Szinte közmegegyezéssé szilárdult, hogy egy igazságos társadalomban senki se lehet a másiknak ura vagy szolgája. Az emberek közötti kapcsolatokban az engedelmességet felszámolandó rossznak tartjuk, mert a gyökere ugye igazságtalanság, a gyümölcse pedig rendre elnyomás. Ma már nem méltatjuk Sárát azért, mert urának nevezte férjét (1Pt 3,5-6), sőt, senkit nem méltatunk az engedelmességéért, mert egészen más eszményeink lettek. A progresszió a társadalmi mobilitás fontosságát hangsúlyozza és a teljes önrendelkezést és függetlenséget teszi meg végcéllá. A polgárság ideálja meghaladta a feudalizmus úri-jobbágyi világát, a marxista gyökerű egyenlősítés pedig a polgárságban megbújó egyenlőtlenségeket is bontani kezdte, hogy végül minden úrsági viszony megszűnjön az emberek között. Olyan ez az eszmény, mint a téli csizma: nem kérdőjelezzük meg a létjogosultságát.

A hatalommal való visszaélés megszámlálhatatlan példája könnyen indokolja az egyenlőséggel és önrendelkezéssel kapcsolatos közmegegyezést. A kereszténység lázadása azonban mélyen szubverzív ezekkel az eszményekkel szemben is, ezért nem árt némi önvizsgálat és szkepszis, amikor a függetlenségről és egyenlőségről gondolkodunk. Ha másért nem, azért kell megkérdőjeleznünk őket, hogy megértsük a problémáink valódi gyökerét. Hogy van valami gond az egyenlőség és önrendelkezés ideáival, azt viszont csak akkor értjük meg, ha valami csoda folytán észrevesszük az engedelmességben rejlő méltóságot. (Igen, méltóságot. A keresztény hit pont olyan paradoxonokból áll, mint az engedelmesség méltósága.) Jakab apostol azt mondja: „A szegénysorsú testvér dicsekedjék a méltóságával, a gazdag pedig megalázott voltával” (Jak 1,9-10). Aki vezet, vezessen úgy, mint aki szolgál – mondta Jézus (Lk 22,26), Pál pedig azt hangsúlyozta, hogy aki szolgál, az szolgáljon tisztelettel (1Tim 6,1), és ha ura hívő, ne éljen vissza ezzel a helyzettel (1Tim 6,2). Ezek a mondatok az egyenlőség irányába is mutathatnak, amely a keresztény testvériségben megvalósul, de annál messzebbre is. A keresztény hit szerint lehet úgy embereknek engedelmeskedni, hogy az az Istennek való engedelmességünk kifejeződése (Ef 6,5-6) és Isten előtti méltóságunk megnyilvánulása, és ez lényegesen több, mint a hierarchikus viszonyok fölszámolása.

Mikor a bibliai történetben a titokzatos vendégek megérkeztek Ábrahámhoz Mamré tölgyesébe, Ábrahám földig hajolt előttük (1Móz 18,1-2). Az egyikük az ÚR volt. A földig hajlás a modern embernek az autonómia feladását üzeni, Ábrahám azonban nem megalázva, hanem megtisztelve érezte magát ettől a látogatástól. Nem kisebb, hanem nagyobb lett általa. Az engedelmességet lenéző ember mindig pontosan akkora marad, amekkora önmagában. Kihúzza magát, de a gerince nem nő meg ettől. Az engedelmes ember azonban átélheti a meghajlásában önmaga fölé emeltetését is. A meghajló nem azonos a hajlongó emberrel. A hajlongó belül keserű, a meghajló szabad. A meghajló levetette annak a terhét, hogy univerzuma középpontjába önmagát helyezze, ezért mozgásba tud lendülni más érdekében, és ez a mozgás maga a szeretet. A szeretet és az engedelmesség nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező fogalmak. Nem tud szeretni, aki nem tud engedelmeskedni, és nem tud igazán engedelmeskedni, aki nem szeret.

Szimonidész volt a neve Ben-Hur szolgájának a minden idők legtöbb Oscar-díját beseprő 1959-es filmben. Amikor a zsidó Ben-Hurt Messala tribunus elfogatta és gályarabságra ítélte, Ben-Hur szolgáját, Szimonidészt is letartóztatták. A filmben évekkel később találkozunk vele újra, mozgássérült, megnyomorított emberként. A kínzásokban lebénult, de a lelke büszke és szabad maradt, mert nem árulta el, hol van ura vagyona elrejtve. Szimonidész arca sugárzik az örömtől. Szerette urát és ez a kapcsolat mélyen meghatározta identitását. Engedelmessége szeretetből fakadt és rangot adott neki. Méltóságnak tartotta, hogy Ben-Hur szolgája lehet. A modern ember lenézi Szimonidészt és megveti szervilitását. Minden porcikájában irtózik ettől az önátadástól. Szimonidész arca azonban ragyog, amikor urával újra találkozik, és ebben az örömben van valami tiszta és nemes, ami idegen a mai embertől, de rokon a hittel. Szimonidész valami rendkívül nemes értelemben nagyobb volt önmagánál.

Aznap, amikor 2017 novemberében egy húszéves szolgálat végéhez érve vettem részt a gyülekezetünk istentiszteletén, felemás érzések kavarogtak bennem. Ritkán érünk az életünkben ilyen jelentős határkőhöz, nem is egyszerű lélektani pillanat őket átlépni. Vajon ki lehet-e bújni egy szerepből úgy, hogy az identitás magja ne sérüljön? Le tudom-e tenni a gyülekezetvezetői szolgálatot úgy, hogy önmagammal azonos maradjak? Éneklés közben az a példázat jutott eszembe az evangéliumokból, amelyben a mezőről hazatérő szolga nem ül le enni, hanem előbb urát szolgálja ki. Jézus a következőt fűzi a történethez: „Azért tehát ti is, ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt: Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt.” (Lk 17,7-10). Elvégezve szolgálatunkat mondjuk azt, hogy haszontalan szolgák vagyunk. Ez a mondat ismétlődött a fejemben, mint egy óra ketyegése, és ez ugye ez nem egy könnyű mondat.

Ha Jézus legalább azt mondta volna, hogy hasznos szolgák, akkor talán még tudnánk mit kezdeni ezzel, de haszontalanok?! Jézus gondolata teljesen érthetetlen a modern ember fülének. Ott, abban a percben mégis minden érthető volt számomra. Sőt, nem tudott volna semmi nagyobb békességet adni, mint ez a mondat. Uram, én csak egy haszontalan szolga vagyok. Nem magamban van a méltóságom. Nem a munkám adja a méltóságomat. Te adod, Uram, a méltóságomat! A hozzád fűződő viszonyom a méltóságom. Abban áll a méltóságom, hogy a te szolgád vagyok! Ezért lehetek bárki másé is. Hiszen ha a te szolgád vagyok, nem tud semmi és senki leigázni, de magasabbra emelni sem, mint ahol vagyok, hiszen ha Te vagy a méltóságom, akkor a legmagasabban vagyok! Öröm és erő áradt szét bennem, és mérhetetlen békesség. Az engedelmesség méltósága. Aznap, ott, kerek volt számomra a világ.

Évekkel ezelőtt Richard Foster egyik könyvében olvastam az engedelmesség lelkigyakorlatáról, amely által a hatalom kísértését győzhetjük le. A hatalom kísértése nem csak az, ami a politikusokat kerülgeti, hanem az a sokkal hétköznapibb élmény is, hogy azt szeretnénk, hogy a mi akaratunk legyen meg. Az engedelmesség gyakorlást igényel, mert az engedetlenség Ádámtól örökölt zsigeri tulajdonságunk. Autonómok, azaz öntörvényűek szeretnénk lenni. Foster szerint az engedelmesség szerzetesi parancsát radikális eszköznek szánták nem csak az engedetlenség, de az autonómia habitusával szemben is. Az engedelmesség gyakorlásához azonban nem szükséges szerzetessé válnunk, sőt, a világi hétköznapok mérik igazán a sikerét. A Miatyánkban azt imádkozzuk: „Legyen meg a te akaratod!” Az Úr arra tanít bennünket, hogy kérjük Istentől akarata megvalósulását itt a földön. A „Legyen meg a te akaratod!” sokszor azt jelenti, hogy legyen meg a másik ember akarata, mi pedig azt Istenéként tudjuk elfogadni.

Ha ezt nem értjük, nem értjük a kereszténység lényegét. A függetlenség eszményében van valami démoni. Az engedelmességben van valami isteni. Ebben az Úr is példát hagyott nekünk, amikor „engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8). „Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé” (Fil 2,9). Az engedelmesség rokona a hitnek, ha szívből jön (Kol 3,22). A keresztény hit talán egyetlen ponton sem annyira szubverzív a jelen világgal szemben, mint az engedelmesség kérdésében. És talán soha nem volt olyan éles ez a szembenállás, mint éppen a mostani kultúrában. A kereszténység lázadása mélységesen mély paradoxon, amit ha sikerül megragadnunk, meglátjuk az Isten országát. A legmélyebb lázadás ugyanis ma a hit engedelmességének lázadása.

11 hozzászólás a “Az engedelmesség méltósága” bejegyzéshez

  • Gyenes Kati says:

    Egyetértek a cikkel, viszont sajnos ma a káosz miatt sok olyan eset van, amikor kifejezetten szembemegy az ember a szeretettel, így Istennel, ha engedelmeskedik pl. a családjának. Régebben talán kevésbé volt ez gyakori. Ha a szülő, a férj keresztény értékrendet követ, akkor a nekik való engedelmeskedés szintén keresztény értékrendet követ. De épp tegnap olvastam egy csoportban, hogy egy anyuka gondban van, mert ha azt teszi, amit a férje akar, akkor azzal veszélyezteti a kisbabája épségét. Ez az, amikor szerintem nem szabad engedelmeskedni . De ugyanígy a szülők is akadályozhatják a gyereküket a valódi értékek követésében, ha más fontos számukra. És ezek nagyon nehéz helyzetek. Ilyenkor gondolom, hogy erre mondta Jézus: “Nem békét jöttem hozni, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával. Az embernek a tulajdon családja lesz az ellensége. Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám, aki fiát vagy lányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám.” És ez mintha egyre gyakoribb lenne ma, mert a kommunizmus előtti generáció már kezd kihalni. Nem is egy esettel találkoztam, hogy a gyerek (már fiatal felnőttként persze) a hitét akarta követni, de karrierista, “modern” szülei nemtetszésüket fejezték ki. Nem lenne így, ha szülőkre, férjre mindig fel lehetne nézni és bátran követni őket (szerencsére saját esetemben nincs így, de nem egy példát látok, ahol én sem engedelmeskednék, mert Isten ellen fordulást látok az adott emberek akaratában).

  • F Barni says:

    Ádám, nagyon jó, gondolkodásra serkentő cikk!
    Egyetértek, hogy a rossz tekintélyek lejáratták az engedelmesség intézményét a történelem során, és az az engedelmeség sem vonzó, amiben nem lehet kimutatni a belső szabadság vagy alázat indítékát. Ezért az ügyhöz a zavarosság, a túlélési játszmák érzete társul azzal együtt ugyan, hogy – ahol a demokráciának nincs mély beágyazottsága- a rossz tekintélyt is kívánatosabbnak tartják az anarchiánál. A politikatörténet a tekintély több legitimációját is ismeri. Engedünk a jobbnak és igazabbnak, a tehetségesebbnek, a többségi véleménynek, az erősebbnek vagy az agresszornak. Engedelmeskedhetünk önként, jól fel fogott érdekünkből, tiszteletből, meghunyászkodásból és félelemből is.

    Ezért az emberek közötti aszimmetrikus relációk megértésében sokat segít az Isten-ember és hovatovább a Szentháromságon belüli hierarchia elfogadása. Sokáig hajlamos voltam az engedelmeségre, mint a bűneset utáni leromlás gyógyszerére gondolni, de a kijelentésből az olvasom ki, hogy az engedelmeség egy tiszta formája, része volt nem csak a romlatlan Édennek, de része a Szentháromságnak is. Ahol ugyanis személyesség van és ahol eltérő karakterű entitások léteznek, ott kötelező érvénnyel merül fel az engedelmeség, mint az emelkedés, a kölcsönös gazdagodás eszköze.

  • dzsaszper says:

    A témában adja magát az apa – fiú kép.
    Nem csak ránk nézve, de az Atya Isten – Fiú Isten kapcsolatra nézve is…

  • A modern ember (hát még a a posztmodern) a szabadság bűvöletében él. Ez volt a “felvilágosodás” ideológiai genezise, ez volt a “nagy francia forradalom” ikonikus jelszavai közül az első, és ez lett a nyugati ember gondolkodásának alfája és ómegája. Szabadnak, autonómnak, függetlennek szeretnénkérezni magunkat, mégpedig az élet minden területén. És bár ezek csodálatos értékek, melyekért nagyon is érdemes éli, vagy akár meghalni is, egyvalamit félreértettünk, de nagyon: a szabadság nem függetlenség, hanem helyes függés. Hiszen az ember teremtmény, és ebben a minőségében csupán illúzió a függetlenség. Ám ha megtaláljuk a helyes függés méltóságát, mibenlétét és hétköznapi csodáját, helyre áll a Rend, áldottak leszünk, és boldogok. Ám a boldogságról is fura elképzeléseink vannak. A boldogság ugyanis nem egy pszichés meteorológiai jelenség, amely néha meglep minket, máskor elillan, mint az áprilisi napsütés! A boldogság a szabadság érzelmi megélése. Ezért gondolom rendkívül fontosnak ezt a cikket, mert bár a modern ember kiakadhat rajta, valami nagyon fontos, rég elveszett ősi tudás vibrál benne. És a szabadság, ez által pedig az igazi boldogság megélésének titka.

  • Álmodó egérke says:

    Nem mindegy, kinek vagyunk engedelmesek. Ezen fordul meg minden.

  • Son of Noon says:

    Ámen,ez nagyon aktuális és gondolatébresztő írás.
    És igen, a helyes engedelmsség, alázat nélkül egy fontos dimenziója eltűnik a Krisztus követésének.
    A Tízparancsolat első 3 törvénye is ezeket az alá/fölé rendelődési hozzálásokat tisztázza.

  • Kovacsdpisti says:

    Sziasztok!

    Ádám, nagyszerű írás, építő, nagyon köszönöm a szavaid.

    Egy valamivel egészíteném ki a hozzàszólàsokat: az engedelmesség egy nem hívő szülőre, főnökre, állami vezetésre is igaz. Isten adja őket, ezért a legjobban tesszük, ha követjük azt, amit mondanak nekünk.

    Nem keresztyének a szüleink: ez nem jelenti azt, hogy, nem kell, vagy sokkal inkább nem érdemes nekik engedelmeskednünk. Efezus 6,1- tiszteld szüleid, és hosszú életű leszel a földön. Ott az ígéret, de nincs feltétel, hogy milyen szülőknek. Ez a szép benne.

    Főnökeinknek – Ti, szol­gák, fé­le­lem­mel és ret­te­gés­sel en­ge­del­mes­ked­je­tek test sze­rint való ura­tok­nak, tisz­ta szív­vel, mint Krisz­tus­nak. (Ef 6); Állami vezetőknek – Min­den­ki en­ge­del­mes­ked­jék a fe­let­tes ha­tal­mak­nak, mert nincs ha­ta­lom más­tól, csak Is­ten­től, a meg­lé­vő fel­sőbb­sé­ge­ket Is­ten ren­del­te. (Róm 13). Ez utóbbit Pál Néró, a keresztyén üldöző alatt írja.

    Nem akkor nem engedelmeskednünk, mikor Isten ellen mennek, hanem a hitetlensegüket kifogásként használva, Isten ellen lázadunk mi is. Ha édesapám azt mondja, hogy pl. Fiam vidd ki a szemetet, nagyon jól teszem, ha szót fogadok. A hitetlen vezetők az esetek többségében nem kérnek tőlünk istentelen dolgot. Tartsuk be a törvényeket, lássuk el a munkánkat, fogadjunk szót a szüleinknek. És mikor Isten ellen mennek, legyünk bátrak, és szeressük őket annyira, hogy ellent mondunk nekik. Az ilyen butaságokat, hogy “attól függ kinek” meg felejtsük el.

  • F Barni says:

    Folytatva a fenti kommentem gondolatát még egyszer aláhúzom, hogy az engedés már a Szentháromságban is a kölcsönöség csatorjája, és mint ilyen az egész teremtett világ fontos elve lett. Ezért, ha Sátán lennék biztosan az engedelmességre építenem a rendszerem, lévén, hogy az ember alapprogramja. Amikor Évát kisérti a kígyó nem elsősorban Isten iránti engedetlenségre biztat, hanem a saját magának való engedelmeségre. A kígyó egy érvényesebb tekintély szerepében tetszeleg, mint a többletinformáció hordozója Éva előtt az Úr ellenében. Ő nagyobb perspektívát ígér Évának, mint Isten, ezért „jól felfogott érdeke” szerint neki engedelmeskedik. Ez Isten felől természetesen engedetlenség, de egy helyettesítő akaratnak való engedés által.
    Én azzal vitatkoznék egy kicsit, hogy engedelmeség mint olyan lett kegyvesztett szitokszóvá a modern ember előtt. Inkább az engedelmeség bizonyos formái és indítékai avultak el és lettek szalonképtelnné. Ebben a világban semmi sem statikus és minden az engedésről szól. Aki nem buta és önsorsrontó az engedni fog valakinek vagy valaminek. Engedünk a tapasztaltabbnak, a nagyobb tudásúnak, a tehetségesebbnek, ha fejlődni akarunk. Abban valóban szabadság van, hogy a gurukat és az orákulumokat mi magunk választhatjuk meg, de a követés kultusza él és virul.

    A keleti ember jobban szeret embereket követni, a nyugati ember elveket preferál, azzal a büszke kikacsintással, hogy azok közöségi kiformálásában ő is részes. A parancsuralmi, vagy intézmény által delegált vezetőnek nyugaton valóban lement az ázsiója, de nem ez nem arról szól, hogy ne fogadna el maga fölött tekintélyt. A Biblia az Egyház tekintélye valóban leáldozott, de ez nem tekintélynélküliség, hanem új iránytű keresése. Ez néha az újmoralitás kódexe vagy egyszerűen a közösség és többség választotta útban való hit. A nyugati ember nem ir ki annyi tiltó táblát és felszólítást, mert a bizalomra épít, és abból indul ki, hogy a könyvtárban nem rakjuk fel a lábunkat az asztalra, nem verjük meg a tanárt és nem mászunk át szurkolás közben az ellenszektor táborába. Ha mégis megtesszük, akkor viszont kegyetlenül megbüntet és diszkvalifikál a játékból ( lásd Amerikát ). A keleti rendszerek a félelemre és bizalmatlanságra építenek, arra, hogy az ember úgy is csalni fog, hogy hangosan böfög majd a könyvtárban és végig rongyol a virágágyasokon. Ezért mindent kiír, szankcionál és kárhoztat fenntartva mégis a szürkezónát és a kiskapukat. Az Apple bizalommal húzza elő az „engedelmeséget” a dolgozóiból, úgy hogy részvényeseivé teszi őket. Szabad kezet ad nekik, de csak a minőségi munkát fogadja el a kezükből. A mester adja a víziót, de olyan specialistákat gyűjt maga mellé, akik öncsonkítás nélkül adják ehhez a maguk részét. A nyugat többet költ az engedelmeség pozitív imidzsére…Keleten a főnök, mondja meg, hogy mi van és ha nem mész be túlórázni segbe rúgnak. Ebből aztán megtanulod, hogy hol a helyed és merre vannak a ranglétra fokai. Tudsz ott is az „engedés” által feljebb jutni.

    Sokáig tartott az a trend, mikor a Nyugat kolonizálta a Keletet s most mintha elégtételül a Kelet visszaharapna.
    Bizalom és félelem, amely engedésre sarkal. Mindakettő működik. A bibliai világképben mind a kettő jelen van egy nemes arányban.

  • Álmodó egérke says:

    Az nem mindegy, hogy a szívünket kinek adjuk. Igen, az Úrtól van a szülők tisztelete, és a feljebbvalónak engedelmeskedés. Viszont Sidrák, Misák és Abednego mégsem hajolt meg az aranybálvány előtt.
    Valószínűleg előtte is, utána is engedelmesek voltak. Az is valószínű, hogy éppen ezért tudtak a megfelelő pillanatban helytállni, mert apró lázadásokra, csak a lázadásért, nem pazarolták az erejüket.

  • Gusztin Rudolf says:

    Kedves Ádám!

    Köszönöm ezt a kiváló írást. Tegnap a gyülekezetvezetőségi ülésünkön ez volt maga az áhítat, és erre reflektáltunk.

    Önkéntelenül is eszembe jut ezzel a gondolatmenettel kapcsolatban a „Tégy foglyoddá, Uram” című ének. Egyrészt érinti magát az engedelmesség témáját is többször, másrészt szépen bemutatja a keresztény élet paradoxonjait, amire szintén utal a cikk. Íme a szöveg:

    1. Tégy foglyoddá, Uram,
    Akkor szabad leszek;
    Késztess megadni önmagam,
    Győzelmet úgy veszek!
    Ha küzdve küszködöm,
    A földre roskadok,
    De ha karod lesz börtönöm,
    Akkor erős vagyok.

    2. Szívem gyáván remeg,
    Úgy hajlik, mint a nád,
    Amíg Benned nem lelte meg
    Parancsoló Urát.
    Míg láncra nem vered,
    Boldogtalan, sivár;
    De hogyha szolgád lesz Neked,
    Akkor üdvöt talál.

    3. Lelkem mindjárt alél,
    Nem tölti tűz, se hit,
    Míg benne égi tűz nem kél,
    S szolgálni nem tanít.
    Vezetni úgy tudok,
    Ha Szentlelked vezet.
    Zászlóm fennen csak úgy lobog,
    Ha fúj leheleted.

    4. Majd úgy uralkodik,
    S nyer lelkem égi trónt,
    Ha Néked hódol a porig,
    Ha mindenről lemond.
    Vész és vihar között
    Úgy áll végig híven,
    Ha Nálad békén kikötött,
    S mindvégig ott pihen.

  • Szabados Ádám says:

    Kedves Rudi, köszönöm a visszajelzést és az énekszöveget!

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum