A posztkeresztény nyugati kultúrában az egyik legfontosabb piedesztálra állított erény a nyitottság. Ha valakit meg akarunk szégyeníteni, szűklátókörűnek nevezzük, viszont dicséretnek számít, ha egy embertársunkról azt mondjuk, hogy nyitott a gondolkodása vagy a világképe. Bizonyos értelemben az új nyugati kultúra egyik központi gondolata az inkluzivitás. Ami befogadó, az jó, ami kirekesztő, az rossz. Aki nyitott a tőle különbözőre, az újra, a másra, az erényes, aki védi a határait, elutasítja a tőle különbözőt, kizárja az életéből azt, amit gonosznak tart, az éretlen vagy ami rosszabb: maga is gonosz. Ami persze az egész inkluzív gondolkodás egyik megvilágító erejű belső ellentmondása, hiszen az a gondolkodás, amelyik abszolút értékké teszi a nyitottságot, folyamatosan védi a határait azoktól, akik védik a határaikat, kizárná az életéből azokat, akik kizárnak, és gonosznak tartja azt, aki mást gonosznak ítél. De kissé előre szaladtam.

A nyitottságban igenis van bölcsesség. Jakab apostol azt írta, hogy mindenki legyen gyors a hallásra és késedelmes a szólásra. Aki folyton beszél, az nem tud hallgatni, és aki nem tud hallgatni, az megfosztja a másikat is és önmagát is a valódi találkozás örömétől. Az odafigyelés majdnem mindig nagyobb ajándék a beszédnél. Bölcs az, aki meg tudja nyitni magát a másik előtt, be tudja fogadni a másik közlését, le tudja fordítani a saját nyelvére a másik regiszterét, előítéletektől mentesen képes értelmezni a másik üzenetét. Nem mindegy, hogy vendégül látunk egy szöveget, vagy megerőszakoljuk, a kettő közötti különbség pedig legtöbbször a nyitottság. A nyitott elme tanul, változik, pallérozódik, növekszik a megértésben, a tudásban, a bölcsességben. A zárt elme a saját előítéletei foglya, nem tud tanulni, változni, nem a megértésben növekszik, hanem a félelme és a magánya nő.

Az én generációm meghatározó élménye volt, hogy a globalizációval a világ hirtelen egy nagy faluvá zsugorodott. Távoli kultúrák kerültek közelivé, abszolút pontok váltak viszonylagossá, történelmi távlatok töppedtek össze és szűk horizontok tágultak történelmivé. Egyszerre felszabadító és ijesztő élmény volt, amely választás elé állított bennünket: nyitottak leszünk vagy zártak. A kettő közül a nyitottság volt a progresszív választás, a zártság a menekülő útvonal azoknak, akik nem tudnak szembesülni a valósággal, az igazi valósággal. Olyan világba csöppentünk, amelyben a befogadás lett a parancsszó, bármit is jelentett éppen az új, amit be kellett fogadni. Az új jöhetett kívülről – keletről, mint az ezotéria és a spiritualitás, vagy nyugatról, mint a szexuális forradalom éppen aktuális etapjának valamely ünnepelt devianciája –, és jöhetett belülről, lelkünk egyik freudi értelemben vett elfojtott vágyaként, de bárhonnan is érkezett, a parancsszó a valóság előtti kapituláció lett. Ami jön, azt be kell engedni, vagy ki kell engedni. A nyugati társadalom nyitott társadalom, a nyugati ember szíve nyitott szív, a nyugati ember világképe folyamatosan tágul, változik, megújul.

Mindannyian átéltük már, milyen az, amikor beengedtük az elménkbe az újat, és tagadásból hirtelen az új igenlésébe váltottunk át. Cypher vissza akart mászni a Mátrix hazug pocakmelegébe, de a többiek lenyelték a pirulát, a traumát választották a valóság kedvéért, és mi velük együtt bátrak akarunk lenni, akármi is vár bennünket odakint. Aki tisztázott már úgy konfliktust, hogy kiderült, a vitapartnere és ő lényegében ugyanazt mondták, csak más-más aspektusból, azt nem kell meggyőzni arról, miért erény a nyitottság. Aki szerzett már barátokat az ellenséges táborból, aki volt már Rómeó vagy Júlia, az nem fogja támogatni a Capuletek és Montague-k harcát. Aki átlépett már lövészárkok felett, hogy virágot tűzzön az ágyú csövébe, az nem akar visszamenni harcolni. Aki tapasztalt már paradigmaváltást a gondolkodásában, aki rájött, hogy a tudomány is paradigmaváltásokkal megy előre, az nem akar dogmatikusan védeni egy doktrínát, főleg az új tudás elől. Tudja, miért bölcs a nyitottság, és miért rossz a zártság.

És itt érkezünk el a nyitottság paradoxonához.

A nyitottság egy dologgal nem tud mit kezdeni: a zártsággal. A zártságot habozás nélkül elítéli, megbélyegzi és kirekeszti. Az inkluzivitás az exkluzivitást nem képes befogadni, nem akarja megérteni, nem próbálja integrálni, hiszen gáncsnak, haszontalannak, regresszívnek, károsnak tartja. Ki akarja iktatni. Nem kezdem sorolni a példákat, hiszen a nyugati világban ez ugyanolyan mindennapos tapasztalat, mint a globalizáció. Az inkluzivista egy pillanat alatt exkluzivistává válik, ha az exkluzivistával találkozik. A nyugati egyetemekről a nyitottság nevében távolítanak el konzervatív oktatókat, a közösségi médiaplatformokról a nyílt társadalom védelmében törlik a határokat szorgalmazókat, a közbeszédben megszégyenítik a multikulturalizmus ideáját bírálókat, a nyugat-európai haladárok ki nem állhatják, ezért folyton leckéztetik a fafejű visegrádi retrográdokat. Az exkluzivitással szembeni exkluzivitás leleplezi a nyitottság egyik legféltettebb titkát: a valóságban vannak átléphetetlen határok.

Az imént számos okot láttunk arra, hogy miért bölcs a nyitottság. Most hadd mutassak okokat az ellenkezőjére. Képzeljünk el egy szélsőséges, de valóságos helyzetet: valahogy kiderül számunkra, hogy a hatéves, csacsogó kislányunkat a nagybácsi évek óta szexuálisan molesztálja. Minden jóérzésű szülő azonnal megszakítja a nagybácsi és a kislány közötti kapcsolatot, és szigorú, átjárhatatlan határokat húz kettőjük közé. Aki ebben a helyzetben nyitottságról beszél, az bolond vagy cinkos. A bölcsesség a határhúzás, a gonosz távoltartása, a védekezés. Azért hozok ennyire nyilvánvaló példát, mert ebben a példában a jó és a rossz közötti különbség valósága könnyen megragadható. Azonban a jó és rossz közötti különbség akkor is létezhet, ha nem ennyire egyértelmű. A valóság – az igazi valóság, a Mátrixon kívüli valóság – olyan, hogy van benne gonosz, és a gonosz időnként megtévesztő. A nyitottság ezért nemcsak bölcsesség lehet, de mérhetetlen ostobaság vagy cinkosság is.

Aki háborúban kifecseg hadititkokat, az a hazájának hatalmas károkat okoz, emberek haláláért lesz felelős. A nyitottsága árulás. Aki a gyilkosokat, betörőket és szexuális ragadozókat nem különíti el a társadalom többi tagjától, annak az inkluzivitása mások számára pusztító következményekkel járhat. A bíró, aki nem rendeli el a részeg és veszélyesen agresszív férj távoltartását, tragédiát okozhat hanyagságával. A muszlim fiatal, aki naphosszat radikális imámok bujtogatását hallgatja a youtube-on, majd öngyilkos merénylő lesz, jobban tette volna, ha nem nyitja meg az elméjét ezek előtt a tanok előtt, inkább védi magát tőlük. Az a feleség, aki romantikus kalandba keveredve felégeti maga mögött a családját és tönkreteszi a gyermekei életét, bölcsebb lett volna, ha időben bezárja a szívét.

Vagy vegyük a szexuális forradalom legnagyobb vívmányait. Ha igazak a tudományos kutatások, amelyek hátrányos fejlődési tendenciákat észlelnek az azonos nemű párok által nevelt gyermekeknél, akkor az, aki gyermeket homoszexuális párnak ad örökbe (mert nyitott úgymond az elméje), felelős lesz ezekért a következményekért. Ha van férfi testben női lélek, és nem a biológia számít, akkor azok törekvése helyes, akik szerint a lelket ki kell szabadítani a hamis testből és a választott nemet kell elismernie a jognak is. Ha viszont ez mentális betegség, ahogy mindig is gondolták, akkor a lelket kell gyógyítani, nem a testet csonkolni, és a gendereszme társadalmi befogadása súlyos károkat okoz, sokszor éppen azokban a még képlékeny és sérülékeny gyermekekben, akik a mi bölcsességünkre szorulnak és a mi ostobaságainktól szenvednek. A gonoszság és hazugság előtti nyitottság nem erény.

Az öregecskedő posztmodern kort lassan végleg zárójelbe tehetjük, délibábos fantazmagóriáiból kikecmeregve a modern ember megint hajlandó elismerni, hogy van igazság, van hazugság, és a kettő nem ugyanaz. Donald Trump elnökségét liberális oldalról „post-truth” (igazság utáni) időszaknak nevezik, Trump pedig az őt bíráló liberálisok médiáját nevezi „fake news” (álhír) médiának. (A kölcsönös váddal Magyarországon is találkozunk.) A két oldal bírálatában az igazság és a hazugság újrafelfedezése a közös, mint régi jó barátoké. Viszont ha van igazság és van hazugság, ahogy a körvonalazódó konszenzus tartja, akkor a nyitottság sem lehet abszolút. Az igazság befogadása és továbbadása erény, a hazugság befogadása és továbbadása viszont jellemhiba. Az igazság szabaddá tehet, a hazugság gonosz dolgokra vehet rá; az igazság a valósággal kapcsol össze, a hazugság olyan ábrándokkal, amelyek kivezetnek a valóságból.

Az ősi bibliai bölcsesség arra figyelmeztet, hogy tegyünk különbséget igaz és hamis, jó és rossz között. De mi lehet a különbségtétel alapja? Mivel ebben a cikkben a nyitottság viszonylagosságát próbáltam szemléltetni, most azt mondanám: majdnem mindegy, csak lássuk be, hogy szükséges az igaz és hamis közti különbségtétel és félrevezető a nyitottság abszolutizálása. Ha ezt beláttuk, nagy lépést tettünk előre. De természetesen egyáltalán nem mindegy, hogyan teszünk különbséget. A bibliai bölcsesség szerint a különbségtétel alapja az istenfélelem. „A bölcsesség kezdete az ÚRnak félelme, és a Szentnek a megismerése ad értelmet” – mondja a Példabeszédek könyve (Péld 9,10). A modern ember háromszáz éve próbál összerakni olyan világképet, amely független mindenféle isteni tekintélytől, ezzel a mondattal ezért nyilván nemigen tud mit kezdeni. A keresztény gondolkodásnak azonban ez a kiindulópontja.

A bibliai bölcsesség szerint az Isten előtti nyitottság erény, a hit pedig folyton keresi a megértést: fides quaerens intellectum. „Nagyok az ÚR tettei, kikutathatják, akiknek csak kedvük telik benne” – idézte J. C. Maxwell a régi zsoltárt, az idézet ma is olvasható az általa alapított cambridge-i Cavendish Laboratory kapuján, abban az épületben, ahol felfedezték az atommagot, az elektront, és a DNS kettős hélixét. A bibliai gondolkodásban Isten szava nem eltakarja a valóságot, ahogy a felvilágosodás prófétái tanították, hanem ráirányítja a fényt a valóságra, hogy azt igazságban szemlélhessük. „Lábam előtt lámpás a te igéd” – mondja a zsoltáríró. A bibliai gondolkodásban az Isten felé való zártság nem erény, hanem gonoszság. Az istenfélelemtől függetlenített nyitottság lelki vakságot eredményez, amit Jézus találóan úgy foglalt össze, hogy az emberek „látván nem látnak”. A nyitottság lehet bölcsesség, de a valóság helyes megismerésére az istenfélelemből nyílik az ajtó. Az Isten elől menekülő nyugati embertől ez sokkal radikálisabb megnyílást kíván, mint bármi, amire az elmúlt évtizedekben képessé tette magát.

9 hozzászólás a “A nyitottság bölcsessége és ostobasága” bejegyzéshez

  • Gergely Erzsébet says:

    Minden időkre szóló útmutatást ismerek fel Boáz Ruthnak adott tanácsában:

    “Ekkor azt mondta Boáz Ruthnak: Hallgass ide, leányom! Ne menj te más mezőre
    szedegetni, ne is menj innen máshová, hanem maradj csak a szolgáim nyomában!
    Legyen szemed a mezőn, ahol aratnak, és menj utánuk!” (Ruth 2:8-9/a)

    Isten minden gyermekének biztosít egy mezőt, ahol gyűjtheti a gabonaszemeket,
    ahol biztonságban “kutathatja az Úr nagy tetteit”. Ott vékája megtelik, szomját
    olthatja, mert a mező határa védelmet biztosít számára. Ez nem zárja ki, hogy
    más mezőkön nincsenek értékes gabonaszemek, de nyitottsága a más mezők megis –
    merésének vágya miatt veszélyeket rejt, szomjan marad, vékája nem telik meg.
    Isten szándéka, hogy gyermekei felismerjék a számukra biztosított mezőt.

  • Szabados Ádám says:

    Nagyon jó ez a mezős hasonlat, mert érzékelteti a valósághoz mért kicsinységünket is. Egyszerűen nem tudunk mindent megismerni. Ha megpróbáljuk, akkor is szánalmasan szelektív lesz a végeredmény. Szükségünk van útmutatásra.

  • Son Of Noon says:

    Kapcsolódik ehhez, amiről Alan Vincent is mond a “Kereszt ereje ” c prédikációjában:
    “Olyan a gondolkodásmódunk az amerikai és európai, nyugati társadalmakban, amely jellemző világunknak erre a részére.Ennek nem vagyunk igazán a tudatában, de ha egy pogány társadalomban él az ember, ahogy én is éltem 13 évig Bombayban, Indiában, akkor megérti, hogy itt egészen más az igazság, a jó és a rossz értelmezése, mint bárhol máshol.Ez a mi keresztény örökségünk része.Ez azokra, és csakis azokra az országokra jellemző, amelyek megtapasztalták a kereszt erejét.Nem sorolom ide azokat az európai országokat sem, amelyekben nem volt reformáció.Ha elmentek Spanyolországba, Olaszországba, sőt még Franciaország nagy területeire is jelentős különbséget fedezhettek fel.Ha pedig elmentek az olyan európai országokba, amelyekre hatással volt a reformáció(Amerika alapjait is a reformáció igazságaira építették), akkor beleütköztök egy másfajta gondolkodásmódba.Ez az a mód, ahogy Isten gondolkodik.Van egy filozófiai neve is:tézis és antitézis, más szavakkal, van jó és van rossz.Ha ez igaz, akkor amaz nem lehet igaz.Teljesen a keresztény, nyugati filozófia gondolkodásmódja az, hogy lehet valami jó vagy rossz. A világ legnagyobb része erről mit sem tud és nem is hisz benne.
    Amikor Pilátus megkérdezte, hogy mi az igazság, nem volt cinikus.A kultúrája szerint beszélt.Az ő kultúrája nem ismert semmiféle igazságot, mert minden relatív volt.
    Ami a századforduló körül oktatási intézményeinkben történt, az annak a folyamatos kísérletnek a megnyilvánulása volt, ami vissza akarja hozni tudatunkba azt a gondolkodásmódot, amit szintetikus gondolkozásnak hívunk.Ez a gondolkodásmód egyszerűen azt mondja, hogy mindenhonnan csipegethetünk, hiszen mindenben van valami igazság: “nem utasíthatunk el semmit rosszként, mert az nem lenne intellektuális, nyitott hozzáállás; van valami igazság a hinduizmusban,az iszlámban és a kereszténységben is.Gyúrjuk össze a különböző vélemények igazságelemeit, mert a valódi igazság ebben a keverékben található”.
    Ez azonban téveszme, ami a görög filozófiából szivárog vissza.Két teljes ezredévet töltöttünk el ezzel, amiből aztán kialakult az úgynevezett “ész kora”, amiért Huxley és más német gondolkodók a felelősök.Azért jöhetett létre a nácizmus, mert ezek a német gondolkodók megengedték, hogy a nemzet elszakadjon a gyökereitől.Ha egyszer elveszítetted a helyesről és a rosszról, az igazról és a hamisról alkotott fogalmaidat, akkor elsüllyedsz a “semmiről nem tudunk semmit”tengerébe.Mindnyájan alá voltunk vetve az ilyenfajta gondolkodásmódnak a neveltetésünkben.Minden oktatási intézmény szándékosan rá akar venni minket, hogy szélesebb körben gondolkodjunk, és törjünk ki a szűk látókörből.Minden egyetem szándékosan azt sugallja, hogy nem szabad megingathatatlan nézeteket vallanunk, mert akkor behatárolt gondolkodásúnak tekintik az embert.A szintetikus gondolkodásmódra akarnak ránevelni, hogy vedd az információk lehető legszélesebb skáláját, és eljutsz egy következtetésre, amely nem tagad semmit,de magába ölel mindent, azzal az eredménnyel, hogy nem lesz semmiről sem véleményed.A vége pedig az , hogy nem lépnek elő valódi vezetők, mert senki nem tud olyasmit felkínálni, amiben igazán hisz.Elveszíted a vezetői képességedet, é az igazság iránti szenvedélyedet, ami hajlandóvá tesz arra, hogy élj, vagy meghalj azért az igazságért.”

  • F Barni says:

    A nyitottság veszélyes, ha az elköteleződéstől való félelem teszi tartóssá. A nyitottság lustaság, ha egy út végig járásának vagy egy mezű kiaknázásának az elodázásához használjuk hivatkozásként. A nyitottság a magára maradt lélek remegése, aminek nincsen gravitációja. A nyitottság egy bátor és kockázatos alappállás akkor, ha megvan benne az-az ősbizalom, hogy Isten tenyeréről nem könnyen esik le az ember. A nyitottság csak akkor becsületes, ha nem csak a keresés izgalma borzongat, hanem erkölcsi szükségszerűségét érzem annak, hogy találjak is valamit, amiért felelősséget vállalok.
    A nyitottság bizonytalanságára adott éretlen válaszok, a túl korán becsukott kapuk, dogmatizmus, ítélkezés, ami nem más, mint egy saját valóság kiépítése a világgal és egy másik emberrel szemben. De akármennyire elitistának tűnik: a közmegegyezés vizsgálat nélküli lenézése is a bezáródás negatív példája.

  • Gyenes Kati says:

    Ma hajnalban volt egy furcsa álmom, amivel nem foglakoztam aztán, de amikor reggel elolvastam ezt a bejegyzést, rájöttem, hogy az álmom megfeleltethető ennek a témának. Azt álmodtam, hogy a udvarunkra jópár beteg kóbor cica költözött be, és egyre többen jöttek. Én féltettem a gyerekeim egészségét, ezért sorra tessékeltem ki a kóbor cicákat az udvarról. Volt, amelyik ellenállt, vissza akart jönni és meg is harapott. Külön nehezítette a helyzetet, hogy némelyik úgy nézett ki, mint a mi cicánk. Onnan tudtam megkülönböztetni, hogy a mi cicánknak álmomban volt egy kék nyakörve (valójában nincs neki, de gondolom kellett egy jelkép).
    Ahogy elolvastam a bejegyzést, ki is találtam az álmomnak egy lehetséges jelentést: a kóbor cicák a hamis dolgok, betegek is, némelyik agresszív is, veszélyt jelentenek ránk. Ezért ki kellett őket rakni az udvarról. Ha a hamis dolgokra vagyunk nyitottak, azok ártanak nekünk és közvetlen környezetünknek is. A mi cicánk volt, aki egészséges, tehát az igazság, aki számára mindig nyitva van az udvar. A kék nyakörv, amiről felismerem: Isten útmutatásai. És külön érdekes, hogy némelyik “hamis” cica pont így nézett ki, mert vannak dolgok, amelyek elsőre igaznak tűnnek, de nem azok, ill. rossz dolgok elsőre tűnhetnek jónak.
    (Hogy miért cicákkal álmodtam, arra az a tippem, hogy pár hónapja valóban volt gondunk egy beteg kóbor cicával, csak nem volt ilyen extrém a helyzet, mint álmomban, nem bántott senkit és el is tűnt végül szegény.)

  • Szabados Ádám says:

    Barni,

    jók a kiegészítő gondolataid, és hogy bekapcsoltad ide a felelősségvállalás és a becsületesség kérdését, meg a saját valóság építésének a kísértését is.

  • dzsaszper says:

    Barni,

    jól fogalmazol.
    A nyitottság önmagában nem értelmezhető, mindig amikor nyitottságról beszélünk, még ha nem is mondjuk ki, mindig valakire vagy valamire nyitottságról van szó a kontextusban.

    Az inkluzivitásból teljességgel hiányzik az irány, és persze az elköteleződés — legfeljebb az a priori kritikus felfogás irányába ha elkötelezett az inkluzivitás. Itt a kételkedés a legmélyebb gyökér, amit, ha szabadjára engednek, nihilizmushoz vezet.

  • A nyitottság a kultúrák felvirágzása és hanyatlása fényében is értelmezhető: egy felemelkedő kultúra egyre nyitottabb. Ha nem nyílna meg, nem emelkedne fel, mint a nyugat. Ha azután nem tudja meghúzni a nyitottság észszerű határait, elbukik. A keresztény nyugat az első olyan kultúra a történelemben, amelynek reális esélye van fenntarthatóvá válni. Ehhez szerintem a poszt is hozzátesz egy kicsit, a határhúzás fenti megközelítésével.

    Végső fokon (filozófiailag) minden határ önkényes, a fenntarthatósághoz célszerű vállalni némi önkényességet is. Miszerint: ez vagyok én, itt és itt húzom meg a némileg önkényes határaimat. Így teszem fenntarthatóvá a civilizációmat. Te meghúzhatod egészen máshol is a határaidat, de hogy fenntarthatóvá válsz-e, majd kiderül.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum