Van egy megszégyenítő történet az Ószövetségben az emberi erényességről. Jeremiás próféta az Úr parancsára meglátogatja a rékábiakat, és a Templom egyik kamrájába hívja őket. Hanáni kamrájában aztán borral teli kelyheket tesz eléjük, hogy igyanak. A rékábiak azonban visszautasítják: „Nem iszunk bort, mert a mi ősünk, Jónádáb, Rékáb fia ezt parancsolta nekünk: Ne igyatok bort soha, se ti, se a fiaitok!” (Jer 35,6) Az ÚR Jeremiáson keresztül ezt üzeni ezután Izráelnek: „Jónádábnak, Rékáb fiának a szavait megtartották. Ő azt parancsolta fiainak, hogy ne igyanak bort; nem is ittak a mai napig sem, hanem engedelmeskedtek ősük parancsának. Én is szóltam hozzátok, idejében szóltam, de ti nem hallgattatok rám. (…) Jónádábnak, Rékáb fiának az utódai megtartották ősük parancsát, amit az megparancsolt, de ez a nép nem hallgatott rám.” (Jer 35,14-16) A rékábiak ősatyjuk felé mutatott engedelmessége kontrasztban áll Izráel Isten felé tanúsított engedetlenségével.

A rékábiak történetében egy zsidó nemzetség emberi síkon megélt nemes viselkedését látjuk, de olvasunk olyan történeteket is, amikor a kontrasztot nem is zsidók, hanem pogányok képezik. Jézus számos alkalommal emel fel példaként Isten népétől idegen pogányokat, akiknek a hozzáállása megszégyeníti az Istenhez elvileg közel lévőket. Jézus megdicséri a lányáért küzdő kánaáni asszonyt nagy hitéért. A kapernaumi századosban Jézus szerint nagyobb hit volt, mint egész Izráelben. Jézus szinte provokatívan emlékezteti földijeit, hogy a szareptai özvegyasszony és a szír Naámán annak idején hittel fogadták a próféták szavát, nem úgy, mint a názáreti zsinagóga férfiai. Jézus példaként említi a Salamont meglátogató Dél királynőjét is, aki a föld határáról jött el, hogy Izráel királyától bölcsességet tanuljon. Az irgalmas samaritánus a példázatban emberségesebb, mint a lévita és a pap. Sőt, Jézus szégyenszemre még a pogány Tírusz és Szidón lakóit is példaként említi, akik szerinte megtértek volna, ha azt látják és hallják, amit a közeli Korazin és Bétsaida.

Vajon mely attitűdök azok ma, amelyekben a kívülállók példája megszégyenít bennünket? Bonhoeffer a hitleri években önzetlenebb és bátrabb áldozatvállalást látott több világi rokonánál és barátjánál, mint hitbeli testvérei között. Manapság muszlimokban gyakran lényegesen nagyobb az istenfélelem és odaszánás, mint keresztényekben, pedig amiben ők hisznek, hazugság, amiben mi hiszünk, az viszont igaz és jó. Progresszív környezetvédők időnként mélyebb elköteleződést mutatnak a klímakatasztrófa megakadályozásában, mint amilyen reménységet a mi életünk mutat a Föld újjáteremtésében. Hitetlenek sokszor becsületesebbek, nagylelkűbbek, barátságosabbak, elkötelezettebbek a maguk dolgaiban, mint sok hívő, akinek erre transzcendens oka is van.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a pogányokat kellene követnünk. Arról sincs szó, hogy a pogányok általában jobbak volnának, mint a keresztények. Csupán arról, hogy sokszor még a pogányok is jobbak, mint mi vagyunk, holott épp nekünk kellene példát mutatnunk nekik egyenességből. A zsidó rékábiak történetéből látjuk: Isten dönthet úgy, hogy emberi síkon szégyenít meg bennünket. Megteheti ezt pogányok által is. Félreértés ne essék: ilyenkor nem a pogányokhoz kell megtérnünk, hanem Istenhez, aki a pogányokban is erényeket munkál. Az igaz Isten mindig Izráel Istene volt, nem a pogányoké. De Izráelnek úgy kellett volna hallgatnia Istenre, ahogy a rékábiak hallgattak ősükre, ahogy a szareptai özvegy fogadta a prófétát, vagy ahogy a kapernaumi százados bízott Isten Fiában. Amikor a pogányokban olyan erényeket látunk, amelyek belőlünk hiányoznak, jogosan szégyenülünk meg.

Mire tanít bennünket Isten ma egyszerű, emberi példák által?

11 hozzászólás a “Amikor a pogányok példája megszégyenít bennünket” bejegyzéshez

  • Kovacsdpisti says:

    Szia Ádám!

    Amit én tapasztaltam ilyen téren, annak a túl nagy szabadság volt az oka fiatalok között.
    Elfelejtjük azt, hogy nem az azt nem kell nézni, hogy mi jó nekem, mit tehetek én meg, hanem hogy mivel tudok a másik felé szolgálni.

  • Katona Simon says:

    Középiskolás koromban néhány osztálytársammal olyat tettem, ami nem volt hozzám illő. Egy bizonyos tanóráról időnként ellógtunk, mert nagyon nem szerettük sem a tantárgyat, sem a tanárt. Amikor az egyik ellógást terveztük újra, egy világi osztálytársam megjegyezte, hogy nekem keresztényként példát kellene mutatnom neki és a többieknek abban, hogy ez nem helyes. Ennek a világi osztálytársamnak köszönhetem azt, hogy végül nem lógtam meg.
    Rég történt már, de a mai napig belém vág az a szégyenérzés, ami akkor. Lehajtottam a fejem, próbáltam bebeszélni magamnak, hogy senki sem lát, és megnémultam az osztálytársam előtt.
    Nem tűnt nagy ügynek, hogy ellógok, de Isten a világi osztálytársamon keresztül mutatott rá, hogy ez nemhogy nagy ügy, hanem szégyen. Megtanultam.

  • Tomboy says:

    Szia Ádám!

    A szeretet erejével ébresztő és inspiráló írás.
    Hálás vagyok érte.
    Dicsőség az Úrnak!

    Tamás

  • dzsaszper says:

    Kedves Katona Simon,

    igazából a számonkérés még a kevésbé megszégyenítő… főleg, ha aki számonkér, maga sem gondolja komolyan.
    Na az az igazán ciki, amikor neki természetes, magától értetődő ami nekünk kellene magától értetődő legyen, és úgy is él.

  • Ria says:

    Isten, az Ő törvényét a hitetlenek szÍvébe is beÍrta. Ezek az emberek még csak nem is sejtik, hogy amikor a bűnös cselekedeteiket bűnnek érzik, olyat, mint: hazugság, lopás, önbÍráskodásból ölés, házasságtörés (nem véletlenül titkolják egymás előtt a házastársak vagy az élettársi viszonyban élők) és egyéb helytelennek érzett viselkedést, olyankor Isten TÍzparancsolatának engedelmeskednek tudtukon kÍvül. Ilyenkor azon mosolygok sokszor, hogy az ilyen emberek ugyanakkor fennen hangoztatják, hogy – márpedig nekik Isten nem parancsol!:-) Ezzel szemben a hÍvők, túlságosan magabiztosakká váltak.

  • dzsaszper says:

    Kedves Ria,

    ugye amikor a túlságosan magabiztossá vált hívőkről, mint “a hívők”-ről írsz, magadat is beleérted? Vagy te ben tartozol a hívők közé?

  • Katona Simon says:

    Kedves dzsaszper,

    Igazad van. Az akkori osztálytársam valószínűleg túl komolyan nem gondolhatta, mivel ő is megtette időnként. Nem is az volt a lényeg, hogy ő milyen indíttatásból mondja, hanem az, hogy én rám hogyan hat, hogy hogy fogadom, amit mondott. Mert elsősorban Isten volt az, aki rajta keresztül intett engem, noha az osztálytársam ennek nem volt tudatában.
    Valószínűleg Isten inkább engem akart volna példaként állítani a társaim előtt, akik nem voltak hívők, de miután alkalmatlan voltam, fordult a helyzet és egy világi emberen keresztül volt kénytelen megszégyeníteni akkor ott abban a helyzetben. Ezért is volt megszégyenítő, mert amellett, hogy az ellógás miatt szégyenbe kerültem, pluszban az is szégyenérzetet okozott, hogy Isten nem tudott használni a jó példa mutatásában.

  • Ria says:

    Én azok közé a ker. hÍvők közé tartozónak tudom magam dzsaszper, akik nem a maguk vallásos “jó” cselekedeteikben bÍznak, hanem Istenben, akitől az Ígéreteket kaptuk és aki kiválasztott és elpecsételt magának, mint Menyasszonyát, aki ezért magát benne tudhatja, Őt pedig magában hordozhatja. Abban az Istenben bÍzok, akinek elhiszem, amit mond rólam… aki új szÍvet adott, ami szÍv úgy tekinti magát (nem érzés, hanem hit által) hogy meghalt a bűnnek, de ami él a mi Urunk Jézus Krisztusban Istennek (Rom 6:7-11). A régi szÍv, ami csak szájával vallja Istent, de a szÍve távol van tőle, az a magában bÍzó (sokszor túlzottan) mindig a külső körül forgó (a belső helyett) állandóan tenni akaró keresztyén, aki nem tud nyugodtan várni, amÍg Isten megparancsolja neki, hogy munkálkodjék. Ezek hite csupán külsőleg átvett ismerethit (észhit) ami a régiek vallásos szokásaiból (hústestből) él. Ezek közé nem tartozom.

  • Kunleány says:

    Nekem Jeremiás és a rékábiak története azt tanítja, hogy a vallásos bélyeg a homlokomon nem jelent semmit önmagában. A hit a tetteken látszik, és Isten épp Izráel (nem-)tetteire akart rámutatni épp a rékábiak példáján keresztül, akkor már sokadszor és hiába, miközben ők nagyon büszkék voltak a “kiválasztott nép” szerepükre. Akin nincs vagy nem látható ilyen bélyeg, nem tudhatom, hogy hol is tart az Isten felé vezető úton.

    Hasonló gőgöt érzékelek abban a mondatban, hogy: “sokszor még a pogányok is jobbak, mint mi vagyunk, holott épp nekünk kellene példát mutatnunk nekik egyenességből”, kérlek, bocsáss meg, Ádám, csak nem értem, miért! Én úgy érzem helyesnek a mi hozzáállásunkat, ha nem példát mutatni akarunk, hanem csak éljük az életünket Isten iránt hűen teljes lényünkből. A példát pedig veszi, aki veszi. Ha meg szembe jön velem egy “rékábi”, akkor nem elszégyellem magam, hanem én veszem tőle a példát. Nem ciki, sőt méltányolandó, hogy ő sem egy elvetemült gonosztevő. Mellesleg én is bűnös vagyok, még ha kegyelem alatt is, de jobb nem vagyok, mert újra és újra oda kell mennem a kereszthez. Nincs jogom jobbnak gondolni magam.

  • Kunleány says:

    Ja, és lemaradt, hogy ha egy “rékábi” által megszégyenülök, szerintem az helyes, ha megköszönöm, és gyorsan korrigálok.

  • Szalai Miklós says:

    Zsidó barátom nem volt hívő zsidó – de mélyen elgondolkoztatta az, amit a koncentrációs táborban, ahová kamaszfiúként elhurcolták, a hívő zsidóktól látott. Az ő csoportja ugyanis kizárólag asszimilált, értelmiségi, “modern” zsidókból állt. Egy kivétellel: egy nagyom egyszerű, valahonnét Kárpátaljáról érkezett ortodox srác is volt a csoportban. . Aki ugye nem tudta, ki az a Verne Gyula, meg May Károly, egyáltalán semmilyen világi műveltsége nem volt (ahogyan az ortodox zsidóknak általában nincsen…), nem lehetett vele jókat viccelődni, komoly volt, inkább magának való.
    Az ő csoportjuk parancsnoka egy nem különösebben rosszakaratú SS volt, Egy nagyon csúnya szokása volt csak ennek az SS-nek: volt neki egy vizilóbőr korbácsa, azt mindig eldobta, rámutatott valakire, annak oda kellett mennie négykézláb, visszavinni neki és egy pitiző mozdulattal átadni. Az illető ezért a mutatványért mindig kapott egy szem kockacukrot – igy aztán ők, (köztük egyetemi tanárok, ügyvédek, stb.) mind “versengtek” ezért a megtiszteltetésért. Egy alkalommal az SS rámutatott a fentebb említett ortodox srácra, hogy “na most te!”. A fiatalember felállt, a fejére tette a sapkáját, (ami önmagában a legnagyobb fokú tiszteletlenség volt a némettel szemben ) és azt mondta: “Isten úgy teremtett engem, hogy két lábon járjak!” És elkezdte mondani a halotti imát…
    A barátom azt mondta: nagyon sok embert látott meghalni – de így egyet sem…

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum