Az előző nyolc posztban azt mutattam meg, hogy elődeikhez hasonlóan az egyház mind a nyolc (!) „doktora” vallotta és tanította a helyettes bűnhődés tanát. Mind keleten, mind nyugaton általánosnak mondható a hit, hogy Krisztus a mi bűneink büntetését szenvedte el a kereszten. Hagyományosan Nagy Szent Gergelyt nevezték az egyház utolsó nyugati „doktorának” (akihez azóta másokat is társítottak), ezért írtam róla közvetlenül Hieronymus után, de Gergellyel kicsit előre ugrottunk az időben. Most visszamegyünk egy évszázaddal korábbra, és a hátralévő posztokban szeretnék még néhány egyházatyát tanúként hozni arra, hogy a helyettes bűnhődés nem a késő középkor újítása, hanem a kereszténység egyik alaptanítása. Nagy Szent Leó következik, aki a Kr. u. 5. században Róma meghatározó püspöke volt. Ő is hitte, hogy Krisztus a bűneink jogos büntetését szenvedte a kereszten.

Flavianusnak, Konstantinápoly püspökének írt levelében Leó azt magyarázza, hogy Krisztus közbenjáró szerepe az inkarnáció során úgy valósult meg, hogy sem isteni, sem emberi természetének tulajdonságai nem sérültek, amikor egy személyben egyesültek. A megtestesüléskor „a fenség alázatba öltözött, az erő erőtlenségbe, az örökkévalóság halandóságba: és annak érdekében, hogy kifizesse a mi helyzetünkhöz tartozó adósságot, a megmásíthatatlan természet egyesült a lehetséges természettel, hogy a helyzetünk szükségeinek megfelelően ugyanazon Közbenjáró Isten és ember között meg is halhasson az egyikkel, és ne haljon meg a másikkal.” (NPNF, Letter XXVIII, 40 – kiemelés tőlem)

Leó szerint a Sátán azzal dicsekedett, hogy becsapta az embert, amikor a maga partnerévé tette a lázadásban, és mivel Isten igazságos, Isten jóindulata megváltozott az ember iránt, akit dicsőségben teremtett, így az ember ítélet alá került. Isten titkos terve azonban az volt, hogy megmentse az embert, ezért lett Krisztus emberré, ezért vetette alá magát a halál törvényének. Bár Isten volt, aki nem szenvedhet, nem vonakodott attól, hogy emberré legyen, aki tud szenvedni, és bár halhatatlan, alávesse magát a halál törvényének.” (40) Leó szerint a bűntelen lett emberré a szűz méhében, hogy bennünket megmentsen bűneink következményétől, a halál törvényétől.

A következő idézetből egyértelműen kiderül, hogy Leó szerint Krisztus a mi büntetésünket vette magára. János apostol antikrisztusoknak nevezi azokat, akik tagadják, hogy Jézus testben jelent meg, Leó velük összefüggésben mondja: „Az igazság az, hogy aki Krisztus testének természetével kapcsolatban homályban van, azt Krisztus szenvedésével kapcsolatban is ugyanez a vakság téveszti meg. Mert ha nem gondolja, hogy az Úr keresztje elképzelt csak, akkor abban sem kételkedik, hogy valódi a büntetés, amelyet a világ megmentése érdekében elszenvedett (…) mert a valóságos test tagadása a testi szenvedés tagadása is.” (42 – kiemelés tőlem) Bár Leó érvelésében szinte mellékes gondolatként jelenik meg, hogy Krisztus megváltó szenvedése a mi büntetésünk magára vállalása, éppen ez mutatja, hogy nem a szenvedés természete volt az akkori viták tárgya, sokkal inkább az Istenember természete.

Leó fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy Krisztus vére által van megváltásunk. „Hallja az áldott Péter apostolt is, aki hirdeti, hogy a Lélek megszentelése a Krisztus vérével való meghintés által történik. És ne felületesen olvassák az Apostol szavait, amikor azt mondja: ’Tudván, hogy nem veszendő dolgokon, mint az ezüst vagy az arany, váltattatok meg hiábavaló életmódotokból, amely az atyáitok hagyományának része, hanem a Jézus Krisztusnak drága vérén, mint egy folt és hiba nélküli bárányén’. Ne álljon ellen az áldott János apostol tanúságának sem, aki azt mondja: ’és Jézusnak, az Isten Fiának vére megtisztít minden bűnünktől’. (42)

Ez a helyettes bűnhődés tana.

***

(Az idézeteket Philip Schaff Nicene and Post-Nicene Fathers c. szöveggyűjteményéből fordítottam magyarra.)

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum