Jézus követőiként az eljövendő világ népe vagyunk, hiszen miénk lesz a mennyek országa és örökölni fogjuk a földet. Erről szól a hitünk és a reménységünk. Martyn Lloyd-Jones szerint a problémáink fele mégis abból a gyakorlati feltételezésből fakad, hogy ez az élet az egyetlen életünk és ez a világ az egyetlen világunk. Ha megkérdezik tőlünk, hogy hiszünk-e az utolsó ítéletben és az eljövendő országban, igent mondunk, de ez a hitünk sokszor egyáltalán nem befolyásolja azt, ahogy a mindennapi életünket éljük. Pedig Jézus szerint az ő követésének az a kiindulópontja, hogy mindent az Isten eljövendő országára teszünk fel és annak a szemszögéből élünk meg (Mt 5,3-12; 6,33). Pál szerint is úgy kellene élnünk a jelen világ dolgaival, mintha azok máris múlnának, mint ahogy valóban el is múlnak (1Kor 7,29-31). De valóban úgy élünk, mint akik számára az eljövendő világ élő reménység?

Ez a hit nem menekülés a valóság elől. Bonhoeffer, akit a nácik kivégeztek, gyakran hangsúlyozta, hogy a feltámadás reménysége nem teszi súlytalanná a mostani világot. A mostani világ az „utolsó előtti”, amelyet fel fog váltani az „utolsó”, az eszkaton, amelyben beteljesedik minden vágyakozás és minden reménység. Az utolsót várjuk, de mi most az utolsó előttiben élünk, és az utolsó előttinek is van súlya. Ha úgy teszünk, mintha nem lenne, az utolsót sem tudjuk teljes szívvel remélni. „Aki fél lábon biceg most, fél lábon fog bicegni a megújult világban is.” Az utolsó előtti azonban nem az utolsó. Bonhoeffer azért mert kockázatot vállalni a Hitler elleni összeesküvésben, mert az utolsó előttivel törődve reménységét az utolsóba vetette. Amikor a kötelet a nyakába akasztották, szemtanúk szerint azt mondta: „Ez a vég. Számomra az élet kezdete.” Azért tudta odaadni az életét a felebarátaiért a mostani korban, mert teljes szívével hitt az eljövendőben.

Látszik a mi döntéseinken is, hogy hiszünk az Isten eljövendő országában? Megmutatkozik ez a hit a vágyainkban és a reményeinkben? „Mit használ az embernek, ha megnyeri az egész mostani világot, de a lelkében kárt vall?” Mit használ, ha megmentjük a jobb kezünket vagy a jobb szemünket, de aztán az egész testünk elpusztul? Nem ér többet fél kézzel bemenni inkább az Isten országába? Vajon nem szerez a „pillanatnyi, könnyű szenvedésünk minden mértéket maghaladó nagy, örök dicsőséget”? Az utolsónak, vagy az utolsó előttinek látjuk a mostani világot? Hol van a valódi reménységünk? Tényleg követői vagyunk Jézusnak, vagy csak valami előttünk is tisztázatlan okból annak mondjuk magunkat?

5 hozzászólás a “Az utolsó vagy az utolsó előtti?” bejegyzéshez

  • istvan says:

    Harminc éve, a kommunista időben egy ismerősömnek harmadik próbálkozásra sikerült kiszökni a határon, és pár hónap múlva már eljutott az Egyesült Államokba. Arra nem emlékszem, mennyi idő kellett ezután elteljen, de a lényeg, hogy kérhette a családegyesítést, és a kommunista hatóságok ezt nem tagadhatták meg. Számomra harminc éve az ismerősöm felesége jut eszembe, akivel közölték, hogy hat hónap múlva költözhet (akkor még úgy volt, hogy véglegesen, soha vissza nem térve) az Államokba. Abban a fél évben még elég sokat zaklatták, nem volt munkája, két kisgyerekét is bántották az iskolában. Ugyanakkor úgy élt, hogy tudta, pár kiló személyi holmit vihet magával, a többi érték itt marad. Neki viszont az arcára volt írva, hogy kevés idő múlva minden más lesz, minden itt marad, de én a férjemmel és a gyermekeimmel új életet kezdek. Nem viszek innen kincseket, nem is tudom pontosan, milyen lesz ott, de együtt leszünk és nagyon boldogok leszünk. Ahogy Weöres fogalmaz, a Parainézis versében, a mi világunk az Isten által készített teljes valóságnak csupán előszobája. A próféta szavai gyakran előttem vannak: Készülj Istened elé. Ez nekünk boldog készülés, reményteli várakozás.

  • A poszt tartalmát más szögből megvilágítva: Kant szerint az erkölcs kizárólag túlvilági jutalom ígéretével racionális, egyébként irracionális.

    A túlvilág részben külső tényező, ami akkor is képes létezni, ha nem hiszünk benne, részben pedig a felépítésünkből adódó belső szükséglet, ami külső forrás hiányában is kielégítendő lenne.

    Valami miatt jobban szeretjük, ha a tetteinknek racionális indokuk van, mint ha nincs. E „valami” miatt nincs más lehetőségünk, mint vagy hinni a túlvilági jutalomban és racionálisan erkölcsösnek lenni, vagy nem hinni benne és racionálisan erkölcstelennek lenni. (Lásd: Nitzsche kontra erkölcs.)

    Kantnak e téren igaza lett: a túlvilági jutalomban nem hívő egyén és közösség felszámolja önmagát.

    A tettek racionalitásának igénye nyugati konvenció, de az egyébként mindenütt létező hitek racionális felülvizsgálata (a ráció nevében hatályon kívül helyezése) is nyugati konvenció, és nem egyetemes törekvés.

  • Barbara says:

    Sokat gondolkodtam már ezen én is. Többször be kellett már vallanom magamnak, hogy az örök élet valósága nem olyan fontos számomra. Mert földhözragadt és ebbe a jelen világba beleragadt a gondolkodásom, érzékelésem, észlelésem. Ha a hitemet, kereszténységemet akarom minősiteni, többet jelent számomra az, hogy a jelen világban ebben a jelen életben nem kell kegyelem és Isten szeretete nélkül élnem, mintha arra gondolok, hogy majd az örök életben a feltámadás után olyan jó lesz. De ez azért van talán, mert a menyországból itt csak ízelítőt kapunk-ahogy mondani szoktuk. Neha megérzünk mennyei ízeket, de valójában nem is tudjuk elképzelni sem mit is jelent majd a következő világ.
    Ugyanakkor a mártíromság vagy a hit felvállalása akár a jelen élet odaáldozása révén kérdés szempontjából értem miért fontos, amit leírtál Ádám.
    Hogyan tudnánk maguhoz közelebb hozni az örök élet hatalmas ajándékát?

  • dzsaszper says:

    “Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.” (1Kor 15, 19)

    Nem sok értelme van annak, hogy ha egy menyasszonynak a vőlegénye (akárcsak főleg) az esküvő előtti időkre nézve fontos, az esküvő, meg ami utána lesz, hogy végre együtt lehetnek, nem számít…

    A kérdést, hogy hogy tudnánk közelebb hozni az örök élet hatalmas ajándékát, én elsősorban nem egyéni, hanem közösségi (azon belül is elsősorban gyülekezeti kiscsoporti és gyülekezeti) szinten vizsgálnám. Mint gyülekezetek, mint Egyház, szerelmesek vagyunk Krisztusba egyáltalán?
    És mit tehetünk? Legelsősorban talán azt, hogy odafigyelünk a Vőlegényre, és azt, hogy ami a szívünkön van, azt neki mondjuk el…

  • Szabados Ádám says:

    Barbara,

    azt kérdezed, hogyan tudnánk magunkhoz közelebb hozni az örök élet hatalmas ajándékát. Ez az igeszakasz jutott eszembe (az egyik kedvencem):

    „Én tehát, miután hallottam az Úr Jézusba vetett hitetekről és a bennetek minden szent iránt megnyilvánuló szeretetről, szüntelenül hálát adok értetek, amikor megemlékezem rólatok imádságaimban; és kérem, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt; és világosítsa meg lelki szemeteket, hogy meglássátok: milyen reménységre hívott el minket, milyen gazdag az ő örökségének dicsősége a szentek között, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma rajtunk, hívőkön. Minthogy hatalmának ezzel az erejével munkálkodik a Krisztusban, miután feltámasztotta őt a halálból, és jobbjára ültette a mennyekben, feljebb minden méltóságnál és hatalmasságnál, minden erőnél és uralomnál, sőt minden névnél is, amelyet segítségül hívnak, nemcsak ebben a világban, hanem az eljövendőben is. ‘Az ő lábai alá vetett mindent’, és őt tette mindenek felett való fővé az egyházban, amely az ő teste, és teljessége annak, aki teljessé tesz mindent mindenekben.” (Ef 1,15-23)

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum