A Kr. u. 4. század egyik latin püspöke volt Poitiers-i Hilarius. Feleségével és lányával együtt tért keresztény hitre, majd részben filozófiai tudása és retorikai képességei miatt az ariánus viták kellős közepén (350-ben) nevezték ki Poitiers (Potavium) püspökévé. Az ortodoxia védelmében végzett munkájáért az „ariánusok kalapácsa” (Malleus Arianorum) nevet kapta, hiszen nem csak írásaival, de meggyőződéséért vállalt száműzetésével is megmutatta, mennyire fontos számára a Szentháromság tana. Hilarius nem csak hitt a Fiú értünk vállalt helyettes bűnhődésében, de azt is igyekezett tisztázni, hogy ez hogyan érinti isteni természetét. Hilarius újabb fontos tanúja annak, hogy a tan nem a késő középkor teológiai újítása, hanem kezdettől a keresztény teológia központi igazsága.

Hilarius az 53. (54.) zsoltárról írt homíliájában félreérthetetlenül érvel amellett, hogy Krisztus halála helyettünk vállalt bűnhődés volt. Hilarius a zsoltárnak, amelyben a szerző Isten szabadításáért kiált, krisztológiai értelmezést ad. A 3. bekezdésben Hilarius arról ír, hogy a Törvény szerint a vérrel való meghintés tisztulást hozott a bűntől, „megtisztította a népet hit által a bűneitől”. Ez azonban csak ideiglenes pótlék volt, előképe annak, hogy az Úr vére tisztít meg bennünket a bűneinktől. Az Úr vére Krisztus engedelmes szenvedésére és halálára utal.

Az egyházatya hangsúlyozza, hogy a Fiú emberré lételével velünk azonosult, amikor emberré lett, a mi sorsunkat vette magára. Ez azonban nem csak szolidaritás az emberi nemmel, hanem a bűneink jogos büntetésének vállalása is. A 12. bekezdésben Hilarius rátér a szenvedés és halál okának a kifejtésére. „Namármost annak a fényében, amit ismételten megerősítettem, hogy az Isten egyszülött Fia emeltetett fel a kereszten, és hogy azt ítélték halálra, aki eredete okán, vagyis hogy az örökkévaló Atyától származik, világosan kell értenünk, hogy nem természetes szükségszerűség miatt vettetett alá a szenvedésnek, hanem azért, hogy beteljesítse az ember megmenekülésének misztériumát, és hogy saját akaratából vetette alá magát a szenvedésnek, nem kényszerből.”

Hilarius ezután arról ír, hogy hogyan érinti a szenvedés a Fiú isteni természetét. „És bár ez a szenvedés nem tartozott az ő természetéhez mint örök Fiúéhoz, Isten változhatatlansága a bizonyíték ezzel a méltatlan zavarkeltéssel szemben, mégis szabadon magára vállalta, azzal a céllal, hogy büntetést vegyen magára, ugyanakkor mégse érje fájdalom a szenvedőt. Nem úgy, mintha a kérdéses szenvedés ne lett volna az a fajta, amely fájdalmat okoz, hanem mert az isteni természet nem érez fájdalmat. Isten szenvedett tehát, hiszen önként alávetette magát a szenvedésnek, de bár ő átélte a szenvedést annak teljes erejével, amely szükségszerűen fájdalmat okoz a szenvedőnek, ő soha nem hagyta hátra természetének erőit annyira, hogy fájdalmat érzett volna.” (kiemelés tőlem) Nem feltétlenül értek egyet azzal, ahogy Hilarius Isten szenvedélymentes természetét értelmezi, de a témánk szempontjából most azt tartom fontosnak, ahogy a Fiú szenvedésének okát látja. Krisztus a mi büntetésünket vette önként magára.

A Poitiers-i püspök így folytatja: „A Törvény áldozatai, amelyek az egészen égő áldozatból és a kecskék és bikák felajánlásaiból álltak, nem a szabad akarat megnyilvánulásai voltak, mert átok ítélete volt kihirdetve mindenkire, aki megszegte a törvényt. Aki nem mutatott be áldozatot, az könnyen átok alá kerülhetett. Szükséges volt, hogy mindig végigmenjenek az egész áldozati cselekményen, mert az átok hozzáadása a parancsolathoz tiltotta, hogy az áldozat felajánlásával babráljanak. Ez volt az az átok, amelytől a mi Urunk Jézus Krisztus megváltott bennünket, amikor – ahogy az Apostol mondja – Krisztus megváltott bennünket a törvény átkától, úgy, hogy átokká lett értünk, mert meg van írva: átkozott mindenki, aki fán függ. Az átkozottak halálára adta tehát magát, hogy megtörje a törvény átkát, önkéntesen ajánlotta fel, hogy az Atya Isten áldozata lesz, hogy az önkéntes áldozat eltávolítsa az átkot… Na most erről az áldozatról tesz említést a zsoltárok egy másik szakasza: ’Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem’, vagyis azáltal, hogy az Atyaistennek felajánlotta magát (aki elutasította a törvényes áldozatokat), testét megfelelőnek fogadta. Erről mondta az Apostol: Mert egyszer s mindenkorra feláldozta magát, hogy szent és tökéletes áldozatként az emberi nem számára biztosítsa a teljes üdvösséget.” (13 – kiemelés tőlem)

Ez a helyettes bűnhődés tana.

***

(Az idézeteket a Philip Schaff által szerkesztett Nicene and Post-Nicene Fathers szöveggyűjteményből fordítottam magyarra.)

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum