Ebben a sorozatban egyetlen állítást bizonyítottam: a helyettes bűnhődés tana nem a középkori teológia újítása, hanem kezdettől dominánsan és általánosan jelen van az egyházatyák teológiájában. Nem állítottam, hogy a helyettes bűnhődés tana az egyházatyák bizonyságtételén nyugodna, sem azt, hogy az egyházatyák megváltás-teológiája mindenben azonos lett volna, azt meg pláne nem, hogy mindenben igazuk lenne. Számomra az apostoli tanítás a teológia normája – a norma normans, ahogy a reformátorok nevezték –, nem az egyházatyák írásai. Ettől még komoly súlya van az egyházatyák álláspontjának, különösen, ha azt a Szentírásra alapozzák. Azt egyelőre nem bizonyítottam, hogy a helyettes bűnhődés tana apostoli tanítás, arra azonban elegendő bizonyítékkal szolgáltam, hogy az egyházatyák így gondolták. Huszonkilenc plusz egy példával támasztottam alá, hogy a helyettes bűnhődés korai, katolikus (egyetemes) és ortodox tan, amely folyamatosan jelen volt és általános elfogadottságot élvezett az egyház korai időszakában. Az alábbi harminc tanúról van szó:

1. Római Kelemen

2. Antiókhiai Ignatiosz

3. Szmirnai Polükarposz

4. Barnabás levele

5. Levél Diognétoszhoz

6. Jusztinosz

7. Szardeszi Melitón

8. Irenaeus

9. Tertullianus

10. Cyprianus

11. Caesareai Euszebiosz

12. Poitiers-i Hilarius

13. Jeruzsálemi Kürillosz

14. Vak Didümosz

15. Athanasziosz

16. Nagy Baszileiosz

17. Nazianzoszi Gergely

18. Krüszosztomosz

19. Ambróziusz

20. Augusztinusz

21. Hieronymus

22. Nagy Szent Gergely

23. Nagy Szent Leó

24. Gelasius

25. Alexandriai Kürillosz

26. Antiókhiai Szeverosz

27. Nüsszai Gergely

28. Fulgentius

29. Hitvalló Maximosz

+1 Aquinói Szent Tamás

16 hozzászólás a “A helyettes bűnhődés tana az egyházatyáknál – teljes sorozat” bejegyzéshez

  • Gergely Erzsébet says:

    “Huszonkilenc plusz egy példával támasztottam alá, ……………………..”

    Köszönöm Ádám a sorozatot.

  • Köszönjök, Ádám, ez is hiánypótló sorozat volt, és mit látjuk, ma is szükség van rá.
    Jó lenne még egy térkép az üdvtani eretnekségekről, hogy ebben is lássuk: állni csak egy irányba lehet, elesni sokfelé (Chesterton)

  • Szabados Ádám says:

    András,

    köszönöm a visszajelzést is, az ötletet is. Remek ez a Chesterton-idézet!

  • Cserháti Sándor says:

    Egy kicsit elhamarkodottnak vélem azt az állítást, hogy a fenti sorozattal sikerült volna ‘bizonyítani’, hogy „a helyettes bűnhődés tana … kezdettől dominánsan és általánosan jelen van az egyházatyák teológiájában.” Eleve óvatosságra int, hogy válogatásról van szó, tehát nem tudunk beletekinteni az adott szerző teljes munkásságába; nem látjuk gondolkodásának fő hangsúlyait, karakterét, hátterét, így az sem derül ki, hogy az adott idézetnek hol van a helye, hogyan illeszkedik az egészhez. Ráadásul maga a válogatás sem meggyőző minden részletében. A néhol 10-15 soros idézetekből sokszor csak egy-egy rövid félmondatot sikerül kiemelni (az ‘ügy’ érdekében), s ha a fennmaradt, kiemeletlen részeket is alaposan megvizsgáljuk, a sugallthoz képest egészen más hangsúlyokra bukkanhatunk. Mindezeknél fontosabb azonban, hogy az érvelés, már a tézis (cél) megfogalmazásától kezdve definíciós hiányosságokról tanúskodik.
    Nem ismerem az összes felsorolt egyházatyát, de a patrisztikus teológiai miliőről általában nagy találati eséllyel kijelenthető, hogy ‘inkarnációs’ karakterű, hangsúlyú. A megtestesülést tekinti a központi szoterológiai eseménynek, ezért együtt látja, s igyekszik értelmezni Jézus életét, halálát és feltámadását; az egész krisztusi művet. A kereszt tehát a szerves része, de nem az egyetlen lényegi eleme, kizárólagos, központi értelme a megváltásnak, mint a ‘helyettes bűnhődés’ tanának esetében. Az, hogy az ez utóbbira is jellemző kifejezések – csere, váltság, helyettünk vállalta, értünk adta magát, életével fizetett, miattunk bűnhődött stb. – fel-felbukkannak az apostoli és egyházatyáknál, az minden bizonnyal annak köszönhető, hogy a patrisztika – egyébként rendkívül sokszínű – szoteriológiájának egyik jellemző közös nevezője éppen az, hogy valamilyen tranzakcióként fogja fel a megváltást. (Ennek ellenkezőjét még Gustaf Aulén sem állítja.) Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy az atyák ‘dominánsan’ a helyettes bűnhődés tanát vallanák; tehát a megváltást a haragvó Atya Jézus vére által való kiengesztelésként fognák fel. Ezt egyébként még Anzelm sem tanítja. Nem véletlen, hogy az angol nyelvű szakirodalom világosan megkülönbözteti a ‘satisfaction’ és a ‘penal substitution theory’-t; ez utóbbit csak a reformátorokhoz és az utánuk jövőkhöz kötve.

  • Éva says:

    A “tranzakció” kifejezés elrettent. Persze a helyettes ezt jelenti. Pedig, ez sajnos, világunkból ki-nem-lépett emberi gondolkozás terméke, a MEGVÁLTÁS pedig isteni.
    Kidobtuk magunkat az Édenből: ami eltörött, összeragasztani “visszacsinálni” nem lehet. Isten logikája pedig az ellene elkövetett bűnre – nem hittük el, hogy minden úgy jó ahogyan van, csak el kell fogadni – válaszol és SAJÁT MAGÁT bünteti meg. “Én és az Atya egy vagyunk” – mondta Jézus.

    Ébredünk! Barsi Balázs már “lázongott” azzal amikor azt mondta: ne kenjük be vérrel mennyei Atyánk arcát ! Ne kenjük be bosszúval, az a mi szavunk – bár persze, ott az Írásban az “én megfizetek” emberi szó – akik mást mint adok-veszek viszonyt nem tudunk elképzelni.

    Csak át kell venni ingyen a megváltást. Csak át kellett volna venni ingyen a tökéletes, paradicsomi állapotot …. EZ Isten válasza nekünk, az “ingyen” miközben SAJÁT MAGA az elképzelhető legnagyobb árat fizeti.

  • Szabados Ádám says:

    Kedves Sándor!

    Egy kicsit elhamarkodottnak vélem azt az állítást, hogy a fenti sorozattal sikerült volna ‘bizonyítani’, hogy „a helyettes bűnhődés tana … kezdettől dominánsan és általánosan jelen van az egyházatyák teológiájában.”

    A hangsúlyt arra helyeztem, hogy a tan jelen van az egyházatyák teológiájában, tehát nem igaz, hogy ez a reformátorok, Anzelm vagy a modernitás újítása lenne. Kezdettől jelen van, hiszen az apostolok után már az apostoli atyák között is találkozunk azzal a gondolattal, hogy Isten Fia helyettünk bűnhődött. Dominánsan jelen van, hiszen nem csak elvétve találkozunk vele, hanem szinte minden egyházatya írásaiban. 29+1 egyházatyát hoztam fel erre példaként.

    Eleve óvatosságra int, hogy válogatásról van szó, tehát nem tudunk beletekinteni az adott szerző teljes munkásságába; nem látjuk gondolkodásának fő hangsúlyait, karakterét, hátterét, így az sem derül ki, hogy az adott idézetnek hol van a helye, hogyan illeszkedik az egészhez.

    Ebben igazad van. Erre én is felhívtam a figyelmet több alkalommal. Nem is azt akartam bizonyítani, hogy a helyettes bűnhődés volt az egyházatyák teológiájának fő rendezőelve, hanem csak azt, hogy a helyettes bűnhődés gondolata jelen volt a teológiájukban.

    Ráadásul maga a válogatás sem meggyőző minden részletében. A néhol 10-15 soros idézetekből sokszor csak egy-egy rövid félmondatot sikerül kiemelni (az ‘ügy’ érdekében), s ha a fennmaradt, kiemeletlen részeket is alaposan megvizsgáljuk, a sugallthoz képest egészen más hangsúlyokra bukkanhatunk.

    Természetesen mindvégig ügyeltem arra, hogy ne idézzek úgy, hogy a kiemelt gondolat ellentétes legyen az adott szerző gondolatmenetével. Érdemes megfordítanod a logikát, és ezt kérdezned: vajon ha az idézett egyházatya nem hitt volna abban, hogy Krisztus a bűneink büntetését kapta meg, leírta volna-e az idézett mondatokat?

    Mindezeknél fontosabb azonban, hogy az érvelés, már a tézis (cél) megfogalmazásától kezdve definíciós hiányosságokról tanúskodik.

    Nem, az első pillanattól definiáltam a helyettes bűnhődést: „Halált érdemlő bűnösök vagyunk, akik helyett Jézus Krisztus kapta meg a büntetést, amikor Poncius Pilátus helytartósága alatt keresztre feszítették őt.”

    Nem ismerem az összes felsorolt egyházatyát, de a patrisztikus teológiai miliőről általában nagy találati eséllyel kijelenthető, hogy ‘inkarnációs’ karakterű, hangsúlyú. A megtestesülést tekinti a központi szoterológiai eseménynek, ezért együtt látja, s igyekszik értelmezni Jézus életét, halálát és feltámadását; az egész krisztusi művet. A kereszt tehát a szerves része, de nem az egyetlen lényegi eleme, kizárólagos, központi értelme a megváltásnak, mint a ‘helyettes bűnhődés’ tanának esetében.

    Ezzel egyetértek, kivéve az utolsó szembeállításodat. Nem ismerek senkit, aki vallja a helyettes bűnhődést, de azt a megváltás egyetlen, kizárólagos elemének tekintené, nem pedig Krisztus váltságműve egyik – noha elengedhetetlen – elemének. Ajánlom a témában John Stott: The Cross of Christ c. művét. A cikksorozattal egyáltalán nem akartam azt sugallani, hogy az egyházatyák számára a helyettes bűnhődés kizárólagos vagy akár központi motívum volt, pusztán csak azt, hogy jelen van a teológiájukban. Ugyanakkor az sem igaz, hogy az egyházatyáknál az inkarnáció elhomályosítaná a keresztet. Jeruzsálemi Kürillosz teológiája például kifejezetten keresztközpontú, és Athanasziosz inkarnációs teológiáján belül is világos, hogy a megváltás (a halálunkkal való azonosulás) a kereszten történt meg.

    Az, hogy az ez utóbbira is jellemző kifejezések – csere, váltság, helyettünk vállalta, értünk adta magát, életével fizetett, miattunk bűnhődött stb. – fel-felbukkannak az apostoli és egyházatyáknál, az minden bizonnyal annak köszönhető, hogy a patrisztika – egyébként rendkívül sokszínű – szoteriológiájának egyik jellemző közös nevezője éppen az, hogy valamilyen tranzakcióként fogja fel a megváltást. (Ennek ellenkezőjét még Gustaf Aulén sem állítja.)

    Nem csak tranzakcióként, hanem helyettes büntetésként is. Erre hoztam a számtalan idézetet.

    Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy az atyák ‘dominánsan’ a helyettes bűnhődés tanát vallanák; tehát a megváltást a haragvó Atya Jézus vére által való kiengesztelésként fognák fel.

    Ha nem is feltétlenül e szavakkal, de a helyettes bűnhődés gondolata jelen van minden atyánál, akinek az írásait olvastam. Erről szól a cikksorozat.

    Ezt egyébként még Anzelm sem tanítja. Nem véletlen, hogy az angol nyelvű szakirodalom világosan megkülönbözteti a ‘satisfaction’ és a ‘penal substitution theory’-t; ez utóbbit csak a reformátorokhoz és az utánuk jövőkhöz kötve.

    A szakirodalom sokszor valódi kutatás nélkül ismételgeti Aulén vitatható (és egyébként is sekélyes) tézisét. Én mindvégig azt figyeltem, hogy az egyházatyáknál jelen van-e az a gondolat, hogy Jézus helyettünk kapott igazságos büntetést. Azt találtam, hogy ez a gondolat mindenhol megtalálható. Amikor egy régész terepbejárásra megy, azt keresi, hogy a felszínen talál-e emberi kultúrára utaló jeleket. Elég ehhez néhány cserépdarab a földön. Az egyházatyák írásai időnként csak mellékesen utalnak arra, hogy Krisztus a nekünk járó büntetést kapta meg, de ez elég ahhoz, hogy a tan meglétét feltételezzük. Sokszor egészen más kérdés foglalkoztatta őket, más vitáik voltak, de szinte mindenütt előbukkan a hitük, hogy Krisztus helyettünk bűnhődött. Az egyház legkorábbi időszakában nem tűnt el az az apostoli meggyőződés, hogy a Messiás a bűneink igazságos büntetését kapta meg Istentől, hogy benne mi Isten igazsága lehessünk. A cikksorozatban ezt bizonyítottam.

  • dzsaszper says:

    Ádám,

    a Sándornak szóló válaszodban is használod a “helyettes büntetés” kifejezést. Nekem egyedül ezzel a kifejezéssel vannak fenntartásaim (mint ahogy máshol, emlékeim szerint a Görbicz Tamás tanításai körüli vitában is említettem). Szerény véleményem a “helyettes bűnhődés” vagy akár “helyettes jóvátétel” kifejezés messze szerencsésebb lenne.

    Bár emlékeim szerint már másik poszt alatt valahol definiáltad részletesen ezt a fogalmat, ahol kiderült számomra, hogy annak az általad szándékolt tartalmával nincs gondom, hadd hívjam fel a figyelmedet arra, hogy (legalábbis szerintem) ez a kifejezés szerintem önmagában erősen félreérthető, mivel elhanyagolja a bűnhődés vagy jóvátétel önkéntes jellegét Krisztus részéről.

  • Szabados Ádám says:

    Én nem érzem, hogy itt lenne ilyen nyelvi különbség, de természetesen fontos tisztázni, hogy a Fiú önként vállalta, hogy átveszi a nekünk járó büntetést.

  • dzsaszper says:

    Kiegészítésként: a “helyettes büntetés” netán az angol “substitutionary atonement” fordítása lenne? (A büntetés szót a magam részéről leginkább punishmentként fordítanám vissza angolra, ami nagy különbség!)

    Netán mára elterjedt lenne a magyar teológiai szakzsargonban?

    Ha igen, akkor értelek, bár a magam részéről majdhogynem redoxi reakció vs. vörös ökör reakció szintű fordíŧásnak találom… és mivel a Te blogod nem csak a szűk teológiai szakma számára szól, érdemes lehet a jelentést egyszer tisztázni és ha kell, ezt a tisztázást meghivatkozni?

    Emlékeim szerint pl. Márkus Tamás a “helyettes engesztelés”, “helyettesítő áldozat” kifejezéseket használta.

    Ha esetleg nem elterjedt magyar szakzsargonról van szó, akkor jobb lenne kicsit egységesíteni a terminológiát…
    Általában nem vagyok semmiféle nyelvi rendőrség híve, de itt szerintem értelemzavaró fordíŧási hibáról lehet szó…

  • Szabados Ádám says:

    dzsaszper,

    alapvetően nem fordításról van itt szó, magyar nyelven is régóta gondolkodunk Krisztus haláláról. Krisztus bűnhődött, vagyis átvállalta tőlünk a nekünk járó a büntetést, ezt kétezer éve mindenféle nyelven próbálják szavakkal is jelölni, sok évszázada magyar nyelven is. Elszenvedte a büntetést – írja már Kálvin is, nem angolból fordítva magyarra (Institutio I, 481). Az angolban van ugyan egy terminus technicus, amivel gyakran jelölik ezt a bibliai tanítást (Penal Substitutionary Atonement), de a punishment (büntetés) szót is lépten-nyomon használják a szakirodalomban, amikor a PSA jelentését leírják. A helyettes bűnhődés, helyettes áldozat, helyettes engesztelés ugyanannak a dolognak más-más aspektusát jelölik. Én is cserélgetem ezeket a szavakat.

  • Szabados Ádám says:

    Luther: „A Krisztus szenvedését akkor szemléljük helyesen, ha rá figyelve megrémülünk, és lelkiismeretünk kétségbe ejt. Mindez abból ered, hogy Isten haragjának a bűn és a bűnösök elleni engesztelhetetlen szigorát és komolyságát látjuk meg abban, hogy ő egyetlen, legkedvesebb Fiát nem szabadította ki a bűnösök kezéből, hanem helyettük őt sújtotta szörnyű büntetéssel, miként Ézsiás próféta mondja: ‘Népem bűne miatt őt sújtottam’ (Ézs 53,5).” (Luther válogatott művei 6, 85)

  • dzsaszper says:

    Ádám,

    Nekem nem a büntetés szó használatával van bajom önmagában. Persze, amiért Krisztus elégtételt szerzett, az minket büntetésként érne vagy ért volna.
    A gondom azzal van, hogy a helyettesítést büntetéshez kapcsoljuk, nem pedig a bűnhődéshez. Nem tudom, hogy meg tudom-e fogalmazni ennél jobban.

  • Szabados Ádám says:

    dzsaszper,

    a büntetés az, ami a bűnért jogosan jár. A bűnhődés az, amikor valaki elszenvedi a büntetést. Csak ennyi a különbség. A helyettes szó azt jelöli, hogy valaki a másik helyett kapta meg a büntetést, vagyis a másik helyett bűnhődött.

  • dzsaszper says:

    Krisztus a mi büntetésünket vette el az által, hogy ő bűnhődött. Ebben egyetértünk.
    Számomra a “helyettes”büntetés pedig (minden magyarázat nélkül) számomra azt jelentené, hogy Krisztus a mi büntetésünket vette el azáltal, hogy ő kapta büntetést. De Krisztus nem büntetést kapott, hanem ő maga önkéntesen ajánlotta fel a jóvátételt, a kezességet helyettünk.
    Ez a gondom a “helyettes büntetés” szókapcsolattal.

  • Szabados Ádám says:

    Dehogynem büntetést kapott! Csak azt, ami nekünk járt. Ő ártatlanként bűnhődött, mert a mi büntetésünket szenvedte el. Ez a helyettes bűnhődés lényege.

  • dzsaszper says:

    Nem ragozom tovább, már teljesen érthetőek az álláspontok… mindenesetre a végén már te is helyettes bűnhődést írtál, amivel semmi bajom 🙂

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum