A Krisztus engesztelő áldozatáról szóló modern teológiai vitákban meghatározó szerepet töltött be Gustaf Aulén 1931-es Christus Victor c. könyve. A svéd teológus történeti-teológiai elemzése mindössze 159 oldal, mégis megkerülhetetlenné vált, mert az addig megszokott két modell – az Anzelmnek tulajdonított „objektív” és az Abelardnak tulajdonított „szubjektív” modell – mellé helyezett egy harmadikat, amelyet „klasszikus” modellnek nevezett el, mert az egyház korai időszakához kapcsolta ennek dominanciáját. Aulén hatására sokan ma is a „klasszikus” modellhez való visszatérést sürgetik a protestantizmust jellemző „objektív” modellel szemben, amely a megváltás jogi aspektusára helyezi a hangsúlyt. Ebben a cikkben röviden bemutatom Aulén tézisét, majd ugyanilyen tömören összefoglalom a tézissel kapcsolatos kritikámat is.

1. Aulén tézise

Aulén azzal a történeti rekonstrukcióval szállt szembe, amely kétfelé osztotta a megváltással kapcsolatos modelleket: azokra, amelyek a megváltásban objektív, jogi probléma megoldását látták, és azokra, amelyek Krisztus halálának a szubjektív hatását hangsúlyozták. Aulén szerint ez pontatlan, sőt, helytelen felosztása a megváltás modelljeinek, mert figyelmen kívül hagyja a korai egyház megváltástanát, és összemossa a skolasztika és a reformáció modelljeit, amelyek azonban lényegileg különböztek egymástól.

Aulén szerint a korai egyház Krisztus halálában egy kozmikus drámát látott, amelyben Isten küzd a Sátán erőivel és legyőzi azokat. Ez a modell Aulén szerint az apostoli igehirdetésen nyugodott, amelyben ugyanez a győzelmi motívum látható. Krisztus győztes (Christus Victor): diadalt arat a bűn, a halál és a sötétség fejedelmei és hatalmasságai felett, kioltja az ítéletet, felszabadítja a Sátán foglyait. Ez a dráma tűnt el az Anzelmet követő késő középkori teológiában, amely a megváltást inkább Isten és az ember kapcsolatában értelmezte, az elégtétel fogalmát helyezte a középpontba, és az engesztelésben az embertől Isten felé irányuló mozzanatot hangsúlyozta.

Aulén szerint Luther az egyházatyák klasszikus szemléletéhez tért vissza, amikor Krisztus megváltó munkáját úgy magyarázta, hogy Krisztus a bűn, a halál, a törvény és Isten haragja alól szabadít ki bennünket, vagyis megváltástanában mind az Isten ítéletét, mind a gonosszal való drámai konfliktust figyelembe vette. A reformátorokat követő nemzedék azonban visszacsúszott a skolasztika jogi keretei közé. Aulén szerint a protestáns ortodoxia – már Melanchtontól kezdve – visszatért a középkori skolasztika alulról felfelé irányuló szemléletéhez, amelyben az ember Krisztus Jézus ad elégtételt a bűnért, amelyben az érdem jogi kategóriája határozza meg a megváltás természetének értelmezését, és amelyből eltűnik a dráma és a diadal érzése.

2. Aulén igazsága

Aulénnak igaza van abban, hogy a korai egyház a megváltást nem csak a bűn feletti ítéletként, hanem Krisztus és a gonosz közötti drámaként is értelmezte. Abban is igaza van, hogy az egyházatyák Krisztust győztesnek látták, aki kiszabadítja az ördög foglyait, kigyógyítja az embert a bűnből, és megtöri a halál erejét. Ez valóban fentről lefelé irányuló megváltás: Isten lesz emberré, Isten veszi magára a bűneinket, Isten győzi le az ördögöt és a halált. Az evangélium nem az, amit mi teszünk az Istennel való kapcsolat helyreállításáért, nem is az, amit egy ember tesz a mi nevünkben, hanem az, amit Isten tesz értünk, emberekért.

Abban is igaza van Aulénnak, hogy a reformátorok szemlélete eltért a skolasztikus szemlélettől és közelebb állt az egyházatyákéhoz. A reformátorok valóban a fentről lefelé irányuló megváltást hangsúlyozták (ahogy az egyházatyák is), amelyben Isten Fia jön el hozzánk, hogy helyettesünkként és képviselőnkként rendezze az adósságunkat, legyőzze a bűnt, a halált és az ördögöt. Ez nem a késő-középkori érdemszerző rendszer, amelyben Krisztus érdemei a mi érdemeinkkel és a szentek érdemeivel együtt alapját képezik az Istenhez való felemelkedésünknek, hanem Krisztus egyértelmű diadala, amellyel valóban szabaddá teszi a benne hívőket.

3. Aulén tévedése

Aulén azonban több fontos ponton téved. Egyrészt a „fentről lefelé” irány (ami Aulén szerint a „klasszikus” modell legfontosabb ismérve) nem lehet Krisztus emberként való szenvedésének a tagadása, hiszen az egyházatyák éppen azt hangsúlyozták, hogy Krisztus emberi természete, nem pedig isteni természete szenvedett, szemben mondjuk Luther felfogásával, aki retorikájában bátrabban utalt a Fiú szenvedésére és az Isten vérére (vö. ApCsel 20,27), vagyis arra, hogy az Istenember szenvedett helyettünk. A hangsúlyoktól függetlenül mind az egyházatyáknak, mind a reformátoroknak fontos volt, hogy a Fiú emberré lett és emberként volt a képviselőnk. Hozzánk hasonlóan test és vér részesévé kellett lennie, hogy hű főpapunk lehessen Isten előtt és engesztelést szerezzen a bűneinkért (Zsid 2,14-18). Krisztus közbenjáró szerepe tehát kétirányú.

Aulén téved abban is, hogy a reformátorok nemzedékét követő teológiai munkákban (a protestáns ortodoxiában) visszatértek volna a „lentről felfelé” irányuló motívumhoz. A protestáns ortodoxia ugyanazt a fentről lefelé történő megváltást dolgozta ki a teológia nyelvén, amelyről az egyházatyák és a reformátorok tanítottak. Sőt, éppen a középkori teológia útvesztői miatt a megváltásnak azt az aspektusát fejtették ki jobban, amely az érdemekről szólt, hogy hangsúlyozzák: egyedül Krisztus érdemei szerezhetnek elégtételt, egyedül Krisztus engesztelő halála szerezhet békességet, egyedül Krisztus vére elégséges áldozat a bűneinkért. És természetesen a protestáns ortodoxiát képviselő puritánok sem írtak visszafogottabban az ördög legyőzéséről, mint az egyházatyák és a reformátorok.

Aulén abban is téved, hogy a klasszikus modellben a dualizmus és a drámai hangsúly lenne a meghatározó. Az egyházatyák a megváltást rendre ószövetségi képekkel magyarázták el: a páskabárány történetével, a bűnért bemutatotott kosok és bárányok áldozatával, az ézsaiási Ebed-Jahve helyettes bűnhődésén keresztül. Illetve Ábrahám és Izsák történetével, amelyben Ábrahám kész volt feláldozni a fiát, de végül nem a fiú halt meg, hanem az áldozati bárány, kétszeresen is jelképezve, ahogy Isten a saját Fiát áldozati bárányként sújtotta a mi vétkeinkért. Szemben azzal, amit Aulén rövid és felületes történeti áttekintésében állít, az egyházatyák írásaiban a helyettes bűnhődés motívuma egyértelműen hangsúlyosabb, mint az ördöggel való konfliktus motívuma, noha mindkettő fontos volt nekik.

Aulén tézise érdekes, figyelemre méltó és több ponton helytálló, azonban mind történetileg, mind teológiailag olyan tévedésekre is épül, amelyek a tézis helyességét összességében megkérdőjelezik. Ez annak a fényében különösen aggasztó, hogy Aulén tézisét sokan éppen azokon a pontokon használták fel és vitték tovább, ahol az történetileg és teológiailag hibás. A Christus Victor arra alkalmas, hogy a segítségével Krisztus megváltó halálát újra végiggondoljuk, arra azonban nem, hogy az újragondoláshoz megbízható kalauzként használjuk.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum