Az egyedülálló keresztények fontos üzenetet közvetítenek a világ felé, amikor hitben és önmegtartóztatásban élnek, mert az egész életük példájává válik annak az evangéliumi igazságnak, hogy „nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük” (Zsid 13,14). Egyedülálló kereszténynek lenni ugyanakkor a hit folyamatos próbája. Nehéz egyedülállónak lenni egy olyan korban, amikor minden a szexualitásról szól, és egy egész kultúra harsogja, hogy a vágyaink elfojtása megbetegít bennünket. Nehéz egyedülállónak lenni, amikor az egyházban kiemelt értékként védik a házasságot és a családot, ezért aki nem házasságban él, könnyen másodrendű tagnak érezheti magát. Nehéz az egyedülálló kereszténynek, amikor azt látja, hogy a családosokat támogató háló veszi körül, ő viszont az élete legfontosabb pillanataiban magára van utalva. Nehéz egy ilyen közegben elhinnie, hogy nem rontotta el az életét, vagy ha mégis, Isten szuverén akarata így is megvalósulhat vele. Nehéz elhinnie, hogy azt, ami esetleg tényleg elromlott, Isten dicsőséges módon képes a javára fordítani, sőt, mások számára is mérhetetlen áldássá tenni. Pedig ez az Isten ígérete, és ha Isten ígérete igaz, a hitben való hajótörés a legnagyobb veszteség, ami az egyedülállót érheti. Vagy bárkit.

Jézus követése hit általi élet. Hit által nyerjük el az ígéreteket, hit nélkül viszont nem lehetünk kedvesek Istennek (Zsid 11,6). Hívőnek lenni azt jelenti, hogy rábízzuk magunkat Isten ígéreteire és azok szerint járunk. Hiszünk a láthatatlanban és a döntéseinket annak fényében hozzuk. Akkor is bízunk Isten ígéretében, amikor semmi nem látszik még annak megvalósulásából, és akkor is, ha az ígéretekben való élet nagyon nehézzé válik. Akkor is bízunk Isten ígéreteiben, amikor mindenki kinevet bennünket a hitünkért. A mostani túlszexualizált korban egyedülálló kereszténynek lenni különleges kihívást jelent a hit útján. De hit nélkül nem lehetünk kedvesek Isten előtt, és nem nyerhetjük el az ígéreteket. A hívők atyjáról, Ábrahámról, olvassuk: „Reménység ellenére is reménykedve hitte, hogy sok nép atyjává lesz, ahogyan megmondatott: ’Ennyi lesz a te magod!’ Mert hitében nem gyengült meg, amikor arra gondolt, hogy százesztendős lévén, elhalt már saját teste, és Sára méhe is elhalt. Isten ígéretét sem vonta kétségbe hitetlenül, sőt megerősödött a hitben dicsőséget adva Istennek, és teljesen bizonyos volt afelől, hogy amit Isten ígér, azt meg is tudja tenni.” (Róm 4,18-21) Isten pedig a barátjának nevezte őt.

Egyedülálló keresztények számára a legfontosabb kérdés az, hogy bíznak-e Istenben, amikor saját élethelyzetükre gondolnak, és kitartanak-e abban, amit Isten kér tőlük. Bíznak-e Istenben, ha nem találnak párt maguknak? Bíznak-e Istenben, amikor biológiai órájuk egyre hangosabb ketyegését hallják, és elfogja őket a kapuzárás előtti pánik? Bíznak-e Istenben, amikor túl vannak azon a ponton, hogy saját gyermekük legyen, és talán azon a ponton is, hogy társuk legyen? Bíznak-e Istenben, amikor nem kérik meg a kezüket, amikor kosarat kapnak, vagy amikor homoszexuális vágyaikkal szembesülnek, és esetleg minden próbálkozásuk ellenére ezek a vágyak nem változnak meg? Bíznak-e az őket körülvevő hangorkánban is Isten szavában, hogy jobb önmegtartóztatásban és szentségben élni, mint a szenvedélyeiknek utat engedni, és hogy nem csak az itt és most van, hanem az eljövendő is? Elhiszik-e, hogy Isten tökéletes akarata valósul meg velük, ha az ő tetszését keresik és az engedelmesség útján járnak? Kitartanak-e a hitben, mint Ábrahám, vagy hajótörést szenvednek, mint Himenaiosz és Alexandrosz (1Tim 1,19-20), meg oly sokan azok közül, akiket mi is ismerünk?

Ézsaiás szerint Isten nagy dolgokat cselekszik azokkal, akik várnak rá (Ézs 64,1-4). Olyan dolgokat, amelyeket szem nem látott, fül nem hallott, és emberi szív meg sem sejtett. Corrie ten Boom, akinek a családját a nácik kiirtották, mert zsidókat bújtattak, és aki maga is megjárta a haláltáborok poklát, soha nem ment férjhez. Első szerelme mást vett feleségül, és a házassági reményei az évek alatt szépen elhervadtak. Nyolcvan éves korában egy interjúban sugárzó arccal mondta mégis: „Boldog életem volt!” Nem azt értette ez alatt, hogy minden napja örömmel volt tele, hogy nem voltak keserű, reményvesztett pillanatai, hogy ne ismerte volna a csüggedést és a depressziót. Hanem azt, hogy visszatekintve látja, mennyire megváltoztatott mindent a reménység, mennyire más emberré tették őt Isten örökkévaló ígéretei, mennyire áldott szolgálatot eredményezett mindaz, amit hittel tudott elfogadni Istentől, és milyen csodálatos jövő áll előtte, amikor bemehet végre a mennyei Atya örömébe, aki mindvégig hordozta őt.

Jézus tudott arról, hogy követőinek egy része nem házasságban fog élni (Mt 19,10-12). Ezt Jézus nem tragédiának látta, hanem lehetőségnek. A házasság jó dolog (bár a házasok tudják, hogy az is egy hitpróba, csak másmilyen). Időnként azonban még jobb az Isten országáért egyedül maradni. Isten nagy dolgokat cselekszik azzal, aki vár rá. Nagy erőkkel dolgozik azért, aki benne reménykedik. Nagy dolgokat készít annak, aki nem rendül meg a hitében, nem keseredik meg az élethelyzetében, hanem dicsőséget ad neki. Az egyedülálló keresztények nem másodrangú tagjai az egyháznak, éppen ellenkezőleg, nagyon fontos küldetésük van, amelynek a betöltéséhez arra van szükség, hogy függetlenek legyenek. Ez is Isten terve. Ezt a küldetést akkor értik meg, és akkor valósítják meg, ha Isten ígéreteire néznek és dicsőséget adnak Istennek. Ha a bizalmukat nem veszítik el. A hit próbája ez, de a kiállt próbát az Istennel való kapcsolatban nagyszerű dolgok követik.

Végezetül hadd idézzem Péter apostol szavait: „Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen áll arra, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben. Ezen örvendeztek, noha most, mivel így kellett lennie, egy kissé megszomorodtatok különféle kísértések között, hogy a ti megpróbált hitetek, amely sokkal értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltónak bizonyuljon a dicséretre, a dicsőségre és a tisztességre. Őt szeretitek, pedig nem láttátok, őbenne hisztek, bár most sem látjátok, és kimondhatatlan, dicsőült örömmel örvendeztek, mert elértétek hitetek célját, lelketek üdvösségét.” (1Pt 1,6-9) Legyen ez igaz minden egyedülállóra, akit Isten abban a méltóságban részesített, hogy így dicsőítse meg magát általa!

***

Kapcsolódó cikk:

Mit üzen az egyedülállóság?

31 hozzászólás a “Az egyedülálló keresztények hitpróbája” bejegyzéshez

  • Feherdelfin says:

    Kedves Ádám, jó hogy ezt leírtad, köszönöm, annál is inkább, mert nagyon-nagyon sok, egyre több a gyülekezetekben az egyedülálló, bármilyen okbból is van ez így. .

    Annyit még hozzátennék, hogy az egyedülálló élethelyzetben szerintem sok esetben nem az a legnehezebb, hogy a túlszexualizált világban a test igéyneinek beteljesületlensége válik kínzó hiánnyá. Sokkal kínzóbb hiány a lelki-szellemi meghittség, initmitás, az “ismerik egymást” hiánya, az életközösség hiánya. Közösségen azt értem, hogy együtt megélni dolgokat,a lehetőséget, hogy ez ember megoszthassa az ajándékaimat másokkal.
    Sokszor annyi is elég lenne, ha a gyülkezet többi tagja nem szánakozással, sajnálattal, deviánsként tekintene az egyedülállóra. Ha nem hangzanának el menetrendszerűen azok a mondatok, hogy “Ja, te ezt nem értheted”, Ja, te ezt nem is ismerheted!” Sőt, néha az is elég lenne, ha a maguk családos boldogságát kevésbé hivalkodóan, kicsit több tapintattal élnék meg azok, akiknek ez az ajándék megadatott.

    Nem, ez itt nem egy csalódott magányos “vádbeszéde” a “boldog családosok” ellen- csak azt látom, hogy a kölcsönös szeretet és a valóban gyakorolt figyelmesség sok sebtől és sérüléstől óvhatna meg az egyik oldalon, míg az egyedülállók bekapcsolása a “társasok” életébe pl. lehetne segítség is pl. azoknak a fiatal családoknak, ahol hiányoznak a nagyszülők…

    Azt hiszem, a megoldás az lenne, ha mindkét oldal valóban krisztusi módon tekintene a másik félre, azzal a szeretettel, amely képes magát a másik helyzetébe belegondolni, s a másikat úgy szemlélni, hogy látom a szükségeit és keresem a javát. De ezzel azt hiszem, nem mondtam újat, s nem csak az egyedülállók és társasok egymáshoz való viszonyának, de minden kapcsolatnak ez az alfája és ómegája.

  • Szabados Ádám says:

    Kedves Feherdelfin, köszönöm, hogy ezt leírtad, teljesen egyetértek.

  • Nászta Katalin says:

    Köszönöm, Ádám. Nagyon fontos dologról írtál.

  • kéfás says:

    Feherdelfin…. milyen érdekes a “sors”, mert én pont a napokban hallgattam egy lelkészt, aki azt taglalta, hogy az ember, miként találhat társat és felosztotta az életszakaszt 5 fázisra, amikor az embert még nem érdekli, és amikor már érdekli a pártalálás…. és nem fogom levezetni az egészet mert másfél óra volt, de a lényeg, hogy mikor elkezdődik az a szakasz, időszak, mikor valaki elkezdi érezni a hiányát egy társnak, azoknál a személyeknél, akik törött, csonka, sérült családból jöttek (pl. válás, több válás akár, bántalmazás, egyedülálló szülő nevelte stb.) hatványozottan ki vannak éhezve a szeretetre, az intimitásra, a közösségi élményre, ahogy azt te is mondtad… és azt hiszem, itt jön be a gyülekezetek igen fontos szerepe az egészbe: hogy képesek-e – akár olyan gyülekezetek is, ahol a családosok létszáma a domináns – nem csak a gyülekezeti életbe bevonni az egyedülállókat (legyenek akár fiatalok… 20-as éveik végén elején… vagy akár “kicsit” öregebbek 30-as 40-es éveikben élve) de a SAJÁT életükbe is. Képesek-e szeretettel, őszinteséggel, őszinte érdeklődéssel időről időre meghívni ezeket az embereket, bevonni az életükbe, akár családi programjaikba, vagy “csak” szolgálatokat ajánlanak fel nekik a gyülekezet különböző területein…? S Ádám…azt írod, hogy “mikor azt látja, hogy a családosokat támogató háló veszi körül, ő viszont az élete legfontosabb pillanataiban magára van utalva.” Szerintem nem kell(ene) ennek feltétlen így lennie, hisz erre (is) ott van/kellene, hogy legyen a gyülekezet… hogy ezt a fájdalmat orvosolja, de legalábbis enyhítse. Erről is nem egy előadás szól(t), hogy a gyülekezet egy család kell(ene) hogy legyen, és hogy úgy kell(ene), hogy működjön, hisz Isten családja az. Azt gondolom, hogy a mostani időszak, amikor is annyi egyedülálló van keresztény közegekben is, nem csak egyedülállóknak szól, nem csak nekik egy kihívás “Istentől”, de a gyülekezetek felé is egy kihívás, számukra is egy “feladat” Istentől, hogy ezt ők is hogy “oldják meg”, hogy kezelik. Nem csak az egyedülállóknak van “sok olyan dolga”, amit fel tud ajánlani (Istennek, embernek, családosoknak akár), de családosoknak is (egyedülállók felé). Kérdés, hogy ők ezt tudják-e, és akarják-e adni… akár csak az idejükkel. Akár “csak” a családi életükkel. Ahogy Tamás, ez a lelkész is mondta, fiatalok már csak azért is kezdenek el sokszor szexuális életet élni életük szinte abnormálisan korai időszakában, mert a saját családjukban nem kapták meg a számukra szükséges szeretetet, intimitást, törődést, odafigyelést, stb. Vajon a gyülekezetekben lévő családok képesek ezt észrevenni náluk..? “Pótolni”, megadni, betölteni?

    Feherdelfin, nagyon tetszett a hozzászólásod, mert én is úgy látom, hogy ez nem csak “egyoldalú” kihívás, hanem kétoldalú. Fontos, hogy ne csak az egyedülállók szerepét, “felelősségét”, hitét hangsúlyozzuk, de a családokét is, mert igen… Bár nekik is sok dolog van – a sok öröm mellett – az életükben, de igen… ha hitből élünk, akkor még ezen sok örömök-terhek mellett is ki lehet nyúlni egyedülállókért, megismerni őket jobban, bevonni a családi életbe, feltölteni érzelemmel, szeretettel, odafigyeléssel, energiával, Isten Igéjével bátorítva akár újra és újra és újra (különösen a törött családokból jötteket), akkor szinte biztos vagyok benne, hogy az egyén ha teljesen nem is fogja “elfelejteni”, hogy “egyedül van”, de sokkal inkább képes lesz arra koncentrálni, hogy ki is ő valójában, milyen ajándékai vannak, hogy tudna értékes és hasznos életet élni akár kis, akár tágabb környezetben, és kevésbé érezné azt, hogy “kisiklott az élete”, mert “már van hova tartoznia”, van kihez odamennie és valakiben bíznia. S miközben ezeket a sorokat írtam, eszembe jutott az alábbi ige: “Testvéreim, mit használ, ha valaki azt mondja, hogy van hite, de cselekedetei nincsenek? Vajon üdvözítheti-e őt az ilyen hit? Ha egy férfi- vagy nőtestvérünknek nincs ruhája, és nincs meg a mindennapi kenyere, valaki pedig ezt mondja nekik közületek: ‘Menjetek el békességgel, melegedjetek meg, és lakjatok jól’, de nem adjátok meg nekik amire a testnek szüksége van, mit használ az? Ugyanígy a hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában.” (Jakab 2:14-17) És igen… tudom, hogy itt elsősorban testi éhségről, ruháztatásról van szó, de szerintem lelki értelemben is vehetjük ezt.

    És ha már az empátiával “zártad”, hadd zárjam én is azzal… de nem a saját szavaimmal, hanem Pálhegyi Feri bácsi megfogalmazásával, amelyet az egyik könyvében olvastam: Az “empátia” szó jelentése: beleérzés. De a “fogalom” sokkal többet jelent érzelmi rezonanciánál. Azt jelenti: Megértem a másik embert azáltal, hogy a helyzetébe illeszkedem. Eszerint az empátia aktív értelmi tevékenység is. Az empátia minden emberi kapcsolat fennmaradásának és elmélyülésének fontos előfeltétele. Nélküle elképzelhetetlen tartós barátság, harmonikus házasság, kiegyensúlyozott szülő-gyermek kapcsolat, gyümölcsöző tanár-diák viszony, vagy akár munkatársi együttműködés. A felsorolt emberi kapcsolatok esetében egymás kölcsönös megértésére van szükség.A másik ember megértése – vagyis empátia – nélkül elképzelhetetlen a konfliktusok megoldása, társunk valódi szükségleteinek felderítése, kommunikációs mintáinak (így szeretetnyelvének) megismerése, sőt az is, hogy a másik ember minket megértsen. (….) Miért van szükségünk empátiára? Hogy valóban megismerjük egymást. Nélküle nem vagyunk képesek megoldani a konfliktusainkat. Általa jöhet létre szilárd és tartós egység a kapcsolatunkban.” – Pálhegyi Ferenc: Házunk népe

  • endi says:

    engem az érdekelne hogy ki miért magányos? miért magányos egy keresztény?

  • Kéfás says:

    Endi…. itt nem elsősorban arról szól a fáma – megérzésem szerint – hogy vannak “magányos keresztények” és “nem magányos keresztények”… (hisz házasságban, családban is lehet valaki magányos). A téma itt az egyedülállóság és házasság.

    Szintén egy keresztény tanítótól olvastam, hogy a társ utáni vágy nem a bűneset után “merült fel” az emberben, hanem még előtte. Vagyis ez “alapjáraton” benne volt az emberben. Isten kapcsolatra, közösségre teremtett minket. Ahogy Ő is közösségben volt/van a Szentháromságon belül Krisztussal és a Szentlélekkel. Ha valaki magányos (keresztény) az tényleg felvet több kérdést, de itt most – szerintem – nem ez a kérdés, téma.

    Hálás vagyok, h úgy Magyarországon, mint külföldön volt lehetőségem látni és megtapasztalni is azt, hogy családok igenis “megengedték” hogy mások bele láthassanak az életükbe. Hogy részeseivé tették a családi életüknek az egyedülállókat és hogy igenis felkarolták őket, pedig nekik is – családi és egyéni szintwn – volt nem is kevés “problémájuk”, nehézségük. De az is igaz, hogy sokszor láttam az ellenkezőjét is: amikor a családok “épp caak” anbyit terhet akartak és vállaltak fel, amennyi a saját családjukkal kapcsolatos volt és nem többet. Azt gondolom, hogy ez egy iszonyatosan fájdalmas dolog, főleg ha azt is hoztávesszük, hogy ezen családok közül sokan nem hogy évek, de évtizedek óta kereszténynek vallották magukat. És mégis. Saját dolgaikon túl, saját “határaikon, konfortzónáikon”erejükön” túl sohasem jutottak. Pedig pont itt kezdödne/kezdődik a hit. Az Isten szeretetének, erejének, áldásainak a határa, útja, megnyilatkozása. És újra: főleg olyanokkal szemben, akik nem keresztény családból jöttek. Akik megtört, sebzett, deviáns családból jöttek. Akik még csak tanulják, hogy mi az igazi szeretet, milyen az “igazi család”, milyen az, amikor valaki tényleg időt szakít rá, tényleg és őszintén érdeklődik felőle, iránta, a gondolatai, az érzései felől, az élete eseményei felől. Aki segit – már csak ezáltal is – levenni egy halom terhet a vállairól, szívéről és “kicsit/nagyon” levegőhöz jutnia, mert “otthon”, a saját “családjában” ezt soha nem tudta megtapasztalni, átélni.(Galata 6:2) Sokat adhat,”taníthat” egy ilyen keresztény család egy egyedülállónak, főleg, ha nemrég lett az illető keresztény. De ehgez a családosoknak is lépni(e) kell(ene). Ehhez a családosoknak is meg kelk(ene) mutatnia a gyengeségeiket, küzdelmeiket, próbáikat és engedni, h az egyedülálló betekinthessen -folyamatosan – az életükbe. Van aki ezt engedi, hagyja és ez által is sokat ad és segít az egyedülállónak… főleg abban, hogy lássa: igenis az is egyfajta “csatamező” olykor és hogy az sem mindig egy rózsaszín álom világ. De igen. Vannak olyan családok is, akik akár “kényelmességből”, akár más okokból, de erre nem hajlandóak. Pedig itt jöhetne létre az empátia mindkét részből és ily módon is a kölcsönös gyakorlati segítés. S azt gondolom, hogy ily módon is a családosok abban is segítséget tudnának adni az egyedülállóknak, hogy felmérjék” meg tudják – és meg akarják-e – fizetni az árát a házasságnak, családos életnek, vagy a tapasztalataik és életük menetét összegezve még hálásak is lesznek, hogy az egyedülállóság mellett döntöttek. (Lukács 14:28)

    Ismét… jó az írás, gondolkodás erről a témáról, de igen… fontos, hogy ne egyedül csak az egyedülállókat “szólítsuk meg” e témakörben, ne csak nekik szóljon ez az egész “felhívás”, de a családosok is gondolkodjanak el erről az egészről. Mert ha Isten a közöttük lévő egyedülállókat “véglegesen” egyedülállóknak szánta, akkor a családosoknak isvan akkora szerepe, felelőssége abvan, hogy az egyedülálló sikeres, győztes tudjon lenni az elhívásában, mint maga az egyedülálló. De persze ez vica versa is igaz. Így lesz a test egy egész és tölti be igazán az Isten által el-/kirendelt feladatát és nem külön-külön elkülönítve a 2 csoportot. (I. Korinthus 12:12-27)

  • Omnium Minister says:

    Kedveseim! Van egy szívemhez nagyon közel álló fiatal lány, aki személyesen megélte mindazt, amiről beszéltek. Prédikációt hallott arról, hogy nem szabad hívőnek nemhívővel házasodni, és ő komolyan vette. Hallott tanítást az egyedülmaradásról, mint áldásos lehetőségről, és ő az istentisztelet után hazáig még tartotta magát, otthon aztán kitört belőle a sírás, mert azt érezte, hogy olyanok beszélnek neki kenetteljesen az egyedülmaradás ajándékáról, akiknek lövése sincs arról, mit él meg ezzel kapcsolatban a lelke mélyén.

    Ádám, ez nem az az eset, amikor valaki, bár bőven volna lehetősége családot alapítani, mégis Krisztusért önként, tudatosan vállalja az egyedülmaradást. Egy katolikus szerzetesrend ilyen szempontból tiszta sor, tudom is tisztelni őket. Mi protestánsok viszont, úgy látom, hogy ezt a bibliai üzenetet többnyire azoknak a fiatal lányoknak címezzük, akik szerintem kb 80%-os arányban képviselik az ifjuságot a gyülekezeteinkben. És ebben a kontextusban nagyon nincs igazunk. Egy élethivatás nem úgy indul, hogy nem vett senki feleségül, ezért elgondolkodom, hogy esetleg egyedüllétre hívott el az Úr. Mint ahogy egyetlen lelkésztől sem hallottam még, hogy úgy ismertem fel az elhívásomat, hogy először is nem vettek fel sehova dolgozni. Úgyhogy szerintem ennek az álalános jelenségnek a megoldási kulcsa a hívő fiatal férfiak kezében van. De ők vajon hol vannak?? Ez itt a nagy kérdés.

  • kéfás says:

    Kedves Omnium Minister!

    Lehet, hogy nem fedi 100%-ig a “tuti választ” ez a tanítás, de azért sokat elmond/elmagyaráz a kérdésedet illetően. https://www.youtube.com/watch?v=MhdnmGJ-dIs&t=2s

    2 részt hadd emeljek ki belőle:

    a.) Okok, a mai férfiak ellensége:

    1.) Apa nélküliség (iszonyat nagy része ez a problémának meglátásom szerint… és ehhez “nem kell” elváltnak lenni vagy ilyen… lehet az apa jelen fizikailag, de ha minden más módon “hiányzik” olyan, mint ha ott se lenne… sokat jelenthet ilyen esetben ha valakinek a gyülekezetében van valaki, aki “felvállalja” az apai szerepet és/vagy “legalább” a férfi mentori szerepet olyanok életében, akiknek az apa hiányzott… főleg ugye fiúkról beszélünk)

    2.) Elnőiesedett oktatási rendszer

    3.) Videójátékok (ez a rész meglepően érdekes volt számomra… hogy az apák is inkább itt vezetik le a mhelyi stresszt meg ilyenek és inkább ott ülnek órákon át, ahelyett, hogy a gyerekeikkel töltekeznének, vagy velük foglalkoznának…. itt “kicsit” visszatérünk az 1. ponthoz)

    4.) Pornográfia

    5.) Túlzott szülői (anyai) védelem

    6.) Nők helytelen magatartása

    Az előadó ad néhány “tippet”, ötletet, hogyan lehet esetleg ezt orvosolni… biztos, hogy nem az összeset sorolta fel, de ad(ott) pár elképzelést…

    b.) Erős férfiak nélkül nincsenek erős családok, nincsenek erős gyülekezetek, nincs erős társadalom! (Nincs ehhez mit hozzáfűzni… szerintem….)

  • dzsaszper says:

    Kedves Fehérdelfin,
    én is köszönöm a kommentedet.

    Kedves Omnium Minister,
    Épp azzal kapcsolatban amit te írtál, lenne fontos a kölcsönös
    odafigyelés!

    Nem árt, ha a gyülekezetben vannak olyan családosok, akiknek nehezen jött össze a családalapítás és emlékeznek az előtte lévő 5-10-15 küzdelmes évre. Az ilyen emberek hiteles visszaemlékezései messze többet tudnak segíteni, mint a szokásos tanítás. Írom ezt úgy, hogy magam is átmentem azon a bizonyos 10 éven. A végefelé herótom volt a sok tanításból: semmi újat nem tudtok mondani?

    A hívő férfiak témában: ez félek, hogy kontraproduktív, különösen a maga 5-10-15 magányos évét taposó hívő férfi esetében. Nem a plusz extra erkölcsi nyomás fog megoldásra vezetni!

    És amúgy valóban, hol vannak a hívő férfiak: ideje a gyermeknevelésünkkel, kultúránkkal, akár egyházi oktatásunkkal szembenézni ebben a témában. Ami a kultúrát illeti, a történetben adalékként benne van az, hogy most a csapból is a diszkrimináció elleni védelem folyik, gyakorlatilag elvárás a férfiaktól, hogy ne is akarjanak erősek lenni véletlenül sem.
    (Apró megjegyzés ide: szerintem ez is Polányi-féle morális inverzió, amikor erkölcsi túlérzékenység egy utopisztikus céllal kombinálva, ideológiai célokra felhasználva immorális — tehát erkölcsnek alá nem vetett, mert az utópisztikus cél érdekében a cél szentesíti az eszközt — magatartáshoz vezet)

  • Gódor Józsefné says:

    Üdvözlöm a téma felvetését, nagyon is aktuális . Jó néhány éve már , hogy gond a szülőknek és az érintetteknek is , egyházi közösségeknek, egyéb civil szervezeteknek világi csoportoknak is , hogy mindenütt sok az egyedül élő, elsősorban és bőven többségben fiatal nő, de férfi is .Az én kiterjedt ismeretségi körömben , tömegével panaszkodnak 30 éven felüli emberek, minkét nemből, hogy valami miatt nem találnak állandó együttélésre alkalmas társat, hogy családot tudjanak alapítani.Az okát többféle fórumon is keresik. A fiúk, nem akarnak elköteleződni, a lányok , jobb híján , szingli életre rendezkednek be. Mit lehetne, kellene tenni, hogy ez a folyamat megváltozzon?

  • Cypriánus says:

    Nehéz kérdés ez, Ádám.
    Hosszú egyedülálló éveim alatt lett volna olyan periódus, amikor nem vigasztal a posztod, hanem dührohamot kapok tőle. Pedig sem tartalmi kifogást nem találtam volna benne, sem bajom nem lett volna a szerző maximális jó szándéka felől.
    Csak úgy éreztem volna, már megint egy szép feleséggel élő családapa osztja az észt olyanról, amiben ő nincs is benne.

    Persze vissza tekintve nyilván megint más, de akkor valószínűleg így reagáltam volna.

  • Szabados Ádám says:

    Cypriánus,

    nekem abszurd az a gondolat, hogy az ige szolgája (vagy akárki) csak olyan embert buzdítson, akinek a bőrében van. Akkor nem bátoríthatnék lényegében senkit, aki nem olyan, mint én vagyok. Nem beszélhetnék idősekhez, fiatalokhoz, nőkhöz, más bőrszínűekhez, prostituáltakhoz, bűnözőkhöz, börtönben lévőkhöz, gazdagokhoz, mélyszegénységben élőkhöz, fogyatékkal élőkhöz, gyermekekhez, pedofilokhoz, muszlimokhoz, hindukhoz, ateistákhoz. Az empátia viszont valóban fontos, az része is volt a motivációmnak, amikor a cikket megírtam.

  • Omnium Minister says:

    Dzsaszper, teljesen egyetértek, a plusz erkölcsi nyomás nem segít. A magam szűk körében én sem ezzel próbálkozom. Közvetlen közelről látom mindkét oldalt, amit kedves Gódorné is említ: a szép, okos, családcentrikus, 4-5 gyermekre vágyó, de JOBB HÍJÁN szingli életre berendezkedő lányt, és az elköteleződni nem akaró (nem merő?) férfias képességeiben, erényeiben elbátortalanodott, összezavarodott fiatalembert. Össz-társadalmi szinten persze, vannak megoldási javaslatok; a férfiaknak a sarkukra kell állniuk, mint vezetőknek, abba kell hagyniuk a számítógépes játékok nyújtotta virtuális siker hajszolását, stb. A gyakorlatban, a konkrét esetekben néha én sem látok más lehetőséget a segítségre, mint a kitartó imádkozást. Ami persze hitünk szerint egyáltalán nem kevés.

  • Gergely Erzsébet says:

    Számomra az, hogy egyedülálló keresztényként élhetek kegyelmi ajándék, melyet
    Istentől kaptam (1 Kor.7:7/b). Lehetőség arra, hogy időről időre tanuljam mit
    jelent teljes valómmal az Úr tetszését keresni (1 Kor. 7:32). Tanítómesterem
    türelmét dicséri, hogy bukdácsolásaim ellenére nem mondott le rólam, hanem
    Szentlelke munkája által fedd, majd helyreállít, erősít, bátorít, vigasztal.

    Hurráoptimizmus nélkül, tapasztalatok által megerősítve, Pál apostollal együtt
    mély hálával vallom, életem minden téren megelégedett az Úr Krisztusban.

  • Cypriánus says:

    Ádám, igaz amit leírsz, de az is igaz, amit én írtam. Valós érzelmi élmény, messze nem csak az enyém volt ilyen. Szerintem még a legmélyebb pontomon is elég empatikus voltam : mondván szegény lelkészek, ifivezetők meg effélék -végül is jót akarnak, és igaz amit mondanak.
    (Volt ismerősöm, aki sokkal nyersebben reagált a milliószor hallott jótanácsokra. )
    De bevallom, életem egyik fordulópontján elég sok mindent kukáztam abból a sok kegyes olvasmányból, amit addig olvastam, és ez elég fölszabadító volt. Mert mégis csak férfiakról és nőkről van szó, és nőt / férfit keresünk, nem metafizikailag akarunk elmélkedni.

    Hozzá teszem, a döntő lépést egy református lelkészhölgy ismerősöm adta meg, aki összeszedette velem, mi az 5 legfontosabb szempont , amit egy nőben keresek, és azt mondta: “jó, és most húzz ki egyet az elvárásokból! ”
    Egy hónap múlva már nem voltam egyedülálló. 🙂

    Egyáltalán nem véletlenül pl. a börtönben ülők felé hitelesebb a korábbi foglyok, a drogosok felé a korábbi “anyagozók” tanulságtétele.
    De félreértés azt gondolni, hogy a posztod létét vonom kétségbe, vagy a lelkipásztori munka fontosságát. Az empatikus hozzáállásod is tetszik.
    De van amit az adott élethelyzetben levők jobban tudnak átadni, még ha a lelki muníciót egy lelkésztől is veszik. Ami persze szintén kell.

    Saját példám alapján meg: szerintem gyakran túlspiritualizáljuk a dolgot, néhány nem túl bonyolult gyakorlati szabály, vagy csak megfigyelés nagyon sokat jelenthet.
    Egy ismerősömnek pont egy lelkész hívta föl a figyelmét arra, szerinte tetszik egy közös ismerős lánynak, azóta házasság, 3 gyerek…:-)

  • Szabados Ádám says:

    Cypriánus,

    a tapasztalatoddal nem vitatkozom. Viszont azzal igen, hogy az egyedülállóságról csak az beszélhetne, aki maga is egyedülálló. Nekem az is erőteljes volt mindig, amikor egyedülálló beszélt a házasság értékéről. Mint Jézus vagy Pál, vagy éppen John Stott. A legjobb könyvet, amit a férfiasságról olvastam, nő írta. Henri Nouwen nem fogyatékos volt, hanem homoszexuális orientációval élt, ez mégsem tette hiteltelenné a L’Arche-ban végzett szolgálatát. Az öreg Bernie Sanders a fiatalok közt volt igazán népszerű, mert hitelességét nem a fiatalsága adta a szemükben. És sorolhatnám. Persze, a bent levés tapasztalata adhat jelentős pluszt az üzenethez, de nem attól függ sem az erő, sem a relevancia, sem a hitelesség.

  • Cypriánus says:

    Ez erő és a relevancia tényleg nem, de abban már nem lennék 100% biztos hogy a hitelesség sem.
    ( akár a Megtestesülés kérdése is fölmerülhet e kapcsán. )

    Ráadásul nem is annyira magamból indulok ki, mint inkább mások reakcióiból. Mint említettem, szerintem elég jámbor és türelmes birkaként bégettem különböző igehirdetők legelőin, de tudom, nem mindenki reagált rá így.

    De annyiban kicsit elbeszélünk egymás mellett, hogy nekem nem az volt / van a fő bajom, hogy a lelkészek / igehirdetők mit mondanak az egyedül állóknak, hanem hogy mit nem mondanak, illetve milyen gyakorlati tanácsok nincsenek.
    Pl magyar viszonylatban a Búcsú a randevúktól könyv terjesztése súlyos interkulturális hiba. Ez nem Amerika. A legtöbb magyar keresztény fiatal nem randevúzik, azt mondani ezek után hogy udvaroljon inkább teljes tévedés.
    Pedig az nem egy rossz könyv : … Amerikában.

    Egyszerűen nincs sok, és pláne nincs tömör keresztény csajozós- pasizós könyv. Továbbá a “ne szexeljetek ” tanács édeskevés a normál párkapcsolat megteremtéséhez.
    Az egész kérdés egy nagy moralizálásba fullad gyakran. Az eredmények (?) meg magukért beszélnek.

    De még egyszer leírom : ez nem a posztod kritikája, a poszt kifejezetten jó.

  • dzsaszper says:

    Kedves Omnium Minister,

    én látok olyan fiatalembereket is, aki merne elköteleződni, csak pechére az általad leírt szingli életre berendezkedett lányoktól sorozatban kapja a kosarakat, mivelhogy nem az esetük. A probléna kicsit komplexebb…

  • dzsaszper says:

    @Cypriánus: na igen, a Varga Péter féle Spielhózni igencsak hiánypótló, még ma is…

  • kéfás says:

    Azta…. hát a mai nap nem győztem kapkodni a fejem a beírt kommentek kapcsán…. és Cypriánus…. nekem különösen is megmelengetted a szívemet az észrevételeiddel, de legalábbis ezzel a gondolatoddal: “nekem nem az volt / van a fő bajom, hogy a lelkészek / igehirdetők mit mondanak az egyedül állóknak, hanem hogy mit nem mondanak, illetve milyen gyakorlati tanácsok nincsenek.” Ez nagggyon igaz…. És miközben mind ezt a mondatodat olvastam, mind egy másikat, amiben is a lelkészhölgy tanácsát, gyakorlati útmutatását kaptad, mondhatni “személyre szabva”, beugrott egy saját “élményem” is…. illetve kettő… az egyik egy olyan beszélgetés egy református lelkésszel, aki anno elmondta, hogy az egyik püspökük annyira “jó szemekkel” rendelkezett a gyülekezetét illetően, egyedülállók terén is/főleg, hogy időről időre meghívott egy-egy egyedülálló fiút és lányt vacsorára hozzájuk… olyanokat, akikről úgy gondolta, hogy jól kiegészítenék egymást, passzolnának egymáshoz, illenének egymáshoz…. aztán később “beigazolódott” a sejtése, mert újra és újra esküvők lettek ezekből a vacsorákból… természetesen nem egyből, de például ő ily módon is a “tettek mezejére lépett” és ami “rajta állt”, azt megtette, a többit pedig rábízta a “fiatalokra” és Istenre… de tett valamit/valami gyakorlatit… (még akkor is ha püspök is volt rengeteg feladattal, lelkész, családapa, vezető, s ki tudja még mi…). Ez a lelkész ismerősöm már csak emiatt is azt mondta erre, hogy: ” A házasságok a mennyben kötettnek + YX-nál”… Jót mosolyogtam, de igazat adtam neki… A másik példa, ami eszembe jutott az már jóval közvetlenebbül érint, amikor is a keresztanyám próbált anno “beházasítani” eléggé direkt és számomra nyers módon. Meg akart hívni valahova, hogy találkozzak egy református testvérrel, akiről mondta, hogy ilyen meg olyan meg amolyan és hogy milyen jó lenne, ha mi összejönnénk. A “tálalását” illetően összeugrott a gyomrom, és azt mondtam, hogy nekem ez azért kicsit “túl direkt”, de lehet, hogy ha véletlenül jöttünk volna anno össze és/vagy esetleg nem ennyire nyíltan és erősen “nyomatja” ezt az egészet, lett volna belőle valami, de azt hiszem, nálam ez nem így működik. (Amúgy Cypriánus… annyit hadd mondjak el, hogy ha jól tudom a “Búcsú a randevúktól” c. könyv írójával, Joshua Harris-szel Debra Fileta leült egy “vitaestre”, hogy azért ez a könyv miért is nem 100%-ban állja meg a helyét még Amerikában sem keresztények között… Debra egy keresztény lelkigondozó, specializálódva párkapcsolatra, házasságra, randevúzásra stb. Hogy mi lett a “vitaest” vége/végeredménye, azt nem tudom, csak tudom, hogy olvastam róla, hogy ő pár dologgal nem értett egyet, amiről Harris ír, és ezt nyíltan szerette volna megvitatni Harris-szel… valahol biztos utána lehet nézni, hogy mik is voltak ezek a pontok, de én ezt most nem vállalom be.)

    És igen Ádám… iszonyúúúú jó, hogy a blogodon időnként előveszed a témát…. ahogy Cypriánus is írja, ez nagyon kell és nagyon sokat jelent… de hadd írjak neked is egy példát arra, hogy milyen “leheletnyi” különbségek lehetnek ilyen dolgokban, segítői szándékban, és hogy mennyire más lehet még ilyen pici különbséggel is a kimenetel… 2016. november 26-án írtál egy részt ide a gyászról, amikor is nagyon sok veszteség ért téged/benneteket különböző emberek elvesztése kapcsán… és akkor és ott összefoglaltad SAJÁT TAPASZTALATAID ALAPJÁN azt, hogy mit látsz jónak, ha az emberek a gyászolók felé mutatnak, adnak, tesznek,  s hogy hogyan jó gyászolók mellett állni. És nem is olyan rég volt egy beszélgetésem egy keresztény ismerősömmel, akinek egy nagyon közeli hozzátartozója hunyt el, akit ő is nagggggyon szeretett, de az elhunyt illető házastársával csak jóval később találkozott. Addig bár járt az agya azon, hogy TALÁN fel kellene hívnia és beszélnie a még életben maradt féllel, de úgy volt vele, hogy “majd ráér” a temetéskor. Számára ez nem tűnt akkora “különbségnek”, hogy most 1-2 héttel a temetés előtt emeli fel a kagylót és vált pár szót az illetővel, vagy ott, a temetésen, de mint kiderült, az életben maradt rokonnak igenis mindennél többet jelentett volna, ha megteszi. A keresztény ismerősöm egy ideig sokat küzdött magában, hogy “mennyire béna volt”, hogy nem tette meg, de számára – hiába volt keresztény, érző és naggggyon is mély szívű ember – ez nem tűnt ekkora dolognak. És akkor mikor ezt elmondta nekem, felolvastam neki a már fent említett bejegyzésedet, és akkor “csapkodta a fejét”, hogy bár előbb tudott volna erről, mert a TAPASZTALATOD ÁLTAL megélt dolgok sokkal jobban/még inkább segítették volna átérezni és átlátni a rokona helyzetét, mint “úgy általában”.  A te írásod hihetetlenül mély volt/lett és hihetetlenül gyakorlatias és az “átlag empátiánál” jóval mélyebbre ment, nyúlt és ezt az ismerősöm is belátta és már sajnálta, hogy nem előbb olvasta….  

  • Cypriánus says:

    Dzsaszper : hát, szerintem is: a Spílhózni kb az egyetlen normális, magyar gyakorlatban használható könyv.

    Kéfás: köszönöm. 🙂

  • kéfás says:

    Kedves Ádám és Cypriánus!

    Az elmúlt pár napban folyamatosan azon járt az agyam, hogy miként is lehetne megfogalmazni azt a különbséget, ami egy empatikus ember és egy nehézséget megélt ember között van. És lehet – majd – a véleményemmel/gondolkodásommal vitatkozni, nem zárom ki, de azért megírom.

    A két típusú ember között – szerintem – az a különbség, hogy míg az egyik bár a legjobb és legmélyebb szándékkal és szeretettel próbál “vigasztalást”, útmutatást, felemelést adni egy adott nehéz helyzetben lévő embernek, addig a másik, aki már volt abban az élethelyzetben, átment rajta, megélte “velejéig”, az nem “csak” eddig tud eljutni, hanem mivel “járt már ott” és KI IS JÖTT BELŐLE valahogy, meg tudja mutatni gyakorlati módon az abból kivezető utat, rá tud világítani azokra az apró de mégis kulcsfontosságú lépésekre, amik a kijutáshoz szükségesek, és ha kell,és tudja, akkor türelemmel és “extra” energia befektetéssel képes a másikat végigkísérni ezen az úton.

    “Kicsit” konkrétabban: Ádám… mivel én még soha életemben nem vesztettem el senki olyan embert, akit annyira mélyen ismertem és szerettem volna, mint ahogy te azokat az embereket, így én bár tudok és szeretek empatikus lenni és felajánlani a jelenlétemet, segítségemet olyan embereknek, akik gyászolnak, de közel sem tudtam volna, illetve tudnék olyan hathatósan, olyan minden kétséget kizáróan egyértelmű és mm pontosságú/”cél közepébe találó” segítséggel gyászolók mellé állni, felemelni és bátorítani őket, mint ahogy anno azt te tetted azzal a bejegyzéseddel. “Pusztán” amiatt, mert én – még – nem voltam ott. Én még ezt a völgyet nem jártam be teljes erővel, elmével, szívvel és lélekkel. “Csupán” elképzeléseim, elméleteim és “némi” érzelmi indíttatásaim vannak (akár tapasztalat által, hogy másokat láttam gyászolni, sírni, bánkódni stb., akár könyvekből, akár több könyvből olvasva, tanulva a gyászról, annak szakaszairól, hatásairól, nehézségeiről stb.) a téren, hogy a másik esetleg mit élhet át. De teljes mértékben a helyébe képzelni magam és átélni, átérezni mindazt, amin átmegy, nem vagyok és nem lennék – MÉG – képes, mivel nekem ebben nem volt “tapasztalatom/élményem”.

    És azt hiszem erről (is) beszélt Cypriánus. Ha valaki soha nem volt egyedülálló (mert mire eljött a vágy a szívébe, hogy társat szeretne, addigra lett is valaki mellette, aki később a társa lett), illetve ha valaki volt egyedülálló, de “csak” pár évig, akkor az tényleg nem tudja teljes mértékben átélni és átérezni azt a lelki-érzelmi és igen… sokszor értelmi küzdelmet sem, amit egy olyan ember él át, aki a társ utáni sokszor emésztő és vulkanikus tüzű vággyal küzd ÉVTIZEDEKEN ÁT… sokszor egymagában… mert vannak olyanok, akik ezekről még gyülekezeten belül sem tudnak és mernek beszélni, mert vagy nem olyan a gyülekezet, hogy ezzel az érzelemmel, belső küzdelemmel fel lehetne jönni, mint témával, vagy már megpróbálta – nem is egyszer – és elég kemény vagy épp “kegyes” válaszokat, reakciókat kapott, melyek vagy nem csak, hogy nem enyhítették a fájdalmát, de még inkább elmélyítették, mert a többiek nem voltak ebben benne, soha nem élték át, és ennél fogva – még a legempatikusabb személy is igazából “gyenge vigasz” volt az illető számára…. nem hogy azok, akik esetleg “keményebben” kiosztották az illetőt.

    Szeretném hangsúlyozni, újra, hogy ISZONYAT SOKAT JELENT a tudat és az, hogy vannak emberek, akik “veszik a fáradtságot” és foglalkoznak – jelen esetben – az egyedülállóság kérdésével, küzdelmeivel stb., és még inkább sokat jelent, hogy ez belülről jön, a szívükből, empátiából… mert már ez is ad egy olyan pluszt, hogy igenis vannak, akiknek ezek az emberek fontosak, és szeretnének valahogy segíteni, valahogy felemelni, valahogy utat mutatni stb. De azt hiszem, hogy az (is) sokat segítene, hogy időről időre leülnének velük mások, akiket ez a téma foglalkoztat, elbeszélgetnének arról, hogy vajon egy egyedülálló miért is egyedülálló még mindig… és/vagy hogy ő miként látja ezt az egész témát, helyzetet, vagy akár szubjektíven az ő saját helyzetét, mert az által, hogy nem csak beszélve van erről a témáról, de kérdezve is az egyedülálló (mélyen, őszintén, ha kell fájóan is), sokat adhat egy halló fül és sok terhet, belső feszültséget le tud(na) venni a válláról a másik, ha ezt “bevállalja”. Sőt! Még az is lehet, hogy a SOK kérdés végén tényleg Jézus lesz “A válasz”, vagyis az egyedülállóság, de az is lehet, hogy a kérdések kapcsán olyan dolgokra is rá tud/fog világítani a kérdező az egyedülálló felé, amire az egyedülálló még sohasem gondolt (volna), sohasem jutott volna eszébe, és lehet, hogy ez lesz a kulcsa annak, hogy képes legyen előrébb lépni a pártalálásban. És sokszor ezek a kérdések jó ha magukba foglalják az ÉRZÉSEK kérdéseit, hogy az illető miként ÉREZ, miért úgy ÉREZ, és azt, hogy igenis próbálja megfogalmazni az ÉRZÉSEIT, mert már ez által is sokkal előrébb lehet jutni egy-egy “megakadt” helyzetben… pusztán azért, mert igenis foglalkozva van az érzésekkel… de mással is persze. (És talán Cypriánus ez lehet a te példád is az által, hogy az a lelkésznő feltett neked pár kérdést, és utána már nem voltál egyedül.)

    No. Mint mondtam, lehet “nem egyet érteni” velem e témában, hogy jól láttam/látom-e a különbséget, de én ezekre jutottam az elmúlt pár napban, miközben gondolkodtam.

    (Amúgy – zárójelben jegyzem meg -, hogy Schauermann Tamásnak volt egy iszonyat jó előadása a kérdésekről a Central reggelik kapcsán. Érdemes meghallgatni, mert az előadása kapcsán is megláthatjuk, hogy hány fajta kérdés létezhet/létezik, és hogy egyes kérdések hova vezethetnek, illetve hogy sokszor hova nem vezetnek. Fontos és áldásos dolog tudni JÓL kérdezni. Magyaroknak – szerintem – nem annyira könnyű ez, mint mondjuk az amerikaiaknak. Nekik – szerintem/saját tapasztalat alapján – sokkal inkább a vérükben van az, hogy ne csak “dolgokra”, de az emberi lélek dolgaira/érzelmeire kérdezzenek rá és ez által is tükrözzék vissza az illető állapotát, ami által – esetlegesen – segítenek a beszélőnek feldolgozni az aktuális nehézségeit. Nem mindig azzal, hogy “megmondják a tutit”/az “egyenlet eredményét”, “de/csak” sokszor azzal, hogy visszakérdeznek azokra a dolgokra, amikről az illető beszél(t), az érzelmi világra és a lelki folyamatokra. Fontos a halló és értő fül. Rengeteget adhat. (Tapolyai Emőke mondta egy előadásában anno, hogy a klienseinek a többségének nem is kellene hozzá járnia, ha volna valaki mellettük, aki időről időre meghallgatja őket. Mert igazából ő is “csak” ezt csinálja. Választ nem ad többségében. Inkább “csak” kérdez.)

    Köszönöm, ha végigolvastátok.

  • kéfás says:

    Bocsánat… de ez a mai “áhitatomban” volt Rick Warren-től… talán nem “véletlen”… a téma más, de “akkor is” az érzések(ről) (azok kezeléséről) szól… Nagyon tetszett:

    The third biblical step toward restoring a relationship is to sympathize with the other person’s feelings.

    Use your ears more than your mouth. Before attempting to solve any disagreement, you must first listen to the other person’s feelings. Paul advised, “Look out for one another’s interests, not just for your own” (Philippians 2:4 GNT). The phrase “look out for” is the Greek word skopos, from which we form our words “telescope” and “microscope.” It means to pay close attention! Focus on the other person’s feelings, not the facts. Begin with sympathy, not solutions.

    Don’t try to talk people out of how they feel at first. Just listen and let them unload emotionally without being defensive. Nod that you understand, even when you don’t agree. Feelings are not always true or logical. In fact, resentment makes us act and think in foolish ways. David admitted, “When my thoughts were bitter and my feelings were hurt, I was as stupid as an animal” (Psalm 73:21-22 GNT). We all act beastly when hurt.

    In contrast, the Bible says, “A person’s wisdom yields patience; it is to one’s glory to overlook an offense” (Proverbs 19:11 NIV). Patience comes from wisdom, and wisdom comes from hearing the perspective of others.

    Listening says, “I value your opinion, I care about our relationship, and you matter to me.” The cliché is true: People don’t care what we know until they know we care.

    To restore fellowship, “we must bear the ‘burden’ of being considerate of the doubts and fears of others . . . Let’s please the other fellow, not ourselves, and do what is for his good” (Romans 15:2 TLB). It is a sacrifice to patiently absorb the anger of others, especially if it’s unfounded.

    But remember, this is what Jesus did for you. He endured unfounded, malicious anger in order to save you. “For even Christ didn’t live to please himself. As the Scriptures say, ‘The insults of those who insult you, O God, have fallen on me’” (Romans 15:3 NLT).

    Talk It Over

    – Learning to listen before speaking takes practice. Make a point of doing it today in all your interactions, and note what difference it makes in you and the other people.

    – Are you willing to take on the burden of listening and absorbing someone’s anger or frustration? Why or why not?

    – Why is it important for people to feel understood, even if you don’t agree with them?

  • Szabados Ádám says:

    Kedves kéfás,

    természetesen én is fontosnak tartom a beleérzést, és a saját tapasztalat valóban plusz lehet, amikor egy témáról beszélünk. A gyakorlati tanácsok is fontosak az egyedülálló keresztényeknek. Én viszont most nem gyakorlati tanácsokat akartam adni, és ahhoz kevésbé is venném a bátorságot, mint ahhoz, hogy az ige igazságát közvetítsem a magam kompetenciája mentén.

    Emőkét elég jól ismerem, tisztelem és kedvelem, nem vagyok biztos abban, hogy teljesen egyetértene azzal, amit az utolsó mondatban róla írtál. De a kérdezés tényleg fontos – ahogy az igazság kimondása is.

  • kéfás says:

    Köszi Ádám!

    Mint mondtam, bele lehet kötni az írás(om)ba. Én többségében a saját tapasztalataimat írtam le, illetve olyan emberek elmondásainak “összegzését”, akik maguk is régóta egyedülállók.

    Ami Emőke “idézetét” illeti, bár elkezdtem hallgatni azt az előadását, amelyről úgy gondoltam, hogy ebben mondta ezt, úgy néz ki mégsem. De tudom, hogy volt egy ilyen mondása, mert már másnak is megírtam anno. Lehet, hogy nem 100%-ig szó szerint, de a lényege ez volt. Sajnálom, hogy nem tudom így idézni, bármennyire is szerettem volna, próbáltam.

  • kéfás says:

    Kedves Ádám!

    Bántott a dolog és furdalt a lelkiismeret, hogy nem tudtam szó szerint és “tényekkel/hanganyaggal” alátámasztani a fentebb írt soraimat – már ami Emőke “idézetét” illeti, így ma délután leültem egy kávézóba és elkezdtem végighallgatni azokat az előadásokat, amiket már egyszer hallottam tőle, és amelyek közül az egyikben hallottam a már kérdéses részt. És abban igazad volt, hogy az idézet nem 100%-ig Emőkéé volt. Nem… nem az övé. De! Ő idézte és hozta fel ezt egy Szabadszombati előadásán. Az előadás 24:25 percétől hallható és kb. 25:24 percéig tart. Tudtam, hogy tőle hallottam, mert már akkor naggggyon szíven ütött és elgondolkodtatott… nem kevésbé azóta a hétköznapjaim során. Remélem, így már “hitelesen idéztem” mindenki számára. 

    “Többször említettem már az amerikai kutatást, amit Gary Callins (? – sajnos nem értettem kristálytisztán) csinált a 80-as években, 90-es években. Azt mondta: azok az emberek, akik pszichológushoz járnak, azoknak 80%-ának NEM KÉNE SZAKEMBERHEZ JÁRNIA, HA LENNE VALAKI, AKI RÁJUK NÉZ ÉS MEGHALLGATJA ŐKET. NEM IS KÉNE SEMMIT MONDANI! Csak így szemezni, és mondani, hogy: MONDJAD! HALLGATLAK!” ÉS KI AZ KÖZÜLÜNK, AKI NEM ERRE VÁGYIK! MINDANNYIAN ERRE VÁGYUNK! HOGY VALAKI RÁNK NÉZZEN, LEÜLJÖN VELÜNK A PORBA ÉS AZT MONDJA: “Figyelj! HOGY VAGY?! MI VAN VELED?! HÚZOD A BELED, VAGY MÁR ÖSSZESZEDTED MAGAD?” Ebben kínlódunk mindannyian.”

    Itt a link: http://www.szabadszombat.hu/eloadasok/elore-lepes/

  • Szabados Ádám says:

    kéfás,

    én arra a mondatodra gondoltam, hogy Választ nem ad többségében. Inkább “csak” kérdez. Ma ez egy divatos elgondolás, de tudom, hogy Emőke nem hisz a rogersi módszerben és hogy az emberekben benne lenne a válasz, csak kérdezni kell őket. Persze te sem pont ezt mondtad, ezért fogalmaztam óvatosan. Emőke hisz a kérdezésben (ahogy én is), de fontosnak tartja az igazság kimondását is. Amikor a mondatodat olvastam, Emőke éppen a nappalinkban ült és erről beszélgettünk… De azzal én is tökéletesen egyetértek, hogy a gyülekezetekben a problémák jelentős része megoldódna, ha jobban odafigyelnénk egymásra.

    De a posztom nem erről szólt, úgyhogy ha nem baj, ezt a fonalat nem vinném most tovább.

  • kéfás says:

    Köszi Ádám!

    Benne(m) volt, hogy talán ez a pár szó az, ami esetleg az “egyetértés” hiányát adhatta, de nem voltam benne biztos. És azt is tudom, s értettem, miről szól(t) a poszt, de miután volt pár olyan komment alatta, ami a praktikusabb részét is érintette, nem csak a “hit” részét ennek a témakörnek, úgy éreztem, ezt nekem is ide kell írni. Ha tévedtem, bocsánat. Ha nem (teljesen), akkor talán az a kis szegmense ennek az eszmecserének adhat(ott) másnak is pár ötletet, gondolatot, hogy továbbvigye és átültesse a gyakorlatot a hétköznapokba. Én ehhez az oldalához tudtam “hozzányúlni” és ebben rámutatni dolgokra. (Lehet, többet értem volna el, ha Igéket is írok, de most már mindegy… ). Köszi az egész levezetést.

  • Tétény says:

    Kedves Ádám, többiek!

    Talán nem volt erről szó eddig, de engem érdekelne.

    Hogyan értelmezhető ez a szakasz? Vagy mit jelenthet eredetileg?
    Mt 19:12 “Mert vannak házasságra alkalmatlanok, akik anyjuk méhétől így születtek, és vannak házasságra alkalmatlanok, akiket az emberek tettek házasságra alkalmatlanná, és vannak házasságra alkalmatlanok, akik önmagukat tették házasságra alkalmatlanná a mennyek országáért. Aki el tudja fogadni, fogadja el!” kapcsolódó Ige: 1Kor 7,32-35

    Ezek a kérdések merültek fel bennem:
    – Mások(emberek) “házasságra alkalmatlanná tették”. Biológiai értelemben valaki azzá tette? Vagy lelki síkon kellene érteni: a szülők / környezet rossz neveléssel / élethelyzettel tették alkalmatlanná?
    Ha az általam elnevezett “lelki síkon” alkalmatlanná tették, akkor talán meggyógyítható ez az állapot?!
    Bennem felmerül mások és a saját felelősségünk is egyben a felismert állapotunk miatt, ahogy arra valaki utalt fentebb. Tehát hiába ismerek fel magamban alkalmatlanságot az inkább arra sarkall, hogy megoldjam és alkalmassá tegyem magam, minthogy ne foglalkozzak vele. Talán az is igaz, hogy nem fog menni.

    – “Önmagukat tették házasságra alkalmatlanná” Ez főleg nem valami biológiai dologról szól szerintem. (vagy mégis arról szólna az eredeti szöveg?) Feltételezem ezt így kellene érteni: Tudatosan döntötték el, hogy ezt az életet választják. Akkor viszont meg van az a szabadságuk, hogy később máshogy döntsenek…

    Bár bevallom az sem tiszta nekem, hogy a feleség elbocsátása után miért hozza fel Jézus az alkalmatlanság kérdését? Nem egészen értem az összefüggést.

    Köszönöm az eredeti cikket és ha ezekkel a kérdésekkel is foglalkozol! 🙂

  • Szabados Ádám says:

    Kedves Tétény!

    A szövegkörnyezet a házasság és a válás kérdése. A tanítványok túl nehéznek érezték azt, amit Jézus a házasságról és a válásról tanított, ezért azt mondták Jézusnak: „Ha ilyen a férfi helyzete az asszonnyal, akkor nem jó megházasodni.” Jézus erre reagál, és felvázol három okot arra, amikor tényleg jobb egy férfinek házasság nélkül élni: születés, környezeti hatások, saját döntés.

    Az a mondat, hogy „Nem mindenki képes elfogadni ezt a beszédet, csak az, akinek megadatott”, arra utal, hogy Jézus itt megint olyan példázatszerű tanítást mond el, amit csak az érthet meg, aki belülről ismeri az Isten országát, tudja, hogy az micsoda, és annak a fényében képes Jézust hallgatni. Vagyis az eunuchság itt inkább hasonlat, ezért parafrázisnak jó az a magyar fordítás, hogy házasságra alkalmatlanok, mert a hasonlat lényegét ragadja meg.

    Egyetértek veled abban, hogy az önmagukat alkalmatlanná tevők nem valódi kasztrálást hajtottak végre, inkább lelki jellegű döntést hoztak, ami akár vissza is fordítható. Abban is egyetértek, hogy a környezeti hatások vagy a születéstől szerzett alkati problémák sem abszolút kizáró okok, van köztük olyan, amiből meg lehet változni.

    Jézus szavainak az az ereje, hogy Isten áldást tud kihozni abból is, ha valaki nem tud megházasodni, mert a házasság valóban nagy kihívás, és időnként jobb házasság nélkül élni. De ezt az fogja megérteni, aki ismeri az Isten országának a titkait. Később Pál apostol ezt szintén megerősíti (vö. 1Kor 7).

  • Tétény says:

    Kedves Ádám! Köszönöm a részletes választ! Az eunuchság mint hasonlat így valóban segít összekapcsolnom a két dolgot (elbocsájtás tilalmának elfogadását a házasságra való alkalmatlansággal)

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum