Interjú az evangéliumi vagy evangélikál hitről

2019 máj. 10. | Divinity, Közösség, Spiritualitás, Teológia | 9 hozzászólás

Márkus Tamás András: Ha egy rövidebb definíciót kellene adnod arra, hogy mi, vagy ki evangelikál, mit mondanál?

Szabados Ádám: Hadd kezdjem rögtön a szóhasználattal, mert ez segít abban, hogy válaszoljak a kérdésedre. Az „evangélikál” viszonylag új szó a magyar nyelvben, az angol „evangelical” fordításaként jelent meg az elmúlt évtizedekben. Korábban azonban létezett már egy másik szó, amely lefedte a jelentését, ez pedig az „evangéliumi”. A két világháború között „evangéliuminak” nevezték azokat a hívőket, akik a Bibliát tekintették legfőbb és megbízható tekintélynek, akik hangsúlyozták a megtérést, és akik az evangéliumban való hitet a felekezeti identitásuk elé helyezték. Az „evangéliumi” melléknév jelen volt olyan szervezetek és missziók nevében, mint a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség, a Magyar Evangéliumi Aliansz, az Evangéliumi Iratmisszió, de említhetjük az Evangéliumi Kálvinizmus Füzeteket is.

Bár az „evangélikál” és „evangéliumi” szavak lényegében ugyanazt jelentik, elmondom, miért használom szívesebben a régebbi kifejezést. Azok, akik behozták a nyelvünkbe az „evangélikál” fordítást, eleinte arra akartak utalni vele, hogy egy modern, elsősorban angolszász lelkiségről van szó. Az „evangélikálok” olyanok, mint John Stott, Billy Graham, meg ezek az amerikai missziók, amelyek ellepték a rendszerváltás utáni Magyarországot. Az evangélikál mozgalomnak az arcai tehát nem a német, francia vagy svájci reformátorok (mint Luther, Kálvin és Bullinger), nem a puritán és pietista elődök (mint Bunyan, Spener vagy Zinzendorf), még kevésbé a magyar ébredési mozgalmak képviselői (mint Gáncs Aladár, Szikszai Béni és Kiss Ferenc) és utódaik (mint Joó Sándor, Visky Ferenc vagy Cseri Kálmán), és legkevésbé a korai egyházatyák (mint Irenaeus, Tertullianus vagy Athanasziosz), hanem inkább az elmúlt kétszáz év egy sajátos angolszász irányzatának a vezetői, amelyet arrafelé „evangelicalism”-nek neveznek.

Igaz, hogy angolszász területen hatalmas lelki kincsei vannak a modern evangelikalizmusnak, ez az új szóhasználat mégis azt a veszélyt rejti magában, hogy a mozgalmat szociológiai, nem pedig teológiai alapon értelmezzük. Ha nekem kellene röviden definiálnom az evangéliumiságot (evangelikalizmust), akkor azt a meghatározást követném, amit D. A. Carsontól hallottam. Eszerint az evangéliumi hit formális elve a Szentírás tekintélye, materiális elve pedig a Szentírás által definiált evangélium. Olyan felekezeteket átjáró és teljes felekezeteket magában foglaló mozgalomról van tehát szó, amely a Szentírást tartja megbízható és legfőbb tekintélynek, és az evangéliumot helyezi a hittartalom és az egymással való közösség centrumába. Ezt a teológiai definíciót szerintem jobban szolgálja az evangéliumból származtatott „evangéliumi” szó, mint az „evangélikál”, amely már csak az idegen csengése miatt is szociológiai irányba viszi el a meghatározást.

Persze tudom, hogy alapvetően ugyanarra gondolunk, inkább a definíció miatt tértem ki a szóhasználatra. Az „evangéliumi” melléknév az evangéliumból származik, mert az evangéliumiságot az evangélium határozza meg. Kicsit kevésbé nyilvánvaló módon az „evangélikál” jelző is erre utal.

(…)

A folytatást itt lehet elolvasni.

9 hozzászólás

  1. Chiciudean Miklós

    Kedves Ádám,

    Örülök a Márkus Tamással készített interjúnak. Nagyon értékesnek tartom. Az alábbiakban szeretnék néhány gondolattal és kérdéssel csatlakozni ahhoz, amit mondtál.

    Az első kérdésre adott válaszban elhangzik:
    „Ha nekem kellene röviden definiálnom az evangéliumiságot (evangelikalizmust), akkor azt a meghatározást követném, amit D. A. Carsontól hallottam. Eszerint az evangéliumi hit formális elve a Szentírás tekintélye, materiális elve pedig a Szentírás által definiált evangélium. Olyan felekezeteket átjáró és teljes felekezeteket magában foglaló mozgalomról van tehát szó, amely a Szentírást tartja megbízható és legfőbb tekintélynek, és az evangéliumot helyezi a hittartalom és az egymással való közösség centrumába.”
    Megjegyzésem: Jól lett volna egy mondatban utalni az evangélium doktrinális tartalmára már itt – bár később lesz még erről szó – mert ma pontosan ez nem egyértelmű (lásd az engesztelés körül kirobbant vitát).
    A második kérdésre adott válaszban elhangzik:
    „Ebben az értelemben az evangéliumiság tehát mindenkor jelen volt az egyházban. Irenaeus a közös apostoli hagyományt védte a valentiniánus eretnekségtől. Athanasziosz evangéliumi hitvalló volt az arianizmus korában. Ambróziusz hasonlóképpen. Augusztinusz az evangéliumért harcolt Pelagius tévelygésével szemben.”
    Megjegyzésem: Az evangéliumiság akkora érték és központi a keresztyénségben, hogy teljes (intellektuális) erejükkel védték és harcoltak érte. Sajnos ez az ethosz meglanyhult a 20-21. századi evangéliumi vezetőkben és ezért is árasztja el az evangéliumiságot annyi tévtanítás és hibás kegyességi gyakorlat.
    „A baptisták és a testvérgyülekezetek a hívők közösségét, a communio és congregatio sanctorum apostoli igazságát hangsúlyozták, a pünkösdi mozgalom a Szentlélek eleven és megtapasztalható munkáját. A fundamentalisták a keresztény hit alapvető igazságait védték a teológiai modernizmustól. Ezek mind evangéliumi mozgalmak.”

    Megjegyzésem: A pünkösdi mozgalmat egy szusszal ide sorolni a többi közé, nem tartom helyesnek, és a sajátosságukat pedig nem precíznek, mert a „Szentlélek eleven és megtapasztalható munkáját” az újjászületésben hangsúlyozták már korábban (Whitefield, a metodisták, a baptisták, stb). A pünkösdiek egy sajátos munkát hangsúlyoztak (lélekkeresztség), amelyet a többi protestáns felekezettől eltérően nem a Szentírásban fedeztek fel és kívánták a gyakorlatba átvinni, hanem előbb átéltek valamit, aminek kerestek szentírási igazolást. Ez paradigmaváltás erejével hatott, és azóta is hat a mai élménykereső keresztyénségben.

    A harmadik kérdésre adott válaszodban a szociológiai (kulturális) különbségek, sokszínűség nem tűnik számodra relevánsnak az evangéliumiságra nézve, említve a dél-koreai teljes evangéliumi közösséget és egy kongói pünkösdit, noha az első keresztyén gyülekezetek – bár kulturálisan valóban különböztek – végül kultúrájukra erkölcsileg megtisztító hatással voltak és hosszú távon már sok közös vonást mutattak. Nagyon fontos, hogy az egyház-társadalom kulturális kölcsönhatásban van-e ma is ráhatása az újjászületett hívőségnek a társadalomra vagy az irány megfordult (elvilágiasodás)? Vagyis a bűn – bár teológiai/bibliai fogalom – mégis kulturális kontextusban (Sitz im Leben) konkretizálódik. Talán erről lesz még szó később.

    Ennél a kérdésnél említed vadhajtásként a túlzott purizmusból fakadó szeparatizmust. Így fogalmazol:
    „Az egyik mindenkori kísértés a túlzott purizmusból fakadó szeparatizmus, vagyis az a fajta elhatárolódás a fennálló felekezetektől, amely nem csak a hamist választja el az igaztól, de a testvért is a testvértől. A szeparatizmus nem pusztán új formákat hoz létre, hanem a régi formákon belül lévőkkel egyáltalán nem is vállal közösséget.”
    Aztán példaként említed Whitefield és az Erskine fivérek közötti törést.
    Megjegyzésem: persze, hogy a szeparatizmus, amennyiben öncélú vagy önkényes, helytelen. De nem is szabad a priori negatívként kezelni. Isten szentségének oldaláról nézve a szeparatizmus (elkülönülés) teljesen pozitív fogalom és magatartás, mert elválasztja a világosságot a sötétségtől (1Móz 1,4). Az evangéliumiság megőrzése nem lehetséges elkülönülés nélkül, ahogyan a világosság sem marad meg a sötétségtől való elkülönülés nélkül. A kérdés inkább az, hogy mi az elkülönülés alapja, kritériuma és ennek következtében kitől kell elkülönülni. Sajnos annyira negatív lett ez a fogalom, hogy alig vállalkozik valaki az elkülönülés teológiáját kidolgozni bibliai alapon. Pedig Isten szentsége alapvető a Bibliában és a valóság felépítésében és Biblia nyilván tanít az elkülönülésről.
    Az látjuk, hogy az elkülönülés „piros vonala” a történelem során egyre kijjebb tolódott. Spurgeon kilépett az angliai Baptista Szövetségből a liberális teológusok tolerálása miatt. Ma már emiatt kevesen lépnének ki (egyébként akkor is). A prosperitás evangéliumát említed mint potenciális vízválasztót. Sokaknak pedig a homoszexualitás melletti hivatalos kiállás sem elég, hogy elkülönüljenek felekezetüktől. Akkor nagyjából hol húzódik a lelki képzeletbeli „piros vonal”? Másképpen, Isten szentsége milyen határokat definiál e dologban gondolva pl. a 2Kor 6,14-18-ra és 2Tim 3,1-5-re?

    „A legtöbb nagy nyugati protestáns felekezet elesett ebben a harcban, mert már korábban feladta evangéliumi karakterét, többnyire a felvilágosodás utáni bibliakritika és a liberális teológia kedvéért.”

    Megjegyzésem: egy ilyen kijelentés után ki kellene mondani az elkülönülés helyességét az ilyen felekezetektől. A liberális teológia pedig a hazai történelmi protestáns népegyházakat és kisegyházakat is megfertőzte.

    „Az evangéliumi kereszténységnek véleményem szerint sürgős profiltisztításra van szüksége. Erre voltak is kezdeményezések az elmúlt évtizedekben. Ilyen például a The Gospel Coalition, amelyik a széttartó, szétfolyó evangéliumi világban egy viszonylag markáns középpontot igyekszik létrehozni.”

    Megjegyzésem: ez így van és erőfeszítéseik jelentősek. De ha nincs külső határ, akkor teljesen értelmetlen „középpontról” beszélni, ugyanis középpontja csak egy behatárolt körnek lehet.
    Az evangéliumiságon belüli identitás megerősítéséről/tisztázásáról miért csak parachurch és interconfessionális értelemben lehet beszélni? Az evangélium az egyházra/gyülekezetre lett bízva. Az evangéliumiság mai harcában inkább ezeket kellene megerősíteni, vagyis teológiailag szilárdan biblikus és kegyességileg eleven gyülekezetekre van szükség. Az evangéliumi megújulás és öntisztázás ezekből kellene elinduljon, úgymond lentről felfelé és nem fentről lefelé.

    Folyt. köv.

  2. Chiciudean Miklós

    A hetedik kérdésre adott válaszban elhangzik részedről:
    „A szeparatista ennél tovább megy, ő úgy gondolkodik, hogy Isten népe nem is maradhat a megromlott, eldeformálódott struktúrák között, ki kell jönnie azokból, és aki kívül van, az ne gyakoroljon közösséget azokkal, akik rossz kompromisszumot kötve bent vannak a megromlott struktúrákban. Remélem, érthető a különbség, amire rá akarok mutatni. Én szabadegyházi vagyok, de nem vagyok szeparatista. Elismerem, hogy különbözőek az elhívásaink, és tisztelem azokat, akik számomra esetleg nyomasztó egyházi struktúrák között szolgálják az evangélium ügyét, mert úgy vélik, erre kaptak elhívást. Teljesen legitimnek tartom mindkét megközelítést. A szeparatista nem.
    Van azonban egy határ, amit szerintem sem léphet át egy evangéliumi keresztény, illetve amelynek nem sodródhat a másik oldalára. Ez a határ az, amikor a felekezete a hivatalos állásfoglalásaiban, hitvallási irataiban, etikai gyakorlatában egyértelműen szembe megy az evangéliummal.”

    Biztos, hogy a szeparatistának csupán az „eldeformálódott struktúrákkal” van baja? Mit jelentsen a valós életben a „nyomasztó egyházi struktúrák között” szolgálni az evangélium ügyét? Más szóval, mitől deformálódtak, romlottak meg és váltak nyomasztóvá az egyházi struktúrák? Ez maga után vonja azt a kérdést, hogy amennyiben egy felekezet elméletben vallja a tiszta evangéliumot, de a gyakorlatban elhanyagolja alkalmazását vagy kifejezetten helytelenül alkalmazza, az elég indok-e az elkülönüléshez? Hiszen a továbbiakban elhangzott a részedről, hogy „van azonban egy határ…amelynek nem sodródhat a másik oldalára.” Ide sorolod például az evangéliummal ellentétes etikai gyakorlatokat. Mi van akkor, ha egy felekezet nem tűri a homoszexuálisokat a tagságában, viszont nem csinál ügyet abból, hogy a fiataljai közül sokan nemi életet folytatnak házasságon kívül/előtt vagy férfiak és nők nem házasságban, hanem úm. párkapcsolatban élnek? Meglátásom szerint több figyelmet kellene fordítani a szekularizációs/elvilágiasodási folyamatok etikai és kulturális aspektusaira.

    A nyolcadik kérdésre adott válasz utolsó bekezdése:
    „Azt kell tehát megmutatnunk, hogy a valóságban szükségszerű az elválasztás, és aztán csak ott válasszunk el, ahol arra tényleg szükség van. Egységet csak ott lehet teremteni, ahol van valami közös, amit értéknek tekintünk. Evangéliumi keresztények számára ez az érték az evangélium. Ha valódi egységet szeretnénk, meg kell tudnunk mondani azt is, hogy mi nem az evangélium.”

    Az első kommentemben jeleztem, hogy szükség lenne az elkülönülés bibliai alapjait kifejteni, különben csak a szép fogalmazásoknál maradunk. Viszont a gyakorlatban rögtön letámadják azt, aki ma vonalakat, határokat mer húzni. Egyből kirekesztőnek számít. Ezért vállalják fel ezt kevesen. Személyesen úgy látom, hogy ma egyértelműen nem elegendő az evangéliumi egység megteremtéséhez a doktrinális/hitvallási egység, hiszen mindnyájan látjuk, hogy Krisztus egyháza ma sokkal inkább kulturális kihívásokkal küzd, mintsem teológiaival. Egészen konkrétan fogalmazva, míg az evangélium alapigazsága a Gal 1,4 szerint az, hogy Krisztus „önmagát adta a mi bűneinkért, hogy kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból…”, addig az evangéliumi egységhez hozzá kellene tartozzon a bűntől való elkülönülés hirdetése és gyakorlása (Róm 6,2: „…akik meghaltunk a bűnnek, hogyan élhetnénk még abban?”), tehát a megszentelődés gyakorlása. Sajnos a mai evangéliumiságban elhalványult Isten szentségének víziója, ami egyoldalúságot eredményezett túlhangsúlyozva a befogadást és a szinte bárkivel való közösséget. Egy egészséges vízió helyreállítása Isten szentségéről egyensúlyt teremtene egység/közösségvállalás és elkülönülés között. Márpedig ez egyensúly nélkül Krisztus gyülekezeteinek nem sok esélye marad az elvilágiasodás elleni harcban.

  3. Szabados Ádám

    Kedves Miklós!

    Köszönöm, hogy végigolvastad ezt a hosszú interjút, és tovább is gondoltad néhány pontját. Megpróbálok válaszolni a felvetéseidre.

    Megjegyzésem: Jól lett volna egy mondatban utalni az evangélium doktrinális tartalmára már itt – bár később lesz még erről szó – mert ma pontosan ez nem egyértelmű (lásd az engesztelés körül kirobbant vitát).

    A definíció mindkét része igényli a további tisztázást, hiszen az is némi kifejtést igényel, hogy mit értünk Szentírás alatt (pl. mi van a deutero-kanonikus könyvekkel, a Textus Receptusszal, stb.). Tehát ez mindenképpen csak egy váz. Az evangélium doktrinális tartalmát azzal az összefoglalással kezdeném, amit Pálnál olvasok az 1Kor 15 elején. De annak is nyilván minden mondata igényli a további magyarázatot. Így azonban szinte végtelen út áll előttünk, ezért néha meg kell elégednünk egy rövid definícióval, amely a helyes irányba mutat.

    Megjegyzésem: Az evangéliumiság akkora érték és központi a keresztyénségben, hogy teljes (intellektuális) erejükkel védték és harcoltak érte. Sajnos ez az ethosz meglanyhult a 20-21. századi evangéliumi vezetőkben és ezért is árasztja el az evangéliumiságot annyi tévtanítás és hibás kegyességi gyakorlat.

    Egyetértek. Azzal kiegészítve, hogy a folyamatos ijedt küzdelem is fel tudja őrölni a hitelességet, ha az összkép nem az, hogy nagy örömünk van abban, amit hiszünk, hanem az, hogy félünk. De végül is te is az evangélium értékére teszed a hangsúlyt, és igazad van abban, hogy ma ugyanúgy szükség van intellektuálisan felvértezett apologétákra és apologetikára, mint régen.

    Megjegyzésem: A pünkösdi mozgalmat egy szusszal ide sorolni a többi közé, nem tartom helyesnek, és a sajátosságukat pedig nem precíznek, mert a „Szentlélek eleven és megtapasztalható munkáját” az újjászületésben hangsúlyozták már korábban (Whitefield, a metodisták, a baptisták, stb). A pünkösdiek egy sajátos munkát hangsúlyoztak (lélekkeresztség), amelyet a többi protestáns felekezettől eltérően nem a Szentírásban fedeztek fel és kívánták a gyakorlatba átvinni, hanem előbb átéltek valamit, aminek kerestek szentírási igazolást. Ez paradigmaváltás erejével hatott, és azóta is hat a mai élménykereső keresztyénségben.

    Azzal egyetértek, hogy a Szentlélek munkáját hangsúlyozták már előtte a metodisták meg Whitefield is, de pont ezért nem teljesen értek egyet a további értékeléseddel. A pünkösdi mozgalom előtt széles körben elterjedt volt az a gondolat, hogy az újjászületés után is van a Szentléleknek radikális munkája, amely átélhető, és ezt rendszerint a Szentlélekkel való keresztség (baptism with the Holy Spirit) kifejezéssel illettek. A kifejezést használták a metodisták (John és Charles Wesley, John Fletcher, és még Whitefield is), használták az Üdvhadseregben, a szentség mozgalomban, és például George Smeaton másokkal együtt exegetikai alapon is kifejtette ennek biblikusságát és fontosságát. A korai pünkösdiek azt látták, hogy a Szentírásban (!) ehhez társult a nyelvekenszólás is. Nem azért említem most ezeket, hogy a Szentlélek-keresztség pünkösdi értelmezése mellett érveljek, hanem csak azért, mert nem értek egyet azzal, hogy a pünkösdiek átéltek valamit, aminek aztán kerestek szentírási igazolást. Inkább arról volt szó, hogy vágyakoztak átélni valamit, amit a Szentírásban láttak.

    Abban igazad van, hogy a pünkösdi mozgalom hozzájárult ahhoz, hogy a kereszténységben fontos lett az élménykeresés. Ennek a jó oldala az a szomjúság, amely a Szentlélek ereje iránt ébredt a hívőkben. Rossz oldala az, hogy ez sokszor valóban már nem a szentség és a misszió kontextusában jelenik meg, hanem a mai kor szellemi nárcizmusában és hedonizmusában. (Nem beszélve a mozgalom egyéb szélsőségeiről.) De ha méltányosak akarunk lenni, azt azért hozzá kell tennünk, hogy a pünkösdi-karizmatikus mozgalom a misszió terén sem volt rest. Gondoljunk csak arra, hogy ez a mozgalom a kereszténység olyan növekedését eredményezte a fejlődő világban, amelyet régi misszionáriusok álmodni sem mertek. A pünkösdi-karizmatikus mozgalom ma az összkereszténység nagyjából egyharmadát teszi ki (noha mindössze százéves mozgalom!), és számszerűleg a félmilliárdot is meghaladja. Isten azért adja a Lelkét, hogy tanúi legyünk a föld végső határáig. Itt mintha ez történne…

    A harmadik kérdésre adott válaszodban a szociológiai (kulturális) különbségek, sokszínűség nem tűnik számodra relevánsnak az evangéliumiságra nézve, említve a dél-koreai teljes evangéliumi közösséget és egy kongói pünkösdit, noha az első keresztyén gyülekezetek – bár kulturálisan valóban különböztek – végül kultúrájukra erkölcsileg megtisztító hatással voltak és hosszú távon már sok közös vonást mutattak. Nagyon fontos, hogy az egyház-társadalom kulturális kölcsönhatásban van-e ma is ráhatása az újjászületett hívőségnek a társadalomra vagy az irány megfordult (elvilágiasodás)? Vagyis a bűn – bár teológiai/bibliai fogalom – mégis kulturális kontextusban (Sitz im Leben) konkretizálódik.

    Én ezt úgy látom, hogy a kulturális sokszínűség önmagában tükrözi az evangéliumot, hiszen azt mutatja, hogy nem csak a zsidó nép, hanem minden nép áldást nyer Ábrahám magvában. Ugyanakkor az evangélium hat a kultúrára, hiszen megváltozott életeket eredményez. A magyar továbbra is disznópörköltet eszik, de a pálinkából kevesebb fogy. A pápua továbbra is rovarokat eszik, de nem eszi meg a szomszéd törzs tagjait. A nigériai táncolva viszi előre az adományát, de nem áldoz utána csirkét valamelyik ártó szellemnek.

    Megjegyzésem: persze, hogy a szeparatizmus, amennyiben öncélú vagy önkényes, helytelen. De nem is szabad a priori negatívként kezelni. Isten szentségének oldaláról nézve a szeparatizmus (elkülönülés) teljesen pozitív fogalom és magatartás, mert elválasztja a világosságot a sötétségtől (1Móz 1,4). Az evangéliumiság megőrzése nem lehetséges elkülönülés nélkül, ahogyan a világosság sem marad meg a sötétségtől való elkülönülés nélkül. A kérdés inkább az, hogy mi az elkülönülés alapja, kritériuma és ennek következtében kitől kell elkülönülni. Sajnos annyira negatív lett ez a fogalom, hogy alig vállalkozik valaki az elkülönülés teológiáját kidolgozni bibliai alapon. Pedig Isten szentsége alapvető a Bibliában és a valóság felépítésében és Biblia nyilván tanít az elkülönülésről.

    Ezt én is fontosnak tartom. Az elmúlt években többször is beszéltem erről az Evangéliumi Fórumon, legutóbb például 2016-ban az egészséges tanítás kapcsán, amely a pásztori levelek egyik témája.

    Az látjuk, hogy az elkülönülés „piros vonala” a történelem során egyre kijjebb tolódott. Spurgeon kilépett az angliai Baptista Szövetségből a liberális teológusok tolerálása miatt. Ma már emiatt kevesen lépnének ki (egyébként akkor is). A prosperitás evangéliumát említed mint potenciális vízválasztót. Sokaknak pedig a homoszexualitás melletti hivatalos kiállás sem elég, hogy elkülönüljenek felekezetüktől. Akkor nagyjából hol húzódik a lelki képzeletbeli „piros vonal”? Másképpen, Isten szentsége milyen határokat definiál e dologban gondolva pl. a 2Kor 6,14-18-ra és 2Tim 3,1-5-re?

    Spurgeon kapcsán ugyanakkor két dolgot fontosnak tartok: 1) Spurgeon baptistaként egy csecsemőkeresztséget valló kollégáját választotta a College élére, 2) Spurgeon gyülekezete nyílt úrvacsorát gyakorolt. Ezt ma nagyon kevés baptista vállalná be, de Spurgeon számára legalább annyira fontos volt az evangéliumi egység, mint a liberalizmustól való távolság. Viszont azzal egyetértek, hogy az evangéliumi mozgalomnak az etika terén is kell határokat húznia.

    Megjegyzésem: egy ilyen kijelentés után ki kellene mondani az elkülönülés helyességét az ilyen felekezetektől. A liberális teológia pedig a hazai történelmi protestáns népegyházakat és kisegyházakat is megfertőzte.

    Szerintem mindaddig nem kell kimondani az elkülönülés szükségességét, ameddig az evangéliumtól való elhajlás nem a hitvallási iratokban jelenik meg. Szabadegyháziként persze ettől még tarthatom bölcsnek a különválást.

    Megjegyzésem: ez így van és erőfeszítéseik jelentősek. De ha nincs külső határ, akkor teljesen értelmetlen „középpontról” beszélni, ugyanis középpontja csak egy behatárolt körnek lehet.

    Persze, csak nem mindegy, hova helyezem a hangsúlyt. A középpont hangsúlyozásakor az értékekre kerül a hangsúly, a határok hangsúlyozásakor arra, hogy ki van kint, ki van bent. A középpont hangsúlyozásakor van lehetőség arra, hogy valaki a középpont felé mozogjon vagy attól távolodjon, és így a mozgása iránya is fontossá válik, a határok hangsúlyozásakor ez a szempont elhomályosul. Ráadásul a határok időnként nagyon nehezen meghatározhatók, a középpont viszont mindig világít.

    Az evangéliumiságon belüli identitás megerősítéséről/tisztázásáról miért csak parachurch és interconfessionális értelemben lehet beszélni? Az evangélium az egyházra/gyülekezetre lett bízva. Az evangéliumiság mai harcában inkább ezeket kellene megerősíteni, vagyis teológiailag szilárdan biblikus és kegyességileg eleven gyülekezetekre van szükség. Az evangéliumi megújulás és öntisztázás ezekből kellene elinduljon, úgymond lentről felfelé és nem fentről lefelé.

    Nekem is a gyülekezetek vannak a figyelmem középpontjában, illetve azok vezetői. Egyetértek ebben veled. Őket kell elsősorban megerősíteni.

    Biztos, hogy a szeparatistának csupán az „eldeformálódott struktúrákkal” van baja? Mit jelentsen a valós életben a „nyomasztó egyházi struktúrák között” szolgálni az evangélium ügyét? Más szóval, mitől deformálódtak, romlottak meg és váltak nyomasztóvá az egyházi struktúrák? Ez maga után vonja azt a kérdést, hogy amennyiben egy felekezet elméletben vallja a tiszta evangéliumot, de a gyakorlatban elhanyagolja alkalmazását vagy kifejezetten helytelenül alkalmazza, az elég indok-e az elkülönüléshez? Hiszen a továbbiakban elhangzott a részedről, hogy „van azonban egy határ…amelynek nem sodródhat a másik oldalára.” Ide sorolod például az evangéliummal ellentétes etikai gyakorlatokat. Mi van akkor, ha egy felekezet nem tűri a homoszexuálisokat a tagságában, viszont nem csinál ügyet abból, hogy a fiataljai közül sokan nemi életet folytatnak házasságon kívül/előtt vagy férfiak és nők nem házasságban, hanem úm. párkapcsolatban élnek? Meglátásom szerint több figyelmet kellene fordítani a szekularizációs/elvilágiasodási folyamatok etikai és kulturális aspektusaira.

    Jogos a kérdésed. Nem tudnék olyan felekezetben maradni, amelyik helyesli a házasságon kívüli (és előtti) szexuális kapcsolatot. Ugyanakkor azt azért óvatosan kell megítélnünk, hogy mi az, ami megtűrt és mi az, ami támogatott. Mindkét eset rossz, de sokkal rosszabb az utóbbi.

    Az első kommentemben jeleztem, hogy szükség lenne az elkülönülés bibliai alapjait kifejteni, különben csak a szép fogalmazásoknál maradunk. Viszont a gyakorlatban rögtön letámadják azt, aki ma vonalakat, határokat mer húzni. Egyből kirekesztőnek számít. Ezért vállalják fel ezt kevesen. Személyesen úgy látom, hogy ma egyértelműen nem elegendő az evangéliumi egység megteremtéséhez a doktrinális/hitvallási egység, hiszen mindnyájan látjuk, hogy Krisztus egyháza ma sokkal inkább kulturális kihívásokkal küzd, mintsem teológiaival. Egészen konkrétan fogalmazva, míg az evangélium alapigazsága a Gal 1,4 szerint az, hogy Krisztus „önmagát adta a mi bűneinkért, hogy kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból…”, addig az evangéliumi egységhez hozzá kellene tartozzon a bűntől való elkülönülés hirdetése és gyakorlása (Róm 6,2: „…akik meghaltunk a bűnnek, hogyan élhetnénk még abban?”), tehát a megszentelődés gyakorlása. Sajnos a mai evangéliumiságban elhalványult Isten szentségének víziója, ami egyoldalúságot eredményezett túlhangsúlyozva a befogadást és a szinte bárkivel való közösséget. Egy egészséges vízió helyreállítása Isten szentségéről egyensúlyt teremtene egység/közösségvállalás és elkülönülés között. Márpedig ez egyensúly nélkül Krisztus gyülekezeteinek nem sok esélye marad az elvilágiasodás elleni harcban.

    A leghevesebb teológiai küzdelem a mai keresztény világban a homoszexualitás megítélése körül zajlik. Ez a küzdelem a szentségről, a bűnről, a kultúránk és a Biblia etikai víziói közötti összecsapásról szól. Rengeteget írtam erről az elmúlt években. Egyetértek veled abban, hogy ez a küzdelem fontos, és ebben a küzdelemben határokat is kell húzni.

    Köszönöm még egyszer a hozzászólásaidat!

  4. Steve

    Érdekes és hasznos beszélgetés/írás volt, köszönöm!

    Miklós és Ádám fenti extra beszélgetése is hasznos. Örülök, hogy Ádám kiáll a pünkösdi mozgalom mellett, ugyanakkor Miklós több gondolatával is egyetértek.

    Minor komment: kevésbé örülök, hogy Joel Osteen negatív példa a cikkben. Én kifejezetten kedvelem, van, hogy meghallgatom az igehirdetését (na jó, az tényleg furcsa, hogy 56 évesen úgy néz ki, mintha 26 éves lenne, de hát ez amerika :)).

  5. Chiciudean Miklós

    Kedves Ádám,

    köszönöm a reagálásodat.
    Engedd meg, hogy kissé tovább fűzzem a gondolatokat.

    Amikor én a következőket írtam:
    A pünkösdiek egy sajátos munkát hangsúlyoztak (lélekkeresztség), amelyet a többi protestáns felekezettől eltérően nem a Szentírásban fedeztek fel és kívánták a gyakorlatba átvinni, hanem előbb átéltek valamit, aminek kerestek szentírási igazolást. Ez paradigmaváltás erejével hatott, és azóta is hat a mai élménykereső keresztyénségben.

    Te utána ezt reagáltad:
    „nem értek egyet azzal, hogy a pünkösdiek átéltek valamit, aminek aztán kerestek szentírási igazolást. Inkább arról volt szó, hogy vágyakoztak átélni valamit, amit a Szentírásban láttak.”
    és
    „Abban igazad van, hogy a pünkösdi mozgalom hozzájárult ahhoz, hogy a kereszténységben fontos lett az élménykeresés. Ennek a jó oldala az a szomjúság, amely a Szentlélek ereje iránt ébredt a hívőkben. Rossz oldala az, hogy ez sokszor valóban már nem a szentség és a misszió kontextusában jelenik meg, hanem a mai kor szellemi nárcizmusában és hedonizmusában. (Nem beszélve a mozgalom egyéb szélsőségeiről.) De ha méltányosak akarunk lenni, azt azért hozzá kell tennünk, hogy a pünkösdi-karizmatikus mozgalom a misszió terén sem volt rest. Gondoljunk csak arra, hogy ez a mozgalom a kereszténység olyan növekedését eredményezte a fejlődő világban, amelyet régi misszionáriusok álmodni sem mertek. A pünkösdi-karizmatikus mozgalom ma az összkereszténység nagyjából egyharmadát teszi ki (noha mindössze százéves mozgalom!), és számszerűleg a félmilliárdot is meghaladja. Isten azért adja a Lelkét, hogy tanúi legyünk a föld végső határáig. Itt mintha ez történne…”

    Én a pünkösdi/karizmatikus mozgalomtól nem vitatom el a keresztyénségét. Sőt, ahogy írtam az előző hozzászólásaimban, azt sem, hogy hitvallásaik általában tartalmazzák az evangéliumot. Azt viszont állítottam, hogy a pünkösdi/karizmatikus átélések végül paradigmaváltást eredményeztek közvetlen vagy közvetett hatásukban, ami ma már egyértelműen érzékelhető az élménykereső keresztyénségben. Te is elismered, „hogy a pünkösdi mozgalom hozzájárult ahhoz, hogy a kereszténységben fontos lett az élménykeresés.” Nos, az élménykeresés kapcsán szeretnék kissé rávilágítani, hogy ez miben és hogyan okozott paradigmaváltást, másképpen fogalmazva jelentős „mutációt” az evangéliumiságban.

    Utaltam első hozzászólásomban arra, hogy „a doktrinális/hitelvi alapot nem látom elegendőnek az evangéliumi egység megteremtéséhez.” Az élménykeresési gyakorlat bontotta meg ezt az egységet. Tehát nem hitelvi, hanem gyakorlati, az evangélium alkalmazásának területén végbement változásról van szó. Arra gondolok, hogy a történelmi evangéliumi felekezetekben az istentisztelet gyakorlása mellett az evangélizálás (az üdvösség hirdetése) volt a legfontosabb tevékenység. A misszió. Ez pedig az evangélium igazságának hirdetését, proklamálását jelentette az ősi apostoli gyakorlatnak megfelelően. Aki megértette és elfogadta, hogy bűnös Isten előtt és Krisztushoz fordult hittel kegyelemért (az Ő engesztelő áldozatára támaszkodva), az üdvösséget nyert és tagja lett Krisztus egyházának.

    A megtérésre, a Krisztushoz való fordulásra való felhívás képezte a keresztyénség fő üzenetét a világ fiai felé. Ezért is van az, hogy akik az evangéliumiság definiálással foglalkoztak (pl. az általad említett Bebbington, vagy éppen A. McGrath) a „konverzionizmust” (a megtérés hirdetése és gyakorlati megkövetelése) is meghatározó elemnek tartották. A pünkösdi/karizmatikus mozgalom azonban ott hajtott végre nagy változtatást, hogy a szentlélek-keresztség és a nyelvekenszólás (de a többi jelszerű karizma) elnyerését hangsúlyozva és megkövetelve valójában az átélést (élményt) helyezte a középpontba. Tehát míg a klasszikus evangéliumiság az evangélium igazságait hirdetve nyerte meg az embereket, addig a pünkösdi/karizmatikus mozgalom az átélések (élmények) hirdetésével. Ez számomra döntő paradigmaváltás volt.

    Azóta az evangélium igazsága fokozatosan háttérbe szorul az emberek megnyerésében és az átélések (élmények) hirdetése és kínálata dominál. Valójában a nap végén az a sikeres (könyvelheti el a legnagyobb növekedést), aki a legjobb, legelérhetőbb, legkielégítőbb (de azért vallásos) élményeket nyújtja. MA MÁR A LEGNAGYOBB GOND NEM AZ, HOGY ELFERDÍTIK AZ EVANGÉLIUMOT, HANEM EGYSZERŰEN FELESLEGESSÉ TETTÉK.

    Aki megnézi a mai evangéliumi/pünkösdi/karizmatikus) gyülekezetek prédikációit, üzeneteit, alig talál bennük bűnbánatra és Krisztushoz való fordulásra történő felszólítást. Alig találni ma már klasszikus evangélizációs istentiszteleteket és igehirdetéseket. Pedig Billy Graham és korosztályának evangéliumisága még erről szólt. Például a baptisták hagyományosan két istentiszteletet tartottak vasárnaponként, egy tanítóit (hitmélyítő) és evangélizálót (hitébresztő). Mivel ma már egyértelműen az élményekkel lehet hatékonyan hódítani és az igazság fegyvere eltompult, sorra hagyják el a baptista gyülekezetek a vas.du. istentiszteleteket és fognak bele minden egyéb kiscsoportos élménykínáló módszerbe. A Baptista Egyház férfikonferenciáján („Férfi a pályán”) vadászmester vezeti be az érdeklődőket a vadászat titkaiba, fitness-edző az egészséges mozgás világába, drónszakértő pedig minőségi időtöltésre ajánlja a legújabb hobbyt. De az élményalapú „evangélizálás” fonalára fűzhető fel a modern dicsőítés elterjedése, Rick Warrennek az egész világon elterjed „seeker-sensitive” módszere, vagy akár a hazánk evangéliumi fiataljait is utolérő kontinúacionista hype.

    Amikor az evangéliumi közösségek egyre szélesebb élménykínálattal akarják megnyerni az embereket, és ennek érdekében ezer módszerrel is (többek között ingyen sört kínálva) fokozzák az átélések pozitívságát, kellemességét, ott hogyan jut el az ember Krisztus keresztjéhez ( bűnlátásra, bűnbánatra, összetörésre, megalázkodásra)? Te magad gyönyörűen úgy fogalmaztál az interjúban: „Akit ugyanis egyszer elítélt már a lelkiismerete, aki átélte már a bűnei feletti szomorúságot (ami a Szentlélek egyik legfontosabb munkája), az nem fog békét találni másban, csakis Krisztus keresztjében”. Tehát a mindig pozitív élményre kihegyezett légkörben, hogy juthat el valaki a bűnei feletti szomorúságra? Ugyebár ez a Szentlélek egyik legfontosabb munkája, azaz Krisztushoz vezetni a bűnöst. De ezt az utat nagyon megnehezíti, ha nem lehetetleníti el, az élményalapú tagtoborzás.

    Pál apostol, aki azt mondta, hogy „tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket”, így folytatta: „elhatároztam, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről… hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék.” Vagyis Pál nem akarta azt, hogy a keresztyének hite retorikai élményre (lásd az 1Kor 1-2 hátterét) alapuljon, hanem a Krisztus üdvözítő munkájába vetett hittel Isten erejére támaszkodjanak. Ez az evangéliumiság lényege és ezt látom ma veszélyesen elhanyagolva.

  6. Szabados Ádám

    Kedves Miklós!

    Értelek. Szerintem a végcél tekintetében sem gondolunk nagyon mást. Éppen ezért hadd hozzam ide a Westminsteri kiskáté első kérdésére adott választ: „Az ember legfőbb célja, hogy dicsőítse Istent és élvezze őt (enjoy him) örökké.” Ezt nehéz máshogy elképzelnem, mint átélésként. Aki élvezi Istent, az nem csak tudja ezt, hanem azért tudja, mert tapasztalja. Ez az élmény kívánatos. Pál az efezusi hívőkért imádkozva kéri Istentől: „a mi Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt; és világosítsa meg lelki szemeteket, hogy meglássátok: milyen reménységre hívott el minket, milyen gazdag az ő örökségének dicsősége a szentek között, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma rajtunk, hívőkön.” A pünkösdi hívők nagy része pontosan erre gondol, amikor a Szentlélek keresztségéről beszél. Hogy kapja meg (nagyobb mértékben) Isten Lelkét, hogy jobban ismerje az Atyát, hogy jobban lássa, milyen reménységre van elhívva és milyen gazdag az öröksége, és átélje Isten mérhetetlen hatalmát. A nyelvekenszólás is eszköz számára, hogy imádja Istent és kiöntse előtte a szívét.

    Létezik az is, amiről te beszélsz. A pünkösdi mozgalom hangsúlyeltolódásai szerintem is hozzájárultak ahhoz, hogy sokan csak az élményt keresik, nem Istent. A seeker-sensitive modellel szemben nekem is vannak fenntartásaim, pontosan azért, mert azt adja, amit az emberek akarnak, és kevés benne a valódi hódolat, engedelmesség és megszentelődés. (Bár ezt sem merném általánosítani.) Viszont az élményközpontúság elterjedését nem varrnám a pünkösdi mozgalom nyakába. A kultúrában nagyon fontos folyamatok játszódtak le, amelyek katalizálták az egész kereszténységben az énközpontúságot, az érzések mindenhatóságát és az igazság amortizálódását. Hozzájárult ehhez a romantika, a posztmodern és a kultúrát eluraló nárcizmus és hedonizmus. A pszichológia is. Ezek nem csak a pünkösdi mozgalomban jelentkeztek, inkább azt is gyakran rossz irányba húzták.

    A lényeg: kisebbnek látom a pünkösdi mozgalom felelősségét, és valószínűleg több értéket is látok benne, mint te. Pünkösdi és karizmatikus keresztények nagyon nagy áldozatokat hoztak a misszióért. Csak hogy egy friss példát mondjak: Jonathan Chau az életét is kész volt odaadni a szentinelézek eléréséért.

  7. Steve

    Kedves Miklós,

    kérlek engedd meg, hogy én is reagáljak röviden. Először is szeretném jelezni, hogy a pünkösdi-karizmatikus mozgalomnak hasznára válnak a Hozzád hasonló személyektől érkező őszinte kritikák/figyelmeztetések. A pünkösdi-karizmatikus közösségek Krisztus testéhez tartoznak, és szükségük van a Test (jelenleg) nem karizmatikus részének hangjára is – oda kell figyelnünk egymás szavára. Azonban ez fordítva is igaz! Így mindannyian el tudjuk kerülni az egyensúlytévesztést.

    A kritikáid jelentős részével egyetértek. Úgy vélem, nyitott kapukat döngetsz! A problémákat és elhajlásokat a pünkösdi-karizmatikus mozgalomhoz tartozó hívők is világosan látják, érzékelve a veszélyeket. A bátran karizmatikus, de egyben elismert apologéta Dr. Michael Brown a „Playing With Holy Fire: A Wake-Up Call to the Pentecostal-Charismatic Church” c. tavaly megjelent könyvében az alábbi pontokon látja a legnagyobb problémákat a mozgalmunkban:

    – Hiszékenység
    – Anyagi haszont kereső álpróféták – visszaélésszerű pénzgyűjtési módszerek
    – Szupersztár karizmatikus vezetők
    – Nyájat kihasználó (abuzív) vezetés
    – Nem számon-kérhető prófétálás
    – Szexuális visszaélések
    – „Pep-talk”, „feel-good” üzenetek térnyerése
    – Bővölködés evangéliuma szélsőségei („prosperity gospel”)
    – Doktrinális tévelygések és sekélyesség
    – Hamis karizmatikus élmények/mesék (elragadtatások a mennybe, stb.)

    Azt hiszem, ennél akkurátusabb listát nehéz összeállítani. Sajnos bőven tud elrettentő példákat felsorolni az egyes esetek bemutatására. Mindezt természetesen jobbító szándékkal teszi, ügyelve arra, hogy ne öntse ki a gyermeket a fürdővízzel együtt!

    Sajnos látjuk azt, hogy a felszínesség, hitehagyás, langyosság és élménykeresés nem csak a pünkösdi-karizmatikus közösségekre jellemző. Sőt, döntően nem azokra jellemző! Ha megnézzük a nyugati nem karizmatikus egyházat, akkor sok esetben a fenti visszaéléseknél is hajmeresztőbb, ráadásul hivatalos keretek között történő elhajlásokat és hitehagyást látunk (lásd pl. a nyíltan meleg szolgálókat felszentelni akaró – nem karizmatikus – protestáns felekezetek felemelkedését). Emiatt én úgy látom, hogy a vízválasztó nem a karizmatikus-nem karizmatikus közösségek között áll fent. Valójában minden keresztény közösség ugyanazzal a nyugatot lenyelni kívánó korszellemmel áll szemben, és még nem találtuk meg teljesen az ellenszert. Véleményem szerint (persze elfogadom, ha ezzel nem értesz egyet) a megoldás semmiképpen nem abba az irányba keresendő, hogy a Szentlélek erejét és megnyilvánulásait megpróbáljuk elfojtani. A nyugati pünkösdi kereszténységnek jelenleg pontosan nem a túl sok Szentlélek a problémája, hanem a szomjúság, éhség és autentikus hit utáni vágyakozás hiánya, a fogyasztói kultúrába belesüppedés és a világgal való barátság. Éppen ezért én a már ebben a gonoszan kellemes közegben felnőtt, de ki-kiábránduló és szívből felkiáltó, Szentlélek személyére szomjazó fiatalokra reménységgel tekintek, és bízom benne, hogy nem csak egy „kontinúcionista hype”-ról van szó.

    Annyit fontosnak tartok hozzátenni, hogy én 17 éves koromban, kőkemény materialista családból elsőként tértem meg. Semmilyen valós kapcsolatom nem volt a kereszténységgel (életemben nem olvastam Bibliát, és szinte semmit nem tudtam a kereszténységről). Egy karizmatikus közösségbe kerültem társaim unszolására, ahol végül elmondtam a „megtérők imáját”, majd miután imádkoztak értem, megtapasztaltam a Szentlélek erőteljes érintését, egy számomra mai napig ismeretlen külföldi misszionárius megtérőkre mondott áldásmondása során. Mindez teljesen váratlanul történt, bármiféle prekoncepció vagy élménykeresés nélkül, mivel nem is tudtam, hogy ilyesmire kellene számítanom, lévén nem is ismertem a Bibliát. Az első találkozásom a kereszténységgel így teljes mértékben karizmatikus volt, és a megtapasztalásom világosan természetfeletti jellegű. Ez közel 25 éve történt. Emiatt én „nem karizmatikus” kereszténységet személyesen soha nem tapasztaltam, viszont egyértelmű, hogy ez a karizmatikus tapasztalat nem hype-ként jelent meg az életemben, hanem sorsformáló erővel bírt. Ez a kezdeti tapasztalat a mai napig is biztos (de természetesen nem az egyetlen, és talán mára már nem is a legfőbb) horgony és fontos igazodási pont számomra. Mégis, mindezen tapasztalatok egyáltalán nem akadályoznak meg abban, hogy elismerjem és értékeljem számos nem karizmatikus testvérem őszinte hitét, Szentlélektől való újjászületésének tényét, és csodálom az engem, karizmatikus keresztényt igen gyakran megszégyenítő összeszedettségét, odaszántságát, integritását.

    Kedves Ádám,

    egyetértek a gondolataiddal (mintha tükröződnének benne John Piper szívöröm centrikus „keresztény hedonista” inspiráló nézetei – amelynek semmi köze nincs a világi, negatív értelemben vett hedonizmushoz).

    A pünkösdi és karizmatikus kereszténység eredetileg az egyik leginkább kompromisszummentes, odaszánt irányzat volt. Tény, hogy mostanra a karizmatikus mozgalom igen sokarcú lett, esetenként felhígult, különösen a nyugaton, ahol éppen ezért több (elvileg) pünkösdi-karizmatikus közösség spirituális értelemben már csak árnyéka korábbi önmagának, a menet közben megszerzett siker és csillogás ellenére. Ez azonban nem igaz az afrikai, ázsiai, latin-amerikai, stb. pünkösdi közösségekre – ezek többnyire hírből (az amerikai pünkösdi kereszténység sajnos árukapcsolásosan megjelenő „amerikanizáló” misszióin keresztül) ismerik csak a nyugati közösségekre jellemző „seeker friendly”, langyos mentalitást (miközben persze a saját, más jellegű problémáikkal kell megküzdeniük) – a problémák tehát nem magából a pünkösdizmusból, és pláne nem a Szentlélek érintésének megtapasztalásából és ajándékainak Test építésére való használatából fakadnak! Mindemellett én a nyugati pünkösdizmust sem írnám le, és bár (elnézést az őszinteségemért) magamon is tapasztalom az aggasztó tüneteket, jó reménységem van atekintetben, hogy nem ez lesz a végső szó.

  8. Ria

    Talán nem maradsz teljesen egyedül kedves Miklós, ha az egyetértésemmel én is hozzájárulnék az Ádámnak fent kifejtett álláspontodhoz, az élménykereső, pünkösdi-karizmatikus gyülekezetek mai ill., több évtizedes helyzetét látván.
    Talán nem beszélnék Így, ha nem lett volna ebben részem három és fél évig tartóan, az egyik legnagyobb németországi (Bibische Glaubens Gemeinde, vezére: Peter Wenz) karizmatikus gyülekezetben, ami esztelenségből, Cseri Kálmán igehÍrdetéseinek hallgatása gyógyÍtott ki aközben, amikor már-már az őrület határán voltam, annyira zavarodottá tettek, az ott tapasztaltak úgy a tanÍtásukban, mint az „istentiszteleti” gyakorlatukban mivel, a SzentÍrásban én nem olvastam ilyesfajta jelenségekről. Valódi öröm helyett, én inkább valamiféle őrjöngést tapasztaltam itt (és más karizmatikus gyülekezetekben), aminek eléréséhez addig hergelték magukat a hÍvők, amÍg valami örömteli érzés tetőfokára el nem jutottak. Ezek összetévesztik az érzéseiket a szellem vezetésével. A ilyen („lelki” (ó-emberi) hÍvő számára az érzelem ópiummá lesz és a szellemi élet megszűnik, mert az érzéseket tekintik szellemi életük magaslatának, ily módon nem is az Urat szeretik, hanem tulajdon érzéseiket és amikor ez elmúlik (mert elmúlik) minden erejével igyekszik visszaszerezni, ezért alig várja, hogy újra részt vehessen ezeken az alkalmakon. A Sátán ezeket az érzéseket rendkÍvül ügyesen tudja utánozni és egyéb természetfeletti élményeket ébreszteni a hÍvőkben, amiket a Szent Szellem hatásának tekintenek, mert nem tudják, hogy Isten kizárólag az ember szellemében munkálkodik. Ezeket a bálványokat Isten, -hála néki – egy idő után összetöri, ez történhetett a BGG-ben is, mert ahogy értesültem róla, azóta lenyugodtak és elhagyták az efféle érzelmi kitöréseiket, aminek a nem Szent Szellemtől való voltát, P. Wenz is beismerte egy bizonyos idő után.

    (Egyébként pedig, két nappal ezelőtt én is Írtam egy rövid hsz-t a „Nyilatkozat a helyettes bűnhődésről 1. rész – Tegyük a helyére…” cÍmű videófelvételen elhangzottakhoz, ezzel kezdődően: „Nem értem, hogy a helyettes bűnhődés tanból miért kell…” stb.)

  9. Szalai Miklós

    A könyvhétre megjelent James Barr Fundamentalizmus c. műve a fordításomban – úgy gondolom, hogy sok evangelikál keresztény számára fontos lehet ez a mű, ha nem is értenek vele egyet…

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK