Ha szeretnénk megismerni Isten legmélyebb indulatait a gonosz kapcsán, az egyik bölcs dolog, amit tehetünk az, hogy a kezünkbe vesszük és végigolvassuk az Ószövetség egyik legrövidebb költeményét, a Jeremiás siralmairól szóló könyvet. A könyv az ún. ünnepi tekercsek (Megillót) egyike, mert négy másik rövid könyvvel együtt a jeles ünnepeken olvasták fel a zsidók. Jeremiás siralmai Jeruzsálem Kr. e. 587-es pusztulását siratja. Felfoghatatlan tragédia volt ez Izráel népének. Az emberveszteség, az ellenség brutalitása, a nép szenvedése az ostrom alatt és után önmagában is leírhatatlanul szörnyű élmény volt. Azonban ennél is mélyebb seb volt látni a szent város lerombolását, és a Templomét, amely Isten jelenlétét jelképezte népe között. Jeruzsálem eleste azt jelezte, hogy mindennek vége: vége a szövetségnek, az ígéreteknek, a reménynek, az életnek. Jeruzsálem pusztulása után nem lehet többé létezni.

A könyv szerzője nem akarja azzal csillapítani a fájdalmat, hogy a tragédiát leválasztja Istenről. Istent nem állítja egy távoli sarokba, hogy tökéletes jósága érintetlen maradjon attól a szörnyűségtől, amit Júda átélt. Júda „holokausztja” Isten haragja miatt következett be, Júda vétkei miatt. „Jaj, de sötét felhőt borított az Úr haragja Sion leányára!” (2,1) – énekli a költő. „Elpusztította az Úr kíméletlenül Jákób összes hajlékát. Ledöntötte féktelen haragjában.” (2,2) „Az Úr akarta, hogy lerombolják Sion leánya várfalát: mérőzsinórt feszített, nem hagyta abba keze a pusztítást.” (2,8) „Olyan volt az Úr, mint az ellenség: pusztította Izráelt, elpusztította minden palotáját, lerombolta erődítményeit, megsokasította Júda leányának búját-baját.” (2,5) És így tovább. Isten nem távol áll az eseményektől, hanem ő maga hozza a pusztulást Jeruzsálemre. Ahogy Ámósz próféta mondta: „Ha valami baj éri a várost, nem az ÚR hozza-e azt?” (Ám 3,6) Minden olyan apológia Isten mellett, amelybe ez nem fér bele, hibás és félrevezető, de legalábbis távol áll a Biblia istenképétől.

Ugyanakkor éppen a Jeremiás siralmai mutatja meg, hogy mi van Isten szívében, amikor „megsokasítja Júda leányának búját-baját”. Rendkívül gondosan szerkesztett költeményről van szó. A könyv öt részből áll, teljesen szimmetrikus, hogy a legfontosabb, leghangsúlyosabb gondolat éppen a könyv közepén helyezkedjen el. Az első és második rész huszonkét versből áll, ahogy a negyedik és ötödik részek is. Mindegyik strófa a héber ábécé soron következő betűjével kezdődik. Az első strófa kezdőbetűje alef, a másodiké bét, a harmadiké gimel, a negyediké dálet, és így tovább egészen az utolsó betűig, a távig. A középső, harmadik fejezet némiképp eltér ettől, mert hatvanhat versből áll, és mindegyik betű háromszor kezd sort, szintén szabályosan követve a héber ábécét. A szerkesztés a zsidó gondolkodás szerint a középső fejezetre irányította a figyelmet, azon belül is a 31-33. versekre, vagyis a harmadik fejezet és az egész könyv közepére, ha úgy tetszik, szívére. A 3,31-33 így hangzik:

Mert nem vet el örökre az Úr. Még ha megszomorít is, irgalmaz, mert nagyon szeret. Mert nem szíve szerint alázza és szomorítja meg az embereket.

A szerző tehát azt szeretné, hogy a Jeruzsálemet beborító vér, iszonyat és felfoghatatlan tragédia közepette a szövetség népe tudja, hogy 1) Isten nem vetette el népét örökre, 2) bár ő szomorít meg, nagyon szeret, és 3) nem a szívéből alázza és szomorítja meg az embereket. Ez az üzenet hallatlanul fontos volt a megmaradt népnek, és nekünk is szól, akik évezredekkel később, egészen más kontextusban birkózunk a gonosz problematikájával. A gonosz problémája számunkra sem csak intellektuális vagy filozófiai kérdés. Ha logikai érvekbe csomagoljuk is, legtöbbször valamilyen személyes trauma, feldolgozatlan gyász, csalódás, valamilyen szörnyű emlék táplálja. Egy vízbe fulladt testvér, egy fiatalon meghalt édesanya, egy házastársi hűtlenség, egy borzalmas válás, ellenünk elkövetett erőszak, vagy éppen saját szenvedélyeinkkel vívott vesztes küzdelem. Vajon hol volt Isten? Ha van egyáltalán…

Jeremiás siralmai olyan Istenről beszél, aki ott volt az események kellős közepén és tökéletes hatalma volt felettük. Egy pillanatig nem volt tehetetlen. Nem hogy nem kerülte el a figyelmét, ami történt, de ő „rendelt elnyomókat mindenünnen Jákób ellen” (1,17). A lehető legrosszabb irányban keressük a probléma feloldását, ha Istent az eseményeket elszenvedő, vagy akár az eseményekről tudomást sem szerző Istenként mutatjuk be, nehogy a gonosz valamiképpen bepiszkolja tiszta és szent jellemét. A Biblia Istenétől nem is lehetne távolabb egy ilyen pipogya, tehetetlen istenkép. A pipogya, tehetetlen Isten csak a 21. századi pipogya, tehetetlen keresztények fejében létezik, akik azt hiszik, Istent meg kell védeniük az önigazult, lázadó, egoista és nárcisztikus nyugati ember dühétől. Jeremiás siralmai teljes nyíltsággal beszél arról, hogy a bajt Isten hozta a városra, az ellenség „haragjának a botja” volt, Isten verte azzal Júdát és Jeruzsálemet (3,1). A gonosz problémáját nem oldhatjuk fel úgy, hogy Istent eltávolítjuk a közeléből, mert azzal egy idegen istent kreálunk.

De van egy másik oldala a képnek, amelyet ugyanolyan egyértelműen közöl a költemény, mint azt, hogy Isten hozta a bajt a városra. Amikor Isten megszomorította Júdát, ő is szomorú volt. Amikor megalázta az emberek fiait, nem a szívéből (מִלִּבּ֔וֹ) tette. A szívéből az jött volna, hogy megáldja, megvédje és gazdaggá tegye Jeruzsálemet. A szívéből az jött volna, hogy bástyaként vegye körül és kiárassza rá szeretetét. A szívéből az jött volna, hogy Jeruzsálemet az öröm városaként más népek városai fölé emelje, hogy a Sionra jöjjenek a nemzetek, hogy megtudják, miért ilyen jó a dolga ennek a népnek. Amikor Isten megszomorította népét, nem a szívéből, hanem a szíve ellenében tette ezt. Isten ekkor sem gyönyörködött a bűnös halálában. Amikor a véres borsajtót taposta, az búsult haragjának borsajtója volt. A könyv közepén ez a kijelentés áll: nem szíve szerint alázza és szomorítja meg az embereket. És bár megszomorít, nagyon szeret. És nem veti el népét örökre.

Számos kérdést felvet ez Isten egységével, szenvedélymentességével, szándékainak és elhívásainak megváltoztathatatlanságával kapcsolatban, amelyek hosszú időre feladatot adnak rendszeres teológusoknak. (Isten szenvedélymentességének kérdéséről én is írtam egy cikksorozatot.) Függetlenül attól, hogy megtaláljuk-e a megfelelő fogalmi kategóriákat, amelyek Isten önmagáról adott kinyilatkoztatásának morzsáit egyetlen dogmatikai keretbe tudják foglalni, ragadjuk meg annak az igazságát, amiről a Jeremiás siralmai beszél nekünk, mert ez Isten igéje. Isten időnként megsokasítja Júda leányának búját-baját. A gonosz nem áll akaratán kívül. Nem szemléli tehetetlenül. De amikor megszomorít, nem szívből teszi. Talán helyénvaló Isten kapcsán is úgy fogalmazni, hogy miközben megalázza az emberek fiait és leányait, valamiképpen neki is „megszakad közben a szíve”. Mert nagyon szeret.

5 hozzászólás a “Nem szíve szerint szomorítja meg az embereket” bejegyzéshez

  • Gergely Erzsébet says:

    “……………………. Még ha megszomorít is, irgalmaz, ……………….”

    Ismerem Isten atyai nevelésének ezen módszerét. Hálás vagyok érte.
    A szomorúság azon tetteim kísérőjelensége, melyektől Ő tisztítani akar.
    Tetteim mint vetések beérnek, és eljön az aratás ideje. Mint Izrael életében.
    Nehéz ilyenkor magam ellen fordulni és beismerni az adott bűnt. Pedig ez az
    egyedüli út a szabadulás, feloldozás felé. Ha Isten irgalma ilyenkor nem ven –
    ne körül, nem lennék képes kimondani: Vétkeztem. És Ő tudja ezt, ezért segít.
    Hiszen ilyenkor az ellen fordulok, aki tőlem sokkal erősebb. Aki engem mint
    eszközt használ fel, mivel bűnös természetem a Gonoszt szolgálja. Ha elmarad
    a beismerés, marad a szomorúság. De ha az irgalom hatására megtörténik, Isten
    szívének indulata, a szeret veszi át az uralmat és árad a szívembe.

  • Steve says:

    Köszönöm az írást, hasznos gondolatokat tartalmaz, ami tovább árnyalja a kérdésről való gondolkodásomat. 🙂

    OFF: Bár már annyira árnyalt kezd lenni a gondolkodásom, hogy ismét arra kell, hogy rájöjjek, hogy semmit sem tudok összerakni semmivel, és csak összeilleszthetetlen puzzle darabok hevernek szerte szét. Ha úgy tűnik, hogy a puzzle darabok egy részét valahogy összeraktam, akkor találok olyan újabb darabot, ami rámutat arra, hogy amit összeraktam, az valahol alapvetően hibádzik. Viszont ha nem a darabokat vizsgálom, akkor látok egy összképet, ami nagyon vonzó. De ezt persze már korábban is írtam, mert ez egy visszatérő jelenség. Mintha egy ponton túl bármit is vizsgálnék, ez lenne belőle. Egy ideig úgy érzem, hogy fogást találok a témán, de aztán a dolog mégis kifolyik valahogy a kezeim közül és a megértésem szétfoszlik. Inkább csak intuitív felvillanások vannak, de összeszedett megértés nincs. Ez most már nem frusztrál annyira, mint régen. Az egész helyzet és a dolgok kikutathatatlansága (+ annak felismerése, hogy szinte soha nincsenek eredeti gondolataim – ha valamiről azt gondolom, hogy a saját eredeti gondolat, arról is kiderül, hogy valaki valahol már erre rájött, sőt, meg is cáfolta, vagy ha nem cáfolta meg, akkor is vannak jó alternatívák) egyrészt megalázó ill. zavarba ejtő, de furcsa módon mégis felszabadító dolog.

    Az impassibility-vel kapcsoaltos sorozatot nem olvastam eddig, ez is érdekes volt – ez egy olyan pontja a keresztény dogmatikának, amiről csak érintőlegesen hallottam (kb. úgy tekintettem rá, mint egy anakronizmus, amit ma már senki nem vesz komolyan, még ha meg is értettem, hogy a régiek miért tartották ezt elvi okokból fontosnak).

  • Jeremiás könyve pontosan leírja, mitől kezdődtek a bajok: „összehívom észak országait – mondja az Úr. El is jönnek, és mindegyikük felállítja trónját Jeruzsálem kapui előtt, sőt a falai mentén körös-körül, és Júda minden városa körül. Akkor majd kimondom ellenük ítéletemet minden gonoszságukért, amiért elhagytak: idegen isteneknek mutattak be illatáldozatot, és a saját kezük műveit imádták” (Jer 1:15-16)

    Feltehetjük, hogy ha Jeruzsálem lakói nem mutatnak be illatáldozatot idegen isteneknek, és nem imádják a saját kezük műveit, akkor a bajok nem következnek be? Mechanikus ok-okozati viszony van az illatáldozat és a bajok között?

    Amennyiben igen, akkor nem Isten hozta a bajt Júdára, hanem Júda hozta a bajt magára. Ha úgy tetszik, feldobta a féltéglát a levegőbe, majd sírni kezdett, mikor az „váratlanul” a fejére esett. A sirámok megoldása is Júda népe (és nem Isten) kezében van? (Be lehet fejezni az illatáldozat bemutatását, a saját kézmű imádását.)

    Hasonlóan, a mai hívő is jobban teszi, ha abbahagyja a féltéglák levegőbe dobálását, így nem lesz, ami a fejére essen, és nem lesz miért sírnia?

  • dzsaszper says:

    Steve,

    ajánlom a figyelmedbe a Préd 3, 9-13-at 🙂

  • Albu Levente says:

    Ha pedig nem szíve szerint szomorít meg minket, az ő gyermekeit, és szeret nagyon, akkor ebből az is következik, hogy nem büntetésként engedi meg a szenvedést, hanem nevelési célból, megtisztító, gyógyító szándékkal. Akármennyire fáj az, amit megenged életünkben, akármennyire az az érzésünk, hogy büntet haragjában (mint esetleg földi vezetőink), mégsem erről van szó, hanem nevelni akar. Vagy ha a büntetés szót használjuk továbbra is, akkor nevelési célból való büntetésről van szó, nem rólunk lemondó, elítélő büntetésről. Mert hűsége végtelen, szeretete nagy. Uram, segíts ebben soha ne kételkedni.

    Micsoda ferdeségek vannak bennünk a szép külső máz mögött ha Isten ilyen nagy, szenvedéseket kell megengedjen, mint amilyeneket felsoroltál Ádám!

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum