatív igazságként egyértelműen írásba foglaljuk, hogy az ember Jézus egyszersmind Isten, mégpedig nem csupán görögül, hanem héberül is, akkor onnan csak egy kis logikai lépés, hogy aki megszülte azt, aki Isten, az Isten anyja. Aki pedig ezt tartja róla, arról merjük kimondani, hogy nem ellenség, hanem egyszerűen csak túlvitte ugyanaz a lendület.
Téged pedig arra kérlek, Ádám, tekints rám úgy, mintha egy barátkozó lennék, aki most kezd járogatni a gyülekezetedbe. Akkor talán számodra is lehet némi haszna ennek a diskurzusnak.
Kedves Omnium Minister,
régóta akartam már mondani, hogy tetszik a neved, mert Whitefieldre emlékeztet, akitől ezt először hallottam, és az ő alázata engem régóta lebilincsel. Amit az Isten és mások előtti alázatról írsz, azt én is fontosnak tartom és próbálom tanulni. Lelkipásztorként én sem úsztam meg, hogy az igazság bajnokaival nemtelen küzdelmekbe bonyolódjak, és azt hiszem, én is voltam már életem során a rossz oldalon.
Az általam felvetett kérdésben viszont fontos most, hogy tisztázzuk, melyik síkon beszéljük meg a témát. Egyáltalán nincs bajom azzal, hogy hívőkként vagy hitetlenekként megbirkózzunk az igazsággal, magam is folyamatosan ezt teszem. Ezen a blogon is. A te tanítói szerepedet nem akartam megkérdőjelezni, hiszen nem is ismerlek (azt hiszem). Általánosságban tartom fontosnak, hogy aki a keresztény egyházban (bármely felekezetben) tanítói szerepet vesz magára, az tudjon különbséget tenni igaz és hamis között, mert ez az apostoli feltétele ennek a szolgálatnak. Ez a szolgálat pedig néha nehéz, de őszinte lépéseket is szükségessé tesz.
Omnium Minister,
A szavaid jó emlékeztetők voltak nekem, hogy szeressem azokat, akik nem értenek egyet velem vagy „nem jutottak fel a hegyre”. De amit írtam nem azokról írtam, akik általában véve (még) nem értenek egyet velünk Krisztus istenségét illetően, hanem azokról, akik nem értenek egyet ÉS azt mondják, hogy nincs olyan nagy különbség „homousziosz” (Istennel egylényegű) és „homoiusziosz” (Istennel hasonló lényegű) között, ezzel azt mondva, hogy nincs különbség Teremtő és teremtmény között. Én ezzel úgy gondolom nem etikai síkra terelem a vitát, hanem logikai síkra, nem azt mondom, hogy az illető nem veszi komolyan a Bibliát, hanem azt, hogy nem logikus, amit állít. Nem az zavar, hogy nem ért egyet azzal, hogy Krisztus egylényegű az Atyával, hanem az, hogy azt mondja, hogy mindegy milyen Krisztusban hiszünk – Teremtő vagy teremtmény, mindegy. Persze, akkor sem kell felháborodni, vagy valakit elítélni mert ilyen nagy logikai hibát fedezünk fel gondolkodásában… csak megdöbbentő. Ezt akartam kifejezni… Nem akarok „fullasztó” légkört teremteni, köszi, hogy emlékeztettél erre.
Levente
Szia Omnium Minister:
„(…)akkor volt felfutóban a Hitgyüli. A fiataljaink egy része elkezdett szombatonként feljárni Pestre. Aztán hazajöttek, és vasárnap bizonyságtétel címszó alatt elkezdték megmagyarázni, hogy Károli Gáspártól kezdve velem bezárólag elferdítjük az igazságot, amikor Szentlélekről és nem Szentszellemről beszélünk. A fő szószólójuk úgy kiabált velem, hogy a nyála az arcomba fröcsögött(…)”
Erre csak röviden szeretnék reagálni, bár tudom, hogy offtopic.
Egy hites nem hiszem, hogy különösebb jelentőséget tulajdonítana ennek a kérdésnek, hiszen a „Szentlélek” kifejezést a hitesek rendszeresen használják. A vita inkább az ember háromosztatú (szellem-lélek-test) vs. kétosztatú (lélek-test) felépítése körül szokott folyni. Én a kétosztatú szemléletet nem tartanám az „igazság elferdítésének”, hiszen ez egy kereszténységen belül zajló vita, nem érinti az üdvösséget, és a kérdés amúgy is árnyaltabb, mint ahogy azt a neofita keresztények meg szokták érteni. A hitesek, hasonlóan a legtöbb pünkösdi/karizmatikus közösségekhez a háromosztatú nézetet vallják. Magyar karizmatikus körökben, mivel a Károli fordításban nincs különbségtétel a lélek és szellem kifejezések között, és a történelmi protestáns testvéreink pedig tradicionális módon ragaszkodnak a lélek kifejezéshez, egyfajta identitásképző tényezővé is vált a „szellemezés” (sok karizmatikus hívő pl. a Biblia hangos olvasása közben automatikusan kicseréli a lélek szót szellemre, vicces módon még olyan helyeken is, ahol az eredetiben valójában tényleg lélek van…). Angol nyelvterületen ilyen látványos identitásképző ereje ennek az ügynek nincs (annak ellenére, hogy az angolszász világban is tudtommal a többség hivatalosan a kétosztatú emberkép mellett teszi le a voksát), hiszen ott a „spirit” és „soul” kifejezéseket a bibliafordítások tradicionálisan megkülönböztetik.
A fröcsögő kiabálás valóban sajnálatos – biztosan nem kelt jó benyomást egy fröcsögő nyállal kiabáló ember, és ha egy közösség nevében lép fel, akkor az általa képviselt közösséget is rossz színben tünteti fel. Ez azonban egy személyes körülmény, kiabáló emberek minden közösségben előfordulnak. A „teológiai kérdések miatt fröcsögve kiabáló karizmatikus” viselkedésforma kifejezetten jellemző tradicionális keresztény közösségből jövő, frissen karizmatikussá váló hívőkre az első időszakban, de ez inkább lélektani okokra vezethető vissza: az ember általában hajlamos valami ellenében (is) meghatározni az identitását, és a reálisnál is negatívabb színben látni korábbi közösségét/helyzetét – ez a mentalitás igaz egy exkatolikusra éppúgy igaz, mint egy exhitesre (pl. a Hit Gyülekezete legkitartóbb szidalmazói azokból kerülnek ki, akik korábban maguk is hitesek voltak).
Köszönöm mindhármatoknak a szívből jövő választ. Levente, most egészen mást gondolok rólad, mint az előbb, úgyhogy ne haragudj! Steve, teljesen igazad van, a szavaim mögötti indulat nem a Hit Gyülekezetének általában szólt, és főleg nem neked. Sőt elárulom, hogy az elhagyott asszonyka maga is „hites” volt. És, hála Istennek, mindezek után sem fordított hátat a Jóistennek.
Kedves Ádám!
Csak egy kérdésem van; ezt nem értem:
„[…]az igazság elválaszt. Ezért érdekel engem inkább a valóság.”
Nem értem, hogy mit értenek az „igazság” és a „valóság” alatt a beszélők – mert az én fejemben a kettő kb. ugyan az. ((egy pillanatra bevillant Csé Lajos (álnéven C.S. Lewis) A Zarándok Visszaútjának jelenete az átlátszó testű emberekkel… de mégsem tudom értelmezni, hogy mi itt az igazság és mi a valóság…))
Szóval köszönöm előre is.
Kedves tothaa,
Accomodatus valószínűleg arra gondolt, hogy a valóság akkor is létezik, ha nem tudjuk, hogy amit igazságnak tartunk, az képes-e megfelelően jelölni azt. Az igazságot Arisztotelész a valósággal való megfelelésként írta le, ez az ún. korrespondencia-elv. Accomodatus azt kérdőjelezi meg, hogy meg tudjuk-e állapítani ezt az egyezést (korrespondenciát) egy állítás és a valódi tényállás között, különösen, ha a mennyeiekről van szó.