Nem szeretem a nők és a férfiak kapcsolatát a hatalom aspektusában szemlélni, mert a hatalmi aspektus túlhangsúlyozása szinte biztosan megbetegíti a két nem közötti dinamikát és olyan mezőbe tolja, ahol az egymás különbözőségében való gyönyörködést felváltja az egymással való versengés. Ez a bajom a feminizmussal is, különösen annak második és harmadik hullámával. A feminizmus második hulláma már nem a nők választójogáért és a férfiakkal egyenlő lehetőségeiért harcolt, hanem a nemi szerepek eltörléséért, a férfi és női szerepek megszüntetéséért, a nők hatalommal való felruházásáért. A feminizmus harmadik hulláma valamikor az 1990-es évek elejétől a hatalmi harcot megint új szintre emelte, oda, ahol maguk a nemek szűnnek meg, illetve ahol az egyén kapja meg a jogot, hogy teljesen önmagát határozhassa meg. A feminizmus második hulláma a férfivel akarta minden tekintetben egyenlővé tenni a nőt, a feminizmus harmadik hulláma arra szabadította fel, hogy ha akar, férfivá legyen. Az eredményt néhány hete hirdették ki Spanyolországban: a férfiak végleg legyőzték a nőket.

De kicsit előre szaladtam. Természetesen nem arra gondolok, hogy a feminista mozgalmak eredménytelenek maradtak volna, hogy a nők nem foglaltak volna el a társadalomban korábban számukra zárt területeket, vagy hogy ne lennének igazak a férfiak válságáról szóló egyre hangosabb jeremiádok. Ha hatalmi szempontból szemléljük a nemek kapcsolatát, a férfiak jelentős veszteségeket könyveltek el, és ebbe beleértendő a párkapcsolatok területe is. Az egyébként rendkívül beteg és ijesztő „incel” mozgalom jelzi, hogy a nők egyenjogúsága és a monogámiáról szóló közmegegyezés felmondása olyasmi egyenlőtlenséget hozott létre a párkapcsolatok terén, mint amilyet a szabad kapitalizmus teremtett a gazdaságban az állami szabályozások előtti időkben, és ennek a férfiak egyértelmű vesztesei. (Mondjuk úgy: a monogámia normájának eltűnésével egyre kevesebb férfi részesül a nők kegyeiben.) A nők tehát győztesnek tekinthetik magukat, már amennyiben győztes az, aki az emberi létezés egyik legmélyebb titkát („a férfi útját a leánnyal”) hatalmi és darwini szelekciós kontextusban akarja megélni szövetségi szeretet helyett. A harc azonban újabb ijesztő fordulatokat vett.

Egyrészt a férfiak elkezdték összeszedni magukat. Legalábbis vannak arra utaló jelek, hogy a férfiak hosszú távon nem fogadják el a rájuk osztott új szerepet, sem azt, hogy férfi mivoltukat kerülőutakon éljék meg: megbetegítő szenvedélyekbe meneküljenek vagy titkos „birodalmakat” építsenek ki (a virtuális térben vagy felelősség nélküli hobbikban), ahol dominálhatnak. Mert a férfi létezésnek a hódítás ugyanúgy természetes és ösztönös része, mint a nőknek a törődés. Jordan Peterson, Philip Zimbardo és sokan mások a férfiakat az egyik leginkább veszélyeztetett állatfajként kezdték kezelni, felhívva a figyelmet az önpusztító letargiára, amely a férfiakat tömegesen sújtja a feminizált nyugati világban. Részben az ő hatásukra egyre többen ki akarnak lépni újra férfiként a való életbe. De nem a férfiasság újraéledéséről szeretnék most írni, mert nem ez az, amitől a nőknek igazán félnivalójuk van. Ez önmagában pozitív fejlemény. A nőknek attól van félnivalójuk, ha a kultúránkból kihal az egészséges férfias ösztön, amely a nőt védelmezni akarja, és a férfiak elkezdenek valódi riválisként funkcionálni.

Egy férfi alapból nem szeret nővel versengeni. Nem szeret veszíteni, de ugyanígy nem szeret győzni sem a nő felett. Ha teheti, inkább kerüli a nőkkel a versengést, mert ha a verseny mégis élesben megy, számára a győzelem is vereség. A férfi a nővel küzdve általában nem nyúlhat férfias eszközökhöz, a nőies eszközökhöz pedig nem ért. Úgyhogy vagy lovagias, vagy veszít, vagy visszaveszi a férfias eszközeit és kelletlenül beáll mégis a harcba. A Titanic elsüllyedésekor a férfiak – néhány gazdag trógert leszámítva – előre engedték a mentőcsónakokba a nőket. Száz évvel később a Costa Concordia süllyedésekor a férfiak már a nőkön is átgázolva jutottak ki először a hajóról (vö.: Csak macsók vagy feministák lehetünk?). Ha nincsenek nemek közti különbségek, és nem a szeretet és tisztelet határozza meg a kapcsolatokat, akkor a harc, legyen harc.

A feminizmus harmadik hulláma lehetővé tette aztán a nemek hátrahagyását (vagy annak illúzióját), és ez egészen új dimenzióba helyezte a versengést. A nők a történelemben először férfivé válhattak, ha belül inkább azok szerettek volna lenni. De ugyanez a lehetőség megnyílt a férfiak előtt is. Ahogy a harmadik hullámos feminista Judith Butler mondta: „a nem performativitás”. Az tesz férfivá vagy nővé (vagy bármivé), hogy hogyan viselem magamat, milyen szerepben élem meg saját sorsomat. Az ókori görög színházakban a női szerepeket is férfiak játszották el. Ma ez megtörténik a való életben is. Úgyhogy Terry Miller és Andraya Yearwood például úgy döntöttek, hogy nőkként fognak létezni és nők között fogják kamatoztatni atlétikai tudásukat. Meg is nyerték a connecticuti női futamot. Hiszen a férfi test az élsportokban minden statisztika szerint nagyobb erőkifejtésre képes, mint a női test, akkor is, ha azt éppen nőként hordják és regisztálják.

Ezen persze sokan – teljes joggal – felháborodtak, de mivel nem egyszeri esetről van szó, hanem trendről, egyre többször fogjuk hallani, hogy a valódi nők leszorulnak a női élsportok dobogóiról. A leghangosabban tiltakozók már most a második hullámos feministák, akik a férfiuralom és férfidominancia jelét látják abban, hogy férfiak a nők területére lépve győzik le a nőket. A régivágású feminista Germain Greer egyenesen a nőgyűlölet rejtett formájának nevezte, amikor a Bruce Jennerből Caitlyn Jennerré átváltozó transznemű nő (valójában férfi) került a Vanity Fair címlapjára. A harmadik hullám logikus, de groteszk következtetései fényében korábbi hullámos feministák is sejtik már, hogy a nőiesség mégsem csak társadalmi konstrukció, ahogy évtizedekig tanították, de már nincs hová visszamenni.

A férfiak az elmúlt hetekben nyerték meg végleg a versenyt. Az idei spanyol szépségkirálynő (!) egy férfi lett. Őt jelenleg Angela Poncénak hívják, ő fogja képviselni Hispániát a Miss Universe döntéjében. Ez teljesen komoly. És ha Conchita Wurst sikeréből következtethetünk bármire is, nem kizárt, hogy a világversenyt is meg fogja nyerni. Nehéz lenne ennél megalázóbbat és méltatlanabbat elképzelni a nemek kapcsolatában. És bizarrabbat.

Egyébként dehogy nyertek a férfiak. Mindenki veszített.

7 hozzászólás a “A férfiak legyőzték a nőket” bejegyzéshez

  • istvan says:

    49 éves vagyok. Úgy 7-8 éve lehetett, amikor egy távolabbi ismerőssel kellett pár tízpercet eltöltsek, erőltettük az általános témákat. A beszélgetés valahogy kihozta belőlem azt a gondolatot, hogy szerintem a lehető legjobb időben születtünk (nagyjából egykorúak lehetünk az akkori beszélgető-társsal). Ha korábban születünk, mondtam, és itt a “korábban”-t emberöltőkkel mérve számítom, sok mindenről lemaradtunk volna, ami ma adatik, és hálás vagyok érte, hogy ezeket megismerhettem, részem/részünk lehetett sok szép, értékes ajándékában, lehetőségében a mai életnek. Sokan inkább a következő korokat szeretnék megérni, mi lesz vajon ötven, szász vagy éppen háromszáz év múlva, milyen jó lett volna később születni, mondják. Én azonban annak örvendek, hogy emberi számítás szerint az emberiség sok-mindenféle lejtőn való gyorsuló gurulásának csak a kezdeti szakaszát érem meg, csak imádkozni tudok azért, hogy adjon az ÚR gyermekeimnek és a következő nemzedéknek, esetleg nemzedékeknek bölcsességet, erőt, hitet, kitartást. Bizonyára önzés és gyávaság is van benne, de hálás vagyok Istennek, hogy nem később születtem. Ugyanezt a gondolatot térben is igaznak tartom, hálás vagyok azért, hogy nem születtem keletebbre vagy nyugatabbra, sem déli vagy északi irányba máshol. Ami megnyugtat, az, hogy Isten ugyanaz térben és időben mindenütt és mindenkor, ahogyan a régiek életében is az Ő hatalma és szeretete jelentette a végső szót mindenben, és különösen gyermekei életében, úgy van ez ma is, és a jövő sok kihívással szembesülni kényszerülő nemzedékei életében is így marad. Az irány ma rossz, ebből következtetni lehet aggodalomra is okot adó jövő-képet, de a végső szó a Mindenhatóé, Aki elhozza azt, amikor Ő lesz mindenekben.

  • Szabados Ádám says:

    Ámen.

  • Gergely Erzsébet says:

    “…………………………….. de a végső szó a Mindenhatóé, ……….”

    Egyetértek.

    Számomra is felbecsülhetetlen értéke van annak a bizonyosságnak,
    hogy tudom, minden az Isten által elrendelt cél felé halad itt a
    földön, az univerzumban és azon túl. Az Úr Krisztus által adott
    békesség valódi volta (Máté 14:27) leginkább a nyugtalanító, és
    félelmetes események között tűnik ki, általuk nyer kipróbáltságot.

  • Gergely Erzsébet says:

    “………. (Máté 14:27) ………..”

    Javítás:

    “………. (János 14:27 ………..”

  • panka says:

    Ádám, csak gyors korrekciók, nem is kell, hogy a hozászólásom megjelenjen:
    Idézek a cikkből: ,,…Terry Miller and Andraya Yearwood…” and-et írtál ,,és” helyett. Valamint ,,Bruce Jenningsből Caitlyn Jenningsé átváltozó transznemű nő (valójában férfi) került a Vanity Fair címlapjára”. Ő nem Jennings, hanem Jenner. Amúgy valaha olimpiai bajnok tízpróbázó volt. A férfiak között.

  • Szabados Ádám says:

    Köszi, javítottam!

  • “Számomra is felbecsülhetetlen értéke van annak a bizonyosságnak,
    hogy tudom, minden az Isten által elrendelt cél felé halad itt a
    földön, az univerzumban és azon túl.”

    Így hiszem magam is.

    Éppen ezért rendkívül visszafogottnak kell lennünk -ha egyáltalán- bármi jelenség kritizálásával, mert ezek is az isteni terv részei lehetnek.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum