A keresztény teológiai és filozófiai hagyományban a szabad akarat többféle értelmezését különböztetik meg egymástól, amelyek a köznyelvben mégis rendre összekeverednek, kilátástalanul kuszává téve a témáról szóló párbeszédet. Mikor arról vitatkozunk, hogy van-e szabad akarata az embernek, vagy nincsen, hogy a kálvinistáknak vagy az arminiánusoknak, az augusztiniánusoknak vagy a molinistáknak, a deterministáknak vagy az indeterministáknak van-e igazuk, időnként észre sem vesszük, hogy egészen eltérő értelemben használjuk a szabad akarat fogalmát. Ebben a bejegyzésben azzal szeretném segíteni a témával kapcsolatos párbeszédet és az összekeveredett fogalmak szétszálazását, hogy két – a teológiatörténetben ismert – megkülönböztetésre irányítom a figyelmet.

1. Amikor szabad akaratról van szó, szükséges először is világossá tenni, hogy metafizikai vagy morális értelemben használjuk-e a fogalmat. A görög apologéták például annak idején nem morális, hanem metafizikai jellegű vitát folytattak a görög filozófiai iskolák képviselőivel, hogy az embernek van-e valódi döntési felelőssége vagy determináltak a cselekedetei. Az apologéták elutasították a személytelen determinizmus gondolatát, és azt hangsúlyozták, hogy az embernek szabad akarata van, amely őt felelőssé teszi. Amikor Augusztinusz vitázott Pelágiusszal, morális értelemben került elő a szabadság kérdése. Pelágiusz és Augusztinusz vitája arról szólt, hogy tudja-e az ember a bűn állapotában Istent választani, vagy a kegyelemnek kell szabaddá tennie az akaratot, hogy az Isten mellett dönthessen. Luther ugyanezen a síkon vitázott Erasmusszal a szabad akarat kérdéséről, és ebben az értelemben vitáztak a szabad akaratról a kálvinisták is az arminiánusokkal.

A metafizikai és morális jelentés közötti különbségtétel fontos, mert amikor egy augusztiniánus vagy kálvinista teológus tagadja az akarat szabadságát, nem az akarat metafizikai szabadságát kérdőjelezi meg, hanem a bűnös akarat morális szabadságát. A kálvinista teológia fősodra mindig egyértelművé tette, hogy hisz az ember metafizikai értelemben vett szabadságában, de tagadja a bűnös ember akaratának morális szabadságát. Nem azt, hogy az ember erkölcsileg felelős-e a döntéseiért, hanem azt, hogy a bűn rabszolgájaként képes-e szabad emberként Istenhez térni és neki engedni. Amikor viszont modern keresztény filozófusok (mint Alvin Plantinga vagy J. P. Moreland) materialistákkal vitatkoznak az oksági determinizmusról, a görögök vitáihoz hasonlóan elsősorban a kérdés metafizikai vetületét tárgyalják, és az ember felelősségét védik attól a világképtől, amelyben a döntéseink determinisztikus anyagi folyamatok következményei.

2. Ha különbséget tettünk a szabad akarat metafizikai és morális értelmezése között, meg kell különböztetnünk a metafizikai értelmezés két fajtáját is: a szabad akarat libertárius és kompatibilis felfogását. A libertárius szabad akarat fogalmának a lényege az, hogy az akarat indeterminált, vagyis az akarat szabadsága szemben áll mindenféle oksági determinizmussal. Ez azt jelenti, hogy ahhoz, hogy az akarat valóban szabad legyen (metafizikai értelemben), szükségszerű, hogy az ember valóságosan dönthessen A mellett is és B mellett is, és semmi ne determinálja őt arra, hogy a döntése A legyen. A libertárius szabad akarat korlátozza Isten szuverenitását, hiszen ahhoz, hogy az akarat ebben az értelemben szabad legyen, Isten sem okozhatja, hogy az A vagy a B mellett döntsön. Ezért a libertárius szabad akaratot az ellentmondás szabadságának is szokták nevezni. Az arminiánus és molinista teológiai iskolák a szabad akaratnak ezt a felfogását vallják.

A kompatibilis szabad akarat a libertárius nézettel szemben a szabad akaratnak az a felfogása, amely szerint az akarat szabadsága összhangban van valamiféle determinizmussal, például azzal, hogy Isten előre elrendeli a jövőt, beleértve azt is, hogy emberek a saját akaratukból hogyan fognak dönteni. A kompatibilista szabad akarat nem korlátozza Isten szuverenitását, és nem tartja az akarat szabadságával ellentétesnek, hogy Isten szuverenitása – előrelátása és eleve elrendelése – szempontjából az emberek döntése szükségszerűen A vagy éppen B legyen. A kompatibilista felfogás egyszerre állítja Isten teljes szuverenitását teremtése és szabad teremtményei akarata felett, és azt, hogy Isten teljes szuverenitása nem teszi érvénytelenné az emberek akaratának metafizikai értelemben vett szabadságát, hanem éppen megerősíti azt.

A kompatibilista felfogás számára fontos szempont, hogy a teremtő Isten és az ember mint teremtmény kapcsolata bizonyos értelemben analógia nélküli, sui generis, ezért az ember szabadsága és Isten szuverenitása aligha értelmezhető az emberek közötti kapcsolatok mintájára. Egyetlen teremtő Isten van, és tudomásunk szerint egyetlen teremtett valóság (ha annak összességét nézzük), ezért ha akarnánk sem tudnánk a kettő kapcsolatát érvényes módon mással modellezni. Maga a Szentírás is arra figyelmeztet – hangsúlyozzák kompatibilisták –, hogy Isten útjai számunkra felfoghatatlanok. Ha a kinyilatkoztatás egyaránt tanítja Isten szuverenitását és az ember akaratának metafizikai értelemben vett szabadságát, akkor ezek szükségszerűen kompatibilisek, akkor is, ha véges emberi értelmünkkel a kölcsönhatásuk belső dinamikáját nem tudjuk az emberek közötti kapcsolatok mintájára leírni.

Az augusztinuszi-lutheri-kálvini hagyománnyal egyetértésben helyesnek tartom azt az álláspontot, hogy az akaratunk metafizikai értelemben szabad, morális értelemben azonban a bűn szolgaságának van alávetve, hacsak Isten szuverén kegyelme, amely kompatibilis az emberi akarat szabadságával, meg nem szabadítja azt a bűn fogságából. A fentiek fényében azt remélem, hogy érthető ennek a mondatnak minden eleme.

57 hozzászólás a “Milyen szabad akarat?” bejegyzéshez

  • Cypriánus says:

    Ádám, néhány kérdésem lenne :

    1)Lehet e tudni mi alapján ” választ ki Isten az elveszett tömegből”?
    Lehet e igaz az a vélemény, hogy azokat választja ki, akik Őt választanák ha lenne teljesen szabad morális akaratuk?

    Vagy ellenkezőleg : akár az is állítható, hogy Isten nem feltétlenül azokat választja akik Őt választanák ha lenne teljesen szabad morális akaratuk,- hanem teljesen szuverén módon ” könyörül akin könyörül “?

    2) mi értelme van a morális szabadság nélküli metafizikai szabad akaratnak?

    3) egyáltalán beszélgetünk szeretetről akkor, amikor ez nem saját döntés?

    4) Isten miért teremtett világot? Ha a világban lévő rengeteg szenvedés nem a szabadon választható szeretet ára , akkor miért van?
    Miért ilyen a világ, ha az egész lényegében színjáték, vagy legalábbis infralapszáriánus megközelítésben azzá vált Ádám és Éva után ?

    A szupralapszáriánus megközelítést inkább szóba sem hozom, mint amiről vitát nyitnék bárkivel is …azt hiszem könnyű szívvel kárhoznék el egy szupralapszáriánus “isten ” világában. Mit vesztenék? A sátán is gonosz, de legalább egyenesben az, nem úgy mint a szupralapszáriánusok kolumbiai maffiafőnökbe oltott, súlyosan beteg személyiségű “isten”- e, aki hol házikót épít a szegényeknek, hol meg láncfűrésszel vágatja szét elevenen a többit, mert éppen olyanja van.

    A szupralapszáriánus ” isten ” tényleg egy őrült és elég gonosz tudós, aki kísérleti patkányoknak használja az embert.

    (Az “infralapszáriánus Isten” nyilván más,- azt a képet szimplán csak érthetetlennek találom, de számomra nem pozitív értelemben. Ez tükrözheti a tudatlanságomat, személyes hibáimat stb, stb. de egyszerűen amikor olvasom a kálvinista képet Istenről, nem tudom összepasszolni a Biblia istenképével. )

  • Kár, hogy a fáraós könyv szerkesztő bizottsága nem olvasta a posztodat: a teológiai bikkfanyelvtől megilletődve és megzavarodva nem merte volna leírni, hogy Isten állítólag megkeményíti a fáraó szívét.

    A fáraó maga döntött úgy, hogy megkeményíti a szívét, vagy Isten hatására döntött úgy? Ha előbbi, akkor fordítva is dönthetett volna? Akár Isten szándéka ellenében? Leuralhatta volna Istent? Vagy csak jól keresztbe tett volna magának (mármint: puha szívvel még jobban, mint kemény szívvel)? Ha pedig utóbbi, akkor milyen értelemben volt szabad az akarata? Esetleg nem is felel az isteni szívkeménységgel okozott tettekért? Valamint, külső szemlélőként honnan tudhatunk erről bármit is?

    Félre a viccet: mivel Isten szuverén, nagyon is lehetséges, hogy a szabad akarattal szuverén módon bánik. Az akarat hol szabad, hol meg nem. Hol meg félig, illetve részben. Amiből következik, hogy nem lehet ebből témából a kritikai gondolkodás próbáját kiálló teológiát csinálni. Csak azt lehet rendszerezni, ami következetesen így vagy úgy van, azaz nem szuverén, mint Isten.

  • Szabados Ádám says:

    Cypriánus,

    1) A Biblia szerint Isten saját akarata és végzése szerint választ az elveszett tömegből (vö. Ef 1,3-6).

    2) Ha nem lenne metafizikai értelemben szabad akarat, nem lennénk morálisan felelősségre vonhatók.

    3) De, saját döntés, ugyanúgy, mint mikor szerelembe esünk.

    4) Isten azért teremtette a világot, hogy dicsőségét megmutassa (vö. Róm 9,20-23).

  • Cypriánus says:

    Azt hiszem nem leszek kálvinista. 🙂

  • Szabados Ádám says:

    Azért ez nem nagy meglepetés, lássuk be.:)

  • Zsolt says:

    Kedves Ádám!

    Azért volt furcsa olvasni ezt a cikket, mert az volt az érzésem, hogyha te a libertárius szabad akarat mellett állnál, és valaki más írta volna ezt a cikket, ízekre tudtad volna szedni az érvelését a saját stílusodban.
    Nincs teljesen ellenemre a kompatibilis szabad akarat elmélete. De valahogy ez nekem így nem meggyőző.
    Ha “semleges” nézőként először tévednék erre a blogra, elcsodálkoznék azon, hogy milyen nagy energiákat fektetsz az evolúcióelmélet vagy a progresszív ideológia ellentmondásainak bemutatására, de a saját elméletedben az ugyanilyen jellegű (sőt, jóval nagyobb) ellentmondásokat nem veszed észre… Lehet, hogy egyesek ezt látják kívülről: vádolod azzal a materialistákat és a progresszívakat, hogy elkendőzik az ellentmondásaikat, miközben te kb. ugyanezt csinálod (“Maga a Szentírás is arra figyelmeztet – hangsúlyozzák kompatibilisták –, hogy Isten útjai számunkra felfoghatatlanok.”) Nem kételkedem az érvelésed igei megalapozottságában, hiszen én jóval kevésbé értek hozzá, egyszerűen ez az érzésem alakult ki a cikk olvasásakor.

    Egyébként azt milyen igehely támasztja alá, hogy Isten elrendelte a jövőt?

    Ui.: Ugye nincs harag a kritikáért?
    Az utóbbi években nagyon sokat tanultam a blogodból, hálás vagyok a munkádért 🙂

  • Cypriánus says:

    1.) akkor most nem tudjuk, nem tudatjuk, vagy mi az álláspontod?

    2.) Továbbra is azt gondolom, ennek túl sok teteje nincsen, hiszen a jó és a rossz között nem választhatunk, ténylegesen nem választhatunk az ” áldás és az átok ” között. Az már le van zsírozva.

    3) ezt kifejtenéd?

    4) Steve is leírta már: a mindeneket az engedetlenség alá rekesztett, hogy mindeneken könyörüljön a kérdéses rész végén akkor mit jelent? Mégis csak Origenész ( vagy Barth e Balthasar) járt a jó nyomon? Hiszen ha eddig az egyéni üdvösség is téma volt a Róma 9 óta , akkor itt vajh miért nem?

  • Szabados Ádám says:

    Dehogy baj a kritika! De segítene, ha leírnád, hol látod az ellentmondást.

  • Cypriánus says:

    Amúgy Ádám, legjobban a 3. Pont érdekel, azaz a szerelem, predestináció viszonya. Tényleg szívesen olvasnám.

  • Zsolt says:

    Ádám,

    valaki használta már ezen a blogon a “háromszögű négyszög” hasonlatot. Nekem pont ilyen a kompatibilis szabad akarat. Ezen a te cikket sem változtatott, bármennyire is értem az igei megalapozottságát.
    Sokat olvastam a vitáidat Lima Rui-val az evolúcióról. Neked nem volt érv, ha ő azt mondta egy kb, lehetetlen eseményről, ellentmondásról, hogy dehát hosszú idő alatt akár meg is történhet. Ez a materialisták végső érve. Te ezt nem szoktad elfogadni.
    Nekünk, keresztényeknek van egy ugyanilyen végső érvünk, nevezetesen: “Nem tudhatjuk Isten dolgait felfogni”. Amit én igaznak is tartok.
    De valahogy kettős mércének érzem, hogy az egyiket elfogadjuk, a másikat nem. Te védheted az elméletedet ezzel a hárítással, a materialisták viszont nem.

    Ezt érzem, bármennyire is keresztény vagyok, és bármennyire is neked szoktam drukkolni, ha vitázol valakivel 🙂
    Ezek miatt alakult ki rossz érzésem a cikkel kapcsolatban…

  • Szabados Ádám says:

    Cypriánus,

    1) Tudjuk, hogy az ok Istenben van (vö. 5Móz 7,7-8).

    2) De, választhatunk. De a bűn szenvedélybetegeiként a bűnt választjuk, hacsak Isten kegyelme újjá nem szül (vö. Jn 8,34-36).

    3) Amikor Isten megnyitja a szememet, én vagyok az, aki látok. Amikor Isten felragyogtatja előttem Krisztus dicsőségét, én gyönyörködöm benne, noha előtte semmit nem láttam (vö. 2Kor 4,4-6).

    4) A mindenkit a két csoportra vonatkozik: zsidók és pogányok. Ennek a konkrét dinamikáját a levél részletesen leírja, nincs szó univerzalizmusról.

  • Szabados Ádám says:

    Zsolt,

    egy materialista világnézeten belül más dolgok lehetségesek vagy lehetetlenek, mint egy szupernaturalista világképen belül. Ez nem kettős mérce, hanem a világnézeti előfeltevések mentén való érvelés. A materialista vitapartnerem nem léphet ki saját világnézeti kereteiből, ha következetes akar lenni, és én is saját szupernaturalista világnézeti kereteim között fejtem ki a magam álláspontját.

    A cikkben egyébként nem fejtettem ki az érveimet a kompatibilis szabad akarat mellett, csak felvázoltam a fogalmak közti különbségeket. Az érveimet azonban részben arra a szükségszerűségre alapoznám, hogy egy mindenható Teremtő és véges teremtménye kapcsolatában nem minden felfogható a teremtmény számára. Ez nem illegitim érv, sőt, ha komolyan vesszük a Szentírás Istenről szóló kinyilatkoztatását, akkor ennek a figyelmen kívül hagyása az intellektuális hanyagság.

  • Zsolt says:

    Köszönöm a válaszaidat.
    Még olvasni fogok a blogon a témáról 🙂

  • Gábor says:

    Azt hogy Isten elrendelte a jövőnket azt a következő Igében látom:

    És az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakozzanak a földnek egész színén, meghatározván eleve rendelt idejöket és lakásuknak határait; ApCsel 17,26

  • Steve says:

    A metafizikai és morális szabad akarat között lehet, hogy hasznos (?) különbséget tenni, bár nem tudom, hogy mennyi igazi értelme van. A szabad akarat alatt nagyon ritkán értjük azt, hogy az azt jelenti, hogy az ember bármit megtehet. Pl. hiába döntöm el teljesen szabadon azt, hogy akkorát fogok ugrani, hogy a holdon landoljak, ezt a fizikai korlátaim miatt nem fogom tudni kivitelezni. A lehetőségeinket korlátolják a képességeink és körülményeink, valamint a még számunkra lehetséges dolgok megvalósításához szükséges döntések meghozatalát tovább korlátozzák egyéb dolgok. Például tudásbeli korlátaink (hiába lennék fizikailag képes kitölteni a lottó szelvényt úgy, hogy én nyerjek, ha nem ismerem a jövőt), vagy a bölcsesség, belátás, találékonyság korlátai (gyakran nem jut eszembe a jó megoldás, ami alapján jóé dönthetnék). Lehetnek érzelmi korlátaink is (tudjuk, mi lenne a jó döntés, de düh, dac, szomorúság, stb. miatt nem úgy döntünk), vagy egyéb befolyások (pl. egy alkohol befolyása alatt álló ember nem fog tudni feltétlenül racionális döntéseket hozni, és olyan dolgokat tesz, amelyeket józan állapotban nem akar).

    A morális szabad akarat hiánya valójában egy ilyen korlátozottság, nem valamilyen külön kategóriája a szabad akaratnak. Pál is beszél erről – szerinte nem arról van szó, hogy nem akarom a jót, hanem hogy nem tudom azt cselekedni:

    “Mert amit cselekeszem, nem ismerem: mert nem azt mívelem, amit akarok, hanem amit gyűlölök, azt cselekeszem. Ha pedig azt cselekszem, amit nem akarok, megegyezem a törvénnyel, hogy jó. Most azért már nem én cselekszem azt, hanem a bennem lakozó bűn.”

    Persze a Pál által leírt állapot nem igaz mindenkire: van, aki nem is akarja a jót – ott nincs különbség az akarat és a tettek között, az illető nem jut el arra a felismerésre, hogy ő a bűn szolgálja, vagy ha igen, akkor is akarat egyezőség van a bűn és az illető között.

    OFFTOPIC: Kérdés lehet persze, hogy ha valaki eljut erre a felismerésre, de (kálvinista teológiát feltételezve) a kitaszítottak táborát gyarapítja, akkor mi lesz vele? Csak a kiáltás marad meg benne, hogy “Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?”. És utána mindenféle rossz irányba kezd el tapogatózni, majd jól tönkre megy az élete és a végén elkárhozik. Ez elég rosszul hangzik, de persze ismerünk ilyen eseteket, a vallás nagyrészt erről szól.

    Szóval összefoglalva, a morális szabad akarat hiánya egy speciálisan megkülönböztetett korlátoltsága az embernek, ezért némileg félrevezető a morális szabad akaratot a szabad akarat egy fajtájának nevezni, különösen olyan értelemben, hogy annak hiánya azt jelenti, hogy az illető nem is akarhatja a jót (lásd Pál fenti gondolatai). Ha viszont úgy értjük, hogy jót ugyan akarhat általában, sőt, még Isten parancsait megtartani is akarhatja (csak nem tudja a bűn tőle független “akarata” miatt), de viszont egyáltalán nem akarhat megtérni és megigazulni, akkor az más. Kálvinista felfogás szerint ez vagy azért van, mert nem kapott Istentől világosságot arra, hogy egyáltalán akarhasson – ez ismerethiány -, vagy pedig ha ez a lény megtérésre és hitre való képtelenségéből fakad (hiszen kálvinista teológia szerint ehhez előszőr hívás ill. regeneráció kellene) – ez képességhiány. Ezekkel nekem az a problémám, hogy nincs értelme erkölcsileg felelősségre vonni senkit olyan dologban, amiről nincs ismerete (ill. erről még talán lehet, de a tudatlanságot illik figyelembe venni mint enyhítő körülmény), vagy amire nincs képessége – ez utóbbi egyáltalán nem vonható felelősségre! Ha valaki nem tud úszni, és egyébként tolószékhez kötött mert nincs lába sem, az nem vonható felelősségre azért, mert nem mentett ki egy fuldoklót a medencéből. Ha viszont az illető egy úszóbajnok, akkor a cselekedet elmulasztása a gyilkossággal azonos súlyú. Márpedig Ádám arról beszél, hogy jogosan felelősségre vonható a nem megtérő bűnös. Ezzel megint eljutunk egy ellentmondáshoz, akarom mondani misztériumhoz. 🙂

    OFFTOPIC: Magammal vitatkozva elsimerem, hogy mindez a feszültség a Bibliában is benne van – lásd, amikor Pál kifejti, hogy a természetből kiolvasható bizonyság és a lelkiismeret okán igazán mindenki cselekedhetné a jót; vagy akik nem hallották az evangéliumot, azoknak elég lett volna felnézni az égre “Avagy nem hallották-é? Sőt inkább az egész földre elhatott az ő hangjok, és a lakóföld véghatáráig az ő beszédök” – miközben mégis érezzük, hogy ettől még az emberek 99,99%-a elkárhozik.

    A kálvinisták Isten szuverenitásán gondolkodva hangsúlyozni szokták, hogy az univerzumban a legutolsó atom is Istentől eleve elrendelt módon viselkedik – tehát az elrendelés teljes és totális, egy kvark sem lóg ki belőle. Ha ez így van, akkor nem értem azt a konklúziót, hogy “az akaratunk metafizikai értelemben szabad, morális értelemben azonban a bűn szolgaságának van alávetve”. Ez szerintem pontosabban azt jelenti, hogy “az akaratunk metafizikai értelemben kompatibilista módon szabad (értsd: szabadnak érezzük, de mégis eleve elrendelt, a szabadságérzéssel együtt), morális értelemben pedig a bűn szolgaságának van alávetve”. Ez így összességében bevallom, mérsékelten lelkesítő gondolat.

    OFFTOPIC: Cinizmusomat ismét elővéve azt is mondhatnám, hogy a kálvinizmus szerint a egy csomó magát szabadnak gondolónak beprogramozott automaton masírozik a pokol felé, akik közül Isten random módon némelyeket menet közben újraprogramoz, hogy inkább a menny felé masírozzanak. Kb. mint a lemminges játék a ’90-es években. De ez nyilván egy sötét karikatúra, tudom, hogy Ádám nem hisz, és én sem, de de mégis, egy kritikusban simán ez a kép alakulhat ki az egészről.

  • Szalai Miklós says:

    Kedves Ádám,
    Nagyon jó, hogy behoztad ezt a témát. (Kompatibilista versus libertárius szabad akarat).
    Szerintem vagy nincs libertárius szabad akaratunk, vagy ha van, az egy csekély súlyú tényező az emberi viselkedés, a döntéseink meghatározásában.
    Ezt azért gondolom, mert egyrészt az ember fizikai test (vagy ha nem is az, egy olyan valóság, amely a fizikai világ egy parányi része, minden működésében, megnyilvánulásában a fizikai világtól függ…), a fizikai testek viszont (legalábbis makrofizikai szinten) determinisztikusak. Másrészt meg azért gondolom, mert az emberi viselkedés nagymértékben előrejelezhető, ahogy egyre többet tudunk a biológiáról, lélektanról, szociológiáról. (Lehet, hogy az emberek döntései csak véletlenül esnek egybe azokkal a döntésekkel, amelyeket az embertudományok alapján előre tudunk jelezni, s valójában a libertárius szabadakarat működésének eredményei – de ez nem valószínű).
    De ha teista lennék, akkor inkább a libertárius szabadakarat mellett állnék. Mert, hogyha csak kompatibilista szabadakarat van, akkor hogyan működhetne a rosszból vett ateista érvvel szemben a szabadakarati védelem? A szabadakarati védelemnek, amely szerint az emberek döntései indetermináltak, és ez az indetermináltság az, ami akkora érték, hogy megőrzése kedvéért Isten nem akarta megszüntetni az emberek szabad választásai által létrejövő rosszat, nélkülözhetetlen feltétele az, hogy libertárius és ne kompatibilista szabadakarat-felfogást valljunk.

  • Szabados Ádám says:

    Kedves Miklós,

    én a személytelen, anyagi determinizmusban nem hiszek, mert szerintem a lélek nem az anyagi folyamatok produktuma, noha általuk nyilvánul meg és kölcsönhatásban van azokkal. Meg ugye az anyagi világ (bármi is az) a legalapvetőbb szinten indeterminált, még ha makroszinten a működése a valószínűség alapján (egy másik indeterminált titok) megjósolható is. Én abban hiszek, hogy végső soron minden dolog első oka Isten, és nincs semmi, ami kívül esne az ő akaratán. Ez azonban nem veszi el a másodlagos okok szabadságát és lehetőségét, hanem megerősíti azt, valamint Isten nem szerzője a gonosznak, ha megengedő végzéssel el is rendeli, hogy az létezzen. Összességében én is korlátozottnak látom a szabadakarati védelem apologetikai erejét, szerintem van ennél jobb, igazabb és megnyugtatóbb út, csak arra az élő Isten előtti alázat vezet. Mondjuk így:

    „Felelt Jób, és ezt mondta az ÚRnak: Tudom, hogy mindent megtehetsz, és nincs olyan szándékod, amelyet meg ne valósíthatnál. Ki merné elhomályosítani az örök rendet tudatlanul? Azért mondottam, hogy nem értem. Csodálatosabbak ezek, semhogy felfoghatnám. Hallgass meg, hadd beszéljek! Én kérdezlek, te pedig oktass engem! Csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent, bűnbánatot tartok porban és hamuban.” (Jób 42,1-6)

  • Szabados Ádám says:

    Steve,

    szerintem a bibliai hit minden elemét lehet cinikusan szemlélni. A természetes ember számára a gyermeki hit az egyik legidétlenebb, a hitetlenség örök büntetése pedig az egyik legigazságtalanabb dolog. Nem kivétel a predesztináció bibliai tanítása sem, könnyű karikatúra tárgyává tenni. De senkinek nem tanácsolnám a cinizmus és a gúny útját, amikor az Isten dolgairól van szó. Én azért értelmezem a Biblia kiválasztásról és eleve elrendelésről szóló tanítását kálvinista módon, mert nem tudom máshogyan értelmezni. Mindent megpróbáltam, hogy máshogy értsem, de nem ment. Aztán nagyon mélyen megszerettem ezt a bibliai tanítást, és életem legnehezebb időszakaiban ebből merítettem a legmélyebb vigasztalást és legnagyobb örömöt. Ma is ünneplem és szeretek róla beszélni, bár a róla szóló vitákat néha unom.

    A kompatibilis szabad akarat azért szabad akarat, mert hűen tükrözi az ember szívét és legbelsőbb szándékait. Semmi nem kényszeríti kívülről arra, hogy máshogy döntsön, mint ami felé a szív mozgatja. Az akarattal rendelkező ember nem robot, nem személytelen végrehajtó, hanem a szívéből él. Ezért felelős a döntéseiért (vö. Milyen az a szabad akarat, amely felelőssé tesz?). Ezért felelős értük akkor is, ha a bűn szolgája (vagyis morálisan nem szabad). A világi törvények is ismerik ezt: attól, hogy valaki nem tudott ellene mondani pedofil vágyainak, amikor a kislányt az ölébe vette, bűnös és felelősségre vonható. Attól, hogy a szíve vágyai és szenvedélyei viszik a szerencsejáték, a lopás, a hazugság, a megcsalás, a haragból elkövetett gyilkosság felé, és nem tud mást tenni, mert foglya saját vágyainak és szenvedélyeinek, morálisan felelős értük. Ha kívülről kényszerítenék arra, hogy lopjon, és elvennék metafizikai szabadságát (mondjuk bizonyíthatóan akarata ellenére bedrogoznák), más lenne a felelőssége.

    Ez átvezet a másik kérdésre is. A kálvinizmus (vagy a Szentírás, hiszen az a fontosabb vonatkoztatási pont) beszél arról, hogy az ismeret és a felelősség kapcsolatban vannak egymással. Három példát hadd mutassak. Az első: „Mert ami megismerhető az Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számukra. Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható. Ennélfogva nincs mentségük.” (Róm 1,19-20) A felelősség tehát szorosan összekapcsolódik az ismerettel. Minél nagyobb az ismeret, annál nagyobb a felelősség. A zsidók felelőssége nagyobb, mint a pogányoké, a keresztények felelőssége nagyobb, mint a zsidóké, Korazim és Betsaida felelőssége nagyobb Sodomáénál. A második példa: „Meghallották ezt azok a farizeusok, akik a közelében voltak, és ezt kérdezték tőle: ’Talán mi is vakok vagyunk?’ Jézus ezt mondta nekik: ’Ha vakok volnátok, nem lenne bűnötök, mivel azonban most azt mondjátok: látunk, megmarad a bűnötök.’” (Jn 9,40-41) Vagyis ha valaki „vak” (képtelen arra, hogy lásson), nem vonják felelősségre. A harmadik példa: „Az a szolga, aki ismerte ura akaratát, és nem fogott hozzá teljesítéséhez, vagy nem cselekedett akarata szerint, sok verést kap; aki viszont nem ismerte ura akaratát, és úgy cselekedett verést érdemlő dolgokat, az kevés verést kap. Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon.” (Lk 12,47-48)

    A Róm 7 viszont véleményem szerint nem alkalmazható nemhívőkre. Az én értelmezésem szerint (ami megegyezik a klasszikus értelmezéssel) Pál önmagáról beszél mint olyan emberről, aki szereti a törvényt és engedelmeskedni akar neki, de a tagjaiban látja a bűn erejét is. A Lélek nélküli ember nem képes még erre sem, mert Isten törvényének nem veti alá magát, ellenséges Istennel szemben (Róm 8,7). Isten tehát az embert pontosan azért vonja felelősségre, ami a szívében van, amit az akarata, a döntései, a cselekedetei tükröznek.

  • dzsaszper says:

    Steve,

    ami a morális szabad akarat megkülönböztetését illeti, a probléma részben ott van, hogy most i. sz. XXI. századi szemmel próbálunk értelmezni egy az i. sz. IV. századi vitát, ami aztán a XVI. században újra fellángolt.
    Egész más vonatkoztatási rendszerben, egész más kultúrában egész más kérdések foglalkoztatták akkoriban a nagy koponyákat is, mind a IV. mind a XVI. században, mint most. (Gondolati síkon az a két kor talán közelebb volt egymáshoz, mint korunkhoz.)

    Ezzel kapcsolatban Ádám Miért baj a „kronológiai sznobizmus”? című nemrégi posztjára utalnék 🙂 persze kronológiai sznobizmussal nem értjük a morális szabad akarat problémakörét…

  • Steve says:

    Szia Ádám,

    igazad van, a cinizmus valóban nem kifizetődő Isten dolgaival kapcsolatban. Volt is egy olyan érzésem, hogy “túltoltam” a dőlt betűs részeket az előző postomban. Nem akartalak megsérteni ezzel, elnézést kérek.

    “A Róm 7 viszont véleményem szerint nem alkalmazható nemhívőkre”

    Hát nem tudom. Nekem úgy tűnik, hogy ez a rész kifejezetten a nem újjászületett zsidókra vonatkozik (az egész fejezet a Törvényről szól!) – ott áll fenn az a feszültség, hogy van egy igazi, minden elemében szellemi, Istentől származó kijelentés (a Törvény), meg van parancsolva a neki való engedelmesség, amit az ember viszont természeténél fogva képtelen megvalósítani, még ha gyönyörködik is a kijelentésben és elismeri annak igazságát. Ha megnézünk bármilyen korabeli, vagy kortárs zsidó irodalmat, akkor látjuk ennek a tépelődésnek az egyértelmű jeleit. Elég csak meghallgatni pár zsidó dalt, ami a yom kippurral (egy komplett ilyen genre van – selichot dalok), vagy a “gonosz ösztönnel” (jecer hara) foglalkozik – ezek tükrözik a legnagyobb fájdalmat, és fejezik ki legjobban azt a jelenséget, amit Pál is kifejt (“Mert bizonyságot teszek felőlök, hogy Isten iránt való buzgóság van bennök, de nem megismerés szerint.”). De, ha körülnézünk a keresztény vallásos világban, ott is látunk hasonló jeleket.

    Természetesen egy újjászületett embernek is lehetnek hasonló életérzései, azonban ez a frusztráció ideális esetben hiányzik a hívő életéből (vagy ha megvan, akkor az egy hazug életérzés, amit egy hívő le tud rázni magáról), hiszen egyrészt az előző cikkben tárgyalt bűn törvényéből megszabadultunk (“a Jézus Krisztusban való élet lelkének törvénye megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől”), másrészt pedig egy újjászületett hívő (még ha zsidó is) élete amúgy sem a “a parancsolatoknak tételekben való törvénye” körül forog.

  • Szabados Ádám says:

    Steve,

    a Róm 7 értelmezése hatalmas téma, ami felé nem vinném el a beszélgetést. Én osztom azt a klasszikus értelmezést, hogy Pál itt saját újjászületett hívő tapasztalatának egy vetületéről beszél, arról, hogy a törvénnyel szemben ő mindig alul marad, de ezt kiegészíti a 8. részben a Lélek munkájáról szóló vetülettel, ami így együtt jellemzi a hívők tapasztalatát. Ez nem zárja ki azt, hogy a Róm 7 élménye a zsidók élménye is volt, hiszen ők is átélték ezt a törvénnyel való kapcsolatban, ha – mint a 119. zsoltár szerzője – szerették a Tórát. De elfogadom, hogy a Róm 7 másfajta értelmezése mellett is vannak érvek.

  • Cypriánus says:

    Ádám, nem vagyok teljesen biztos hogy a félig jogi félig orvosi példáid a legjobbak annak szemléltetésére, amit ki akarsz hozni.
    Az általad említett esetekben a jog azért sem mond le a büntetésről, mert az elkövető tudott volna másképp is dönteni.
    Ellenben egy téves eszmék miatt embert ölő skizofrén például nem büntethető. Természetesen kényszergyógykezelés vár rá, de nem börtön. Ami teljesen érthető és helyes is.

    Azonkívül egy szenvedélybeteg van hogy gyógyulni akar, és segítséget kér…

  • Szabados Ádám says:

    Cypriánus,

    sok szenvedélybeteget ismerek, aki nem akar gyógyulni, legyenek akkor ők a hasonlatom alanyai.:) De egyébként igazad van abban, hogy minden analógia sántít, így az én orvosi és jogi hasonlataim is. Azt viszont illusztrálják, hogy attól, hogy valaki belsőleg meg van kötözve (tessék, egy másik sántító hasonlat), még lehet felelős a döntéseiért. A célom nem is volt több a hasonlatokkal annál, mint hogy szemléltessem, miért van különbség metafizikai értelemben vett szabadság és morális értelemben vett szabadság között.

  • dzsaszper says:

    Cypriánus,

    1)
    Lehet e tudni mi alapján ” választ ki Isten az elveszett tömegből”?
    “mert könyörülök azon, akin akarok, és kegyelmes vagyok az iránt, aki iránt nekem tetszik.” (ld. Exodus (2Móz) 33,19 és Róm 9,15)

    “Én, én vagyok az, aki eltörlöm gonoszságaidat önmagamért, és vétkeidre nem emlékezem.” (Iz (Ézs 43,25))

    Ennyit tudhatunk, ennél többet nem.

    2) Lehet e igaz az a vélemény, hogy azokat választja ki, akik Őt választanák ha lenne teljesen szabad morális akaratuk?

    Kálvin szerint ez abszurd. Ld Institutio 3. könyv, 21. fejezet 5. pont és 22. fejezet 1-5 pontokat.
    Álljon itt egy “rövidebb” részlet a 22. fejezet 1. ponjtából:
    “Semmi olyasmit nem tanít$nk, amit a tapasztalat is ne bizonyítana, hogy t. i. stennek mindenkor szabadságában volt, hogy azoknak adja az ő kegyelmét, akiknek akarja. Nem kutatom, miért múlta felül Ábrahám maradéka a többi népeket, ha csak azon kegyelem folytán nem, amelynek oka az Istenen kívül fel nem található. Feleljenek nekem, hogy miért emberek inkább és nem ökrök vagy szamarak, hiszen Istennek szabadságában lett volna az, hogy kutyáknak teremtse és mégis a saját képére alkotta őket. Helyesnek tartanák-e azt, hogy az oktalan állatok kérdőre vonják Istent sorsuk miatt, mintha igazságtalanul cselekedett volna velük? Az, hogy ők ilyen kiváltságban részesültek, amit éppen nem érdemeik folytán nyertek, semmivel sem igazságosabb dolog, mint az, hogy Isten az ő jótéteményeit az ő itéletének mértéke szerint különféleképen osztja ki. Ha pedig a személyekre térnek át, mint ahol még nagyobb méltatlanságnak tartják az egyenlőséget, legalább Krisztius példája elrémíthetné őket attól,
    hogy erről a fenséges titokról oly bátorságosan fecsegjenek. Halandó ember fogantatik Dávid magvából; vajjon mit mondanak, hogy minő erények által érdemelte ki ez az ember előre azt, hogy még anyjának a méhében az angyalok feje, Isten egyszülött fia, az Atya képmása és dicsősége, a világ világossága, igazsága és üdvössége legyen? Igen helyesen jegyzi meg Augustinus,* hogy épen az egyháznak a fejében van meg az ingyen kegyelemből való elválasztás legfényesebb tüköre, hogy minket a tagokban meg ne zavarjon; nem is azért lett Isten fiává, mert igazságosan élt, hanem ingyen ajándékozta meg őt Isten ily nagy méltósággal azért, hogy azután másokat tegyen részesévé az ő ajándékainak. Ha pedig valaki azt kérdezné, hogy mért nem olyanok mások, mint ő, vagy mért vagyunk mi mindnyájan oly beláthatatlan távolságban ő tőle, és mért vagyunk mi mindnyájan romlottak, ő pedig maga a tisztaság: az ilyen nemcsak őrültségét, hanem egyúttal szemtelenségét is elárulja. Hogyha Istent meg akarják fosztani az elválasztásra és visszautasításra való szabad jogtól, akkor vegyék el egyúttal Krisztustól is azt, ami neki adatott. Érdemes megfigyelni, hogy mint nyilatkozik mindegyikről a Szentirás.

    Pál apostol, mikor azt tanítja (Ef. 1:4) hogy Isten a Krisztusban választott minket, minekelőtte e világnak fundámentoma felvettetnék,
    ezzel bizonyára elejét veszi annak, hogy saját érdemes voltunkra gondoljunk. Ez ugyanis éppen annyi, mintha ezt mondaná: mivel Ádámnak
    egész nemzetségében nem talált a mennyei Atya senkit sem, aki méltó lett volna az ő elválasztására, Krisztusra fordította tekintetét,
    hogy mintegy az ő testéből válassza azokat a tagokat, akiket az élet közösségére föl akart venni. Ehez tartsák hát magukat szilárdul a hivők;
    azért fogadott !sten benn-nket Krisztusban a mennyei örökségbe, mivel önmagunkban nem voltunk alkalmasak ily nagy kitüntetésre.
    S ezt máshol is felemlíti, és pedig akkor, amikor a kolossébelieket hálaadásra buzdítja azért, mivel Isten végzése által alkalmasakká tétettek a szentek örökségében való részesülésre (Kol. 1:12). Ha Istennek abbeli kegyelmét, hogy a jövő élet dicsőségének elnyerésére alkalmasakká legyünk, megelőzi az elválasztás, mit talál akkor bennünk az Isten olyant, ami arra indíthatná, hogy minket elválasszon? Még világosabban kifejezi azt, amit én mondani akarok, Pálnak egy másik mondása. Kiválasztott minket – úgymond (Eféz 1:4) – minekelőtte e világnak fundámentuma felvettetnék, az ő akaratjának jó kedve szerint, hogy legyünk szentek és feddhetetlenek ő előtte. Itt tehát Isten jó tetszését szembe állítja mindennemű érdemünkkel.”

    Érdemes tovább is olvasni 🙂

  • Cypriánus says:

    Köszi Dzsaszper.
    (Továbbra sem érzem, hogy Kálvin fanatikus rajongója leszek egyhamar. Ráadásul emberileg sem kedvelem őt, nem csak a teológiája nem tetszik. Pl Spurgeon vagy egy csomó kálvinista emberileg szimpatikus, ha nem is értek egyet velük, nem beszélve sok kálvinista barátomról. )

  • Cypriánus says:

    (Egyébként : Kálvin párhuzama a Megtestesüléssel inkább zavarba ejtő, mint jó példa szerintem.
    Ha az emberi fajt mondta volna, azt érteném, így viszont olyan mintha az ember Jézus nem lenne a Fiúisten, hanem kegyként kapta volna. Nyilván nem így értette, de a hasonlat inkább egy adopcionista vagy nesztoriánus keretben működne teljesen jól , úgy gondolom . )

  • Szabados Ádám says:

    Én szeretem Kálvint még emberként is (bár Spurgeon joviális karaktere hozzám is közelebb áll), és értem a megtestesülés hasonlatát is, de nekem is az jutott eszembe, hogy ez így már-már adopcionista húrokat penget (amivel Kálvint egyébként nem lehet vádolni). Viszont az az alázat, ahogyan Kálvin Isten megkérdőjelezhetetlen igazsága előtt megáll (ami az idézetben is jelen van), példamutató. Pál hozzáállására emlékeztet.

  • Zoltan Zsolt says:

    Adam,

    Nagyon tetszett a rovid osszefoglalo.
    Tovabbi aldast a munkadra es a bloggra.

    ui. a blog olvasoinak: ez egy “masik” Zsolt nem az elobbi kommentelo kollega

  • Szabados Ádám says:

    Köszi, Zsolt.:)

  • Cypriánus says:

    Ádám, ha megnyugtat, a katolikus vagy a régi egyetemes egyház számos nagy alakját sem kedvelem emberileg . 🙂

    Pl Alexandriai Szent Ciril: szerintem nem kis részben ő tette gallyra a keleti egyházat, bár post mortem “sikerült ” neki hogy három felé szakadjon már a tanítványai alatt. Amúgy is beképzelt és kíméletlen volt.( zavargások, Hüpathia stb. ) Valahogy azt gondolom, Egyiptomot akarta mindenképpen egy világvallás szellemi központjává tenni… ez aztán sikerült is: a szunnita iszlámnak.( al Azhar egyetem…)

    Nem vagyok oda Domonkosért, vagy akár Kapisztránért sem igazán . Aztán sorolhatnám.

    (Annak igazán nincs sportértéke, hogy Jeromos sem túl szimpatikus, inkább annak lenne, ha valakinek teljesen bejön .
    De a tudósi kvalitása természetesen hatalmas , és a morgós öregemberek is megérdemeltek egy saját védőszentet :-))

  • Bálint says:

    Kedves Miklós!

    A kálvinizmus kompatibilista felfogása valóban nem fér össze a szabad akarati védekezéssel. (Pontosabban: a FWD csak azt feltételezi elő, hogy a libertárius szabad akarat logikai értelemben lehetséges – azonban ezzel sem ért egyet minden kálvinista.) Azonban az elmúlt pár évben kálvinista vallásfilozófusok nagyon igényes munkákat írtak a rosszból vett Isten létezése elleni érv kapcsán (pl. ezt, ezt és – populáris szinten – ezt).

  • Szalai Miklós says:

    Kedves Bálint!
    Az FWD nem csak azt feltételezi, hogy a libertárius szabad akarat logikailag lehetséges – ezt például én, a materialista is elfogadom, hanem azt is, hogy ténylegesen létezik,működik, és egy fontos tényezője az emberi viselkedésnek. Ugyanis a FWD szerint Isten azért nem hibáztatható mondjuk a Holocaustért, mert amikor Hitler elhatározta a Holocaustot (a kérdés komoly szakértői szerint ő a hibás a Holocaustért, nélküle az nem következett volna be), akkor Isten csak úgy akadályozhatta volna meg Hitler döntését, hogy Hitler szabadságát “felfüggeszti”, megszünteti. De ez azt jelenti, hogy ez a szabadság döntő tényezője volt Hitler döntésének. Hogyha nem volt az, ha csak úgy az egyéb kauzális faktorok mellett működött egy kicsit, akkor Isten ezeknek az egyéb faktoroknak a megváltoztatásával (H. érzelemvilága, H. információi, stb.) akár csekély mértékű megváltoztatásával is megakadályozhatta volna a Holocaustot, (Hitler szabadságát érintetlenül hagyva) mivel pedig ezt nem tette, ezért joggal mondhatjuk, hogy Isten hibáztatható a Holocaustért.

  • Szalai Miklós says:

    Kedves Bálint,
    Sajnos nem ismerem ezt a három szerzőt…de nagyon is érdekelnének. Viszont Stephen John Wykstra, aki nem tudom, hogy kálvinista-e, de azt hiszem, igen, mert kálvinista intézményben dolgozik, együtt William Alstonnal és Peter van inwagennel nagyon komoly és fontos dolgokat írt a rosszból vett ateista érv ellen. Amelyeket megpróbáltam a saját könyvemben (“Létezik-e Isten? L’ Harmattan Kiadó, Bp. 2006) megcáfolni – de nyitott vagyok a további vitára.

  • Bálint says:

    Kedves Miklós!

    Zavarban vagyok, hiszen Ön könyvet írt a témában, én pedig csak olvasgatok. Ennek ellenére, legalábbis ha Plantingáról van szó, ő különbséget tesz a védekezés (defense) és a magyarázat (teodicea) között. A védekezéssel csak a gonoszból vett logikai érv cáfolata a célja, ugyanis ha van olyan logikailag lehetséges helyzet, amelyben a gonosz és Isten egyszerre léteznek, akkor a két dolog nem mondhat egymásnak ellent. (Nem tudok kapásból pontosan hivatkozni, de a Self-Profile-jában pl. ezt jól összefoglalja.) A teodiceája – a rossz létére adott tényleges magyarázata – ezzel szemben nagyjából az, hogy a gonoszság előfeltétele Krisztus megtestesülésének, önfeláldozó halálának és feltámadásának, amely a legjobb dolog, ami egy világban megvalósulhat (erről talán az “O Felix Culpa” c. cikkében ír).

    “Papíron” Plantinga is kálvinista, de ez a szabad akaratról alkotott felfogására nem terjed ki. Inwagenről pedig ugye tudjuk, hogy az inkompatibilizmus egyik fő képviselője. Viszont bevallom, hogy nem tudom, mit írt a gonoszból vett érvről.

  • Szabados Ádám says:

    Bálint,

    köszi az ajánlókat! Minden tiszteletem Plantingáé és Bill Craigé, de nagyon ideje volt már annak, hogy kálvinista filozófusok is újra kitegyék az asztalra az érveiket. Van Til és Dooyeweerd után inkább az analitikusok és a FWD dominálták a keresztény filozófiát, miközben teológiai fronton az augusztinianizmus reneszánszát éli. Örülök, hogy ez a filozófiai gondolkodásba is kezd visszacsorogni. Engem a FWD főleg teológiai okokból soha nem tudott kielégíteni. Kíváncsi vagyok ezekre az új könyvekre.

  • Jonas says:

    Hát, vannak kérdéseim:
    Nem tudom, a lenti kérdések vajon segítenek a témában, vagy sem?
    A kérdéseimet több isteni és több jézusi cselekedet előzött meg, amely cselekedetekről Jézus számol be:
    Mt 23,37 „Jeruzsálem, Jeruzsálem! Megölöd a prófétákat, és halálra kövezed azokat, akiket Isten küldött! Milyen sokszor akartam már magamhoz gyűjteni a gyermekeidet, ahogyan a tyúk a szárnyai alá gyűjti kiscsibéit. Ti azonban ezt nem akartátok.
    1, Isten vajon tényleg azért küldte prófétáit Jeruzsálem számára, mint amit Jézus mondott?
    2, Lehetséges, hogy a prófétai szavakkal mentőöveket szándékozott dobni, hogy belekapaszkodhassanak?
    3, Lehetséges, hogy előtte úgy megharagította azokat, akiknek bedobta a mentőövet, hogy képtelenné tette őket arra, hogy belekapaszkodjanak, de azért bedobta?
    4, Jézus vajon milyen akarattal szerette volna magához gyűjteni Jeruzsálem gyermekeit?
    5, Jeruzsálem gyermekei vajon milyen akarattal nem akarták ezt?

  • Szabados Ádám says:

    Jonas,

    1. Igen.

    2. Igen.

    3. Igen (vö. Mt 13,11-15).

    4. Ugyanazzal, ahogy mindenki üdvösségét kívánja és szomorkodik minden bűnös keménysége és konoksága miatt.

    5. Saját szívük szándékait tükröző akarattal.

  • Jonas says:

    Ádám, Lehetségesnek gondolod, hogy Isten megkeményíti az emberek szívét, aztán az emberek kemény szívén Jézus meg szomorkodik?

  • Szabados Ádám says:

    Igen, persze, az ige alapján máshogy nem is tudom elképzelni.

  • Jonas says:

    Tehát Isten megkötözi őket, Jézus pedig hívja őket, aztán sír, mert nem tudnak jönni. 🙂

  • Szabados Ádám says:

    Róm 9,18 „Ezért tehát akin akar, megkönyörül, akit pedig akar, megkeményít.”
    Mk 3,5 „Ekkor haragosan végignézett rajtuk, és sajnálta őket szívük keménysége miatt”

    (A megkeményítés jelentéséhez: itt.)

  • Jonas says:

    Róm 9,18 „Ezért tehát akin akar, megkönyörül, akit pedig akar, megkeményít.”
    Így igaz, ugyanakkor én nem tudok olyan megkeményítésről, aminek nem olvasnánk a kiemelkedően súlyos emberi okát.

  • Jonas says:

    Szerintem a fáraó példáját most kivételesen hagyjuk. Nem kis vita kerekedne belőle.

  • Szalai Miklós says:

    Kedves Bálint,
    Jól látja a különbséget a “védelem” (defense) és a teodiceák között. A “védelmek” azt akarják kimutatni, hogy logikailag lehetséges hogy Isten és a szenvedés/rossz egyszerre létezzék. Ma már ezt az ateista filozófusok el i fogadják, amellett próbálnak érvelni, hogy a rosszból vett INDUKTIV érvek (evidential arguments) sikeresek lehetnek. Azaz logikailag lehetséges, hogy a világban lévő rossz és Isten együtt létezzék, de ez egy valószínűtlen lehetőség, a rossz ténye valószínűtlenné teszi Isten létezését.
    De Plantinga munkássága nem zárul le a deduktív rosszból vett érvek bírálatával, hanem azt állítja,hogy van egy jó teodiceánk, az FWD. Plantinga FWD-je szerint Isten ugyan előrelátta jövőbeli választásainkat, de mégsem teremthetett olyan lényeket, amelyek szabadon mindig a jót választják, mert minden logikailag lehetséges (elgondolható) emberi személy rendelkezik az ún. “transworld depravity”-vel, azzal az esszenciális tulajdonsággal, hogy minden lehetséges világban végrehajt legalább egy erkölcsileg rossz tettet. Ami a nem erkölcsi rosszat, a természeti rosszat illeti, Plantinga szerint az is az FWD. hatálya alá esik, mert azt meg a szabad, de nem emberi szellemi lények (magyarán: az ördögök, démonok) okozzák.
    Peter Van Inwagen két fontos módon járult hozzá a vitához. Az egyik az ún. No-Minimum-Thesis. Ezen ő azt érti, hogy amennyiben elfogadjuk, hogy jó, hogy vannak érző lények, és elfogadjuk azt is, hogy jó az, hogy létezik egy természettörvények által szabályozott világ, akkor nyilvánvaló, hogy Isten ezeket a természettörvényeket nem függeszthette fel minden esetben, amikor egy ember, vagy egy állat szenved, nem tehetett mindenkiért csodát. De ha ezt elfogadjuk, nem tudjuk megmondani, hány esetben függeszthette volna fel a természettörvényeket azért, hogy segítsen egy-egy általuk (működésük révén..) szenvedő érző lényen. (Pl. Isten megtehetné, hogy valahányszor valaki szomjanhalna, azonnal küld neki vizet. DE akkor felmerül a kérdés: minden éppen éhenhaló személynek miért nem küld ennivalót? Isten megtehetné, hogy halálos betegséget ne sújtsanak ártatlan gyermekeket. De akkor azt is megtehetné, hogy az ártatlan felnőtteket se sújtsák. Ámde hogyha nem tudjuk specifikálni, kiket, mikor kellett és kiket nem kellett megmentenie Istennek, hogy a rossz mely eseteit kellett volna csodás módon megakadályoznia, akkor nem tudjuk megmondani : milyen számú és súlyosságú esete a rossznak szólna, vagy szólhatna Isten létezése ellen.

  • wkm says:

    Kedves Ádám,

    Írtad az egyik hozzászólásban, hogy “Ha nem lenne metafizikai értelemben szabad akarat, nem lennénk morálisan felelősségre vonhatók.”
    Szerintem, ha nincs morális szabadságunk, de morális alapú a felelősségrevonás, akkor ez “nem elvárhatóságot” szül, függetlenül a metafizikai szabadságtól. Ez logikai bukfencnek tűnik nekem. “A bűn az, hogy nem hisznek énbennem”Jn16:9 Így a hithez, és a felelősséghez is kell morális szabadság, legalább ideiglenesen.

    Nem vagyok tájékozott a fentebb tárgyalt teológiai viták irodalmában, gyakorlatilag közel ismeretlen előttem. Viszont úgy látom az igéből, hogy Isten közeledése és megszólítása mindig őszinte az ember irányában. Valóságosan megszólít minden embert (“A Lélek és a menyasszony így szól: “Jöjj!” Aki csak hallja, az is mondja: “Jöjj!” Aki szomjazik, jöjjön! Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!”Jel22:17). Tehát aki hallja, azt Isten megszólítja. Azt is látom, hogy mindenkit, akit megszólított Isten, valóságosan szabad döntés elé állította. Azokat is (barátaim közül is van ilyen), akik ezzel nem törődnek, és figyelmen kívül hagyják még a csodát is, amit saját bevallásuk szerint Isten tett az életükben, akár a saját kérésükre is.

    Arra a meggyőződésre jutottam, hogy Isten mindenkit megszólít valamilyen módon, és a megszólításkor legalább a szükséges időre a Szellemén keresztül szabaddá teszi a bűn rabságától, hogy legyel lehetősége a szabad döntésre. Akkor is megteszi ezt Isten, ha tudja, hogy a szabadság ellenére elutasítás lesz a vége. Mint amikor az apa komoly kérdést tesz fel a kisfiának, és kiveszi a kezéből a kisautót. Maga elé állítja, és a szemébe néz, hogy mással ne foglalkozzon, ne kösse le. Kicsit együgyű lehet a példa, de talán jó szemléltetésnek. Láttam a barátaimon a megváltozott tekintetet a megszólítás pillanatában, és az utána következő belső vívódást/döntést is.

    Azt is látom, hogy Isten azon tulajdonsága, hogy nem személyválogató (Róm2:11,Ef6:9), egy olyan erős alaptulajdonsága, mint az hogy igazságos. Ha pedig Isten nem személyválogató, akkor szükséges, hogy minden ember számára valódi döntési lehetőséget biztosítson, valamilyen menekülési utat adjon számára, függetlenül a jövőbeni döntésétől. Nem véletlen, hogy Jakab is komoly bűnnek nevezi (Jakab2), ha hívők személyválogatók. A mester sem az, és nekünk is tiltva van.

    A “könyörülök akin könyörülök” igék meg szerintem annyit jelentenek, hogy az Isten a maga szuverentiásában dönt mindenki felől. Nem önkényesen vagy szeszélyesen, hanem okkal, de saját “discrecionális jogkörben”. Viszont a döntés okát nem köti az ember orrára (pl mert nem érthetnénk a döntés alapjául szolgáló összefüggésrendszert, vagy csak nem akar hosszasan magyarázkodni, amit szintén lehet, hogy nem értenénk, mert még távolabb mutatna). Ami biztos, hogy igazságosan teszi, figyelembe véve az illető személy minden paraméterét, személyiségét, körülményét, szándékait, érzéseit, rezdüléseit…stb. és ennek megfelelően dönt igazságosan, mert jól ismer minden embert(Ézs37:28-29,Lk12:7).

    Pont azért olyan egyszerű az evangélium, hogy minden ember számára érthető legyen. Mert így igazságos, hogy ne csak az értelmesebbek kiváltsága legyen, hanem mindenki számára elérhető. A teremtett fizikai és szellemi valóság, és az evangéliumon túli teológia egy bonyolult és összetett “rendszer”. Az evangélium egyszerű, mint a faék. Valóságos, Isten által biztosított lehetőség, minden ember számára az örök életre.

  • Bálint says:

    Kedves Miklós!

    Remekül összefoglalta az FWD-t, köszönöm. Azonban én továbbra is úgy értem Plantingát, hogy ez csupán a gonoszból vett logikai érvre vonatkozik. Fellapoztam a Warranted Christian Beliefet, és úgy látom, hogy az induktív érvre adott válasza az ún. szkeptikus teizmus: azt kérdőjelezi meg, hogy jogosan vonhatnánk le a következtetést, hogy ha mi nem látunk erkölcsileg elégséges okot egy gonosz dolog vagy szenvedés megengedésére, akkor nincs is ilyen ok. A teodiceáját pedig itt fejti ki, és alapvetően azt a gondolatot fogalmazza meg, hogy a keresztény megváltástörténet megvalósulása a legnagyobb lehetséges jó, amihez viszont szükséges a bűn.

  • Gábor says:

    A témához nagyban idevág Sipos Ete Álmos cikke.

  • Szalai Miklós says:

    Kedves Bálint! A legutóbbi posztomat sajnos nem fejeztem be. Van Inwagennek a “no-minimum” tézis mellett egy további fontos érve az, hogy feltéve, hogy a teizmus alapján nem tudjuk, mennyire valószínű a rossz, és az ateizmus alapján meg nagyon valószínű a rossz ténye, ebből szerinte NEM következik az, hogy az ateizmus valószínűbb magyarázata a rossznak és így preferálnunk kellene a teizmussal szemben. (Amikor egy hipotézis jobb magyarázata egy meghatározott ténynek, mint egy másik, akkor – hacsak nem szólnak valamilyen MÁS érvek a másik hipotézis mellett, akkor el kell fogadnunk az elsőt. Ha például nekem Rolls Royce autóm van, akkor ennek jobb magyarázata az, hogy loptam, mint hogy tisztességes úton szereztem, mert az én – ismert – jövedelmeimből nem lehetett volna félretenni annnyit, amennyi egy ilyen kocsira kell. Van inwagen szerint azonban lehetséges egy harmadik hipotézis, amely jól megmagyarázza a szóbanforgó tényt, és a két első hipotézis alapján a valószínűsége eldönthetetlen. Fenti példára visszatérve: lehet, hogy én örököltem és abból vettem a Rolls Royce-t. Az, hogy örököltem, egyformán valószínű annak a hipotézisnek az alapján, hogy loptam a Rolls Royce-t és hogy tisztességesen szereztem. Viszont az öröklés esetén jól megmagyarázható az a tény, hogy van Rolls Royce-m.
    Ez a szkeptikus teizmus gondolatkörébe tartozó hipotézis.

  • Ada says:

    Szerintem a szabad akarat valamiképpen a lényegünkhöz tartozik. Ha Isten szeret minket, akkor azt is akarja, hogy viszontszeressük őt. Szeretni pedig csak szabad ember szerethet, hűséges is csak szabad ember lehet.

  • Szabados Ádám says:

    Így van. Viszont mivel a szívünk a bűn foglya, Augusztinusz (meg Jézus és Pál) szerint Istennek szabaddá kell tennie az akaratunkat ahhoz, hogy szabadon szerethessük Istent.

  • Ada says:

    Ez így van. Tudom, meg is teszi. Az viszont nem egészen világos, mi a vigasztaló a predesztinációban. Talán az, hogy, ha az ember nem bízik önmagában, akkor megnyugodhat benne, hogy biztos-biztos-biztos a megváltás? (Ha meg nem, akkor úgyis hiába minden, és akkor az a megnyugtató?

  • Steve says:

    Szia Ádám,

    a kálvinizmus ízlelgetése során néhány kérdéshez jutottam, ahol megakadtam. 🙁

    Azt értem, hogy az infralapszáriánus nézet szerint Isten nem elrendelte, hanem megengedte a bűnbeesést, és logikailag csak ezt követően döntött a megváltásról (tehát nem arról van szó, hogy a megváltás érdekében megteremtette a bűnt – a bűnért nem Isten felel). Ugyanakkor azt, hogy kik a választottak, és kik a kitaszítottak, Isten az individuumok szintjén előre dönti el, az ő kegyelme folytán (alapesetben mindenki a kitaszítottságot érdemli, a választás pusztán kegyelemből és kegyelem alapján történik).

    Viszont a kálvinisták (nagyobbik része) nem csak az üdvösség/elkárhozás kérdését látják Isten által tételesen determináltnak, hanem minden más eseményt is. A kérdésem azt, hogy az örök választásnál fogva kitaszított bűnös embernek van-e szabadsága arra, hogy pontosan hogyan vétkezik, és milyen bűnöket követ el, vagy nincs? Pl. Ottót az iskolában csúnyán megsérti Peti, amikor azt mondja neki, hogy “nagyfejű”. A helyes dolog az lenne, ha Ottó újjászületett keresztény lenne és szívéből megbocsátana. Ottó azonban kitaszított, ezért nem tud keresztényként szívből megbocsátani, ehelyett rossz opciói maradnak. Dönthet úgy, hogy bosszúból Peti kedvenc ceruzájának titokban kitöri a hegyét. De dönthet úgy is, hogy apukája pisztolyát becsempészi az iskolába, és lövöldözni kezd. Nyilván a két opció erkölcsileg különbözik, az első szinte összemérhetetlenül kevésbé rossz, mint a második. De milliónyi más lehetőség/árnyalat is van a két szélsőség között. Az, hogy Ottó melyik rosszat cselekszi, determinált, vagy sem? Ha determinált, akkor ezt Isten determinálta, vagy pedig máshogy “determinálódott”? Ha Isten, akkor az a problémám, hogy az infralapszáriánus nézet nem működik, hiszen nem csak azt kell valahogy “átugorni”, hogy az eredeti bűnbeesés hogyan történhetett meg, hanem minden egyes individuális bűnelkövetés pontos módját és részleteit is Isten szuverén módon meghatározza – vagyis Isten többmilliárd féle kisebb-nagyobb, és gyakran egészen horrorisztikus bűnelkövetési módot kellett, hogy kiagyaljon és a legváltozatosabb módon eleve elrendeljen. Ha viszont ezt a milliárdnyi konkrét bűnt nem Isten gondolta ki, hanem mind ezen milliárdnyi bűn az ő teremtményei fejéből pattant ki, akkor Isten nem szuverén, a teremtmények innoválnak, és van szabad akarat (amely a rossz opciókra korlátozódik). Ez most elsősorban nem felelősség kérdés (ki felel a konkrét bűnökért?), hanem hogy egyáltalán ki találja ki ezeket + mit jelent a determinizmus – mindenre vonatkozik, vagy csak az üdvösségre?

    Lehet, hogy a válasz triviális, de ezen gondolkodva arra jutnék, hogy a kálvinizmus vagy csak úgy működik, ha nincs determinizmus a kegyelem alapján történő választáson kívül. Vagy ha van, akkor csak a szupralapszáriánus irány lehet logikus, mert ez esetben Istent nem kell semmiből sem kimagyarázni, az eredeti bűnbeesést is maga határozta el és gondolta ki, úgy az összes milliárdnyi konkrét bűn minden gonosz részletét is ő határozta el és gondolta ki.

    Kapcsolódó, de előzőtől független kérdés, hogy ha egy teremtmény a kisebbik rosszat választja (mert pl. a lelkiismerete nem érzi igazolhatónak azt, hogy lövöldözni kezd), vagy egy teremtmény egyébként jó(nak tűnő) dolgot csinál (pl. hűséges a házastáráshoz), akkor ezen választások a teremtmény valós érdemei-e (még ha nem is üdvözítő értelemben), vagy arról van szó, hogy ezek Isten érdemei – az ember gonosz, és ha mégis valami jóra képes, az Isten valamiféle (nem üdvözítő), általános kegyelme miatt van? Ez esetben, ha Isten semmilyen fajta értelemben nem adna morális értelemben vett jó döntés meghozatalára kegyelmet az embernek, akkor minden ember mindig az abszolút leggonoszabbat választaná (pl. amint öntudatra ébred valaki, azonnal pl. tiszta erőből gyilkolni akarna)? Vagy most is azt választja, és valójában a számunkra morálisan jónak tűnő választások is valójában abszolút gonoszságból fakadnak, amelyet valamiféle képmutatás és önző érdekek elfednek és csak a felszínen tűnnek jónak? Ezt azért kérdezem, mert a “total depravity”-nek olyan jelentésével is találkoztam, amely azt mondja, hogy az ember minden cselekedete mindig csak gonosz Isten szemében, amíg meg nem tér. Tehát pl. ha egy anya a gyermekét megszoptatja, vagy egy apa esti mesét mond a kisfiának, az is valójában mind színtiszta gonoszságból fakad és a látszólagosan jó cselekedetek mögött is a lehető legsötétebb indokok állnak a személyisége mélyén. De ez ellentétesnek tűnik a józan ésszel – ha ezt így komolyan venném, akkor valójában a környezetemben minden nem keresztény embert pszichopataként kellene kezelnem. Persze magamból kiindulva tudom, hogy igen sötét dolgok lehetnek az emberben, de mégis, ez valahogy így nehezen feldolgozható.

    Ezek a kérdések valószínűleg már felmerültek korábban (sőt, van egy halvány emlékem arra vonatkozóan, hogy talán magam is már mintha feltettem volna ezeket a kérdéseket valakinek valahol, amikor egy korábbi körben gondolkodtam a kálvinizmuson), de mivel a hozzászólások között kissé nehéz keresni, nem találtam erre választ a blogon. Nem tudom, hogy egy bibliai hangsúlyokat figyelembe vevő kálvinista pontosan hogyan válaszolna ezekre a kérdésekre.

  • Szabados Ádám says:

    Ada,

    nekem elsősorban három dolog: 1) hála azért, hogy Isten könyörült rajtam; 2) bizonyosság, hogy nem fog elfogyni a hitem; 3) bátorság a mások megtéréséért való imában, mert Istennek van hatalma a szívük hitetlensége felett.

  • Szabados Ádám says:

    Steve,

    én hiszem azt, amit a Westminsteri hitvallás így fogalmaz meg: „Isten az örökkévalóságból, akaratának legbölcsebb és legszentebb tanácsvégzése által szabadon és változhatatlan módon elrendelt mindent, ami lesz. Mindent elrendelt, de nem szerzője a bűnnek, nem is kényszeríti a teremtményeit, hogy azok akaratuk ellenére cselekedjenek, és a másodlagos okok szabad voltát sem veszi el, hanem megerősíti.” (III.1.) Vagyis a predesztináció mindenre kiterjed, mégis úgy, hogy Isten nem szerzője a bűnnek és az ember szabadon, saját akaratából vétkezik.

    Ez a három cikk ide kapcsolódik:

    Ha Istennek szuverén hatalma van a gonosz felett, akkor Isten a szerzője a gonosznak?

    Egy gondolat a kálvinista istenképről

    „Megugathatja ugyan messziről az Isten igazságát, de hozzá nem férkőzhetik”

    A teljes romlottság (total depravity) tanát Kálvin – a Szentírás mellett részben Augusztinuszra támaszkodva – kifejezetten árnyaltan tárgyalja. Ha hozzá tudsz jutni valahol, A reformáció bűnértelmezése c. tanulmányomban ezt a kérdést járom körül. Kálvin hangsúlyozza, hogy a bűn mindent átjár ugyan, de nem mindent ugyanolyan mértékben rontott meg. Az ember számos dologra képes a bűn uralma alatt is, ami jó, szép és nemes, noha ezeket is bepiszkítja a bűn. Az Istenhez való megtérés képességét viszont a Szentlélek tudja csak újjáteremteni a bűnös emberben.

  • Steve says:

    Szia Ádám,

    köszönöm a választ és a vonatkozó cikkeket!

  • dzsaszper says:

    Egy kis megjegyzés a Westminsteri Hitvallás idézethez (ami a Kol 1,16-ot viszhangozza szerintem).
    Nem mindegy, hogy Isten elrendelését milyen szinten értjük. Például a létezés szintjén avagy a pont akkor pont ott pont úgy szintjén.
    A magam részéről nem látom, hogy a biblikus eleve elrendelés csak teljesen determinisztikus kellene legyen 🙂

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum