Warning: Use of undefined constant TXT - assumed 'TXT' (this will throw an Error in a future version of PHP) in /home/szabados/web/divinity/wp-content/themes/floral_green_and_red_ote031/functions.php on line 1323
A nyitottság túlígéri magát, mert túl kicsik vagyunk hozzá

Az előző posztban a nyitottság elvárt erényéről, bölcsességéről és ostobaságáról írtam, de az egyik kedves kommentelő hozzászólása ráébresztett arra, hogy a cikket nem fejeztem be. A nyitottságról mint világkép-formáló alapállásról nem lehet úgy beszélni, hogy ne említsük meg a nyitottság korlátozottságát és ebből fakadó illúzióját is, vagyis azt, hogy a nyitottság túlígéri magát. Az az ember, aki a világképét a valóságra való nyitottságából építi, folyamatosan táguló ismereteiből és bővülő empirikus tapasztalataiból meríti, nem számol azzal, hogy a valósággal való kapcsolata még annál is sokkal korlátozottabb, mint amit a legrosszabb rémálmaiban gondol, és nem valamiféle leküzdhető, bepótolható hiányosság ez, hanem maga a pőre valóság. Amit a nyitottság apostolai és prófétái figyelmen kívül hagynak, az az egyszerű igazság, hogy reménytelenül kicsik vagyunk a mindenség megismeréséhez és megértéséhez, és ezen semmiféle nyitottság nem változtat, legfeljebb úgy, ahogy egy kancsó víz megemeli az óceánok szintjét.

A fent említett komment bölcs szerzője leírja, hogy ő a bibliai Boáz Ruthnak adott tanácsát tekinti útmutatásnak. Boáz azt mondta a Moábból Izráelbe érkező Ruthnak: „Hallgass ide, leányom! Ne menj te más mezőre szedegetni, ne is menj innen máshová, hanem maradj csak a szolgáim nyomában! Legyen szemed a mezőn, ahol aratnak, és menj utánuk!” (Ruth 2,8-9a). A komment így folytatódik: „Isten minden gyermekének biztosít egy mezőt, ahol gyűjtheti a gabonaszemeket, ahol biztonságban ’kutathatja az Úr nagy tetteit’. Ott vékája megtelik, szomját olthatja, mert a mező határa védelmet biztosít számára. Ez nem zárja ki, hogy más mezőkön nincsenek értékes gabonaszemek, de nyitottsága a más mezők megismerésének vágya miatt veszélyeket rejt, szomjan marad, vékája nem telik meg. Isten szándéka, hogy gyermekei felismerjék a számukra biztosított mezőt.”

Boáz útmutatásának nem az a tanulsága, hogy az ember ne kutassa a világot, hanem az, ahogy a kommentelő nagyon helyesen rámutat, hogy minden ilyen kutatásnak vannak reális, Istentől megszabott határai. Ha ránézünk Ruth életére, érzékeljük az arányokat, a valósághoz mért kicsinységünket. Egyszerűen nem tudunk mindent megismerni. Ha mégis megpróbáljuk, szánalmasan szelektív lesz a végeredmény. Ruth saját bőrén tapasztalta a Heidegger által megfogalmazott „létbe való bedobottságot” (Geworfenheit), annak az élményét, hogy mindannyian egy érthetetlenül nagy és komplex valóságban találjuk magunkat, amely nem ad számunkra válaszokat. Ha a megismert töredékekből rakjuk össze a világképünket, ugyanúgy becsapjuk magunkat, mint a diák, aki matekórán levonja a tanulságot, hogy a matematika arról szól, hogy egy néni krétával rajzol. Ha valódi válaszokat akarunk a mindenség értelmével kapcsolatban, kívülről jövő útmutatásra van szükségünk. Olyasmire, amilyet Ruth kapott Boáztól.

Minden embernek van fogantatásától genetikai és egyéb meghatározottsága, amely behatárolja azt, ahogyan a valósággal találkozik. A legtöbb embernek két szeme és két füle van, négy végtagja, működő agya és átlagos felfogóképessége. Az már nem egyforma, hogy mekkora az intelligencia hányadosunk (IQ), milyen családban születtünk és nevelkedtünk, hova jártunk iskolába, milyen lehetőségünk volt a tudásszerzésre, kik voltak a tanáraink, van-e módunk utazni, világot látni, más kultúrákat megismerni. Az sem egyforma, hogy a valóság megismerésében a tapasztalataink vagy a gondolkodásunk-e az elsődleges eszközünk, az intuíció vagy az érzékelés vezet-e a megismerésben, ítéletalkotás révén haladunk-e előre vagy az ítélet minél további felfüggesztésével. Mindezek azonban csak olyanok, mint a kancsó víz az óceán vízszintjének emeléséhez.

A legnagyobb lehetőségekkel rendelkező ember is csak egy kancsó vízzel a kezében bambul az óceánra. A Prédikátor könyve például egy ókori ember következtetéseit fogalmazza meg, aki nyitottan habzsolta a valóságot és minden eszköze megvolt ahhoz, hogy ismerkedjen vele. Nagy bölcsességet és ismeretet szerzett (1,16), kipróbálta az örömöt és élvezte a jót (2,1). Hedonizmusát kreativitással párosította: házakat épített, szőlőket ültett, kerteket és ligeteket létesített, és beültette azokat mindenféle gyümölcsfával (2,4-6). Csináltott víztárolókat, hogy öntözni lehessen belőlük az erdőben sarjadó fákat. Szerzett szolgákat és szolgálókat. Marhacsordái és juhnyája több volt, mint más királyoknak. Gyűjtött ezüstöt és aranyat is: királyok és tartományok kincsét. Szerzett énekeseket, énekesnőket, és ami a férfiakat gyönyörködteti: szép nőket (2,7-8). Nem tagadott meg magától semmit, amit megkívánt a szeme: szívből örült mindennek (2,10). „De amikor szemügyre vettem minden művemet” – írja –, „amit kezemmel alkottam, és fáradozásomat, ahogyan fáradozva dolgoztam, kitűnt, hogy mindaz hiábavalóság és hasztalan erőlködés; nincs semmi haszna a nap alatt.” (2,11)

A könyv szerzője, Qoheleth így folytatja: „Azután arra törekedtem, hogy meglássam: mit ér a bölcsesség, meg az esztelenség és az oktalanság, és hogy mit tesz az az ember, aki a király után következik. Csak azt, amit azelőtt is tett. Úgy láttam, hogy hasznosabb a bölcsesség az oktalanságnál, ahogyan hasznosabb a világosság a sötétségnél. A bölcs ember nyitott szemmel jár, a bolond pedig sötétben botorkál. De arra is rájöttem, hogy ugyanaz lesz a sorsa mindegyiküknek. Azért ezt gondoltam magamban: Ha az én sorsom is az lesz, ami a bolondé, akkor mit ér az, hogy én bölcsebb vagyok? És ezt mondtam magamban: Ez is hiábavalóság! Bizony a bölcs emberre sem emlékeznek örökké, meg a bolondra sem. Mert mindaz, ami megtörtént, feledésbe megy az eljövendő időben, és a bölcs is meghal, meg a bolond is. Meggyűlöltem az életet, mert rossznak tartottam azokat a dolgokat, amiket véghez visznek a nap alatt: hiszen minden hiábavalóság és hasztalan erőlködés.” (2,12-17)

A mindenség azonban még annál is nagyobb és érthetetlenebb, mint Qoheleth gondolta. Sokan állították, hogy az egyetlen biztosan megismerhető dolog a valóságban az anyag. Arról vitázunk, hogy a szellem és a tudat külön létező-e, de anyag biztosan van, ezért mindent egybevetve a materializmus a legkockázatmentesebb világnézeti pozíció. Aztán jött a kvantumfizika és minden a feje tetejére állt. Planck kimondta: az anyag több évtizedes tanulmányozása (és egy Nobel-díj) után egy dolgot tud biztosan, azt, hogy anyag nem létezik. Azóta tudjuk, hogy van viszont olyan, hogy sötét anyag, csak fogalmunk sincs arról, hogy mi az, meg valami olyasmi is van, amit sötét energiának neveznek, és a világegyetem nagyobbik része ezekből áll. No meg töméntelen információból. Vagyis igazából az a helyzet, hogy amit ismerünk, azt nem ismerjük, azt viszont tudjuk, hogy sokkal többet nem ismerünk, mint amit ismerünk. Hiába vagyunk iszonyú nyitottak, a mindenség befogadhatatlan, elkezdeni se tudjuk megérteni. A mezőn bóklászó Ruthnál is kisebbek vagyunk.

Talán egyikünk elsétált már a szomszédos mezőre. Talán járt már valaki Betlehem határán kívül is, talán egészen Jeruzsálemig is elment. Hallottunk már olyanról is, aki eljutott a Nagy Tenger partjáig és látta a hajókat. Volt olyan is köztünk, aki találkozott tengerésszel, aki valami szigetet említett, ahol más nyelvet beszélő népek laknak. Ma már ezt az utat repülővel is megtehetjük, sőt, a földgolyó másik végére is eljuthatunk. Van, aki a világűrbe is kiment, és nem látta Istent. Van Hubble űrteleszkópunk, meg számításaink az univerzum galaxisairól és felfoghatatlan méreteiről. Meg a sötét anyagról és a sötét energiáról. Belenéztünk a mikroszkópokba is, ahol nem értünk a parányi világ mélyére. Megismertük a kvantummechanikát, de bár ne ismertük volna meg, mert most úgy érezzük, valójában semmit sem ismerünk és semmit sem értünk.

Aztán ott az emberi szív. Ruth szíve rádobbant Naomiéra, és megismerte Boázt meg a betlehemieket. Empátiája szeretetet szült. Azóta sokkal több megfigyelést tettünk az emberi lélekről, és létrejött egy tudomány is, amelyet lélektannak neveznek, mert az emberi pszükhét vizsgálja. Csak éppen azt nem tudjuk, hogy mi a lélek. Ez valami testtől különböző dolog? Az anyag kitüremkedése? Az öntudat működése? De mi az öntudat? Kódolja a DNS? Vagy éppen az öntudat használja a DNS kódját és egyéb epigenetikai szinten kódolt információt? Mi a pszükhé? Senki se tudja. Sokat ismerünk a működéséről, de a pszichológia egyik elfojtott igazsága, hogy válságban lévő tudomány, korszakalkotó kísérletei sokszor reprodukálhatatlanok vagy egyenesen meghamisítottak, filozófiai előfeltevések igazolására vagy karrierépítéshez használt fikciók jól eladható szellemi termékei. A gyanú legalábbis megalapozottnak tűnik. Hiába a nyitottság: a sok megfigyelés és teóriagyártás ellenére még a lélektan is alig tud valamit a szív mélységeiről és valódi betegségéről, megoldásai legfeljebb a lázcsillapítást szolgálják.

A fent említett kommentelő bölcsen állapítja meg, hogy „Isten minden gyermekének biztosít egy mezőt, ahol gyűjtheti a gabonaszemeket, ahol biztonságban ’kutathatja az Úr nagy tetteit’. Ott vékája megtelik, szomját olthatja, mert a mező határa védelmet biztosít számára.” Illúzió azt gondolni, hogy a nyitottságunk elég a valóság megismeréséhez. Az összes felismert korlátunkat levethetjük, akkor is parányiak leszünk a mindenséghez képest. Ha összeadjuk az emberiség összes tudását, mitsem változtat ezen. Együtt állunk kancsókkal az óceán partján. Amire igazából szükségünk van, az a kinyilatkoztatás. Arra van szükségünk, hogy a Teremtőnk megmondja, mit kell tudnunk, és meghatározza, hol kell tudnunk, amit tudnunk kell, merre keressünk, merre éljünk, hol van számunkra a gabona és az iható víz. Arra van szükségünk, hogy mint Ruthnak Boáz, Isten biztosítsa számunkra a „mezőt”, ahol böngészhetünk, a területet, ahol az ő világossága által láthatunk világosságot. A legfontosabb nyitottság ezért a Teremtő előtti nyitottság. Ő tud bevezetni bennünket a mindenségbe.

6 hozzászólás a “A nyitottság túlígéri magát, mert túl kicsik vagyunk hozzá” bejegyzéshez

  • Gergely Erzsébet says:

    “Aztán ott az emberi szív. Ruth szíve rádobbant Naomiéra, és megismerte Boázt ……….”

    Tovább mélyül a mezős hasonlat üzenete, ha Boázt az Úr Krisztus, Ruthot pedig
    az Ő menyasszonya, a Gyülekezet (Eklézsia) előképének tekintjük. Akkor a Boáz
    előtti nyitottság valóban erény, mely bölcsességgel párosul. Mezőjén való maradás
    pedig az engedelmesség próbája, ahol szerelmük kibontakozik, és a házasságban teljesedik be.

  • dzsaszper says:

    “A valóságra való nyitottság” — ez a megfogalmazás nagyon jó.
    Természetesen másra is lehet nyitottnak lenni, nem csak a valóságra.

    A végletekig végigvitt kételkedés, az ezen alapuló nihilizmus például valami egész másra nyitott.

  • Csabacz says:

    Szia dzsaszper!

    “A végletekig végigvitt kételkedés, az ezen alapuló nihilizmus például valami egész másra nyitott.”

    Mire nyitott?

  • dzsaszper says:

    Csabacz: nem túl meglepő módon a destrukcióra.
    Például a heideggeri dekonstrukciótól a dekonstruktivizmuson át a poszt-strukturalizmuson és a queer-elméleten át a napjaink LMBT… őrületéig vezető útra gondolok.

    Elég vad próbálkozásoknak vannak kitéve a legalapvetőbb társadalmi struktúrák a nihilizmus-féle nyitottság miatt.

  • Csabacz says:

    dzsaszper: Kösz!

  • “Ha a megismert töredékekből rakjuk össze a világképünket, ugyanúgy becsapjuk magunkat, mint a diák, aki matekórán levonja tanulságot, hogy a matematika arról szól, hogy egy néni krétával rajzol.”
    – Szellemes példa, de azért ne adjuk fel a töredékgyűjtést. Az a gond a nyitottság határainak némileg önkényes meghúzásával, hogy a fenntarthatósághoz szintet is kell ugrani. Nem elég megállni a már elért szinten, mert a külvilág azután elhúz mellettünk. És nem lesz az jó nekünk, meg másnak sem.

    Kína számára nagyszerű ötletnek tűnhetett elpusztítani a felfedezésekre alkalmas hajóhadat, “nehogy baj legyen a világ hübriszes felfedezéséből”. Csakhogy mások közben hübriszesen felfedezték a világot… és Kína bölcsessége mégsem bizonyult annak, utólag még erkölcsösnek sem nevezhető, mert nem mentette meg a világot semmitől.

    Talán ez lett volna az eredményes önmérséklet foglalata: a némileg önkényes határhúzásnak is húzzuk meg a határát, némileg önkényesen. Igaz, hogy a valóság határtalanul nagy, mi meg elképesztően kicsik vagyunk hozzá képest, de mivel ennek figyelmen kívül hagyásával értük el a mai elképesztő méretünket, próbáljuk megőrizni az eddig megtett útból következő tanulságot is: mindig építsünk +1 emeletet az eddigi épületre, amikor sokak szerint az már lehetetlen és dőreség, de vegyük észre a tényleges bábeli torony fokozatot. A civilizációk versenyében az bizonyul bölcsnek, aki a legmagasabb, és még éppen nem bábeli tornyot építi.

Hozzászólás