A művészet, a tudomány és a filozófia különböző nyelveket használ a világ megértéséhez. A tudomány megfigyeléseket végez, hipotéziseket állít fel a megfigyelések magyarázataként, majd leellenőrzi ezeket a hipotéziseket és levonja a következtetéseit. Szigorú és szabályozott folyamat. A filozófia a logika segítségével gondolja végig a valóság szerkezetét vagy annak egyes vetületeit, és ehhez alkalmaz matematikai dedukciót is. Ez is többnyire szigorúan szabályozott folyamat. A művészet fő eszköze a képzelet és az intuíció. Megfigyel és következtet, de másfajta észleléssel, másfajta szintézist végez el, mint a tudomány és a filozófia, miközben ugyanannak a valóságnak az érzékelésére és megismerésére vállalkozik. A maga módján ez is szigorú és szabályozott, de egyben csapongó és szárnyaló is. A teológia, amely a bibliai kinyilatkoztatásból indul ki és ezért a legmesszebb lát, támaszkodhat mindháromra, amikor a kinyilatkoztatás fényében igyekszik megérteni a valóság szerkezetét, de a művészi képzelet néha jobban megragadja a kinyilatkoztatást, mint az induktív vagy a deduktív logika. Erre egy példa az ainuk muzsikája.

A keresztény teológia egyik legnehezebb kérdése a gonosz eredetének problematikája. Honnan van a gonosz a világban? Valójában ez nem csak teológiai probléma: ez a filozófia egyik legnehezebb kérdése is, amellyel ateista filozófusoknak szintúgy meg kell birkózniuk. Isten tagadásával a gonosz eredetének problémája nem tűnik el, hacsak nem akarjuk tagadni magát a gonoszt is, amire azért kevesen vállalkoznak. A természettudomány semmit nem tud mondani nekünk a gonosz eredetéről, hiszen eredendően és lényegét tekintve hiányzik belőle az etikai értékítélet lehetősége. A gonosz eredete nem tudományos, hanem filozófiai kérdés. Amellyel a filozófia sem tud zöldágra vergődni. Még a keresztény filozófiai tradíció sem igazán. Olvastam remek fejtegetéseket a klasszikus filozófiai hagyomány képviselőitől ugyanúgy, mint a reformátori filozófiai hagyomány képviselőitől, némelyikük messzebb látott, mint a többi, de a misztériumok világában a filozófiai logika igen lassan tud csak haladni, és egy idő után a legjobb levezetés is olyannak tűnik, mint az erdőben elveszett kisfiú, aki ijedten keresi a szüleit.

A bibliai kinyilatkoztatás sem ad mindenre érthető magyarázatot. Mécses a sötétben, nem világít meg mindent, csak azt, amit látnunk kell. Az ilyen félhomály a tudományos és filozófiai logika számára ijesztő, az intuíció számára azonban rendkívül termékeny közeg, noha egyáltalán nem veszélytelen, ha elengedi a kinyilatkoztatás kezét. A teológia intuitív útkeresésének egyik különleges gyöngyszeme az Ainulindale, másnéven Az ainuk muzsikája. J. R. R. Tolkien a gyűrű háromkötetes történetével és A hobbit meséjével lett híres író, de aki még nem olvasta A szilmarilok c. előzménytörténetet, az keveset ismer Tolkien igazi zsenialitásából. A gyűrűk ura mesefolyam A szilmarilok mélysége miatt hat ránk elementáris erővel, akkor is, ha nem olvastuk még a tündék, emberek és más lények fiktív világának ősidejéről szóló gyűjteménykötetet. Az Ainulindale A szilmarilok első elbeszélése, Ea, a látható világ teremtéséről és a gonosz eredetéről szól. Az Ainulindale a teológia (igen, a teológia) egyik legsikeresebb művészi tapogatózása az egyik legnagyobb filozófiai misztérium megértésére. Az ainuk muzsikája önmagában is ellenállhatatlanul gyönyörű írás, de ha valaki teológiai érdeklődéssel olvassa, mint ahogy egy Alvin Plantinga-tanulmányt olvas a gonosz eredetének filozófiai magyarázatáról, és nyitott az elméje a megismerés művészi eszköztárára, az igazi kincseket talál benne. Vagy ami még többet ér: világosságot és valami különös megértés-élményt.

A szilmarilok a képzelet terméke, ezért nincs teljes analógia Ea és a mi világunk között. De éppen ez a távolság teszi a mítoszt szabaddá arra, hogy sikeres analógiát teremtsen a mi világunk megértéséhez. A katolikus Tolkien teljesen ortodox elképzelése a teremtésről és a gonoszról egy heterodox valóságban tud úgy megmutatkozni, hogy az számunkra érthetővé tegye, ami a mi valóságunkban az ősidőkben – vagy még azok előtt – lezajlott. Tolkien nem csak ismerte a régi mítoszokat, de maga is írt egyet, amely vitába szállhatott az ősi pogány mesékkel. Tolkien mítosza a bibliai teremtéstörténetre épül, annak mimézise, viszont egyetlen elemében sem próbálja azt majmolni, inkább rímet ír hozzá és továbbgondolja. Egy másik világban játszódik, hogy világos legyen: Ea teremtése nem azonos a mi világunk teremtésével. Ea teremtése által mégis talán megsejthetünk valamit a mi világunk teremtésének – és elromlásának – titkaiból, valamint Isten szuverén szándékaiból, amelyek a világunk terein túlra mutatnak.

„Kezdetben volt Eru, az Egyetlen, akit Ardán Ilúvatarnak neveznek…” Ellentétben a régi mítoszokkal, az Ainulindale nem az istenek keletkezésével kezdődik. Eru már van, amikor elkezdődik minden. Nincs teogónia, hanem kozmogónia van. Az Egyetlen nem teremtetett, de ő teremti meg a világot. Először „az ainukat, a szentségeseket, akik gondolatának szülöttei voltak, s vele voltak, mielőtt bármi mást teremtett volna”. Ahogy a Bibliában az istenfiak ott voltak a világ teremtésénél, de ők is Isten teremtményei. Aztán az Ainulindale szerint Ilúvatar énekelni kezdett az ainuknak, és ámulatba ejtette őket, majd azt parancsolta, hogy az egyenként nekik adott dallamokból közös harmóniában Nagy Muzsikát formáljanak. „S ekkor az ainuk hangja – mint megannyi hárfa és fuvola, tilinkó és trombita, hegedű és orgona és számtalan szavakkal szóló kórus – Nagy Muzsikává kezdte formálni Ilúvatar dallamát; s a vég nélkül váltakozó, harmóniába szőtt melódiák a hallás határán túl leszálltak a mélybe és föl a magasba, csordulásig megtöltötték mindazokat a helyeket, ahol Ilúvatar lakozott, majd a muzsika meg a muzsika visszhangja kiáradt a Semmibe, s az immár nem volt semmi. Azóta sem daloltak az ainuk ennél nagyobb muzsikát, bár úgy mondták, hogy még ennél is nagyobb muzsikát dalolnak majd az ainuk és Ilúvatar Gyermekei Ilúvatar előtt az idők végezete után.”

Így kezdődik Ea teremtése, amit az Ainulindale lélegzetelállító képekkel fest elénk. A képeket és a zenét a szavakban halljuk és látjuk, és az érzékek kavalkádja három dimenzióban bontakozik ki előttünk. Aztán egy ponton váratlanul színre lép Melkor, az ainuk egyik legnagyobbja, és saját dallamát szövi bele a Nagy Muzsikába, amely nincs összhangban Ilúvatar dallamaival, és létrejön a diszharmónia, amely – mivel a Nagy Muzsika a Semmibe hatolva hozza létre Eát, a látható világot – magát Eát is átjárja sötétséggel és bánattal. Melkor az Olthatatlan Lángot kereste, hogy valóra váltsa a szívében égő dallamokat, és úgy hitte, Ilúvatar nem gondol a Semmivel. Ám a Lángot nem találta meg, mert az Ilúvatarnál volt, türelmetlen magányában viszont Melkorban „másféle gondolatok fogantak, mint amilyen testvéreiben”. És amikor eljött az éneklés ideje, Melkor a saját dallamait akarta már énekelni. Megjelent a széthangzás, Ilúvatar trónja körül pedig dühöngő vihar kezdett tombolni, amely semmiképpen nem akart lecsillapodni. De Ilúvatar felállt, és „új dallam bontakozott ki a vihar közepette, hasonlatos és mégsem hasonlatos az előzőhöz, majd erőre kapott és új szépségeket villantott föl”. Ez így történt újból és újból, mert Melkor sem hagyta abba a dallamát.

„És a küzdelem kellős közepén, amikor Ilúvatar termei rengtek, és a remegés kiáramlott a kinti csöndességbe is, Ilúvatar harmadszor is fölállt, s az arca félelmetes volt. Fölemelte mindkét kezét, és egyetlen akkordban, amely mélyebb volt az alvilágnál s magasabb a mennyboltnál, áthatóbb Ilúvatar tekinteténél, a muzsika megszakadt.” Ekkor Ilúvatar megmutatta Melkornak és a többi ainunak, hogy mit teremtettek a muzsikával. Amit láttak, attól elakadt a lélegzetük, mert abban leírhatatlan szépség volt, de leírhatatlan bánat is. Ea és az általunk ismert Középfölde a Nagy Muzsika megtestesülése. Ezért van mélysége a mesének. Ha legközelebb A gyűrűk urát vagy A hobbitot olvassuk, és olyan rejtélyes mondatokkal találkozunk, hogy „a törpék túl mélyre ástak”, vagy megsejtjük, hogy Gandalf valami sokkal hatalmasabbtól fél, mint ami a hobbitoknak egyáltalán eszébe juthatna, emlékezzünk Melkor dallamára. Középfölde sötét árnyai – Ungoliánttól a balrogig, Szaurontól a boszorkányúrig – mind abban a disszonanciában keletkeztek, amelyet Melkor dallama vitt Ea teremtésébe. Gyönyörű és egyben félelmes gondolat.

És remek analógia a gonosz eredetének megértéséhez. Ne keressünk Tolkien analógiájában tudományos megalapozást, se rigorózus matematikai levezetést, mert nem a tudomány vagy a filozófia, hanem a művészi intuíció nyelvével próbál megragadni egy mélységesen mély misztériumot. Egy misztériumot, amely része a valóságunknak, része a kinyilatkoztatásnak, csak nem tudjuk a gondolkodásunk korlátain belül kibontani annak sok ellentétes irányba haladó és menthetetlenül összebogozódó fonalát. A művészet nyelve viszont pont ezen a területen valamelyest mintha alkalmasabb lenne a bibliai kinyilatkoztatásban rejlő misztérium megragadására, mint a filozófia és a tudomány nyelve. Tolkient olvasva nem az volt az érzésem, hogy egy elveszett kisfiút látok az erdőben vacogni, inkább az, hogy egy angyalszárny érint meg a magasból, és fölnézve egy pillanatra betekinthetek az éppen bezáródó mennyei boltív mögé. De ez is csak azért történhetett, mert az Ainulindale szépséges mítoszában nem a filozófia, hanem a kinyilatkoztatáson alapuló teológia használta a képzeletet. Persze ettől még ez is csak képzelet és analógia.

4 hozzászólás a “Az ainuk muzsikája” bejegyzéshez

  • Gergely Erzsébet says:

    “„És a küzdelem kellős közepén, amikor Ilúvatar termei rengtek, és a remegés kiáramlott a kinti csöndességbe is, Ilúvatar harmadszor is fölállt, s az arca félelmetes volt. Fölemelte mindkét kezét, és egyetlen akkordban, amely mélyebb volt az alvilágnál s magasabb a mennyboltnál, áthatóbb Ilúvatar tekinteténél, a muzsika megszakadt.” Ekkor Ilúvatar megmutatta Melkornak és a többi ainunak, hogy mit teremtettek a muzsikával. Amit láttak, attól elakadt a lélegzetük, mert abban leírhatatlan szépség volt, de leírhatatlan bánat is. Ea és az általunk ismert Középfölde a Nagy Muzsika megtestesülése. ……………….”

    Nem olvastam Tolkien műveit, de nem esik nehezemre egy-egy magyarázattal ki –
    egészített rész által bepillantást nyerni a regénybe. Szemléletesnek találom
    a gonosz eredetének és működésének megközelítését ezen művészi eszköz által.

    Bizonyos vagyok benne, lélegzetelállító lesz a felismerése annak, hogy milyen
    leírhatatlan szépségek jöttek létre az által, hogy Isten “karmestersége” alatt
    egy ideig teret engedett a Gonosz zenéjének is, ami diszharmóniát eredményezett.

    Ebből az aspektusból szemlélve világunkat (Ea), az ember bátorítást kap arra,
    hogy a benne lévő gonosz (Melkor) okozta diszharmónia ellenére örömmel és bát-
    ran “énekelje” az Úrtól (Ilúvatártól) kapott dallamát.

  • Ádám, nagyon szívemből szóltál, és azt hiszem, ezek a gondolatok messze túlmutat önmagukon. Nagyon is gyakorlati következtetéseket vonhatunk le abból a gondolatból, hogy az emberi megismerés többféle úton-módon juthat előre, hiszen ez igaz lehet Isten igéjével és személyével kapcsolatosan is. Én most az egyszerűség kedvéért maradnék két fő csapásiránynál:
    tudomány és művészet, értelem és intució, szavak és képek, dogmák és szimbólumok, bal és jobb agyfélteke. Igaz, a (helyrajzi értelemben vett) bal és jobb agyfélteke különbségeit hangsúlyozó elméleteket már megcáfolta a modern kísérleti pszichológia, de képnek, szimbólumnak nagyon is érvényesek, helytállóak az abból levezetett következtetések, még ha a különbségeket nem “jobbra” és “balra” kell keresni az agyféltekék térképén. A tudományos gondolkodás “bal agyféltekés”, következtető, logikus, racionális. A művészet ezzel szemben “jobb agyféltekés”, intuitív, elviseli a paradoxonokat is. Újfalussy tanár úr ezt úgy fogalmazta meg esztétika órán, hogy a tudomány dehumanizál, a művészet pedig humanizál. Azaz ha a megfigyelésünk tárgya egy pohár víz, akkor a tudomány úgy vizsgálja a pohár vizet, hogy az mit jelent tőlünk, emberektől függetlenül, önmagában. Hány és milyen atom alkotja, milyen tulajdonságai vannak attól függetlenül, hogy mi mit gondolunk róla, hogyan viszonyulunk hozzá. A művészet viszont úgy néz a pohár vízre, hogy mit jelent az ember számára egy adott helyzetben, ezért sokféle érvényes következtetésre juthat: egy sivatagban haldokló számára maga az élet, egy étteremben talán bosszúság forrása, hiszen én kólát rendeltem, egy kisgyerek kezében pedig veszélyforrás, mert mi van, ha leejti az üvegpoharat, és elvágja a kis lábát.
    A Biblia megértéséhez mindkettő szemléletre szükségünk van, mert ha csak a száraz tudományosság talaján vizsgáljuk, akkor ugyan helyes következtetésekre juthatunk, mégsem válik élménnyé mindaz, amit megértettünk. Ha meg csak “fílingeket” keresünk benne, amik megríkatnak, földobnak, megráznak, akkor felszínes marad a megértésünk.
    Szerintem azért ilyen erős A szilmarikok, mert nagyon erős analógiákat mutat fel, melyek félreérthetetlenül kapcsolják össze a tudatunkban élő, Istennel kapcsolatos ismereteinket egy szép mese történéseivel és szereplőivel, miközben engedi, hogy az intuitív, “jobb agyféltekés” énünk is szárnyra kapjon. Egyszer írtál egy tök jó cikket arról, hogy miért jobbak bizonyos “világi” tematikájú, de keresztény szimbolikára épülő filmek, mint az evangéliumot az “arcunkba toló”, ugyanakkor giccses, bárgyú és bántóan naiv “hívő” filmek. Ugyanezért: egy jó kép ezerszer többet ad, mint egy erőltetett bizonygatás, mégha a bizonygatás tárgya tényszerűen igaz is.
    Jézus tanításaiban teljes egyensúlyt érzek: Kristálytiszta logika, Isten szavához való hűség, ugyanakkor nem véletlen, hogy “Mindezeket Jézus példabeszédekben mondta el a tömegnek. Példabeszéd nélkül semmit sem mondott nekik…” (Mt 13:34)
    A példabeszédek, példázatok képek, szimbólumok, melyekhez ott és úgy kapcsolódhatunk, ahol és ahogy éppen tudunk. Egy kicsi gyermek épp úgy bekapcsolódhat a tékozló fiú történetébe, mint egy teológia professzor.
    Asszem Spurgeon mondta, hogy egy jó kép, illusztráció lehozza a mennyet a földre. A szilmarilok szerintem is ilyen példázat. Köszönöm a posztot!

  • Szabados Ádám says:

    Bizonyos vagyok benne, lélegzetelállító lesz a felismerése annak, hogy milyen leírhatatlan szépségek jöttek létre az által, hogy Isten “karmestersége” alatt egy ideig teret engedett a Gonosz zenéjének is, ami diszharmóniát eredményezett.

    Ilúvatar énekében nekem is ez az egyik lenyűgöző motívum.

  • Szabados Ádám says:

    Laci,

    te is a szívemből szóltál.:) Jézus példabeszédei valóban ideillő analógia. Spurgeon kapcsán meg az jutott eszembe, hogy az igehirdetések illusztrációit nevezte mazsoláknak a kalácsban, és John Stott utólag egy saját könyvéről (Men Made New) mondta önkritikusan (Spurgeonre hivatkozva), hogy abból sajnos kimaradtak a mazsolák. Hozzáteszem: ennek ellenére Stott egyik legjobb könyvecskéje. De Spurgeon tényleg könnyebben lehozza a mennyet a földre.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum