Fontos észben tartanunk, hogy amikor a helyettes bűnhődés ószövetségi előképeiről beszélünk, olyan paradigmákról van szó, amelyek archetipikus szinten strukturálták a zsidók gondolkodását, és ezeket az archetipikus mintákat maga Isten égette a közösségi tudatukba és kollektív tudattalanjukba. Az édeni bőrruha, amellyel Isten befedezte az ember szégyenét, évezredekre bevéste az ember szívébe a helyettes áldozat szükségességét. Ábrahám és Izsák útja a Mórijjá hegyére olyan titkot rejtett, amelyre minden zsidó rácsodálkozott. A páskabárány, amelynek a vére megvédte az izráelieket az ítélettől, minden évben emlékeztette a zsidókat, hogy élet kiontása ad nekik életet. A két kecskebak, amely a nagy engesztelés napján elhárította Isten haragját, megtanította a zsidókat arra, hogy vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat. A vétekáldozatból tudták, hogy a bűn áthárítása lehetséges. Az Úr Szolgájának különös prófétai képe előre jelezte, hogy a békességükért valaki bűnhődni fog.

Nem szabad lebecsülnünk ezeknek a paradigmáknak a jelentőségét. Hasonló nagy narratív struktúra volt az Egyiptomból való kiszabadítás története, amely egész nemzeti létük alapstruktúrájaként működött: Isten elment értük, hogy kiváltsa őket a fogságból és a maga népévé tegye őket. Ilyen nagy narratív struktúra volt az ősatyák története is, akikkel Isten szövetségre lépett, és akiknek ígéretet tett, hogy megsokasítja utódaik számát. Ilyenné vált a Dávidnak tett ígéret is, hogy utódai fognak Jeruzsálem trónján ülni örökké, és Dávid fia – a Messiás – egyszer végleg el fogja taposni Izráel ellenségeit. A helyettes bűnhődés motívuma hasonló nagy paradigma. Már az Édentől induló, de újból és újból hangsúlyosan megerősített alapstruktúraként archetipikus szinten határozta meg a zsidók gondolkodását, hogy szükség van helyettes áldozatra, és Isten biztosítja ezt az áldozatot.

Valahogy úgy kell ezeket a paradigmatikus struktúrákat elképzelni, mint mikor egy portré készítésekor a festő először a fej alapvető geometriai formáit vázolja fel, vagy egy ács a szelemen gerendákból felállítja a tető szerkezetét, vagy egy drámaíró meghatározza a cselekmény alapkonfliktusát. A portré minden további motívuma az alapvető geometriai formákhoz fog igazodni, a tetőn a szarufák és a cserepek a szelemenekre fognak támaszkodni, a drámában minden a konfliktus kibontását, eszkalálódását és feloldását fogja szolgálni. Ugyanígy van a bibliai hit alapstruktúráival is. Minden részlet ezekbe az alapstruktúrákba illeszkedik, ezeket tölti meg tartalommal, ezeket bontja ki és ezekre épül rá.

A helyettes bűnhődés esetében tehát nem egy-egy igevers értelmezéséről van csupán szó. Az igeversek a nagy narratív struktúrákba illeszkednek, azoknak a képi világát hasznosítják, azokra épülnek, azokat bontják ki és alkalmazzák. A nagy narratív struktúrák verbális, képi és kultikus elemekből álló komplex paradigmák, amelyek maguk is értelmezik a konkrét igeverseket. Amikor Keresztelő János rámutat Jézusra és azt mondja: „Íme az Isten báránya, aki hordozza a világ bűnét”, ez nem önmagában áll, hanem automatikusan előhívja azt az archetipikus tudást, amellyel az ott lévők rendelkeztek: a páskabárány képét, amelynek vére megvéd az ítélettől, a bűnhordozó kosét, amely elviszi a nép bűnét a pusztába, a szenvedő Szolgáét, aki mint bárány megy hangtalanul a mészárszékre, hogy népe vétkeiért bűnhődjön.

Polányi beszél a megismerés folyamatában a „hallgatólagos dimenzió” (tacit dimension) szerepéről. Amikor egy arcot felismerünk, nem pusztán az arc részleteire figyelünk, hanem mintázatot keresünk, és amikor a mintára ráismerünk, a részletek is a helyükre kerülnek. A mintát már ismertük, azért ismertünk rá benne az arcra. A zsidók gondolkodásában a helyettes bűnhődésnek ilyen mintázata volt. Az egész kultikus életüket átszőtte ez a mintázat, ezért hallgatólagos dimenzióként értelmezte az újat is. Jézus szolgálatában és szenvedésében erre a mintázatra ismertek rá az apostolok is, akik rendelkeztek az Isten által népük kollektív tudatába és tudattalanjába írt hallgatólagos dimenzióval. Amikor Jézus szenvedését látták, felismerték benne a páskabárányt (1Kor 5,7), az engesztelés napi áldozatot (Zsid 9,22-28; 1Jn 2,2) és bűnhordozó bakot (Zsid 9,28; 13,12), és a szenvedő Szolgát (1Pt 2,22-24), aki helyettünk bűnhődik, hogy nekünk békességünk lehessen.

Ha kivesszük a Krisztus haláláról szóló újszövetségi igéket ezekből a nagy narratív struktúrákból, félre fogjuk érteni a jelentésüket. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Isten évezredeken át készítette a paradigmát, amelyben Krisztus halála számunkra értelmet nyer. Az ószövetségi előképek képezik azt a hallgatólagos dimenziót, amelyre támaszkodva rá tudunk ismerni Krisztus arcára és halálának valódi jelentőségére.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum