Az előző posztomból úgy tűnhet, mintha arra bíztatnék mindenkit, hogy hagyja abba a mindenség megértésére irányuló törekvéseit, válasszon magának valami apró részterületet és foglalkozzon azzal, meg a saját jelentéktelen kis életével. Semmi sem áll távolabb tőlem ennél! Őszintén szólva nem tudok méltóbb témát elképzelni, mint hogy megpróbáljuk megérteni az egészet. Kifejezetten vonzanak a Theory of Everything típusú gondolatmenetek. A filozófiát mindig érdekesebbnek tartottam a szaktudományoknál, a metafizikát a fizikánál, a teológiát pedig a vallástudománynál, mert az egészre és az egész jelentésére keresik a választ. Szerintem ez a lehető legizgalmasabb törekvés.

Az előző posztban pusztán csak annyit állítottam, hogy a mindenség megértéséhez nem elég a nyitottság, nem elég a tapasztalatszerzés és a gondolkodás, még módszeres, tudományos formában sem, mert ennél sokkal nagyobb és felfoghatatlanabb a mindenség. Azt állítottam, hogy ha valaki a valóság előtti nyitottságából akar világképet építeni, világképe szükségszerűen torz lesz, hiszen az ember reménytelenül kicsi.

Qoheleth így foglalja össze a mindenséggel kapcsolatos tapasztalatát, részben már a kinyilatkoztatás fényében: „Láttam azokat a bajokat, amelyeket Isten azért adott az embereknek, hogy bajlódjanak velük. Szépen megalkotott mindent a maga idejében, az örökkévalóságot is az emberi értelem elé tárta, de az ember mégsem tudja felfogni Isten alkotásait elejétől végig, amelyeket megalkotott.” (Préd 3,10-11)

Az ember tehát annak a csapdájában vergődik, hogy szeretné megérteni a mindenséget, sőt, az időn túli örökkévalóságot is, hiszen Teremtője azt is a szeme elé tárta, ő azonban csak bajlódik vele, minden megértésre irányuló törekvését frusztrációk érik, mert a mindenség átláthatatlan és felfoghatatlan számára. Az ember valójában nem autonóm lény, csak úgy viselkedik, mintha autonóm lenne, nem független, csak úgy él, mintha a függetlenség lehetséges volna. Függőnek lettünk megalkotva, az ismeret tekintetében is. A bölcsesség a korlátok beismerésénél kezdődik. Az előző posztnak ez volt a központi mondanivalója. Isten kinyilatkoztatása nélkül nem tudunk a mindenségben tájékozódni.

A kinyilatkoztatás fényében azonban minden más megvilágításba kerül. A mindenség is és saját szerepünk is abban. A kinyilatkoztatás fényében megértjük, mit szükséges megértenünk, mire lettünk rendelve, mi a mi személyes megismerési projektünk az életben, mi az Isten által nekünk megszabott határ és nekünk kijelölt kutatási terület. A kinyilatkoztatás fényében a mindenség értelméről is tudunk igaz állításokat tenni, noha a titkok az Úréi maradnak (5Móz 29,28). A bölcsesség kezdete nem a nyitottság, hanem az istenfélelem.

9 hozzászólás a “Jó cél a mindenség megértése, de kinyilatkoztatás nélkül nem tudunk tájékozódni” bejegyzéshez

  • Steve says:

    Érdekes és időszerű ez a cikksorozat!

    Egy apró megjegyzésem lenne: a nyitottság egy többértelmű kifejezés. A nyitottság önmagában se nem jó, se nem rossz, attól függ, hogy mire irányul és mit értünk alatta. A nyitottság szó definíciója mintha mozogna egy picit cikkről-cikkre, hiszen az első cikkben inkább inkluzivitásról van szó, a PC kultúra szellemében (ezt pedig szinte alig-alig lehet pozitívnak látni abban a formában, ahogy ezt ma próbálják ránk erőltetni), a második cikkben pedig már a tudás és megismerésvágyról van szó, amely (hacsak nem lázadással, okkultizmussal, felfuvalkodással jár), akkor inkább természetes és pozitív dolog. Ennek ellentéte a zárt, dogmatikus gondolkodás, amely szerintem semmiféle módon nem kívánatos, hiszen a nyitottság ez esetben pont az alázatot jelenti – az ember ráébred arra, hogy a felfogó képessége a világ komplexitásához képest elenyésző, és amit esetleg úgy gondol, hogy megértett, afelől is – joggal – érez némi bizonytalanságot. Vagyis nyitott arra, hogy ha kell, akár mindent átértékeljen. Ez a nyitottság nem a hit ellentéte (ami egy ráhagyatkozást jelent Isten beszédére, és az alapja Isten ígéreteibe és személyébe vetett bizalom) – sőt, bizonyos értelemben a nyitottság és a hit kéz-a-kézben járnak: az ember nyitott arra, hogy vele bármi is lesz, vagy bármiről is derül ki, hogy eddig nem jól gondolta, azt ha kell elengedi, nem kell semmihez sem görcsösen ragaszkodnia mintha attól függene a biztonsága, mert a végső bizalma Istenben és az ő beszédében van, semmi mástól nem függ (vagy ha igen, akkor az inkább egy bálvány, csalóka biztonság).

    Egy keresztény nyugodtan és szorongás nélkül keresheti az igazságot és követheti a bizonyítékokat – akár fizikával, akár biológiával, akár filozófiával, akár pedig régészettel, vagy mással foglalkozik – nem kell amiatt izgulnia, hogy “de mi van, ha kiderül valami olyan, ami ellentétes a hitemmel?”. Ha az ember ettől fél, akkor az azt mutatja, hogy a biztonsága nem jó helyen van. Természetesen az embernek ismernie kell a saját korlátait és feldolgozó képességét – hiszen az simán előfordulhat, hogy az ember nem tud egy új ismeretet integrálni a meglévők mellé, vagy nem tud organikusan igazodni és egy új teóriát felállítani, és így el kell viselnie némi kognitív disszonanciát: aki erre nem képes, vagy túlterheli magát új és új dolgokkal, miközben a belsejére és Isten Szellemének szavára nem figyel, az könnyen pórul járhat. Egy szálkás halat csak úgy szabad enni, hogy az ember óvatosan, kis falatokban halad, és a szálkákat folyamatosan ha kell, megkeresgeti és kiköpködi, mielőtt tovább menne. Ha nem így teszi, a végén belehal.

    A nyitottság negatív értelemben szerintem akkor merül fel, ha a nyitottság határsértési szándékkal párosul, lázadó tudásvágyról van szó. Erről szól az előző cikkben említett kedves és bölcs testvérnőnk gondolata is – nem jó mindenáron olyan mező után vágyakozni, amely a határon túl van, mintha az azért lenne a határon túl, mert valaki minket direkt meg akar fosztani valami jótól. Ez esetben arról az ősi, lázadó mentalitásról beszélünk, ami tulajdonképpen gnosztikus mentalitás lényege – a szerető Istent egy gonosz, kicsinyes börtönőrnek látja, a teremtésbe a teremtmények és a rend érdekében belekódolt korlátokat börtönfalaknak látja, a tekintélyeket fenyegető veszélyforrásnak tekinti. A határon kívül található, elzárt tudást beteges és olthatatlan vággyal szomjazza, mert abban látja a megváltásának és szabadulásának kulcsát. Kiszabadulni akar a kötöttségekből, Isten zsarnoksága alól, a teremtett világ fogságából, a természetes test adottságainak börtönéből, satöbbi. Más akar lenni, mint ami, mert már az “amiság”, vagyis az önmeghatározás teljes szabadságának hiánya egy elfogadhatatlan korlát a szemében. Ez a fajta nyitottság utálja a határt megszabó tekintélyt, utálja az igazságosságot és a törvényt (mert ezek korlátokat szabnak), utálja az apaságot (lásd a mai kor lázadását a “patriarchális” világ ellen), független és autonóm akar lenni, minden tekintélyt, határt fenyegetésként él meg és gyanakodva szemlél. Önmaga, vagyis a lelkiismerete törvénye/szava ellen is harcol, mint végső ellenség ellen. Ennek a kapálódzásnak az élet minden területén megvannak a lenyomatai: az ezotéria, a transzhumanizmus, az LGBTQXYZ… mozgalom, a #metoo, a gender ideológia, satöbbi. De a még a hitvalló egyházon belül is megvannak ezek a kapálózások: lásd a liberális egyház globális felemelkedése (sőt, hangulatát tekintve szerintem a tavalyi év második felében zajló GT-s vita is kapcsolódik ehhez, de persze az csak egy apróság ahhoz képest, amekkora harcot az egyház már vívott a múltban, és még vívni fog a jövőben is globális méretekben).

  • Szabados Ádám says:

    Steve,

    egyetértek, jókat írsz. Abban is igazad van, hogy a nyitottság definíciója picit mozog cikkről cikkre. Nyitottság alatt eredetileg egy alapállást értettem, ami önmagában semleges, konkrét helyzetekben viszont már nem az. Erről az alapállásról írtam az első cikkben általánosságban, aztán a második posztban visszatértem rá, hogy a megismerés korlátairól is írjak, hogy rámutassak: a nyitottság alapállása mint világnézet-építési terv illúziókat kerget. A mai cikkben ezt folytattam. Közben nem tisztáztam eléggé, hogy a nyitottság alapállását egy szűkebb kérdésben vizsgálom. A kettő azért összefügg: az inkluzivitás ünneplését is részben az az alapvetés mozgatja, hogy a másik befogadása és megértése a valóság szélesebb spektrumát nyitja meg előttünk. Vagyis az inkluzivitás szoros kapcsolatban van a megismeréssel. Valószínűleg ezért nem éreztem, hogy a cikkeimben csúszkál a definícióm.

  • Steve says:

    Szia Ádám,

    egyetértünk. 🙂

    Még annyit tennék hozzá, hogy a megismerésnek több fajtája van, ezek közül a téma szempontjából az intellektuális és tapasztalati megismerés közti különbségtétel a fontos. Valamiről tudhatok (akár nagyon sok mindent és nagyon mélyen) úgy, hogy nem ismerem azt da’at דעת értelemben. Az, hogy valamiről nem tapasztalati értelemben tudok és értek, tipikusan nem határsértés, különösen ha a tudás segít eldönteni, hogy azt a valamit nem akarom megismerni tapasztalati értelemben, mert a tudásom által felismerem, hogy az viszont határsértés lenne.

    Egészen banális példa: egyszer egy vitában egy homoszexuális ember úgy érvelt, hogy milyen jogon mondja azt bárki, hogy a homoszexualitás rossz, ha azt maga “ki sem próbálta”? Ez egy nyilvánvalóan nevetséges érv, de rámutat arra, hogy bármilyen kellemetlen is, az embernek vannak elképzelései (tudása) arról, hogy mi a homoszexualitás. Amely tudáshoz elválaszthatatlanul hozzátartozik pl. annak bibliai megítélése is, valamint a saját lelkiismeretének szava is ezzel kapcsolatban (bár ez utóbbi megint egy másfajta, intuitív tudás, ami már a dologgal való valamiféle interakcióból fakad, vagyis ha tetszik, a vizsgált dolog lényegének “kisugárzása” hozza létre). Ezen fajta, nem határsértő tudások által joggal arra indíttatok, hogy óvakodjak attól, hogy legyen személyes tapasztalati ismerete/tudása a témában, és ezek is feljogosítanak arra, hogy másokat is figyelmeztessek.

    Magyarán: nem kell megkóstolni és megízlelni minden fiolát egy orvosi szekrényben ahhoz, hogy kiderüljön hogy mi micsoda (ezt azért nem szabad, mert könnyen halálos lehet, a tilalom a mi érdekünkben áll fent), elég elolvasni a feliratot az üvegcsén (ezt viszont nem csak szabad, hanem inkább javasolt is). Vagy nem kell minden gombát megkóstolni, célszerűbb a gombász kézikönyvet alaposan megismerni előtte (az nem határsértés), abból megismerve a gombákat.

    ps. egy apró megjegyzés: ezek persze analógiák, mert vannak olyan különösen mérgező dolgok (ilyen pl. az okkult tudás), amelyek nem tapasztalati megismerése szinte lehetetlen, önmagában a megismerés könnyen annak elfogyasztását jelentheti, vagyis pusztán az elméleti ismeret is ki tud fejteni negatív hatást. Tehát óva intenék mindenkit attól, hogy a szabadságon felbuzdulva mindenféle marhaságot kezdjen olvasgatni. Ha az embernek valamiért ilyen dologgal kell foglalkoznia (pl. felelőssége okán, hogy másokat megvédjen tőle, vagy segítsen kijönni olyannak, aki belecsúszott), akkor is jobb piszkavassal és kesztyűvel megfogni (pl. akár úgy, hogy meghallgat egy témában eligazodni képes, de egyébként sík materialista vallásfilozófust a dologról, ami kellő absztrakciót biztosít, és izolálja az embert a rádióaktív anyagtól). Vigyázni kell a szívünkre.

  • Szabados Ádám says:

    Akkor én is hadd kezdjem azzal, hogy egyetértünk.:) (Én egyébként jobban is egyetértek, mint te.:)) A nyitottság alatt attitűdöt értettem, és szándékosan egy kalap alá vettem az intellektuális és tapasztalati, racionális és empirikus megismerést, mert a gondolatmenetemben nem jelent különbséget, hogy gondolatban vagyok nyitott vagy tapasztalásban. Már Epiktétosz is tudta, hogy a gondolatok befolyásolják az életmódot („az embert nem maguk a dolgok zavarják meg, hanem az a mód, ahogyan a dolgokat látja”), és persze ez fordítva is igaz: az életmód (benne az empirikus tapasztalatokkal) is befolyásolja a gondolkodást. Én most mindkettő reménytelen erőtlenségére és kicsinységére akartam rámutatni, és ebből kifolyóan a nyitottság illúziójára a világnézet-építésben.

  • Steve says:

    Ezzel is egyetértek. Én mindig egyel jobban egyetértek, mint Te! De erre már nem kell reagálnod (maradhat így – én nyertem! ;)), mert a végén még azt hiszik, hogy óvodások vagyunk… 🙂

  • A kinyilatkoztatás a filozófiából ismert “Hume guillotinja” miatt kell: leírásból nem lesz felszólítás, azaz erkölcsi szabályzat. Érdemes elolvasni a gondolatmenetet: https://en.wikipedia.org/wiki/Is%E2%80%93ought_problem

    A világmodell fejlődése látszólag megkérdőjelezheti az addigi erkölcsi szabályzat érvényét, de újat nem ad helyette. Pl.: ha a Biblia nem szó szerint tényszerű, akkor érvénytelen a rá hivatkozó erkölcsi szabályzat? Ez filozófiailag nincs így. Erkölcsi szabályt csakis kinyilatkoztatás eredményez, az meg nem változott.

    Hume tudtommal nem írta le, de logikailag következik a modelljéből, hogy ha tényleírásból nem lesz erkölcsi szabály, akkor a tényleírás változása sem érvénytelenítheti az erkölcsi szabályt, hiszen az eleve nem a tényleírásból volt levezetve.

    Pl.: az úgynevezett “leválasztó transzformátor” kimenő polaritása nem függ a bemenetitől, ezért ha megfordítom a bemeneti fázis-nullát, a kimenet nem változik. Mindegy, hogy a nap kering-e a föld körül, vagy fordítva, az erkölcsi szabályzat változatlan marad mindaddig, amíg a kinyilatkoztatás nem változik.

  • dzsaszper says:

    László, bár a másik posztban az erkölcs univerzalitása kapcsán jó helyen keresgélsz, ami a kijelentést illeti, nem értek egyet. Illetve, ki tudja, lehet hogy mellékesen a Hume-törvény is ott volt, de elhanyagolható amellett, hogy Isten ki akarta nyilatkoztatni magát. Ha tovább kérdezed, hogy mi célból, akkor azt tudom mondani, hogy azért, hogy megismerhessük Őt ezen a csatornán keresztül is.

  • dzsaszper, szerintem nincs köztünk vita. “Hume guillotinja” nem irányítja a világot, hanem csak megmagyarázza, hogy az erkölcs miért független a tényalapú világképtől.

    Sok évszázadon át úgy tűnt, hogy a Biblia tényanyaga pontos, így praktikus narratívát jelentett a benne foglalt erkölcsi szabályok alátámasztására. A Hume által vizsgált probléma ekkor még nem merült fel. Mivel a tényanyag érvénye megingott, első blikkre logikus a kérdés, hogy vajon az erkölcsi szabályzat érvénye is megingott-e. Hume okfejtése arra mutat rá, hogy tényanyag és erkölcs valójában sosem volt és nem is lesz összekapcsolva, így a tényanyag megingása nem ingatja meg az erkölcsi szabályzatot. (Richard Dawkins pl. műveletlen dilettánsként nyilatkozik, amikor a tudományt tenné a mai erkölcsök alapjává… mintha a tudomány ma vagy bármely korban képes lenne az erkölcs alapjául szolgálni.)

    Szerintem igazad van: Isten azért nyilatkoztatta ki az erkölcsi szabályokat (ideértve Jézus két fő szabályát is), mert a Wikin is olvasható “közlegelők tragédiája” modellel egybecsengően úgy látta, hogy az emberiség kinyilatkoztatás nélkül nem boldogul e téren, önerőből újra és újra szakadékba fut. Feltétlen érvényű szabályok nélkül minden közlegelő szükségszerűen sivataggá válik, ez matematikailag le van vezetve, emberi erőből nincs kiút. A kinyilatkoztatott szabályzat pedig a közösségeink javára szolgál, ahogy tapasztaljuk is.

    (Elgondolkodtató, hogy Isten miért nem nyilatkoztatta ki a kozmikus modellt is: talán mert ennek közelítőleges felderítésére képesnek látott minket.)

  • dzsaszper says:

    Nem vagyok benne biztos, hogy tényleg egyetértünk-e.
    Nem csupán szabályokra van szükségünk, hanem elsősorban Isten személyes ismeretére.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum