Amikor Jézus elhív bennünket, minden reményünk, minden célunk, minden gondolatunk, minden cselekedetünk, az életünk minden része és zuga az övé lesz. A munkánk is. Spurgeon gyakran mondta, hogy ha egy cipész megtér, csináljon jobb cipőket, és ha egy pék megtér, süssön finomabb kenyeret. Világi munkánk automatikusan elhívásunk részévé válik. Lelkipásztorként azt figyeltem meg, hogy keresztények számára mégis az egyik legnehezebb feladat meglátni a kapcsolatot Jézus követése és a világi munka között. Amikor ez a munka ráadásul nem jelent semmiféle örömet, a hit és a megélhetés kényszere közötti szakadék egyenesen áthidalhatatlannak tűnik. A munka mi más így, mint napi nyolc óra elvesztegetett idő (vagy akár annál is több), mely a valódi szolgálattól szívja el a levegőt? Lehet persze az ilyen elégedetlenség valamiféle egyházi vagy missziói szolgálatra való elhívás jele, de legtöbbször nem erről van szó. Inkább arról, hogy munkánkat nem tettük még elhívásunk részévé, hogy elhívásunk formálhassa át akár a leginkább lélekölő munkát is a menny felé nyíló ablakká.

Hudson Taylor, a Kína-Belföldi Misszió alapítója és úttörő misszionáriusa mondta egy alkalommal, hogy „a kis dolog kis dolog, de a kis dolgon való hűség nagy dolog”. Amikor Isten iránti szeretetből hűségesek vagyunk abban a munkában, melynek értelméről nem vagyunk meggyőződve, és amelynek végzése szinte kiöli az életkedvet is belőlünk, nagy dolgot teszünk. Amikor az első századi rabszolga Krisztusért végezte ugyanazt a lélekölő munkát, melyet megtérése előtt is végzett, a munka szentséggé vált számára. Calcuttai Teréz anya mondta: „Én nem végzek nagy dolgokat. Kis dolgokat végzek nagy szeretettel.” Ez a szeretet megszenteli a jelentéktelennek látszó feladatokat, és részévé teszi Jézus Krisztus elhívásának.

Egy megbízhatóságáról és kiváló termékeiről híres bútorgyártó cég munkafilozófiája a következő szabályokból állt: „Csinálj minden terméket jobbra, mint az előző volt! Azokat a részeket, melyek nem látszanak, csinálj ugyanolyan jóra, mint a látszó részeket! A legjobb alapanyagot használd a legjelentéktelenebb elemekhez is! Ugyanolyan figyelemmel dolgozz a kicsi részleteken, mint a nagy felületeken! Minden darabot úgy tervezz, hogy örökké tartson!” Nem is tudnám ennél jobban körülírni annak a keresztény munkamorálnak a jellemzőit, melyet Jézus elhívása formál bennünk. Ha munkánkat elhívásunk részének tekintjük, a lehető legkisebb, legkevésbé fontos munkálatok is azt a tiszteletet kapják, mely a királyok Királyának jár.

Nem perfekcionizmusról beszélek, hanem a munka iránti szeretetről. A perfekcionista gyakran azért nem végzi jól a munkáját, mert csak akkor akarja csinálni, ha tökéleteset tud alkotni. Helyes a minőségre törekedni, de érdemes Edmund Burke figyelmeztetésére is hallgatnunk: „Nincs annál nagyobb hiba, mint mikor azért nem teszünk semmit, mert nem tudunk mindent megtenni.” Aki a tőle telhető legjobbat megteszi, de csak középszerűt alkot, a legtöbbet és legjobbat tette, és engedelmes volt elhívásának. Milos Forman Amadeus című filmjében Mozart és Salieri drámáját viszi vászonra. A történeti hűségre keveset adó, de önmagában rendkívül tanulságos filmdráma végén a Mozart zsenialitását fájdalmasan nélkülöző, és ezért az irigységtől felemésztett lelkű Salierit tolókocsin tolják ki a szobából. Miközben kivezetik, ő azt kiabálja: „Én vagyok a középszerűség szentje! Feloldozlak benneteket!” Salieri élete végén jön rá a középszerűségben rejlő lehetőségre, melyet tökéletesen elszalasztott. Persze az is lehet, hogy még ekkor is inkább csak a keserű irónia beszél belőle.

Érdemes előbb-utóbb szembesülnünk azzal a ténnyel, hogy az emberek 99,9 százaléka középszerű, így valószínűleg mi is azok vagyunk. „Grazie, signore!” – idézhetjük Salierit, és mondhatjuk ezt a köszönetet gúnyosan, irigységgel és keserűséggel telve, mint ő, vagy őszinte hálával, Jézus elhívottaiként, akik az isteni vocatio révén nagyszerű ügy részeseivé váltunk. A középszerűség nem átok, egyszerűen csak másfajta felelősséget jelent, mint a zsenialitás ajándéka. A középszerűség is ajándék. A középszerűségben időnként több lehetőség is rejlik, mint a kimagasló tehetségben, mert nagyobb szabadságot biztosít a cselekvésre, mint a zsenialitás gyakran bénító terhe. Sok zseni elrontott élete bizonyítja ezt.

Amiről a középszerűség kapcsán beszélek, az az amatőrizmus szabadsága. Profik szeretnénk lenni, pedig legtöbben egész életünkben legfeljebb amatőrök lehetünk. De miért lenne ez baj? Miért kellene elrontanunk az életünket amiatt, mert nem tudunk a munkánkban mások fölé emelkedni? G. K. Chesterton nem győzött figyelmeztetni: az amatőr szó eredeti jelentése az, hogy szerető! Az az amatőr, aki szereti azt, amit csinál. Aki szeretettel nyúl a munkájához. Profik akarunk lenni, pedig Jézus mindenekelőtt amatőrökké szeretne bennünket formálni!

Jézus Krisztus arra hív, hogy a leglélekölőbb munkát is iránta érzett szeretetből, neki, érte végezzük. Ha így teszünk, naponta nyolc órával hosszabbodik meg elhívásunk, és értelmet nyer a legkevésbé értelmes munkánk is! Egy nap a mennyei Atya pedig azt fogja mondani: „Jól van, jó és hű szolgám, gyere be a te Atyád örömébe!” Nem csak amiatt fog megdicsérni, amit gyülekezeti szolgálatban, a munkaidőn kívül tettünk érte, hanem a könyvelés, a mosogatás, a pelenkázás, az aktarendezés, a fóliázás, a pénztárgépezés, az irodaház takarítása, a számítógép programozása miatt is. Jézus Krisztus azért jött, hogy megváltson bennünket a hiábavalóságtól, és ezt úgy teszi, hogy a leginkább lélekölő munkánkat is szentséggé változtatja, ha képesek vagyunk azt érte végezni.

6 hozzászólás a “Meg kell ölnie a lelket a lélekölő munkának?” bejegyzéshez

  • Jonas says:

    Mostanábn ennél aktuálisabb és bátorító cikket nem olvastam!
    Köszi Ádi!

  • Szabados Ádám says:

    Ennek örülök, Isten áldjon!

  • decek says:

    Ezzel a bejegyzéssel sok edesanyát is felfrissitettel Adam! Koszonom mindazok neveben, akiknek tovabbithattam, de elso sorban sajat magam neveben irok. Az anyaság sokszor – mégha nem is lelekolo- de bizonyara faraszto, es “mokuskerek-szeru” napjaiba mekkora szint es erőt hoz egy ilyen gondolat. Isten legszebb és legkreativabb ötlete volt, amikor kigondolta a szülői hivatast. Koszonom, hogy megerositett ebben a bejegyzésed. Igy, szinleles nelkuli orommel, hittel és jókedvvel nezek minden 24 oras munkanapom ele!

  • Faelin says:

    Ádám, köszönöm!

    Sokat jelentett ez most, nagyon aktuális. 🙂

  • D-Szabo Eszter says:

    Ez olyan volt, mint egy pohár friss hideg víz.
    Sosem jutott eszembe örülni a középszerűségemnek…sőt, hisz ismersz. De most valami különös öröm járt át!
    Köszi.

  • Papp Evelin says:

    Kedves Ádám,

    a Viskó regény kapcsán bukkantam rá a blogodra, rögtön meg is jelöltem egy könyvjelzővel. Nagyon tetszik ez a megközelítése a mindennapi kötelességeknek, munkának, tanulásnak. Én gyakran találom nehéznek megtenni azt, aminek nem látom értelmét, de emiatt azért bűntudatot is érzek. Talán mostantól más szempontból látom a ,,lusta diák mindennapjait” 🙂

    Üdvözlettel,
    Evelin

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum