Lyoni (Lugdunumi) Irenaeus a korai egyház egyik legismertebb teológusa és apologétája. Polükarposz tanítványa volt, aki ismerte János apostolt, így mindössze két generációnyi távolság választotta el az apostoloktól. Legismertebb műve Az eretnekek ellen (Advesus Haereses), amelyben a gnoszticizmus tanaival szemben képviseli az apostoli hagyományt. A megváltás leírására Irenaeus használta először a recapitulatio kifejezést. A kifejezés arra utal, hogy Isten Krisztussal (a második Ádámmal) újrakezdte, amit (az első) Ádám elrontott, a megváltásban Krisztus engedelmessége hozza helyre az első ember engedetlenségét. Ezt a megváltás-felfogást időnként szembeállítják a helyettes bűnhődés tanával, de a szembeállítás nem csak felesleges, hanem Irenaeus esetében tökéletesen téves is, hiszen a lyoni püspök egyértelműen hitt abban, hogy Jézus a mi bűneink büntetését szenvedte el, engesztelő áldozatként, amely megbékéltet bennünket Istennel.

Az Adversus Haereses 3. könyvében Irenaeus ezt írja: „Az evangélium tehát nem ismert más emberfiát, csak őt, aki Máriától született, és aki szenvedett…” (AH 3.16.5). A 4. könyvben Jézus szenvedéséről és haláláról Irenaeus úgy beszél, mint engesztelő áldozatról, amely felold bennünket az ítélet alól: „Mert nem tette a törvényt hiábavalóvá, hanem betöltötte azt, azáltal, hogy a főpap tisztségét látta el, megengesztelve Istent az emberekkel, és megtisztítva a leprásokat, meggyógyítva a betegeket, elszenvedve a halált, hogy a száműzetésben lévő ember az ítélet alól kijöhessen és visszatérhessen örökségébe.” (AH 4.8.2 – saját fordítás, kiemelés tőlem) Az engesztelő áldozat, amelyet Jézus mint főpap bemutatott – saját vérét víve a szentek szentjébe – a Zsidókhoz írt levél témája is. Irenaeus világosan beszél arról, hogy Krisztus Istent engesztelte meg az emberrel (a görög változatban: ἱλασκόμενος ὑπὲρ τῶν ἀνθρώπων τὸν Θεὸν). Ugyanebben a könyvben Iranaeus a páskabárányhoz hasonlítja Jézus halálát: „a mi Urunk a Mózes által sok idővel ezelőtt kihirdetett ünnepen szenvedett, beteljesítve a páskát” (AH 4.10.1).

Az 5. könyvben Irenaeus ezt írja: „Ez a lény a Teremtő, aki szeretetét tekintve Atya, hatalmát tekintve Úr, bölcsességét tekintve Alkotónk és Készítőnk; akinek parancsait megszegve ellenségei lettünk. Ezért az Úr az utolsó időkben testet öltve helyreállította velünk a barátságot, Közbenjáró lett Isten és emberek között; megengesztelve irántunk újra az Atyát, aki ellen vétkeztünk, és engedelmességével eltörölte a mi engedetlenségünket; megajándékozva bennünket a vele való közösséggel és az Alkotónk felé tanúsított engedelmességgel.” (AH 5.17.1 – saját fordítás, kiemelés tőlem)

Az apostoli igehirdetés feltárása c. könyvében Irenaeus számos alkalommal adja jelét annak, hogy a megváltásról alkotott elképzelésében fontos helye van a helyettes bűnhődés gondolatának. Az egyik példa erre az, amikor Krisztus halálát a páskabárányéhoz hasonlítja: „Az Egyiptomiakat tíz csapással sújtotta. A tizedik csapáskor elküldte öldöklő angyalát, hogy megölje az emberek és állatok elsőszülötteit, Izrael fiait azonban megmentette ettől, kinyilvánítva egy misztériumban Krisztus szenvedését, a bűntelen bárány feláldozása által és vérének a héberek házaira való kenése által, hogy házuk sértetlen legyen. Ennek a misztériumnak a neve SZENVEDÉS, a szabadulásért.” (Vanyó L.: II. századi görög apologéták, 590)

Irenaeus szerint Krisztus egészen a keresztfán való haláláig engedelmes volt, és ezzel eltörölte a mi engedetlenségeinket. „A törvényszegés, amely a fa által történt, eltöröltetett a fán az engedelmesség által, azaz az Isten iránti engedelmesség által az Ember Fia felszögeztetett a fára, eltörölte a rossz tudását, és elhozta és megszerezte a jó tudását. Az Isten iránti engedetlenség a rossz, a jó pedig az engedelmesség Istennek. (…) Az Ige Izaiás próféta által előre hírül adta a jövőt – mert azért próféták, hogy a jövőt hírül adják. Az Ige, mondtam, nyilatkozik általa: ’Nem szegülök ellen és nem beszélek vissza, hátamat odatartom a veréseknek és arcomat az ütéseknek, ábrázatomat nem fordítom el a gyalázattól és köpködéstől.’ Halálig menő engedelmességével a fán függve eltörölte a fán elkövetett engedetlenséget.” (595) Ez persze úgy is hangozhatna, hogy Krisztus az engedelmességével egyszerűen csak kompenzálta a mi engedetlenségünket, de nem elszenvedte annak büntetését. Irenaeus azonban más egyházatyákhoz hasonlóan Ézsaiáshoz fordul magyarázatért, aki egyértelműen arról beszél, hogy Krisztusnak a mi bűneink miatt kellett helyettünk meghalnia.

„És azt, hogy miután szidalmazták, meg fogják kínozni és végül meghal, Izaiás mondja el: ,’Íme felismerik fiamat, felmagasztalják, és fölöttébb megdicsőül. Amint sokan álmélkodtak felette, oly dicstelen volt az arca az emberek között, épp annyira fog csodálkozni sok nemzet és királyok elnémulnak, mert amiről nem beszéltek nekik, azt meg fogják látni, és amit nem hallottak, azt meg fogják érteni. Uram, ki hitt a mi beszédünknek? Az Úr karja ki előtt nyilvánult meg? Úgy beszéltünk színe előtt mint egy gyermek (előtt) és olyan volt mint a gyökér a száraz földből, nem volt neki kinézete, sem dicsősége, láttuk őt, és nem volt neki formája, sem szépsége, külseje nem volt kívánatos, minden ember között a legutolsó volt; (a fájdalmak embere volt), és ismerte a betegségeket, azért arca elrejtett és megvetett volt, semmire sem becsültük azt, aki a mi bűneinket hordozta és értünk sanyargatták a fájdalmak, és mi azt gondoltuk, hogy méltó a fájdalmakra, ütésekre és kínokra. Valóban a mi gonoszságainkért sebesítették meg és a mi bűneinkért törték össze. A büntetés a mi békénkért volt rajta, az Ő sebei által gyógyultunk meg.’ Ezzel a beszéddel hirdette, hogy megkínozzák, ahogy Dávid is mondja: ,’És kínoztak engem’. Dávidot sohasem kínozták meg, de Krisztust igen, amikor az ítélet őt a keresztre feszítésre adta. És ismét az Ige mondja Izaiás által: ’Hátamat átadtam az ütéseknek és arcomat az arculverésnek, és nem fordítottam el tekintetemet a leköpés gyalázatától.’ És Jeremiás próféta ugyanezt mondja el, ekképpen: ’,Odatartotta arcát annak, aki üti őt és szidalmakat szórnak rá’. Mindezeket Krisztus viselte el.” (615 – kiemelés tőlem)

Irenaeus világossá teszi, hogy Krisztus a nekünk járó ítéletet szenvedte el Istentől. „Ezek után íme ez áll Izaiásnál: „Az Ő sebei által gyógyultunk meg mi mindnyájan: mint a juhok tévelyegtünk, az ember saját útjára tévedt, és az Úr őrá helyezte a mi bűneinket. Nyilvánvaló tehát az, hogy az Atya akaratából érték Őt ezek a mi üdvösségünkért.” (616) „Az ítélet miatt, amelyet miattuk szenvedett el, fenyítékben meghalnak. Az ítéletet pedig elvette azokról, akik hittek benne, nem sújtja többé őket csapás. Az ítélet, mely tűz által a hitetleneket pusztulásba dönti, a világ végén fog bekövetkezni.” (616 – kiemelés tőlem) „És, hogy Ő viselte ezeket, és hogy ez az Atya akaratából történt, azt világosan tudomásunkra hozta, mert a szenvedést az Atya akaratából kellett elszenvednie.” (619) „Ő ezt elviselte, hogy megsemmisítse a halált és éltesse a testet azért, hogy megszüntesse az ellenségeskedést Istennel szemben, tudniillik az igazságtalanságot, és elnyerjük vele a békét, megtéve azt, ami neki tetszik.” (623)

Jézus Krisztus engesztelő halála békéltette meg Istent velünk, amikor engedelmesen magára vette a nekünk járó büntetést. Ez a helyettes bűnhődés tana, amiben Irenaeus is hitt.

16 hozzászólás a “A helyettes bűnhődés tana az egyházatyáknál – Irenaeus” bejegyzéshez

  • Cypriánus says:

    “Irenaeus világossá teszi, hogy Krisztus a nekünk járó ítéletet szenvedte el Istentől. ”

    Hol teszi? Ilyet nem ír.

  • Szabados Ádám says:

    Zavarba ejt a kérdésed, mert az egész posztban erre válaszoltam. Kezdve az AH 4.8.2 idézettel, folytatva a páskabárány leölésének előképével, amely Izrael elsőszülöttei helyett kapta meg az ítéletet (Krisztus pedig helyettünk), majd az Ézs 53-ból vett indoklással, amelyben Irenaeus világosan elmondja, hogy Krisztus a mi bűneink büntetését kapta meg az Atyától. Légy szíves, olvasd el újra a cikket.

  • Cypriánus says:

    Nem kötözködni akartam, de ezt én sem nem látom sem bnem érzem a szövegben.

    (De inkább kiszállok, hiszen sok értelme a vitának nincs: 2 éve is volt az összes szöveg a “gazemberes ” poszt után , előre is látható mik lesznek, továbbá az összes angol nyelvű vitában is ezek kerülnek elő. Nem kell nagy jóstehetség , hogy lesz még Ágoston, Euszébiosz, jó eséllyel Aranyszájú János stb .
    Mindenki ugyanazt fogja benne látni / nem látni mint eddig. Annyit megteszek majd, hogy egy jól megírt keleti orthodox cikket belinkelek ha megtalálom majd. )

  • Szabados Ádám says:

    Cypriánus,

    ez nem ennyire szubjektív. És igen, sok idézet lesz még. Olyanok is, amelyekkel nem találkozol erről szóló angolszász irodalomban. Az elmúlt hetekben több ezer oldalt pásztáztam át, felszántottam az egyházatyák írásait – nyugatiakat és keletieket -, és lépten-nyomon beleütköztem a tanba. Mert tényleg ott van mindenhol. A bőség zavarával küszködök, hogy mit hagyjak ki. Hogy te nem látod a fenti idézetekben a helyettes bűnhődést, azzal ugyanúgy nem tudok mit kezdeni, mint ha a betűket nem látnád.

  • dzsaszper says:

    Kedves Cypriánus,

    egy kicsit konstruktívabban: szerinted miről szól a 616-623 Irenaustól — és az miben tér el a helyettes bűnhődéstől?
    (Az az érzésem, hogy lehet hogy terminológiai vita folyik, mert nem is ugyanazt értitek Ádámmal a kifejezések jelentésén, és más jelentésben vett helyettes bűnhődést nem látsz a szövegben)

  • Cypriánus says:

    Rendben Ádám, ennyiben is maradhatunk.

  • Gergely Erzsébet says:

    “…………………….. Az elmúlt hetekben több ezer oldalt pásztáztam át,
    felszántottam az egyházatyák írásait – ………………………………..”

    Ennek köszönhetően jutok ismét olyan szellemi kincsekhez,
    melyeket ezen kutatómunka nélkül valaha is olvashatnék.

    “………………….. És igen, sok idézet lesz még. ………………….”

    Úgy gondolom sokan vagyunk, akik érdeklődéssel várják az újabb idézeteket.

  • Cypriánus says:

    Kedves Dzsaszper!
    Mivel személyesen szólítottál meg, konkrét kérdéssel, udvariatlan lenne, ha nem válaszolnék Neked. Ígérem, előbb – utóbb fogok, de a téma igen bonyolult, az időm még véges, így türelmet kérnék.

  • dzsaszper says:

    Kedves Cypriánus,

    köszönöm. A dolog nem sürgős, kár lenne elkapkodni.
    Felmerült bennem a blogon a vita helyett az egymás mellett elbeszélés gyanúja, ezért szeretném jól megérteni, te mit értesz elsősorban a helyettes bűnhődés tana alatt, no meg aztán azt is, hogy az egyházatyák szavait milyen módon érted. Mert egyelőre érteni vélem, mi az álláspontod, de nagyon nem értem, mire alapul…

  • Cypriánus says:

    Kedves Dzsaszper!

    Köszönöm a türelmet.
    Hogy mit értek helyettes bűnhődés alatt, az jó kérdés. Már többször leírtam, olyan, mintha sokan sokféle különböző elképzelést neveznének így. Jó lenne egy részletes kifejtést olvasni erről, ha már ez az ” evangélium szíve “. Addig is kénytelen vagyok csekély tudásomra támaszkodni a témában. Amennyire értem ( vagy félreértettem) a tant, alapvetően abból indul ki, hogy a bukott emberiség fő baja Isten jogos haragja. Azonban Isten szerető Isten is, ezért elküldi Szent Fiát, aki a bűnöket magára veszi ( legalábbis a választottak bűneit) , és bűnhődik. Hogy Isten haragja rá zúdul e, és elhagyatott lesz e a kereszten, az attól függ, kit olvas az ember…úgyhogy nem foglalnék állást, mi a tán része, és mi ” biblikus” ebből és mi nem.

    Viszont ez fölvet számomra számos kérdést, ahogy két éve is.
    Hogyan lehet egy ilyen tant bele illeszteni az orthodox Szentháromság tanba? Különösen a Szentháromság belső életébe? Mi lesz a közös lényeggel és az Isteni közös élet áramlásával, a perikorézissel?
    Talán ez a legsúlyosabb kérdés, amire semmilyen igazán meggyőző bizonyítékot sem találtam.

    Mi lesz a hiposztatikus unióval? Isten elhagyja saját magát? Hogy élhette át Krisztus az Istentől való elhagyatottság állapotát, ha Ő maga Isten?

    Ószövetségi állat áldozat mint előkép : az ószövetségben a bárányok… bűnhődtek?

    Voltaképpen milyen büntetést is vett át Krisztus? A fizikai halált mi sem kerülhetjük el, az Istentől való elszakadást pedig Krisztus nem élhette át objektíven és büntetésként, ha egyszer Ő maga Isten.
    Azt hogy szolidaritásban átélhette , jóval hihetőbb, mint a jogilag bűnösnek nyilvánítás.

    De az egész jóval bonyolultabb, hiszen érinteni kell a Teremtést, a Megtestesülést stb. Szóval ha lesz időm, írok.

  • dzsaszper says:

    Kedves Cypriánus,

    köszönöm a kezdeti választ, és legalább néhány aspektusból kezdem kapisgálni, mire utaltál a korábbi hozzászólásokkal (a többi írás alatt is). Engedd meg, hogy mind protestánsként, mind műkedvelőként csupán közvetlenül a Szentírásra hivatkozzam amikor reagálok.

    Először is: nem csupán az emberiség problémájáról van szó. “Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelődött a világgal” (2Kor 5, 19, érdemes legalább a 18-22 verseket is hozzá olvasni) “Úgy tetszett (az Atyának), […] hogy általa békítsen ki magával mindent a földön és a mennyben” […] “most nektek is megszerezte a kiengesztelődést halandó testében a halál árán, hogy szentté, szeplőtlenné és feddhetetlenné tegyen benneteket színe előtt” (Kol 1, 19 és 22) — a kedvedért a Szent István Társulat fordításából idézek.

    Ez részben már válasz a Szentháromság-tan kapcsán is. Ha figyelembe vesszük az 1Pt 1, 17-21-et és az Ef 1,3-10-et, akkor Krisztust, mint hibátlan és egészen tiszta bárányt is, meg minket is Krisztusban már a világ teremtése előtt kiválsztott Isten. A helyettes bűnhődés tehát a közös lényeg része eleve, nem kell oda beilleszteni. A perikorézis esetében a közismert tánc képet használva hadd válaszoljam azt, hogy ez a koreográfia szerves és lényeges része.

    Ami a hiposztatikus egységet illeti, itt már paradox a helyzet, a legjobban talán Kriszus gecsemáné kerti imádsága illusztrálja. Krisztus az Atyához így imádkozik: “De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!” (Mk 14,36) — és ebben a megfogalmazásban egységben van mind az isteni, mind az emberi természet benne.

    “Hogy élhette át Krisztus az Istentől való elhagyatottság állapotát, ha Ő maga Isten?” — na ez egy elég kemény dió, és nem tudom, hogy itt a Nap alatt fogjuk-e tudni a választ azon túl, hogy ez volt az Atya a Fiú és a Lélek közös terve a világ teremtése előtt, és éppen a fenti imádságban tartott ki ebben a Fiú a legnehezebb órákban is.

    Az előkép jó megfogalmazás, a Zsidókhoz írt levél 9 része, különösen a 22-26 versek jutnak eszembe róla.

    Büntetés helyett elégtételről és váltságról kellene szerintem beszélnünk, a szavak ókori jogi értelmében. Nekünk nincs semmink, amivel kiengesztelhetnénk Istent, ezért az ókori jog logikájával a végső elégtétel a halálunk lenne. Krisztus pedig váltságot adva szerzett elégtételt értünk.

    Nem értek eléggé a göröghöz, csak mások írásait/prédikációit ismerem, különösen nem merek a nekrosz vs. thanatosz témában nyilatkozni. Mindenesetre érdekes a a fent már egyszer idézett “halandó testében a halál árán” (Kol 1, 22) mondatban a görögben a szóhasználat: ἐν τῷ σώματι τῆς σαρκὸς αὐτοῦ διὰ τοῦ θανάτου…

  • Cypriánus says:

    Kedves Dzsaszper!

    “Büntetés helyett elégtételről és váltságról kellene szerintem beszélnünk”

    Dzsaszper, Te eretnek vagy 🙂 🙂 :-)…

    Komolyra fordítva : ezzel nem nekem van bajom, de ha jól értem az elszánt PSA híveket, az bizony büntetés. A büntetés átvétele. Vagy valami ilyesmi. Jó adag misztikus köddel persze, különben lehet nem is működne.

    Szóval a helyettes válság, ami nem büntető jellegű, nem játszik nekik, ha jól értettem a modellt .

  • Cypriánus says:

    Getszemáni: Egyébként pont a hiposztatikus egység miatt szerintem elég kétségbe vonható, lehet e csak az emberi természet bűnhődés alatt. Az nesztoriánus felfogás lenne. Gyakorlatilag akkor a megváltás a Krisztushoz képest “más” Jézus műve lenne, aki tökéletes ember, de ebben legalábbis nem Isten . Azaz a teremtés síkján zajlik a dráma alapvetően.

    Míg a kertben gyötrődés megértése nem kell, hogy nesztoriánus legyen .

  • Szabados Ádám says:

    Cypriánus,

    azt demonstrálom ebben a sorozatban (és még messze a vége), hogy Krisztus halálát nem „a PSA elszánt hívei”, hanem lényegében minden komolyan vehető egyházatya a büntetésünk átvételeként értelmezte. Viszont a kérdéseid fontosak, nem is akarom megkerülni őket, csak egyelőre nem a tan kifejtésére, hanem egyszerű dokumentálására fókuszálok.

    Hogyan lehet egy ilyen tant bele illeszteni az orthodox Szentháromság tanba? Különösen a Szentháromság belső életébe? Mi lesz a közös lényeggel és az Isteni közös élet áramlásával, a perikorézissel?

    Maga a megtestesülés is meghaladja az értelmünk befogadóképességét és számos nehezen megválaszolható kérdést vet fel. Például azt, hogy vajon hogy korlátozhatja magát a végtelen és mindenható Isten erőtlen test által, vagy hogy Isten mindentudása akkor Jézus emberi elméje számára is rendelkezésre állt-e, vagy hogy amikor a Fiú meghalt a kereszten, vajon a halál az Isten belső lényegére is hatással volt? Az, hogy nem tudjuk egyszerűen (vagy időnként akár sehogyan se) megválaszolni a megtestesüléssel járó kérdéseket, nem ad felmentést arra, hogy tagadjuk a megtestesülés valóságát. Ugyanez a helyzet a helyettes bűnhődéssel. A Szentírás világosan tanítja. Az egyházatyák a Szentírást követve egyértelműen tanították. Mi se tehetünk mást. Hogy a Fiú halála hogyan hatott az isteni perikorézisre, az részben titok. Az Atya minden bizonnyal megrendült, ahogy a Fiú is megrendült a kereszten, de gyönyörködött a Fiú engedelmességében, ahogy a Fiú is Atyjában az utolsó pillanatig. Az Atya pontosan tudta, hogy a Fiú a mi bűneink átkát szenvedi, ahogy a Fiú is tudta, hogy az Atya nem őt veti el, hanem az embert menti meg általa, noha a belső átélése akkor kétségkívül az elvetettség érzése volt (vö. Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?!).

    Mi lesz a hiposztatikus unióval? Isten elhagyja saját magát? Hogy élhette át Krisztus az Istentől való elhagyatottság állapotát, ha Ő maga Isten?

    Az előző posztokban láthattad, hogy ezekkel a kérdésekkel az atyák is küszködtek. Pont azt próbálták megválaszolni, hogy a Fiú szenvedése vajon az isteni természet szenvedése is volt-e, vagy csak emberi természetéé. Mi történt akkor, amikor a Fiú magára vette a bűn átkát? Az biztos, hogy ahhoz, hogy ez megtörténhessen, emberré kellett lennie. De vajon isteni természete is átélte ezt az állapotot? Izgalmas és fontos teológiai kérdések ezek, de az, hogy nehéz őket jól megválaszolni, nem ad felhatalmazást arra, hogy tagadjuk azt, amit a Szentírás világosan kijelentett. Krisztus hordozta a bűneinket, átokká lett értünk, ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen. Ez a Szentírás világos és egyértelmű tanítása.

    Ószövetségi állat áldozat mint előkép : az ószövetségben a bárányok… bűnhődtek?

    Igen. A bűnösök helyett, hogy Isten befedezhesse a vétkeiket. Ez történt a pészachkor, amikor az ítélet angyala lesújtott az egyiptomi elsőszülöttekre, kivéve azokra, akikért a bárány előző nap meghalt, ez történt az engesztelés napján, amikor a vétkes izráeli helyett a juh halt meg, és ez valóban előképe volt annak, hogy az Isten Báránya hordozza a világ bűnét és meghal helyettünk. A bikák és bakok vére nem tudta eltörölni a bűnt, csak jelezte, hogy vérontás nélkül nincs bűnbocsánat (Zsid 9,22). Krisztus vére az igazi engesztelő áldozat, időben visszafelé is (Róm 3,25; Zsid 9,15).

    Voltaképpen milyen büntetést is vett át Krisztus? A fizikai halált mi sem kerülhetjük el, az Istentől való elszakadást pedig Krisztus nem élhette át objektíven és büntetésként, ha egyszer Ő maga Isten.

    A fizikai halál a bűn büntetése, de nem végleges állapot. Az utolsó ítéletet követő második halál (Jel 20,15) ennek a véglegessé, örökkévaló büntetéssé válása. A fizikai halált mindannyian átéljük, annak véglegességét viszont nem, ha Krisztusban vagyunk, mert benne megkaptuk bűneink büntetését, hogy vele együtt örök életre támadjunk. Isten magára vette a bűneinket, felvitte a keresztfára, amelyen átokká lett értünk, hogy legyőzze számunkra a halált és örök életet szerezzen nekünk. Benne, vele élhetjük ezt át. Ha Krisztusban vagyunk, a fizikai halál nem választ el tőle (Róm 8,35-39), de a testünk is fel fog támadni. Ez az evangélium, ezt ábrázolja a keresztség (Róm 6,3-11).

  • dzsaszper says:

    Kedves Cypriánus,

    nem tudom mit értesz illetve az “elszánt PSA hívek” mit értenek “büntető jellegű” alatt.
    Mivel Krisztust a római jog alatt végezték ki, adja magát a római jog szempontjából törtlénő vizsgálat. Akkor még nem vált élesen ketté a polgári és a büntetőjog, sőt, köztudott, hogy a polgári jellegű ügyekben is alkalmaztak mára büntető jellegűnek tekintett szankciókat. Emiatt a büntető jelleg szerintem megvan.

    Egyébként az az érdekes, hogy a mi esetünkben a (végleges) lelki halál mint (meglehetősen büntető jellegű) elégtétel azért került a képbe, mert (legalábbis magunktól) nem tudunk elégtételt adni. Krisztus ugyanakkor eleget tett értünk — a Kol 1, 22 szerint “megszerezte a kiengesztelődést halandó testében a halál árán”. Kifejezetten érdekes, sőt akár meglepő, hogy itt a halandó test (σώματι τῆς σαρκὸς) szerepel, ami nyilván azzal van összefüggésben, hogy mindez Isten előtt egy “hibátlan és egészen tiszta bárány” (1Pt 1,19) áldozata volt a mennyei szentélyben (ld. Zsid 9,24)

    A Szentírás alapján a magam részéről idáig jutok. (Eddig a magam részéről még jól képzett teológust sem hallottam továbbmenni úgy, hogy a következtetéseivel egyet tudjak érteni.) Emiatt itt megállnék, azzal, hogy Krisztus áldozatáról éppen eleget tudunk ami szükséges az új élethez Krisztusban, de ahhoz vajmi keveset, hogy szép kerek teológiai rendszert tudjunk építeni és összeilleszteni a Szentháromság-tannal meg a hiposztatikus unióval. Ugyanakkor, mivel mindezt közvetlenül magából a Szentírásból tudjuk, (protestánsként legalábbis) mindennek nagyobb tekintélyt tulajdonítok, mint a mindenféle közvetett következtetéseinknek.

  • dzsaszper says:

    Még egy gondolat: az lenne a nesztoriánus tévedés, hogyha megállnánk Krisztus halandó testének halálánál, és elfelejtkeznénk a mennyei szentélyben bemutatott áldozatról.

    A mennyei szentélyben bemutatott áldozatról viszont elég keveset tudunk, azon kívül, hogy
    1. megtörtént és Krisztus halandó testének halálával is járt,
    2. Krisztus feltámadt a sírból harmadik napon, valamilyen módon újra felvette a testét (mivel az nem maradt a sírban)
    3. 40 nap után Krisztus felment a mennybe és az Atya jobbjára ült,
    illetve azon kívül, hogy ehhez képest minden más áldozat amit ismerünk, legfeljebb előkép lehet.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum