Semmi és senki nem tud annyit ártani a kereszténység ügyének, mint saját vezetői. Sokkoló, amikor keresztény vezetőkről súlyos erkölcstelenségek derülnek ki, időnként olyanok, amelyek világi szemmel nézve is riasztóak. Szolgálatom elején rövid időn belül három lelkésztársamról hallottam, hogy súlyos szexuális bűnben elbukott. Mélyen megrendültem, és Istenhez fohászkodtam, hogy őrizzen meg a hasonló hűtlenségtől, hiszen én sem vagyok kevésbé kísérthető náluk. A szomorú történetek mély, de azt gondolom, egészséges bizalmatlanságot építettek fel bennem saját magammal szemben, és hasznos félelmet attól, hogy bizonyos határokat átlépjek, akár olyanokat is, amelyek önmagukban még ártatlannak tűnnek. Mert mi, keresztény vezetők, éppen a felelősségünk miatt fogunk nagyobb ítéletben részesülni. Szolgálatunk áldás lehet sokaknak, de bukásunk is sokakat ránt magával, és jaj annak, aki a kicsinyeket megbotránkoztatja.

Nem a szeminaristákkal és ministránsokkal szexelő McCarrick katolikus érsek botránya kapcsán jutott most ez eszembe, nem is a McCarricket fura mód tanácsadójává és követévé kinevező Ferenc pápa tisztázandó szerepéről, vagy a katolikus egyházon belül működő befolyásos homoszexuális hálózatról, amelyre Carlo Maria Viganò érsek (óriási botrányt kavaró levélben) hívta fel nemrég a figyelmet. A keresztény vezetők bukásának tragikus hatása inkább Bill Hybels evangéliumi lelkész miatt jutott eszembe, akiről hosszú és kacskaringós úton, de úgy tűnik, bebizonyosodott, hogy az elmúlt évtizedekben számos alkalommal erkölcstelen kapcsolatot kezdeményezett női munkatársaival. Ezek talán nem mentek túl azon, amit nyílt flörtölésnek neveznek (bár egy esetben az orális szex vádja is felmerül), de házas ember – és keresztény vezető – esetében mindenképpen elfogadhatatlanok, és ha a vádak igazak, az visszamenőleg is megkérdőjelezi Hybels több évtizedes szolgálatának integritását.

A Hybels által alapított chicagói Willow Creek gyülekezet az amerikai „megachurch” mozgalom egyik legismertebb és mások számára is példát adó zászlóshajója (volt?). Én is jártam egyszer a családommal a Chicago központjában lévő gyülekezetükben (valamiért azt hittük, az az igazi Willow Creek, pedig csak egy párezres leánygyülekezetük volt), és egy alkalommal a South Barrington-i központjukban is, ahol egy átlagos vasárnap reggelen 25 ezren vesznek részt. A Willow Creek Association világszerte több ezer gyülekezet hálózata, a Willow Creek Global Leadership Summit (GLS konferenciák) pedig évek óta a legismertebb világi vezetőket képes felsorakoztatni a Hybelsék által kidolgozott vezetői stratégiák népszerűsítéséhez. A megagyülekezet a Hybels körüli botrány miatt története legnagyobb válságát éli, amit súlyosbít, hogy ez a Chicago Tribune-től a New York Times hasábjaiig a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt zajlik. A tökéletes imázsra építő „seeker-sensitive” (keresőkre érzékeny) gyülekezet számára ennél rosszabb forgatókönyvet elképzelni sem lehetne.

Nagyon szomorúan írom ezt, bár soha nem voltam a Willow Creek modell híve. Igaz, kifejezetten tetszett Bill Hybelstől a Csak pár lépés c. könyve (ez az egyik legjobb könyv, amit valaha az evangélizációról írtak), de soha nem értettem egyet a „seeker-sensitive” gyülekezetépítési felfogás pragmatizmusával, ezért nem ennek a modellnek a válságát siratom. Azt fájdalmas látni, hogy egyik pillanatról a másikra szolgálatok ezrei futnak zátonyra, emberek tízezrei néznek körül csalódottan, mert a pásztor és az őt támogató vezetés cserben hagyta őket, és a világ is igazolva érzi saját cinizmusát. Hybels lájtos afférjeinek borzasztó nagy ára van: a gyülekezete is azt éli meg, hogy megcsalták. Amikor keresztény vezetők azt gondolják, hogy egy ellazult pillanat örömszerző kihágása következmények nélkül marad, nem tudom, mit gondolnak. Az ilyen pillanatoknak mindig nagy az ára. És nem csak a vezető fizeti meg.

Hybels öröksége rengeteg nagyszerű szolgálatot foglal magában. Hogy csak egy példát mondjak: Lee Strobel soha nem írta volna meg apologetikai könyveit Hybels inspirációja nélkül. Ezt az örökséget azonban most már mindig Hybels széttört integritásán keresztül fogjuk látni. Végtelenül szomorú ez. Hybels vezetői felfogása mindig haladó szemléletű volt (tavaly például maga helyett egy női ügyvezetőt és egy férfi prédikátort nevezett ki a gyülekezet élére), de egalitarizmusa ellenére Hybels összességében nem tartozott azok közé a progresszívek közé, akik kulcspontokon hátat fordítanak a konzervatív teológiának (hacsak a női lelkészséget nem tekintjük annak). Egyik professzorom mondta egyszer, hogy amikor egy teológus liberális irányba kezd mozdulni, sokszor a mélyben valamilyen erkölcstelenség van, amelynek igazolását keresi a teológiai spektrum szélesítésével. Hybels teológiailag viszonylag konzervatív maradt, de ma már egyértelmű, hogy nem volt minden rendben a nőkhöz való viszonyulásában.

Nem tudom, hogyan kellene befejeznem ezt a cikket, mert bennem is inkább kavarognak csak a gondolatok. Mélyen együttérző vagyok keresztény vezetőkkel. A keresztény vezetők nagy nyomás alatt szolgálnak, sokszor legalább annyi sebet kapnak az egyháztól, mint a világtól. Bátorításra és támogatásra van szükségük. A feléjük tanúsított bizalmatlanság óriási teher minden vezető vállán. Ezzel a cikkel nem ezt a terhet szeretném nehezebbé tenni. A cinizmus érthető, de a lehető legrosszabb reakció. Egyszerűen azt kell látnia minden vezetőnek, hogy a pozíciójából fakadóan sokkal nagyobb lehetősége van jót tenni, de sokkal többet tud ártani is, ha erkölcsi téren csalódást okoz az általa vezetetteknek. Nem véletlenül sorolja Pál, hogy a vezetők megválasztásakor milyen erkölcsi kritériumokat kell figyelembe venni (1Tim 3,1-13; Tit 1,5-9). Volt már olyan lelkész, akinek én tanácsoltam, hogy sürgősen hagyja el a pályát. Isten féltékenyen szereti az egyházát, ezért elbánik a hiteltelen pásztorokkal. Óriási a felelősségünk.

Könnyű a római katolikus egyházra mutogatni, amit belülről rág szét az évtizedekig megtűrt és döbbenetes méreteket öltött erkölcstelenség, elsősorban a papok egy részének erkölcstelensége. Ebből könnyű megérteni, mennyire nem vehetjük félvállról a vezetők hitelességének a kérdését. De nekünk magunkkal van dolgunk. Saját köreinkben van szükség megtisztulásra és a tisztaság védelmére. No meg elsősorban a saját életünkben! Aki ezt törvényeskedésnek érzi, az nem nézett még szembe azzal a pusztítással, amit a vezetők erkölcstelensége okozott az egyház megítélésében. Isten szent. Anániás és Szafira meghaltak (ApCsel 5,1-11). A korinthusi gyülekezetben is számosan haltak meg Isten ítéleteként (1Kor 11,30). A kisázsiai gyülekezeteket maga Jézus figyelmeztette, hogy ha nem térnek meg, ítélettel jön el hozzájuk (Jel 2-3). Az ítélet az Isten házanépén kezdődik (1Pt 4,17). A legnagyobb ítélete a tanítóknak lesz (Jak 3,1). „Jaj a mihaszna pásztoroknak” – mondta Zakariás próféta évezredekkel ezelőtt. „Aki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten” – visszhangozta Pál (1Kor 3,17).

Komoly és felelősségteljes dolgok ezek. A mi Istenünk pedig emésztő tűz (Zsid 12,29).

22 hozzászólás a “„Jaj a mihaszna pásztornak”” bejegyzéshez

  • F Barni says:

    Ádám, nagyon kell ez a hang is, mert ezek az estek még jobban a kegyelem szükségességét hangsúlyozzák. Az egészséges belső bizalmatlanságnak van csak joga a normát bátran meghirdetni. Nagy kisértés tagadni a norma és valóság sokszor ordító távolságát, amit a kegyelem és bűnvallás híján a képmutatás próbál áthidalni. De legalább olyan veszélyes, ha a gyakorlathoz igazítjuk a mércét és egy hanyatló tendencia után rajzoljuk fel mindig a nívó pálca újabb és újabb rubrikait. A spiritualitás, ideje korán meghirdeti azt a tetszetős felhívást, hogy az életből kell tanítást csinálni, de a valóság Jézus szerint az, hogy -bármekkora pofon is ez az autonómia hiúságának- a tanításból támad az élet. „Az én beszédeim, szellem és élet.”

  • Cypriánus says:

    Egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy az “evangéliumi ” protestánsok sokkal jobban állnak, mint a katolikusok. De azokra tényleg könnyű mutogatni, mivel nem több ezer felekezet vagy egymástól független gyülekezet között oszlik el a felelősség.
    Ezzel szemben magyar protestáns is orrom alá dörgölhette a pedofil ügyeket, mintha nem sok ezer kilométerre történt volna, egy egészen más társadalomban, és mintha minden egyes magyar katolikus hívő személyes felelőssége is lenne.

    (Miközben az egyetlen egyházi áldozat akit ismerek, bizony protestáns ifivezető szexuális erőszakának volt kitéve…amiből én viszont nem vontam le azt, hogy minden protestáns vezető egy szexuálisan túlfűtött aberrált állat. )

    Az egészséges bizalmatlanság tényleg kell. A vezetők szolgák, nem főnökök. Teljesen mindegy hogy az a vezető Róma püspöke, vagy egy református gyülekezet ifjúsági lelkésze: szolga, az Úré, és ezt kellene becsülnie.

  • Szabados Ádám says:

    Barni, mélyen egyetértek.

  • Judit says:

    Letisztulatlan, kavargó gondolatokat generált a cikk. Nekem, katolikusként nyilván a legjobban a katolikus egyház botrányai fájnak, és cseppet sem vigasztal, hogy máshol is van hasonló. És lassan már lemondok arról, hogy követni, pláne értékelni és megemészteni tudjam az efféle híreket.
    De ha a kárra, a rombolásra gondolok, akkor már bizony sírni tudnék. Hogy az áldozatok és az övéik testi-lelki egészségében mit tesz az ilyen élmény, abba bele sem nagyon tudok (merek) gondolni. De mit várhatunk a jövőben, ha egy, a katolikus egyházban jól ismert, némileg reflektorfényben álló pap legnagyobb gondja az, hogy egy fórumon erről szó esik. Azzal szól bele a vitába, hogy “minek erről csámcsogni”. Sőt, mellébeszélni is próbál, egyéb bűnöket hoz fel: abortusz, együttélés, vegyes párok áldoz(tat)ása. Miért csodálkozunk hát azon, ha az egyházban az ilyen bűnöket megtűrik, sőt, fedezik? És nem, sajnos nem évtizedek óta van ez, annál sokkal régebben. Lassan eljutok oda, hogy már nem tudok hinni senkinek, nem tudok hinni abban, hogy ez valaha megváltozhat. Már magamban is érzem a rombolást.
    Egyetlen kődarabbal örökre tönkre lehet tenni egy hatalmas üvegtáblát. De ki rakja azt össze? És a szétfröccsenő üvegszilánkok nagyon sokakat sebeznek meg.

  • Sándor says:

    Egy igeszakasz jutott eszembe a témával kapcsolatosan:
    1Thess 4:3 Az az Isten akarata, hogy megszentelődjetek: hogy tartózkodjatok a paráznaságtól,
    1Thess 4:4 hogy mindenki szentségben és tisztaságban tudjon élni feleségével,
    1Thess 4:5 nem a kívánság szenvedélyével, mint a pogányok, akik nem ismerik az Istent;
    1Thess 4:6 és hogy senki túlkapásra ne vetemedjék, és ne csalja meg testvérét semmiféle ügyben. Mert bosszút áll az Úr mindezekért, ahogyan már előbb megmondtuk nektek, és bizonyságot is tettünk róla.
    1Thess 4:7 Mert nem tisztátalanságra hívott el minket az Isten, hanem megszentelődésre.
    1Thess 4:8 Aki tehát ezt megveti, az nem embert vet meg, hanem az Istent, aki Szentlelkét is reátok árasztja.

  • Kovacsdpisti says:

    Mi lehet a vigasztalás ilyenkor? Maga Krisztus. Például hányan csalódhattak Péterben, mikor képmutatóskodott (Galata 2 ha jól emlékszem)? Ha az egyházban hiszünk, tuti csalódni fogunk. Nézzünk Megvàltónkra!

    Ami ilyenkor kell, az az egyház fegyelem. Pont nem védeni kell őket, hanem pl. Hagyni hogy a világi hatóság tegye a dolgát. Védeni kell a keresztyén gyülekezetek tisztaságàt, és elkülönülni az ilyen bűnösöktől. Lsd. 1 Korinthus.

  • Cypriánus says:

    Amúgy van olyan érzésem, hogy az amerikai katolikusok ” kivégzése ” után az evangélikálok botrányai jönnek. Nem gondolom, hogy ebben nincs tudatos stratégia. ( ráadásul messze nem csak emberi. …)

    De földi síkon ez nem mentség az egyházi felelősöknek, sőt…

  • Cypriánus says:

    Most olvastam Nagy Szent Gergely mit rendelt el a pedofil papok esetén : nyilvános megkorbácsolás, fél év szigorú fogság és böjt, utána kolostorban töltött élet és fizikai munka , és soha többé nem lehet fiatalok társaságában és nem dolgozhat nyilvánosan…

    Simán aktuális lehetne, na jó, nyilvános korbács nélkül, ahelyett ott a sajtó.

  • ILLÉSSY JÁNOS says:

    Kedves Ádám!

    Köszönöm a Tőled megszokott mélységű blog-bejegyzést. Sok állítás szerepel benne, amivel egyet tudok érteni, és sok, amivel nem.

    Most csak egy dolgot szeretnék kiemelni. Így írsz:

    “Lee Strobel soha nem írta volna meg apologetikai könyveit Hybels inspirációja nélkül. Ezt az örökséget azonban most már mindig Hybels széttört integritásán keresztül fogjuk látni.”

    Ez nagyon szomorú lenne, ha így lenne, Ádám. Azt hiszem, a Vádlónak pontosan ez a mindenkori célja, hogy lerombolja Isten nagy alkotásait, hogy elvegye örömünket, amikor ezeket az alkotásokat ujjongva csodáljuk.

    Ha Lee Strobel-t már nem tudod anélkül olvasni, hogy Hybels széttört integritására gondolj, hogyan nyitod ki a Zsoltárok könyvét? A Példabeszédeket, a Prédikátor könyvét? Vagy Péter leveleit? Tulajdonképpen az egész Szentírást?

    Tudom, hogy így: Ez Isten szava, az Ő alkotása.

    Ne hagyd, ne hagyjuk, hogy Isten alkotását bárki lerontsa.

    Szeretettel
    János

  • Szabados Ádám says:

    Szia János!

    Én szerintem fogom tudni Lee Strobelt úgy olvasni, hogy ne árnyékolja be az, ami Hybels körül kialakult, sőt, még talán Hybels néhány könyvét is, de reálisan nézve nem fogja érintetlenül hagyni az örökségét a széttört integritása, hiszen egy jelentős része éppen erre az integritásra épült. Ez engem szomorúsággal tölt el, és azért imádkozom, hogy minél kevesebb dolgot tegyen tönkre a botrány. Mert valóban a hitünk Ellenségének az érdeke ez. Strobel talán nem is jó példa arra, amit mondani akartam, hiszen ő annyira külön úton jár Hybelstől már hosszú ideje, hogy az ő munkásságára valószínűleg semmilyen árnyék nem vetül.

  • ILLÉSSY JÁNOS says:

    Kedves Ádám!

    Nagyon örülök, hogy Te fogod tudni Strobelt ezután is olvasni a Hybels felhangok nélkül, de bejegyzésed kijelentő mondata számomra sajnos nem ezt sugallja.

    Ezt is írod válaszodban: “nem fogja érintetlenül hagyni az örökségét a széttört integritás[a], hiszen egy jelentős része éppen erre az integritásra épült.”

    Én pont ezért hoztam a Szentírás párhuzamot, hogy érveljek: A Zsoltárok nekem NEM Dávid integritására épülnek, a legkisebb mértékben sem. Hanem Istenére.
    Szerintem nagy bajban lennénk, ha azokat a gondolatokat tennénk magunkévá, amit “jó emberek” írtak.

    Még van egy kérdésem: Mit jelent az, hogy “reálisan nézve”?

    Szeretettel
    János

  • Szabados Ádám says:

    János,

    arra gondolok, hogy az emberek jelentős része ezután valószínűleg nem fogja tudni ugyanúgy értékelni Hybels életművét, mint korábban. Nem is várom ezt el tőlük. Ettől még természetesen nagyon sok, nagyon értékes dologról beszélünk, ezért szomorú vagyok a veszteség miatt, és imádkozom, hogy ami jó, azt Isten őrizze meg. A Zsoltárok szerintem nem jó párhuzam, hiszen azok őszinte imádságok és bűnvallások, sokszor nagyon nagy mélységből, amelyeket a Szentlélek ihletett, Hybels esetében azonban nem erről van szó. Maga a Szentírás hangsúlyozza a vezetők integritásának fontosságát (pl. 1Tim 3,1-13; Tit 1,1-7; 2,1-9). Ha nagy a szakadék a szavaink és az életünk között, azzal gyalázatot hozunk Isten igéjére (Tit 2,5). Félelemmel és reszketéssel írom most ezt, mert eszembe jutnak a saját bűneim és hiányosságaim is. De a realitás az, hogy kevésbé fognak odafigyelni a szavainkra, ha az ellenkezőjét tesszük annak, amit hirdetünk.

  • ILLÉSSY JÁNOS says:

    Ádám,

    és szerinted kinek az érdeke, kinek a terve, hogy Te félelemmel és reszketéssel tudjál csak szolgálatodról írni?

    A bűnt Isten gyűlöli, a bűnöst meg karja menteni. Mi se tegyünk mást.

    Köszönöm értékes válaszaidat.

    Szeretettel
    János

  • Szabados Ádám says:

    János,

    Fil 2,12-16

  • Szabados Ádám says:

    Még annyit a Fil 2 mellé, hogy igen, Isten meg akarja menteni a bűnöst, de bizonyos bűnök alkalmatlanná tesznek a vezetői szolgálatra. Egy súlyos bűnbe keveredett vezető számára a megmenekülés ott kezdődhet, ha ezt belátja.

  • Cypriánus says:

    Eszembe jutott egy protestáns lelkésztől halott történet. (Őt többen is ismerik szerintem az itt kommentelők közül, beleértve a “blog- házigazdát”. )

    Szóval azt mesélte : a kommunista Állami Egyházügyi Hivatal évtizedeken át tolta egy, a tizenéves lányok felé megnyilvánuló szexuális étvágya és ebből fakadó rendszeres botrányai miatt hírhedt lelkész szekerét, -aki az újabb és újabb elcsábított tinilányok esetei ” ellenére ” a Hivatal teljes támogatása mellett tevékenykedett.

    Nyilván ebben két számítás is volt:

    1) a könnyen zsarolható illető nyilván ügynöke is lett a kommunista rendszernek.

    2) állandó botrányai szégyenben tartották Isten népét.

    Nem feltételezhető, hogy a sátánnak kevesebb esze és előrelátása lenne, mint a Kádár kor néhány, az egyházba tudatosan belerúgni akaró bürokratájának….

  • F Barni says:

    Az, hogy egy bukás nem lepi meg a szélesebb keresztény közvéleményt még nem jelenti azt, hogy nem is kell, hogy megrázza. Az a népszerű elv: hogy a bukás nem elrendelt, de törvényszerű (az eredendő bűn következményeként), alkalmazható minden emberre, korlátosan a megtért hívőkre és erősen megszorítva a keresztény vezetőkre.
    Bizonyos értelemben a példaképek bukása még ijesztőbb is lehet, és nagyobb kétségbeesésbe taszíthat, mintha csak magunk buknánk el. Az ember, ha egy elvet vagy eszményképet követ és hibázik, saját fogyatékosságának és gyengeségének tudja be. Nem az eszményt tartja hamisnak, hanem önmagát rossz követőnek. Más a helyzet, ha olyanok bukását látjuk, akiket a hit megtestesítőink és képviselőinek tartottunk. Az „idolok” bukása képes magát a hitet és annak tartalmát is magával rántani. Ha a legjobbaknak sem sikerült, akkor senkinek sem fog, gondolhatjuk. És ha senkinek sem fog menni, érvénytelenek és alkalmazhatatlanak tűnhet a csalódottak szemében az elv is. Ez persze nem mentesiti a kiábrándult követőket a munka alól, hogy saját illúzióiakkal leszámoljanak.
    A kereszténység sok és sokféle bukást látott már, de emellett megszámlálhatatlan a „mindvégig” kitartók száma. Olyanok szakították át a célszalagot, aki fennen hirdették: „ami alkalmas voltunk nem magunktól, hanem Istentől van”. A mindvégig kitartókat egy különös és felemelő atmoszféra lengi körül, hasonlóan azokhoz, akik egy bukásból épültek fel, mert jól tudják a kegyelem tart meg vagy emel csak fel. Fals hangnak mindig azt éreztem, ami bagatellizálta vagy éppen démonizálta a bukást. Mindkét esetbet élhetünk a gyanúperrel, hogy a rossz attitűd mögött ott áll a személyes bukás, de mig az elsőt a szégyen rossz feldolgozása a másodikat a szégyen takargatása mozgathatja.

  • Szabados Ádám says:

    Barni, megint azt tudom csak mondani: mélyen egyetértek.

  • Barbara says:

    Eszembe jutott egy kis itthoni történet egy végtelenül karizmatikus evangelizátori ajándékokkal bíró lekipásztorról, aki mellett sokan megismerték Krisztust, de sokan el is hagyták őt (és Krisztust is ki tudja hányan) a hosszú évtizedeken át nyilvánvalóan megtűrt bűnei miatt.
    Valaki így beszélt róla nemrég: ” Dehát meg kell neki bocsátanunk, mert annyian megtérnek így is az igehirdetései hatására.”
    De mi van, ha éppen az évszázad magyarországi ébredése volt fenntről erre az evangelizátorra bízva, és ehelyett csak pár tízen-százan születtek újjá mellette?
    Merünk mi keresztények még nagyot álmodni?
    Ja, és hogy láttuk-e ennek a lelkésznek a bukását? Nem, mert az alattvalói F Barni szavaival élve elbagatelizálták a bűneit..

    Végtelenül sajnálom Bill Hybelst. Nem baj, hogy lemondott, nem volt más út. De kivánom, hogy megmaradjon a hite, és egyszerű gyermekként maradjon bizonyságtevő ott és azokban a helyzetekben, ahol Isten használni akarja őt. Hatalmas erő van a nyilvános bűnbánatban, az alázatban, a megbánásban, és abban, ha mindezek ellenére hű marad a megbocsátó Istenhez.
    Bill Hybels ne némulj el, kérlek!

  • Ádám,
    nekem az jutott eszembe, hogy a posztodban megnevezett vezető esetében nem is annyira bukásról, mint inkább lebukásról van szó, és ez sokkal súlyosabb árnyékot vet az illető személyére és szolgálatára nézve. Ugyanis ha valaki elbukik, mint pl Dávid Betsabéval, az azt jelenti, hogy beleesik egy neki kikészített csapdába. Aztán amikor rádöbben saját nyomorult, bűnös voltára, akkor leborul és bűnbánatot tart (51. Zsoltár). Itt viszont egy erkölcstelen magatartás életvitelszerű, évtizedeken át fönntartott folytatásáról van szó, ami egészen más tészta. Aki elesik, elbukik, az fölállhat, mert Isten kegyelme éppen erről szól. De aki életvitelszerűen “esik-kel”, azt már kaszkadőrnek hívjuk, és valóban súlyosan befolyásolja az illető integritását. Egy páldával élve: ha casco van az autómon, és véletlenül megtöröm, az tök jó, mert nem ér kár. Erre való a casco. De ha tudatosan és rendszeresen megtöröm, akkor biztosítási csalónak hívnak, mert nem élek, hanem visszaélek a biztosításommal. Az 51. Zsoltárt nem lehet rendszeresen megírni, mert akkor hiteltelen a bűnbánatom és az összetöretésem.
    Ezért értek veled egyet, hiszen itt nem egy elbukásról beszélünk, hanem egy az igével összeegyeztethetetlen életvitelről. A bűnnek van büntetése, amit Jézus a golgotai kereszten kifizetett, de van következménye is, ami tényleg iszonyatosan romboló az általad említett esetben is.
    Persze attól, hogy Isten szolgája pofára esik, Isten munkája nem szenved kárt, de maga a szolga és a szolgálata igen.
    Ezért nem lehet a kegyelmet egy erkölcsi lenullázórendszerként kezelni, és könnyelműen visszaélni vele. A nagyobb szolgálathoz és szolgálóhoz nagyobb felelősség is jár. Péter elárulta Jézust, de nem tette rendszeresen, hanem bűnbánatot tartott, és később az életét adta érte. Péter életét és szolgálatát ettől még teljesnek és igaznak tarthatjuk. De ha így élt volna, és rendszeresen elárulja Jézust, hiteltelenné vált volna a személye, és azon keresztül a szolgálata is.

  • Szabados Ádám says:

    Laci, nagyon fontos különbségnek látom én is, amit leírsz.

  • Bili says:

    Csak gondoltam leírom, hogy Cypriánus-sal mindenben egyetértek. Mivel nem reagált rá senki, ne érezze azt, hogy nem ért vele egyet senki, csak pusztába kiáltott szó. 🙂

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum