7. KRITIZÁLJUK!

Talán többen úgy érzik, túl nagy nyitottságot mutatok a világi irodalom felé. Tapasztalataik vannak ugyanis arról, hogy egy-egy irodalmi mű kárt okozott bennük, megzavarta őket, rossz irányba hangolta a szívüket. Ahogy az első részben jeleztem, ezt én is átéltem, ezért megértéssel viszonyulok a bizalmatlansághoz, sőt, részben magam is osztom azt. Azonban ne felejtsük el: Jézus az ideje jelentős részét bűnösökkel töltötte, akiknek a társasága alapszabályként „megront jó erkölcsöket” (1Kor 15,33). Jézus hallotta a történetet a sikkasztó hivatalnokról, a szolgatársakat bántalmazó szolgáról, a feleségét prostituálttal csaló szomszédról, az apjának hátat fordító fiúról, ugyanis köztük volt. Mivel figyelt, ezek a valós történetek az üzenete alapanyagává váltak, amelybe az Isten országának örömhírét belegyúrta. Jézus titka nem az elkülönülés volt, hanem az, hogy a bűnösökkel barátkozva saját belső integritását mindvégig megőrizte. Nekünk is így kell a világi irodalmat olvasnunk.

Ennél persze sokkal összetettebb a dolog, mint ahogy Jézus sem passzív-agresszívan ült a bűnösök társaságában, várva az alkalomra, hogy végre bírálhassa őket. Feltételezem, hogy Jézus sok értéket látott bennük, mint ahogy a pásztor az elveszett bárányban, az özvegy az elveszett drachmában, vagy a tékozló fiú apja a fiában. Az emberek azt élték át, mint a gazdag ifjú, hogy Jézus megkedvelte őket. (Nem a bűneiket, hanem őket.) Az irodalommal való találkozás – ahogy láttuk – nem csak missziós munka (bár az is), hanem egyben gazdagító kapcsolati élmény is. Miután azonban gyönyörködtünk benne, vendégül láttuk, elutaztunk vele és általa láttunk, és mindezért hálásak is vagyunk, szükséges külső pozícióból kritizálnunk is az irodalmat. A bírálatunk ezen a ponton már méltányos és jóindulatú lehet, hiszen valódi kapcsolatfelvétel előzi meg.

Viszont a bírálatot se úgy képzeljük, mint mikor a megromlott házasságban a feleség korholja a férjét, vagy az ellenzéki politikus szapulja a mindenkori kormány munkáját. Nem szükséges, hogy a kapcsolatunk ilyen ellenséges legyen az irodalommal. Sok évvel ezelőtt Visky Andrástól tanultam, hogy a „kritizálni” szó a köznapi használattal ellentétben nem csak elítélést jelenthet, hanem méltányos bírálatot, különbségtételt is, amelyben a megjobbítás, sőt, a népszerűsítés szándéka is jelen van. Amikor egy művet kritizálunk, mérlegre tesszük azt, értékeljük, kijavítjuk, elválasztjuk benne a jót a rossztól. Erre azért van szükség, mert nincs hibátlan irodalmi alkotás, és ez nem csak esztétikai értelemben igaz, hanem erkölcsi és teológiai értelemben is.

A huszadik századi irodalomkritika egyik legnagyobbja, T. S. Eliot arra figyelmeztet, hogy keresztényekként a világ mércéjénél magasabb és komolyabb mércét kell alkalmaznunk a műalkotások megítélésében. „Az irodalomkritika nem teljes határozott etikai és teológiai nézőpontból elmondott kritika nélkül.” Ez nem azt jelenti, hogy az etikai és teológiai szempont döntene az esztétikai minőségről. „Az irodalom nagyszerűségét nem lehet kizárólag irodalmi mércével mérni, de azt, hogy irodalomról van-e szó vagy sem, kizárólag irodalmi mérce dönti el.” Annak mérlegeléséhez, hogy jó irodalmi alkotásról van-e szó, elégséges az esztétikai szűrő, az esztétikai kritika azonban nem teljes kritika, keresztények számára ki kell egészülnie morális és teológiai szempontokkal.

Az irodalom tanít és gyönyörködtet. Akkor is nevel, amikor nem szándéka ez, akkor is világnézetet közvetít, amikor kizárólag esztétikai célja van, és akkor is tanít, amikor tagadja, hogy ezt tenné. Egy szépirodalmi mű persze nem lehet didaktikus, inkább felvet erkölcsi dilemmákat, mintsem megválaszolja azokat, képes különböző nézőpontokat bemutatni és meghagyni az olvasónak a gondolkodás és a válaszadás szabadságát. Ez mégsem jelent semlegességet vagy elfogulatlanságot, és az olvasó számára az a lehetőség is nyitva áll, hogy elutasítsa az író optikáját. Keresztény olvasókként nem fejeztük be a munkát, amíg nem próbáltuk felfejteni az alkotás mögött meghúzódó előfeltevéseket, hiteket, meggyőződéseket, és nem viszonyítottuk azokat ahhoz, amit az Isten kinyilatkoztatásáról korábban már megtanultunk. Ehhez persze ismernünk kell Isten igéjét is és azt is, akiről szól: Krisztust.

A volt zen szerzetes Ellis Potter szokta mondani, megértve a nemet mondás világnézeti jelentőségét, hogy a „tetszik – nem tetszik” jellegű ítélet az egysejtűek szintje. Az egysejtű belső ösztön alapján távolodik a kellemetlentől vagy mozog a táplálék felé. Mi, emberek, ennél árnyaltabban is tudunk ítélni, mert ismerjük a jó és a rossz, a helyes és a helytelen kategóriáit, sőt, képesek vagyunk metafizikai keretekben is gondolkodni. Nem bízhatunk vakon sem a könnyeinkben, sem a felszabadított boldogsághormonjainkban. Könny és hormon volt a római arénákban és a Harmadik Birodalomban is, és van a játékszenvedélyben és a pletykában is. Ha az irodalomról véleményt alkotunk, világnézeti szempontokat is figyelembe kell vennünk, és ha keresztények vagyunk, az ítéletünkben a Szentírás és az élő Krisztus a legfőbb mérce.

George Eliot például remek író(nő), de tudnunk kell, hogy regényeire D. F. Strauss liberális teológiája hatott, amely élesen szemben áll az ortodox Krisztus-képpel. Székely János a Caligula helytartója c. darabjában súlyos erkölcsi és vallási dilemmát vet fel, de nem hagyhatjuk szó nélkül, ha aztán azt maga csapja le egy váratlan és indokolatlan ateista lózunggal. A 22-es csapdája mulatságos olvasmány, de méreg van benne: a cinizmusa öl. Allen Ginsberg „Üvöltés” (Howl) c. verse a beat-nemzedék drogkultúráját kiáltja világgá, majd magához öleli az őrületet – mi azonban ezt nem tehetjük. Oscar Wilde meséi gyönyörűek és tanulságosak, időnként a legmélyebb keresztény igazságok ábrázolására is alkalmasak, máskor viszont a szépség önmagába merevedő formái uralják a morális dimenziót, és ilyenkor a keresztény olvasónak résen kell lennie, mert a szép és a jó nem azonosak. Coleridge és Keats elvisznek az „aranyvidékekre”, de ahogy a romantikával lenni szokott, nem biztos, hogy onnan vissza is tudunk jönni. Ezek számunkra fontos, időnként életmentő szempontok.

Az irodalmat vendégül látjuk, de nem úgy hívjuk az életünkbe, mint Jézust. Az írót meghallgatjuk, belenézünk a távcsövébe, engedjük, hogy megmutassa nekünk, hogyan látja a világot, de nem bízhatjuk magunkat teljesen rá. Jeremiás próféta mondta évezredekkel ezelőtt: „Átkozott, aki emberekben bízik, de áldott az az ember, akinek bizodalma az Úr!” Az író is ember, akiben nem bízhatunk feltétel nélkül. A figyelmünk, amit neki ajándékozunk, ideiglenes. Vendégül látjuk, de az korántsem garantált, hogy hozzánk költözhet. Meghallgatjuk, de fenntartjuk a kételkedés jogát. Elmegyünk vele az útra, de talán csak úgy, mint Jézus az emmausi tanítványokkal. Leülünk vele enni, de nem fekszünk vele ágyba.

Bizonyos értelemben mi vagyunk inkább „Jézus” az irodalmi mű számára. Az író felebarátaink hangját képviseli, akikhez küldettünk. Megkapja a figyelmünket, de nem hozzá tartozunk. Megkedveljük, de el is engedjük, ha a szavainktól megszomorodik. Keresztény olvasókként az a feladatunk, hogy barátságosak, méltányosak, kíváncsiak legyünk. Ha nem hallgatjuk meg a körülöttünk élőket, nekik sem lesz okuk arra, hogy meghallgassanak bennünket. Akkor jó a kritikánk, ha szolidárisak vagyunk a felebarátainkkal, és bár ragaszkodunk a reménységünkhöz, közben mégis a jelenben élünk, köztük. Bonhoeffer a halál torkában figyelmeztetett, hogy ha fél lábon bicegünk a jelen világban, fél lábbal fogunk bicegni az eljövendőben is. Ezalatt nem azt értette, hogy a betegségeinket magunkkal cipeljük a mennyek országába, hanem azt, hogy a feltámadás reménységét az élet szeretetének kell motiválnia. Nem beszélhetünk hitelesen a feltámadásról, ha nem becsüljük az életet, amely előtte van. Felebarátaink akkor figyelnek arra, amit az „örök hajlékokról” mondunk, ha van történetünk egy hamis sáfárról is, aki a jelenben készíti elő a jövőjét.

A kritikánkat részben az teszi szükségessé, hogy már a feltámadás fényében élünk, de az teszi hitelessé, ha még mindig két lábbal vagyunk a jelenben. Bár bonyolult ez a pozíció, rendkívüli szabadságot is biztosít. Ezt a szabadságot kapjuk meg Krisztusban, olvasókként is. Vele úgy tudunk közel menni a felebarátainkhoz, hogy a társaságuk nem rontja meg a jó erkölcsünket, ehelyett mi válunk sóvá és világossággá számukra. Vagy egy másik képpel, amire már korábban is utaltam: a hullámokban állunk, de azok nem sodornak el bennünket, mert kősziklán vetettük meg a lábunkat. A kősziklán állva a bírálatunk alapja lehet már a félelem nélküli szeretet. Rokonszenvvel és nyitottan olvashatunk világi irodalmat, mert már tudjuk, kiben hiszünk. Viszont ha nem kritizáljuk az irodalmi műveket, az olyan, mintha még mindig a habokban fuldokolnánk.

***

Hogyan olvassunk világi irodalmat? Értsük, mi az irodalom! Legyünk válogatósak! Élvezzük! Lássuk vendégül! Utazzunk el vele! Lássunk általa! Kritizáljuk!

5 hozzászólás a “Hogyan olvassunk világi irodalmat? (7)” bejegyzéshez

  • Rita says:

    Vagy még egy további képpel: Jézus azt mondja, ne azt lesd (az irodalomban), hogy kiben bízhatsz maximálisan, ki lehet a te felebarátod, támaszod és irgalmas samaritánusod, hanem légy te az másoknak.
    Kedves Ádám, hálás vagyok a sorozatért!

  • Kovacsdpisti says:

    Àmen. – ez lemaradt a végéről ;):)
    Köszönöm a sorozatot, építő, hiánypótló volt!

    A minap olvastam bele egy Visky András könyvbe (Reggeli csendesség), és az volt a gondolatom, hogy ti biztos jóban lennétek. Akkor ezek szerint ez nem feltételes mód.:)

  • Ria says:

    Nem mindenkinek adatott meg az a lelki ajándék Rita, hogy adni tudjon, és akinek ez nem adatott meg, az arra szorul, hogy “lesse”, kitől kaphat. Adni csak az tud, akinek van miből adnia.

  • Szabados Ádám says:

    Kovacsdpisti,

    a Reggeli csendesség az a könyv, amit már többször elolvastam és még biztosan el fogok olvasni. Az egyik legnagyobb megtiszteltetés számomra, hogy Erosz nyomában c. könyvecskémhez András írta az egyik ajánlást.

  • Illés says:

    A Reggeli csendesség nekem is ciklikusan vissza-visszatér:) ezek szerint vagyunk egy páran.
    Visky Andrástól amúgy is sokat lehet tanulni az olvasásról, eleve jó kérdés, hogy pl. a Pornó, vagy a Megöltem az anyámat című drámái világi irodalomnak számítanak-e? Visky András keresztény szerző, de a művei mentesek minden modorosságtól, szépelgéstől, kíméletlenül tárják föl a diktatúrák logikáját, de az egyházzal sem bánik kesztyűs kézzel.
    Szóval a világi irodalom, mint minden hasonló címke, eleve problematikus. Mindamellett címkék nélkül meg nem tudunk gondolkodni, de szerintem mindig a határhelyzetek a legizgalmasabbak.
    Nekem eleve különös és kicsit szomorú, hogy ezt a sorozatot meg kell írni, de ha már meg kell, örülök, hogy megírtad, mert úgy látom, létezik egyfajta safe space-kereszténység, amelyik bezárkózott a teológiai korrektség csigaházába, szörnyülködik a világon és ujjal mutogat az elvilágiasodott többi keresztényre. Hátha a (szerintem csak így, simán) irodalom segít.
    Lehetne kezdeni mindjárt Visky Pornójával, íme, ingyen: http://www.lato.ro/article.php/Porn%C3%B3/2418/
    És még hadd idézzek egy kis Viskyt: „Én az irodalmat mindennek ellenére valóban evangéliumnak tartom, ez a görög szó pedig nem jelent egyebet, mint örömhír. Az evangélium eredendő értelme szerint eleve feltételezi a hírre (szorongva) várakozót, a Másikat, aki a kapuban ül, hogy meghallgassa és hírül vegye, majd pedig maga is hírül vigye a történteket. És hát ez a bökkenő: a várakozó, úgy tűnik, a történtekre kíváncsi, arra, ami valóban végbement, és mint ilyen, összefüggésben van az ő életével is. Ha a szó legszűkebb értelmében vesszük, akkor az evangéliumok csak végpontjaikat tekintve közölnek örömhírt: a születést és a feltámadást, és még csak nem is mindenik. A két végpont között pedig a hagyomány jószerével érintetlenül hagyta a történtek elbeszélését, ezek pedig, mint ismeretes, az értetlenkedés, kicsinyesség, rosszhiszeműség, megalkuvás stb. eseteinek vegytiszta történetei. A nyolcvanas években például valóban evangéliumként olvastuk barátaimmal, és adtuk kézről kézre Tandori Dezső, Orbán Ottó, Esterházy Péter, Nádas Péter, Lengyel Péter, Csalog Zsolt, Hajnóczy Péter könyveit: a szabadság hihetetlen térségeit világították meg számomra is, hihetetlen, mert nem sejtett módon.”
    http://www.forrasfolyoirat.hu/9812/visky1.html

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum