Kierkegaard szerint nem hisz igazán, aki még nem kételkedett. Egész pontosan úgy fogalmaz, hogy „másként senki nem juthat el a hithez, mint a botránkozás lehetősége felől”. A valódi hit az Istenemberben való megbotránkozás lehetőségén túl van, mondja Kierkegaard, hiszen a Jézus Krisztus személyéről és szenvedéséről szóló keresztény tanítás felfoghatatlan botránykő az emberi értelem számára, amit csak a kereszténységnek az az igénye múl felül, hogy mindent rendeljünk is alá ennek a tanításnak. Ha a keresztény tanítást anélkül fogadjuk el, hogy belegondolnánk az üzenet bolondságába, megbotránkoztató kizárólagosságába és annak az egzisztenciális iszonyatába, amit a Megváltó Úr a természetes, öntörvényű énnek jelent, valójában még nem hiszünk. Mert nem abban hiszünk, aki a botrányt jelenti, hanem abban a hamis Krisztusban, aki mentes attól. Az igazi hit a bolondság és a botránkozás lehetősége ellenére hisz, mert a Szentlélek által felismerte már a bolondságban Isten bölcsességét, és a botránkozás helyett a térdeire ereszkedett. A valódi hitet ezért nem is tudja többé legyőzni a kétely, hiszen a hit már legyőzte a világot.

Ettől eltérő felfogással találkozunk, amikor különböző valláslélektani bölcseletek alapján azt mondják nekünk, hogy a kereszténységben a hit jelenti a belépőt és a kétely vagy a bizonytalanságban való megnyugvás mutatja az érettséget. Eszerint a bizonyosság a gyermekség időszakához tartozik, az igazságban való szilárdság a fiatalkor velejárója, az érett hívők viszont egyre több ponton engedik el gyermekkoruk bizonyosságait és fiatalkoruk igazságait, képesek elviselni jelentős kognitív disszonanciát, alapállásuk a nyitottság, sőt, az egyre nagyobb nyitottság. Az érettség valójában maga ez a nyitottság. Ha eljutunk valami magasabb bizonyosságba, amit a valláslélektani bölcselet esetleg kívánatosnak mutat, akkor annak a magasabb bizonyosságnak legfőbb jellemzője éppen az igazság és a dogmák elengedése, a valóság feltétel nélküli befogadása, az ítélet felfüggesztése, a levésnek az a formátlansága, amely bármilyen formát fel tud ölteni, mert egyetlen forma sem kötelezi. Fő jellemzője ennek az érettségnek a kétely, amely legfeljebb amellett a tétel mellett köteleződik el, hogy az érett hitet nem lehet hozzákötni tételes igazságokhoz. Ebben a felfogásban a hiten át jutunk el a botránkozásig, és végül az abban való megnyugvásig.

A két felfogás ellentétes irányt jelöl ki a növekedés számára. Kierkegaard szerint a botránkozás lehetősége válaszút, amelytől „az ember vagy a botránkozás, vagy a hit felé tér”. Az imént vázolt valláslélektani bölcselet szerint viszont nincs abszolút válaszút, a növekedés a valóság előtti nyitottság egyre szabadabb belső megélése. Mivel az utóbbi megközelítés eleve nem valamiféle objektív igazságból építkezik, hanem a hittartalomtól független általános megfigyelésekből, csak olyan utat tud kijelölni, amelyben az objektív igazság nem lehet meghatározó szempont. Egy muszlim, egy ateista, egy agnosztikus és egy keresztény ugyanazokon a fokozatokon mehet keresztül, függetlenül attól, hogy mi a hitük tárgya vagy tartalma. Ez abból a szempontból problémás, hogy kérdés, a fejlődés vajon tényleg így történik-e a Krisztusban való hit útján. A valláslélektani megközelítés immanens folyamatokat ír le, ezért a megfigyelései relevánsak lehetnek az immanens folyamatok leírásakor. De ha a Krisztusban való hit útján valódi transzcendencia lép be az immanens folyamatokba – ahogy Krisztus és az apostolok tanították –, akkor a valláslélektani megközelítés pont a hit lényegi folyamatait nem képes általános módon leírni.

Ismerem mindkét utat, mert jártam rajtuk. Ismerem a kétely poklát és hogy milyen a másik oldalon kijutni belőle. Megtapasztaltam az értelmem megtérését a személyességhez, és hogy Isten kősziklájához képest a dogmatika úszószigetté vált számomra. Tudom, mit jelent küzdeni a hitért, milyen erő van az érvekben és ellenérvekben, és mekkora belső bizonyosságot adhat a Szentlélek bizonyságtétele. Tudom, hogy az én tapasztalataim is elhelyezhetők különböző valláslélektani sémákban, amelyek széles tapasztalatanyagból rajzolnak általános mintákat a vallások megtapasztalásáról valamint a kétely és a bizonyosság szerepéről a személyiségfejlődésben. Mivel azonban a keresztény hit lényegét elválaszthatatlannak tartom a kegyelem természetfeletti munkájától, vagyis lényegét tekintve nem immanens, hanem transzcendens valóságnak gondolom, engem most jobban érdekel az, hogy mit tanít az érett hitről a kinyilatkoztatás, Krisztus és az apostolok tanítása. Vajon a Lélektől ihletett Szentírás szerint hogy néz ki az érettség, és ha van neki általános formája, vajon velejárója-e az igazságban való bizonyosság? Kívánatos-e az igazsághoz való ragaszkodás, a mély meggyőződés, vagy ez a hit gyermekkorához tartozó fázis, amit előbb-utóbb ki kell nőnünk?

A válasz meghatározza azt, ahogy a keresztény életről gondolkodunk. Ha a bizonyosságra úgy tekintünk, mint a hit gyermekkorára jellemző attitűdre, akkor a növekedésünket abban fogjuk mérni, hogy mennyire szélesre tudjuk tárni a szívünket az újdonságok előtt, ragaszkodunk-e még tételes igazságokhoz, és milyen mértékben tudunk együtt élni kognitív disszonanciákkal. Másszóval a növekedésünket a kétely fogja mérni, nem a bizonyosság. Ezt a mércét ellentétesnek látom azzal a standarddal, amelyet a Szentírásban találunk az érettség mérésére. Három alapvető bibliai szempontot figyelembe kell vennünk, ha a hitben való érettséget a Szentírás alapján szeretnénk megérteni. Ezek: az istenfélelem szerepe a bölcsességben, a bizonyosság szerepe az érettségben, és az igazságban való megállás fontossága a növekedésben.

Nézzük meg először a Példabeszédek könyve ismert mondatát, amit minden zsidó fiú, aki tanulta a Tórát, fejből idézett: „A bölcsesség kezdete az ÚRnak félelme, és a Szentnek a megismerése ad értelmet.” (Péld 9,10) A bibliai hagyomány Isten félelmét nagyobb erénynek tartotta a nyitottságnál. A nyitottság önmagában nem erény, hiszen lehetünk nyitottak a jóra is és a rosszra is. Éva nyitott volt a kígyó szavaira, és nyitottságáért nagy árat fizetett ő is és gyermekei is. Bölcs Salamon szerint sok házasságtörő bánta már meg a nyitottságát, és kívánta, bárcsak zárt maradt volna a szíve (Péld 5). A valódi bölcsesség nem a nyitottságból, hanem az istenfélelemből származik. Az érettség útja az Úr félelmének az útja. Az Isten előtti alázat útja. A Teremtő előtti nyitottság útja. Aki a Teremtő előtt nyitott, az a gonosz előtt zárt lesz, és Istentől akarja megtudni, mi a különbség a jó és a rossz között. A bukott, öntörvényű emberre jellemző az, hogy önmaga akar a jó és rossz tudója lenni, mint Isten, és az istenismeretét is saját ítéletének akarja alárendelni. A Szentírás szerint ez nem az érettség, hanem a bolondság és a kárhozat útja. Az érettség az istenfélelemből gyökerező bölcsesség, az Isten szavára való odafigyelés, az Istennek való engedelmesség, az értelem meghajlása Isten szava előtt. „Csak az ÚR ad bölcsességet, szájából ismeret és értelem származik.” (Péld 2,6)

A másik fontos szempont a Szentírásban a bizonyosság kívánatos volta. Egy példát erre is nézzünk meg. Pál a kolossébeli gyülekezetnek írja: „Szeretném, ha tudnátok, mennyit küzdök értetek és a laodiceaiakért és mindazokért, akik engem nem ismernek személyesen, hogy szívük felbátorodjék összeforrva szeretetben, és eljussanak a teljes bizonyossághoz vezető ismeret egész gazdagságára: az Isten titkának, Krisztusnak ismeretére. Benne van a bölcsesség és ismeret minden kincse elrejtve.” A πληροφορία szó teljes meggyőződést, tökéletes bizonyosságot jelent, máshol is találkozunk vele az Újszövetségben (pl. 1Thessz 1,5; Zsid 6,11; 10,22; igei formában: pl. Róm 4,21; Kol 4,12). A Kol 4,12 kifejti, hogy milyen bizonyosságra gondol Pál: „Köszönt titeket Epafrász, aki közületek való, Krisztus Jézus szolgája, aki mindenkor küzd értetek imádságaiban, hogy tökéletesen, teljes bizonyossággal, állhatatosan maradjatok mindabban, ami Isten akarata.” Pál szerint a félrevezetés valós veszély (Kol 2,4.8), amellyel a „hit szilárdsága” tud szembeszállni. „Mivel tehát már elfogadtátok Krisztus Jézust, az Urat, éljetek is őbenne. Gyökerezzetek meg és épüljetek fel őbenne, erősödjetek meg a hit által, amint tanultátok, és hálaadásotok legyen egyre bőségesebb.” (Kol 2,6-7) Az érettség útja tehát nem a növekvő nyitottság és a bizonytalanságban való megnyugvás, hanem éppen ellenkezőleg, a teljes bizonyosságra való törekvés a hit által. A teljes bizonyosság kívánatos cél a hit útján.

A harmadik szempont, amit a Szentírás érettségről szóló tanításából érdemes szem előtt tartanunk, az igazságban való megállás. Az efézusi levélben Pál szembeállítja egymással a lelki kiskorúságot és a felnőttkort. „És ő ’adott’ némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, Krisztus testének építésére, míg eljutunk mindnyájan a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra, hogy többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától; hanem az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus.” (Ef 4,11-15) Vegyük észre, hogy Pál szerint a kiskorúságra jellemző a sodródás, az igazság kérdésében való lebegés, el nem köteleződés, ami nem csak nem kívánatos, de veszélyes állapot. Az érettség útja az igazságban való meggyökerezés, az igazság szeretetben való képviselete, a Krisztushoz az igazságban való kapcsolódás. Maga Krisztus adott számunkra olyan embereket (apostolokat, prófétákat, evangélistákat, pásztorokat, tanítókat), akik ebben segítenek nekünk. Nem az a kiskorúság, ha hallgatunk azokra, akik Isten szavával nevelnek bennünket, hanem az, ha kivonjuk magunkat a hatásuk alól és engedjük, hogy az emberek tévútra csábító szava elsodorjon bennünket az igazságtól.

A Szentírás vitában áll tehát azzal a valláslélektani bölcselettel, amely az érettséget az igazságtól függetlenül definiálja, amely az igazsággal kapcsolatos teljes bizonyosságot a gyermekkorhoz sorolja, és amely a nyitottságot fontosabb értéknek tartja az istenfélelemnél. Az érettség bibliai víziójában az istenfélelem a bölcsesség kezdete, a teljes bizonyosság kívánatos, és a hit útja elválaszthatatlan az igazsághoz való ragaszkodástól. A megbotránkozás lehetősége kettéválasztja az utakat: vagy a kétely, vagy a hit felé térünk el. A kereszténység a hit útja.

14 hozzászólás a “Az érettség a bizonyosságban való növekedés vagy a bizonytalanságban való megnyugvás?” bejegyzéshez

  • Gergely Erzsébet says:

    Igen megbecsülöm azokat a találkozásokat, mikor személyesen, vagy virtuálisan
    olyan keresztény testvérekkel találkozom, kiknek hitélete a posztban felsorolt
    pilléreken nyugszik:
    – bölcsességük forrása egész életükben az istenfélelem,
    – céljuk a teljes bizonyosságra való eljutás Krisztusban,
    – az igazságban való meggyökerezés, megállás általi érett kor elérése.

    Az “Értelem megtérése a személyiséghez. c. írás Augusztinus: Vallomások
    mélységeit idézi. Olyan belső, mély folyamatot ír le, melynek eredménye:
    „Az elmém meghajol, és hódol neked.” Nagyszerű lehetőség, ha számomra
    ilyen kincseket jelentő témákról olvashatok. Köszönöm.

  • Éva says:

    Szerintem ahhoz kívülállónak, nem-hívőnek kell lenni hogy a keresztény hitet valaki bizonytalannak lássa, hit kontra tudás primitív képletében.
    Azt pedig pláne képtelenek elgondolni, hogy a hitben növekedni lehet és van olyan szint, amikor már szinte szégyelljük hogy nem hitünk van,hanem tudásunk/bizonyosságunk.

    Alleluja ! 🙂

  • Steve says:

    A kognitív disszonancia szerintem kikerülhetetlenül szerves része annak, hogy az ember az elméjével értelmezi a saját hitét. Időnként rossz, de jónak tűnő kérdéseket tesz fel, vagy a jó kérdéseire rossz, de meggyőzőnek tűnő válaszokat is talál, és híján van bizonyos ismereteknek vagy belelátó képességnek, ami szükséges ahhoz, hogy az ebből fakadó ellentmondásokat az elméjében feloldja. Mindebből kételyek származhatnak, amelyek a bizonyosságot kikezdhetik – a hívő magányosan viaskodik saját magával.

    A megoldás nem az, hogy a hívő ember nem gondolkozik. Ahogy Ádám írta is, „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme, és a Szentnek a megismerése ad értelmet.” Az Úr megismerése transzcendens, spirituális és személyes dolog. Ha az ember Istent mint személyt ismeri, akkor bármikor visszamehet ennek a személyes kapcsolatnak a védett terébe, és a kognitív diszonanciák és bizonytalanságok ellenére meg fog erősödni a hite – hiszen Isten személyes jelenléte a hívő életében természetes módon a bizalom forrása. Van, hogy ebben a személyes térben a hívő válaszokat kap a kérdéseire, de ha nem kap, akkor is, a kérdései nem gyötrő kételyként emésztik a lelkét, hanem inkább alázatra fogják inteni, a bizalma ép marad. Istennel a személyes kapcsolatra mindennap szükségünk van.

    A keresztény fejlődésnek az a módja, amikor a hívő a tudás növelését öncélként kezdi látni, vagy egyszerűen arányt téveszt és elfelejtkezik az Úr jelenlétében való pihenésről, valójában nem a fejlődés útja, hanem tudatos kilépés a gyermeki bizalom állapotából – ez az, ami előállítja a “kételkető keresztény” embertípust. Ez azért veszélyes út, mert könnyen el lehet tévedni rajta. Az különösen szomorú, ha valaki a kételkedést felvilágosultságnak és érettségnek nevezi és lenézi az Isten jelenlétére alapuló gyermeki bizalmat – ez egy keresztény esetén teljes céltévesztést jelent.

    Még annyit mindehhez hozzátennék (bármennyire is nem népszerű), hogy a keresztény hívő ne csak az Úrban, hanem Isten népe között is meg legyen gyökerezve. Testvérek között, egy konkrét, egészségesen működő közösségben, amely ha kell, segít pályán tartani. A céltévesztés elkerüléséhez és az egészséges bizalom megőrzéséhez a “juhlét” elkerülhetetlen.

  • Szabados Ádám says:

    Ámen.

  • endi says:

    Kicsit keveredik ebben az írásban a “nem tudom” és a “kételkedem”. A nem tudás keresésre és várakozásra kéne ösztönözzön, a kételkedés pedig információkon alapszik (pl. hazugságon).

    Ha valaki a nem tudása miatt kételkedik, az a türelmetlen ember.

    Manapság se a materialisták, ateisták, se a keresztények nem mondják semmire hogy “nem tudom”, mert az ciki, és a korszellem azt sugallja hogy aki valamit nem tud, az teljesen hülye és értéktelen ember.

  • Éva says:

    Endi, volt egy korszak legalább húsz éve, amikor divat volt azt mondani, üzenni,hogy “nem tudom”/rászorulok arra hogy elmagyarázd – bár lehet,hogy csak riporteri fogás volt 🙂

    Steve,a tudást nem úgy értettem, hogy világi, bármely tudományterületre sorolható tudás, hanem, Isten dolgairól. Ahhoz pedig hozzájárul a “kiképzésünk” is, szenvedések …

  • F Barni says:

    Remek poszt! Két nagyon releváns kérdés. Én személy szerint nem eldöntendőnek tartom őket. A lelki növekedés két aspektusát írja le a két megközelítés. Kierkegaardnak igaza van abban, hogy a megbotránkozás után a hit már kételyektől mentes. De itt a hangsúlyt én a megütközés és megrendülés élményére tenném nem pedig a kétely legyőzésére, ami inkább egy áldásos melléktermék. Sajnos a kételyt a felszínesség a gondolkozás igénytelensége a fanatizmus és az örökölt hit is távol tarthatja. A tét tehát nem csak az, hogy mindenáron szabaduljunk meg kételyeinktől, hanem az, hogy hogyan és minek a hatására kerekedünk föléjük.
    A válásbölcselő megfigyeléseinek érvényérségét én sem vonnám kétségbe. A hitnek, mint technikának a megragadott tárgytól vagy személytől függetlenül lehetnek közös jellemzői. A tudós az immanencia mozgását vizsgálja, de azt nem hogy ebbe a belső tóba milyen követ dobtak bele, ki dobta bele, vagy hovatovább maga a transzcendens lépet – e bele. A hullámok lehetnek nagyon hasonlóak.
    Ennek ellenére teljesen jogos, hogy kiköveteljünk a keresztény ember lelki folyamatára egy semmire nem hasonlítható leírást. Hisz hitünk szerint minden mással ellentétben a mi Istenünk valóság és nem csak illúzió! Hol látszik meg- e lényegi különbség? Talán abban, hogy a keresztény ember hite kirajzolja Isten “negatívját”, ahol inkább ez konkretizálódó személy válik hangsúlyossá nem pedig a hozzá való kötödés. A biblia mindig fontosabbnak mutatta a hit tárgyát, mint a hit metódusát. “Hiszek Uram! Légy segítségemre az hitetlenségemen!” Lukács 9:21
    A nyitottsággal járó ideiglenességnek és átmenetiségnek nem kell mindig negatív olvasatúvá válni még a keresztény hit szempontjából sem. “Isten kősziklájához képest a dogmatika úszószigetté vált számomra” (Ádám) Ez egy gyönyörű költői kép egy nagyon helyénvaló keresztény tapasztalat leírására. Mert minden dogma a Kőszikla egy szilánkja, amely szigetté duzzadhat ugyan, de a cél nem az, hogy ott verjünk állandó tanyát, hanem hogy elvezessenek a szárazföldre ahol az alapokkal bíró város van. De addig itt maradnak megkerülhetetlen igazodási pontokká. A nyitottságnak két ellentétes oka is lehet: ha nem akarunk orientáló erejű centrumot keresni életünkhöz, de az is hogy már megtaláltuk azt és nem félünk szétnézni onnan. Aki megtalálta a legfőbb bizonyosságot és megnyugodott az üdvössége és örökéletű felől képes csak elengedni a mellékes és származtatott dolgokat. Pál sokszor kétségesedet az élete felől, a szolgálatának gyümölcsei felől. Ami ismeretlen volt számára Istenből azon az segítette át, amit tudott már róla!

  • Illés says:

    Pár évvel ezelőtt még nagyon ellenkeztem volna ezzel a poszttal, de most azt gondolom, igazad van. Kérdés, mennyire a saját döntésünk, hogy a hit vagy a kételkedés felé indulunk-e el?
    Alapvetően egyetértek Kierkegaard-al, illetve amit idézelk tőle, de közben meg az is van, amit Tim Keller ír, hogy a hit és a kételkedés valamilyen arányban mindig egyszerre van jelen, hosszú távon pedig a kételkedés épp erősíti a hitet.
    (Ha jól emlékszem, újra meg kéne néznem.)

  • Szabados Ádám says:

    Örülök annak, amit írsz, Illés. Tim Kellerrel egyetértek, nekem elsősorban az a fontos most, hogy az érettség irányát a kétely vagy a bizonyosság növekedésében látjuk-e. Hamar Dávid barátommal is egyetértek, aki úgy fogalmaz ebben az előadásában, hogy a kételyt fel kell használnunk a hitünkben, de soha nem szabad a kétely oldalára állnunk, mert a cél a hit bizonyossága.

    És hogy kinek a döntése, hogy a hit vagy a kételkedés felé indulunk-e el? Szerinted?

  • Szabados Ádám says:

    Barni,

    Ezzel a mondatoddal nagyon egyet tudok érteni: A tét tehát nem csak az, hogy mindenáron szabaduljunk meg kételyeinktől, hanem az, hogy hogyan és minek a hatására kerekedünk föléjük. Meg ezzel is: A nyitottságnak két ellentétes oka is lehet: ha nem akarunk orientáló erejű centrumot keresni életünkhöz, de az is hogy már megtaláltuk azt és nem félünk szétnézni onnan.

  • Gergely Erzsébet says:

    Ádám, úgy gondolom, az alábbi mondatban való hivatkozás nem a szándékodnak
    megfelelően sikerült:

    “…………………………………………………………….. Hamar Dávid barátommal is egyetértek, aki úgy fogalmaz “ebben az előadásában”, …..”

  • Szabados Ádám says:

    Jaj, köszönöm, igen, javítottam.

  • Cypriánus says:

    Ádám, érdekelne, valamilyen konkrét vita miatt indítottad ezt a sorozatot, vagy egy cikkre, posztra reagálsz, vagy “egyszerűen” csak időszerűnek és fontosnak ítéled a témát?

    Bár nem egyszer láttam ( magamon is) a túlzott magabiztosság a hitben gyakran pszichológiai kompenzációs mechanizmus, a kétely céllá válása nekem C.S. Lewis pokolbeli teológusát idézi a ” Nagy válás ” című könyvéből.
    A Szentírás nem az érett hívőről, hanem az ördögtől mondja ” nem áll meg az igazságban, mert nincs benne igazság “.

    Viszont nem látom kis problémának az első felét sem, amikor a hit, pontosabban a ” hit” afféle eszkábált lelki mankó, és minél több a titkos kétely, annál nagyobb a fanatizmus.

    Ráadásul az sem mindegy, hogy személyes vagy teológiai nézetre vonatkozó e a bizonyosság.
    Az első is simán gőgbe fulladhat.

    A másik is lehet probléma : attól hogy valami általánosan elterjedt teológiai álláspont , még nem biztos hogy igaz .
    Pl attól hogy most evangéliumi protestáns körökben népszerű az ” elragadtatás”, egyáltalán nem garantált, hogy igaz is.
    Főleg katolikusoknál évszázadokig meghatározó nézet volt, hogy a keresztség nélkül meghalt kisdedek egy köztes helyre, a Limbusba jutnak. Külön probléma volt, hogy az elvetélt vagy abortált magzatok is sokak szerint erre a helyre jutottak volna.
    Azonban a XX. Században ezt a tant keményen ostrom alá vették mind a bibliai exegézis, mind a fundamentális teológia oldaláról. Végül II. János Pál alatt kapott végső halálos sebet, hogy aztán Ratzinger el is temesse, mint alaptalan és sok szempontból téves és káros teológiai spekulációt.

    Ezek csak példák, de olyan tanokat hoztam, amik nagyon hosszú ideig abszolút bizonyosnak tűntek / vagy tűnnek / milliós tömegek számára.

    Biztosan van helyes ösvény a két tévedés között, de úgy gondolom, az nem is mindig könnyű. Szerintem hol ide hol oda, de gyakran letérünk róla.

  • Szabados Ádám says:

    Cypriánus,

    a fenti cikket (meg utána ezt, korábban meg ezt) évek óta meg akartam írni, mert szerintem évek óta van aktualitása. Most is aktuálisnak látom, igen, konkrét viták fényében is.

    Egyetértek veled abban, hogy van helye a a dogmatikai felülvizsgálatnak, akár egyéni, akár szerintem egyházi szinten is. A kétely feldolgozása fontos folyamat. Nekem azzal van bajom, ha a kételkedést tesszük meg az érettség jelének, mert az ugyanúgy egy tévedés, mint a kritikátlan fundamentalizmus.

    Ad fontes
    Ecclesia semper reformanda est
    A progresszió nem reformáció

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum