4. LÁSSUK VENDÉGÜL!

Az irodalmi művek olvasásakor az egyik legnagyobb hiba, amit elkövethetünk az, ha az alkotásokat bírálni kezdjük vagy használni akarjuk, mielőtt vendégül láttuk volna őket. Sokszor azzal a céllal veszünk a kezünkbe egy regényt vagy egy drámát, hogy élvezzük (ez ugye helyes motiváció!), de hamar fennakadunk valamin, ami összeegyeztethetetlen a hitünkkel, és a művet azonnal kritizálni kezdjük vagy akár félre is tesszük. Máskor önmagunkra vagyunk csak kíváncsiak, nem a másikra, és az alkotás úgy születik meg bennünk, hogy valójában meg sem termékenyített bennünket, csak magunkat hoztuk világra újra, mintha kapcsolatba se léptünk volna a művel. Egyik hozzáállás sem méltányos, egyikben sincs valódi érdeklődés, egyik sem méltó Krisztushoz. Most tehát annak a fontosságát szeretném hangsúlyozni, hogy az irodalom olvasásakor lássuk vendégül az alkotást.

A Biblia arra szólít fel, hogy legyünk gyorsak a hallásra és késedelmesek a szólásra. Ha egy irodalmi művet azonnal bírálunk, az ugyanolyan hiba, mint kioktatni valakit, mielőtt meghallgattuk volna. A meghallgatás parancsa fokozottan érvényes a műalkotásokra, amelyek akkor hatnak ránk igazi erővel, ha meg kell őket fejtenünk. A művészet erejének egyik titka az indirekt kommunikáció. A jó irodalom nem a hatékonyságról ismertetik meg, hanem a jelentés gazdagságáról. Szorgos méhecskeként gyűjti össze a nyelvi asszociációkat, amelyek részt vesznek a valóság megnevezésében. A jelentés rétegei egymásra rakódnak és bonyolult szövetet képeznek. Hogy a méhecskés képet folytassam: egy-egy metafora hosszú utat jár be, míg elhozza távoli virágok porát, hogy megtermékenyítse a közeli bibét. A jelentés megfejtése azért macerás, mert visszafelé teszi meg az utat, de éppen ez a képzeletbeli utazás nyit meg új világokat.

Az irodalom olyan, mint egy utazó, akit vendégül látunk. Ha eldöntöttük, hogy ajtót nyitunk neki és befogadjuk, adjunk neki időt arra is, hogy bejöjjön a lakásunkba, levegye a cipőjét, leüljön a fotelbe, és elkezdjen mesélni. Hallgassuk végig! Hadd mondja el töviről-hegyire, amit megtapasztalt! Ne úgy tekintsünk rá, mint egy kellemetlen biztosítási ügynökre, vagy egy postásra, akinek csak annyi a feladata, hogy a kezünkbe nyomja a levelet, felvegye az aláírásunkat, majd köszönve gyorsan távozzon. Ha befogadtuk, adjuk neki a figyelmünket! Hagyjuk, hogy elmondja, amiért jött! A jó elbeszélő fokozatosan bontja ki a történetét. A költő képekben beszél, mert a szívet akarja megragadni. A drámaíró gondosan építi fel a konfliktust. A jó olvasó ezért mindenekelőtt jó hallgató. Kíváncsi, nyitott és türelmes.

Az irodalom személyes párbeszéd. A művészet mindig egy művész kommunikációja. Az olvasó az íróra figyel. Ezt persze ne úgy értsük, hogy olvasáskor a szerző életrajzával kellene foglalkoznunk. A huszadik századi irodalomelméletek az alkotást radikálisan elválasztották az alkotótól, mert a szerző pszichológiai boncolgatása zsákutcának bizonyult. Az „új kritika” (New Criticism) a szöveget helyezte a középpontba és igyekezett elfelejteni a szerzőt. Ez egybeesett a kultúrában az „Isten halálának” nevezett jelenséggel, és azzal, hogy a teremtés egyedül maradt: először önmagába záródott, majd kiszolgáltatott áldozata lett az emberi értelmezéseknek. A valóságban Isten azonban nem halt meg, és akármit gondol a modern ember (vagy ha úgy tetszik, az önnön modernségére rákérdező posztmodern ember), a szerző sem halt meg. Az irodalomban mindig egy konkrét ember (a szerző) beszél hozzánk. Amikor vendégül látunk egy irodalmi alkotást, egy embertársunkat hallgatjuk meg, akinek van üzenete. A szövegen át találkozunk vele, de mindig egy embernek adjuk a figyelmünket.

Lehet, hogy a művész alkotása pont olyan hazug lesz, mint az utcai kéregetőé, akinek már csak 160 forint hiányzik ahhoz, hogy megvegye a vonatjegyét és haza tudjon utazni. Az író is hazudhat. Valószínűbb azonban, hogy egyszerűen csak arról akar beszélni, ami megtörtént vele, ami fáj neki, amit szépnek talál, ami foglalkoztatja, amiről gondolata támadt. Az író megírja azt, ami egyébként észrevétlen maradna vagy feledésbe merülne. G. G. Márquez Száz év magány c. regényének egyik központi alakja Aureliano Buendía ezredes. Az ezredes átél egy katonai sortüzet, de amikor hazamegy, senki nem kíváncsi arra, ami történt, és sokak tragédiáját úgy mossa el az idő feledése, mint Macondó mindennapjait a szűnni nem akaró eső. Buendía ezredes aranyhalak készítésébe és a magányba menekül. Márquez emlékezik meg a mindenkori Buendía ezredesekről meg a sortüzek áldozatairól, és ebben a tekintetben az író az ÚRra hasonlít, aki nem vonja meg szeretetét az élőktől és a holtaktól (Ruth 2,20).

Nem kell mindenkit meghallgatnunk. Időnk sincsen rá, sem érzelmi energiánk. De ott vannak körülöttünk is a Buendía ezredesek, akik láttak egy sortüzet, és miután hazaértek, nem tudják senkinek elmondani, ami történt. Talán a mi szomszédunk is ott volt a sortűznél, csak nem beszél róla, hanem aranyhalakat gyárt lakótelepi magányában. Természetesen nem tudunk minden Buendía ezredest vagy Gabriel García Márquezt meghallgatni. De ha úgy döntöttünk, hogy meghallgatjuk, akkor ne feltételezzük az üzenetét, hanem érdeklődéssel hallgassuk végig! Ez szeretet. A végén levonhatjuk a következtetést, hogy mi máshogy látjuk a világot, vitatkozhatunk a nézőpontjával, bírálhatjuk az ítéleteit, de méltányosak akkor vagyunk, ha arra reagálunk, amit ténylegesen mond. Legyünk késedelmesek a szólásra, viszont gyorsak a hallgatásra. Az irodalom különlegessége az, hogy a szomszédunk valódi történetére is nyitottá tehet.

A vendégül látás ellentéte a megerőszakolás. Sodoma súlyosan vétett a vendégszeretet ellen, amikor vendéglátás helyett azt követelték Lóttól, hogy adja ki nekik a házában megszállt vendégeket. Romlottságuk mélysége tárult fel abban, hogy meg akarták erőszakolni Isten küldötteit, akik előtte az ÚR angyalaként vendégeskedtek Ábrahámnál a Mamré tölgyesében. Előfordulhat velünk is, hogy egy irodalmi alkotást megerőszakolunk, ahelyett, hogy vendégül látnánk. Amikor a posztmodern irodalomkritikai elméletek azt állítják, hogy a művészi szándék nem számít, csak az olvasó értelmezése, a műalkotást szabad prédává teszik. Mindenki megerőszakolhatja, ahogy kedve tartja. Ez akkor is idegen a keresztény hittől, ha egyébként igaz, hogy az olvasó részt vesz a jelentésteremtésben.

Keresztény olvasókként mutassunk példát vendégszeretetből! Legyünk barátságos és méltányos olvasók! Gyakoroljuk az aranyszabályt! Az idegent is úgy hallgassuk meg, ahogy szeretnénk, ha ő hallgatna bennünket! A Zsidókhoz írt levél buzdítása az irodalomra is érvényes: „A vendégszeretetről meg ne feledkezzetek, mert ezáltal egyesek – tudtukon kívül – angyalokat vendégeltek meg.” (Zsid 13,2)

(Folyt. köv.)

Egy hozzászólás a “Hogyan olvassunk világi irodalmat? (4)” bejegyzéshez

  • Rita says:

    Morfondírozni való, esetemben pl. jogos kritika – s egyben felszabadító.
    Egyébként a szerző posztmodern eliminálódásának csimborasszója szerintem az intertextualitásnak és felfejtési kísérletének túlhajszolásában a leginkább tetten érhető.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum