Angol irodalomból írt diplomamunkámban két középkori allegorikus művet hasonlítottam össze egymással. Mikor beadtam a témajavaslatot, leendő témavezetőm visszakérdezett, hogy biztosan ezzel akarok-e foglalkozni, mert a 20. század végi ember nem igazán lelkesedik már az allegorikus művekért. Mivel engem viszont lelkesített a dolog, elvállalta a témavezetést, de a modern ember ízlését illetően igaza volt. A 19-20. századi regények (mondjuk a modernizmus fénytelen időszakát leszámítva) sokkal olvasmányosabbak, mint a hozzájuk képest darabos és didaktikus allegóriák, amelyek jelentéséhez sem biztos, hogy végül hozzájutunk. Azt ma is elismerik, hogy a középkorban és a reneszánsz idején volt ereje ennek az irodalmi formának, azonban hozzáteszik: a modern ember már nem ismeri azokat a világnézeti kereteket, amelyekben az allegóriák értelmezhetők, és idegenkedik azoktól a hierarchikus társadalmi viszonyoktól, amelyeket ezek a művek tükröznek. Vagy ahogy Gay Clifford irodalomkritikus egyszerűbben fogalmaz: az allegória „kiment a divatból”.

Azonban Clifford szerint a mai ember eltávolodása az allegóriától egyáltalán nem szükségszerű. „A népszerűtlenség a romantikus és poszt-romantikus kritika hagyatéka, amelyben az allegória didaktikusságát és intellektualizmusát nyers és szándékolt korlátnak látták az érzelmi és archetipikus jelentőség számára. Az allegória poszt-romantikus kritikája – mint például Yeatsé – az irodalmi funkció (és lélektan) egy sajátos felfogásának a terméke. Ez a kritika hajlamos arra, hogy az allegóriát a szimbolizmussal való versenyben ítélje meg, és ezáltal félreértse több vonását, vagy ami még súlyosabb, tagadja a hatást, amit elérhet.” (The Transformation of Allegory. Routledge, 1974, 3). Clifford szerint Yeats kritikája nem áll meg: „Az allegória természetes nyelv a látnoki idegenség és intenzitás számára, a morális és intellektuális érdeklődés pedig pont erősíti, nem pedig gyengíti ezt a látnoki erőt.” (Uo., 4)

Clifford nincs egyedül, hiszen az allegória védelmében olyan jelentős irodalomkritikusok is síkra szálltak, mint T. S. Eliot, Ezra Pound vagy C. S. Lewis, akiket komoly nézetkülönbségeik és eltérő irodalmi ízlésük ellenére leginkább Dante és a Divina Commedia iránti szeretetük kötött össze. Azt ők sem vitatták, hogy a modern ember nehezebben kapcsolódik ehhez az irodalmi formához, de azt igen, hogy a forma hatástalanná vált volna a modern közegben, vagy alkalmatlan lenne mai üzenetek hordozására. Paula Neuss szerint az allegória paradoxona az, hogy miközben a szerzők a drámát a realizmustól az allegória felé húzzák el, a cselekmény sokkal közelebb kerül a valósághoz (N. Denny: Medieval Drama. Edward Arnold, 1973, 42.) Ezzel Lewis, Pound és Eliot is biztosan egyetértenének.

De mi is az allegória? Clifford szerint az allegória nem külön műfaj, nem is szűken értelmezett irodalmi forma, hiszen sokféle műfajt és formát képes magába foglalni. „Gulliver utazásaiban komikus allegóriával találkozunk, a Frankensteinben tragikus allegóriával, a Faerie Queene-ben lovagi románccal, a Piers Plowmanben szatirikus allegóriával, a Zarándok útjában allegorikus utazással, stb.” (Clifford, 5) Az allegorikus elbeszélésmód tehát több és más, mint műfaj vagy irodalmi forma. Akkor mi az allegória?

Egy népszerű definíció szerint az allegória kiterjesztett metafora. Az allegória – mint a metafora – az egyik valóságdarabbal nevezi meg a másikat, de ezt a jelentésátvitelt kiterjeszti és következetesen fenntartja egy egész irodalmi műben. Az egyetlen probléma ezzel a definícióval az, hogy nem tesz elégséges különbséget a szimbolizmus és az allegória között. Az allegória használ szimbólumokat – helyeket, állatokat embereket, eseményeket –, amelyek valami náluk nagyobb helyén állnak. De ezt teszi a szimbolizmus is. The Allegory of Love (Clarendon Press, 1936) c. művében C. S. Lewis azt állítja, hogy „míg a szimbolizmus a gondolat egy formája, addig az allegória a kifejezés egy formája” (48). Ezzel Clifford nem teljesen elégedett. Szerinte az elválasztó vonal az allegóriák narratív szerkezete. A szimbólumok következetessége és könnyű felismerhetősége teszi az allegóriát allegóriává. „Az allegória alapvető narratív formája az utazás, a csata és konfliktus, a keresés, valamint az átalakulás” (Clifford, 15). Clifford szerint ezek a motívumok nagyfokú ismétlődést is mutatnak.

C. S. Lewis ragaszkodik ahhoz, hogy az allegóriát metaforaként értelmezzük. Az allegória jellegzetessége, hogy egy dolgot valami más dologgal jelöl. Lewis szerint fontos azonban, hogy ne keveredjen össze az allegória „hordozóeszköze” az allegória „rakományával”. A „hordozóeszköz” az a történet, amelynek segítségével megnevezzük a „rakományt”, az allegória üzenetét. Lewis hangsúlyozza, hogy a hordozóeszközt mindig a neki járó tisztelettel kell illetnünk. „A példázatbeli bolond szüzek nem a boldog színelátásról maradnak le, hanem a menyegzőről. Amikor a tékozló fiú hazatér, nem lelki vigaszt kap, hanem új ruhát, valamint a legjobb vacsorát, amit az apa el tud neki készíteni. Elképesztő, mennyire gyakran hagyják figyelmen kívül ezt az elvet.” („The Vision of John Bunyan” in Selected Literary Essays. CUP, 1969, 148-9)

Lewis egy szomorúan vicces esettel illusztrálja ezt a hibát: „A Zarándok útja régi, óvodai példányának tökkelütött, de bölcsen anonim illusztrátora hasonló bakit követett el a II. rész végén. Bunyan arról ír, hogy egy levél érkezett Krisztinának, miszerint át kell kelnie a folyón és tíz napon belül meg kell jelennie a Városban. (…) A művész úgy látta jónak, hogy a jelenetet egy idős hölggyel illusztrálja, aki a betegágyán fekszik, és rokonok veszik körül, akik bevett viktoriánus módon siratják őt.” (Uo.) Ez a „hordozóeszköz” iránti tiszteletlenség és az allegória teljes félreértése.

Az allegória ereje éppen abban áll, ha elkülönül egymástól a „hordozóeszköz” és a „rakomány”, és mindvégig tiszteletben tartjuk a kettő közötti különbséget. Az allegória két szintje szoros kapcsolatban áll egymással, de a két szint nem egymásba nyitható. A következő posztban azt mondom el, hogyan tudjuk úgy olvasni az allegorikus műveket, hogy az allegóriának ez a kettős szerkezete a lehető legnagyobb hatást érje el.

(Folyt. köv.)

Egy hozzászólás a “Egy elfeledett forma (1): mi az allegória?” bejegyzéshez

  • jgabor says:

    Pont a múlt héten olvastam Szerb Antal: Az angol irodalom kis tükre c. írását. Szó volt benne az Everyman-ről, meg Bunyan-ról is.

    Évekkel ezelőtt olvastam Órigenész két homiliáját (Jeromos fordításában) az Énekek Énekéről, az érdekes (sőt vicces) volt.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum