G. K. Chesterton írja Eretnekek c. könyvében: „Minden utópiák gyengéje ez: feltételezik, hogy az emberrel kapcsolatos legnagyobb nehézség legyőzhető, s aztán részletesen beszámolnak arról, hogyan lehet a kisebb nehézségeket legyőzni.” Valami ilyesmi történik a kultúránkban a nemek kapcsán. Feltételezzük, hogy a szabadság meghaladhatja a természetet, majd azt próbáljuk elmagyarázni, milyen névmással szólítsuk a transzneműeket a munkahelyünkön. A transzneműségnek semmilyen tudományos alapja nincsen (a propaganda ellenére az LMBTQ-ideológia legnagyobb ellenfele ebben a kérdésben éppen a tudomány), de az utópiákat nem feltétlenül az igazság érdekli. Sokkal inkább a hatalom. A posztmodern filozófiák egyik alaptétele az, hogy nem az igazságnak van hatalma, hanem a hatalomnak igazsága, és ez roppant fontos tény, amikor az LMBTQ-ideológia győzelmét próbáljuk megérteni. El is érkeztünk Nietzschéhez és Foucault-hoz.
Friedrich Nietzsche
Nietzsche Hitler kedvenc filozófusa volt, de a posztmodern bölcseletek is rengeteg muníciót kaptak tőle. Nietzsche a 19. század végén Vidám tudomány c. könyvében megrendülten írt arról, hogy a nyugati kultúra megölte Istent. „De hogyan is csináltuk ezt? Hogyan is lehettünk képesek kiinni a tengert? Ki adta a kezünkbe a spongyát az egész láthatár letörléséhez? E vonalak nélkül mi lesz egész építőművészetünkből? Állnak-e a házaink a jövőben is? És mi magunk megleszünk-e még? Mit tettünk, amikor e földet elszakítottuk napjától? Merre halad most? Mi hová tartunk? Minden naptól egyre távolodunk? Nem zuhanunk egyenesen előre? Vagy hátra, vagy oldalt, vagy minden irányba? Van-e még fönt, és lent van-e? Nem a végtelen semmiben bolyongunk? Nem érezzük az üres tér borzongató fuvallatát? Vajon nem lett-e hidegebb? Nem jön-e közelebb, és mindegyre közelebb az éj? Nem kell-e lámpást gyújtanunk fényes délelőtt? Nem halljuk talán az Istent temető sírásók ricsaját? Nem érezzük-e az isteni rothadás szagát? – elrohadnak az istenek is! Isten halott! És mi öltük meg őt!”
A bolond, aki a könyvben a fenti szavakkal jelenti be Isten halálát, a hallgatóság döbbent értetlenségét látva földre dobja a lámpását és csalódottan vonja le a következtetést: „Túl korán jövök.” Nietzsche Isten haláláról szóló gondolatai valóban csak jóval később értek be. A német filozófus viszont már akkoriban tisztán látta, hogy „Isten halála” mást is magával fog rántani a semmibe. Ha nincs Isten, akkor az igazság kérdése például végzetesen összegabalyodik a hatalom akarásával. Ez persze Nietzsche szerint elkerülhetetlen. Krisztus az igazság hatalmáról beszélt, amikor azt mondta, hogy „az igazság szabaddá tesz”. Nietzsche viszont azt tanította, hogy az igazság önmagában nem hatalom. Hatalomra van szükségünk ahhoz, hogy igazunk legyen. Hatalom nélkül az igazság elvész. Minden igazság mögött a hatalom akarása van. Isten halála után az ember ezért mindenekelőtt a hatalom akarásában érdekelt, ez a feladata is.
Hogy ennek a gondolatnak mi a jelentősége az LMBTQ-ideológia számára, azt igazán csak Foucault kapcsán értjük meg, viszont arra maga Nietzsche is megtanít bennünket, hogy mindig gyanúval szemléljük azt, aki úgy beszél az igazságról, hogy közben a hatalmat akarja. Ha egy ember nem hisz az igazság hatalmában, az valószínűleg azért akar hatalmat, hogy amit ő mond, az legyen az igazság. Az elmúlt évtizedekben olyan kulturális elit tett szert hegemón szerepre a nyugati kultúrában – az egyetemeken, a művészeti és tudományos életben és a médiában (vö. Gramsci kulturális hegemóniája) –, amely az igazságot viszonylagosnak nevezte, és mindenki máson azt kérte számon, hogy az igazsága a hatalom leplezésére szolgál. Vajon azok, akik az igazságról így beszélnek, nem maguk is a hatalmat leplezik, amikor az igazságukat hirdetik? Vajon bízhatunk olyan emberek igazságigényében, akik szerint a hatalomnak van igazsága, nem az igazságnak hatalma? Nietzsche nem bízott bennük, és nekünk is jó okunk van arra, hogy a posztmodern tudomány (a „gender studies” ebbe a kategóriába tartozik!) eredményeit kétkedéssel fogadjuk. A gyanú apostolaival szemben indokolt a gyanú hermeneutikája. Ők maguk tanítottak bennünket erre.
Michel Foucault
Nietzsche hatalomról szóló gondolatait Michel Foucault francia posztstrukturalista filozófus alkalmazta a szexualitás területére. Neki ez nem csak elméleti kérdés volt, hanem személyes ügy. Foucault homoszexuális kacsolatban élt és részese volt a San Francisco-i szadomazochista szubkultúrának, 1984-ben AIDS-ben halt meg. Foucault összekapcsolta Nietzsche hatalomról szóló gondolatait a szexuális devianciák kérdésével. Ha az igazságot a történelemben mindig azok határozták meg, akiknek hatalmuk volt, akkor Foucault szerint a normalitásról is azok döntenek, akik hatalmi pozícióból ezt megtehetik. A társadalmi normák hatalmi szövetek, azok határozzák meg őket, akiknek hatalmukban áll befolyásolni a társadalom gondolkodását. A normativitás nem önálló igazság, hanem mindig a hatalom igazsága.
Foucault az őrültséggel példázta a normativitás hatalmi jellegét. Arról, hogy ki őrült és ki nem, a társadalom többsége dönt. Ha az őrültek lennének többségben, talán ők zárnák elmegyógyintézetekbe a magukat normálisnak nevezőket (és Allen Ginsberg szavai más értelmet nyernének: „Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban…”). A döntő különbség Foucault szerint a hatalom, amely a tőle eltérő másságot képes marginalizálni és elnyomni. Ugyanígy van a szexuális devianciákkal is. Hogy mi számít deviánsnak, azt azok döntik el, akik többségben vannak és rá tudják kényszeríteni a kisebbségre az akaratukat. A heteronormativitás ugyanúgy a hatalom akarásából fakad, mint az őrültek bezárása. Azt, hogy a homoszexualitás deviáns szexuális viselkedés, Foucault szerint nem a nemi szervek biológiája (vagyis a teremtés vagy a természet) határozza meg, hanem az, hogy a heteroszexuális vágyakkal élők vannak többségben.
Az 1990-es évek elején queer-elméletnek (a „queer” a homoszexuálisokra akkor használt pejoratív szó) nevezték el ezt a Foucault nyomán született új filozófiát, első képviselői E. K. Sedgwick, J. Butler, A. Rich és D. Fuss voltak. A queer-elmélet lett az LMBTQ-ideológia bölcseleti vagy humántudományos megalapozása. Joggal feltételezzük azonban, hogy az új diszciplína nem csupán az igazságról szólt, hanem a hatalomról is, sőt, elsősorban a hatalomról, a hatalom akarásáról. Képviselői szerint ugyanis a hatalom dönti el, hogy mi az igazság és mi a normativitás. Miért ne hatalmat akarna, aki nem hisz az abszolút igazságban? A queer-elmélet könnyen illeszkedett mind a posztmodern gondolatvilághoz, mind a marxista kritikai elmélethez, amely a filozófia célját (saját önértelmezése szerint is) a politikai aktivizmusban látja.
A queer-elmélet fontos részterülete a nyelv szerepének vizsgálata. A queer-elmélettel szorosan összefüggő posztstrukturalista és dekonstrukcionista nyelvfilozófiák a társadalomban működő hatalmi struktúrák alapjait a nyelvben vélték felfedezni. Az a meggyőződés vezette őket, hogy a társadalmakban elsősorban a nyelv rajzolja meg azt a mentális térképet, amely az emberek normativitásról alkotott képét meghatározza. A posztmodern nyelvészet tehát a nyelvet is a hatalom eszközének látja, hiszen aki a nyelvhasználatot uralja, uralja az emberek gondolkodását. Ezért született a PC (politikailag korrekt) nyelvhasználat. A PC nem a valóság pontosabb leírását szolgálja, hanem szofisztikált hatalmi eszköz azok kezében, akik az emberek valóságészlelését szeretnék megváltoztatni. Tapasztalatból tudjuk, hogy ez ugyanúgy lehet felszabadító, mint ahogy elnyomó is.
Mindez – ahogy az előző részekben láttuk – beágyazódik a történelem szükségszerű haladásáról és az elnyomás alóli felszabadításról szóló narratívába, valamint abba az előfeltevésbe, hogy a természet mögött nincs eredendő szándék, nincs az emberi akarattól független rend, nincs terv, cél és esszencia. Már csak két elem van hátra az LMBTQ-ideológia győzelméhez, az első a feminizmushoz kapcsolódik, a második a romantikához. Ezeket fogjuk megnézni a következő részekben.
Egy apróság: Allen Ginsburg helyesen Ginsberg.
Persze, köszi, javítottam.
A nyelv szerepének vizsgálatával és dekonstruktivizmus kapcsán érdemes megemlíteni pl. Derridát…
Szerintem az LMBT (senki se tudja, mi lenne a többihez képest a Q), nem győzött, hanem hanyatlóban van, kizárólag a vehemens ellenkezés tartja még bágyadt lendületben.
Ha a vehemens ellenkezés átmenne ironikus mosolyba, az LMBT úgy járna, mint az amerikai csapatok Irakban: elvben győztek, a gyakorlatban meg nincs ott helyük, padlón a népszerűségi indexük – azaz történelmi léptékben veszítettek. De ez nem meglepetés: ki gondolhatta ép ésszel az evolúció fényében, hogy az LMBT adaptív életforma, vagy hogy kompatibilis bármivel, amit tudunk a világról? Pl. hogy környezeti értelemben fenntartható, vagy társadalmilag működőképes?
Ma már kizárólag az szól mellette, hogy egyesek csúnyán néznek rá, sőt meg akarják verni szegénykét, „tehát” ezért kell felkarolni. Ha elmúlik a vehemencia, az LMBT mozgalom oda kerül, ahová a fénnyel táplálkozás.
Kedves Ádám,
Köszönjük, hogy feltetted ide ezt a „panorámát”, mert valóban széleskörű áttekintést adtál azokról a gondolkodókról, akik a nyugati társadalom tradicionális, keresztény rendjét „szét akarták szedni”. És arról is, ahogy egymásra hatottak.
Azonban mégis pontatlan a kép, amelyet bemutatsz. Karl Marx NEM elsősorban az osztályharcnak, hanem a termelőerők fejlődésének tulajdonította a haladást – és az osztálynélküli társadalom létrejöttét.Ahogyan Weydemeyernek írta egy levelében 1851-ben: „polgári történetírók már jóval énelőttem ábrázolták az osztályok harcát. Ami újat én cselekedtem az az volt, hogy bebizonyítottam: maguknak az osztályoknak a létezése a termelés egy meghatorozott fejlődési szakaszához kapcsolódik…”
Az eddigi kísérletek – ahogyan egyébként Marx a Német Ideológiá-ban meg is jósolta – azért végződtek kudarccal, mert az osztály nélküli társadalom létrejöttéhez szükséges termelőerők még nem jöttek létre. (A Német Ideológiában Marx elmondja, hogy a kommunizmus csak a termelőerők egyetemes fejlettsége talaján és a leghaladottabb népek közös tetteként – tehát világméretekben – lehetséges. Különben csak a szegénységet tesszük általánossá, újrakezdődik az emberek között a harc a szükségletek kielégítéséért, az anyagi javakért, és „újra előáll az egész régi szemét” – az osztálytársadalom. Marx egy követője, G. A. Cohen 1978-as művében (Karl Marx’s Theory of History), elmagyarázza: a munka termelékenysége az emberi társadalmakban folyamatosan nő (a kapitalizmusban sokkal gyorsabban azonban, mint a korábbi osztálytársadalmakban). A munka termelékenységének növekedése azt jelenti, hogy nő a társadalmi többlettermék is, és a szabad idő is. Egy ponton túl már nem racionális a többiek többletmunkájából élő kiváltságos társadalmi osztályokra bízni a közvetlen termelőmunkán kívüli társadalmi feladatokat (pl. a feudalizmusban a nemesek voltak a katonák, ők politizáltak és ők is bíráskodtak, a modern társadalomban a tőkések menedzselik a gazdasági rendszert, ők irányítják- többé-kevésbé racionálisan – a társadalmi többlettermék beruházását, és közvetve a politikai életet is). Hanem érdemesebb – a hierarchikus társadalmi munkamegosztás helyett – a minden emberben rejlő képességeket kifejleszteni, kibontakoztatni, és valamennyi feladatot -a közösség irányítását, a tudomány és kultúra továbbfejlesztését, vagy akár a rendfenntartást – magukra a dolgozó emberekre bízni,akiknek megnövekedett a tudásuk és megnövekedett a szabadidejük is. Persze ez még ma is csak egy perspektíva, nem egy azonnal megvalósítható társadalmi program.
Gramsci még (talán) marxista volt, de a frankfurtiak nem voltak azok. Amíg az eredeti (ortodox) marxizmus a gazdasági társadalmi folyamatok szükségszerű, automatikus következményének látja és láttatja az emberi emancipációt, addig a franfurtiak (de már Lukács is, akinek a „köpenyéből előbújtak”) elszakítják az emancipációt annak reális gazdasági-társadalmi feltételeitól, a „felszabadítás” absztrakt – végső soron morális eredetű – imperativusza a társadalomkritika és a társadalomátalakító gyakorlat egyedüli alapja. Marx viszont azt írta: „ha nem találjuk meg a jelenlegi társadalomban egy osztálynélküli társadalom szükséges termelési és érintkezési feltételeit, akkor minden robbantási kísérlet donquijoteség lehet csak…”.
Végül pedig szerintem a marxizmus tanítása nem ellentétes a kereszténységgel, hiszen a keresztény evangélium nem az elnyomó viszonyok megváltoztatásáról és nem is a legitimálásukról szól. Jézus a túlvilági üdvösséget jött hirdetni és ha igaza volt, akkor e mellett és ettől függetlenül az ember még foglalkozhat azzal, hogy ezen a világon jobbá tegye a dolgokat.
Kedves Miklós!
Köszönöm a kiegészítést! Azt én sem állítottam, hogy Marx szerint maga az osztályharc felelős a haladásért, hanem csak azt, hogy a haladás egyfajta törvényszerűség, amely osztályharcon keresztül történik meg. Ha jól értem Marxot, a hegeli dialektika (tézis-antitézis-szintézis) fontos eleme az általa (és Engels által) képviselt dialektikus materializmusnak. Tehát a haladás osztályharc által történik. De hasznos kiegészítés, amit írsz, hogy ez önmagában nem magyarázza, miért kerültünk Marx szerint közel a kommunizmus lehetőségéhez.
A frankfurti iskola kapcsán igyekeztem pontosan fogalmazni, amikor azt írtam, hogy a kritikai elmélet marxi alapvetéseket fogadott el. Abban viszont igazad van, hogy bármennyire egyértelmű is a szellemi rokonság, maga a kritikai elmélet nem azonos a marxizmussal.
A marxizmus szerintem sem amiatt összeegyeztethetetlen a kereszténységgel, mert az egyik evilági, a másik túlvilági eszményekért küzd, ebben igazad van. A kereszténység is jobbá akarja tenni ezt a világot, ebben az értelemben a kereszténységet is nevezhetjük gyakorlati filozófiának. A kettő összeegyeztethetetlensége más területeken mutatkozik (pl. emberkép, metafizika, eszközök, remények).
Nem is olyan rossz dolog a világ „bolondjának”, „erőtlenjének” és „megvetettjének” lenni, ha általunk Isten az olyan „bölcseket” akarja megszégyenÍteni, amilyen Marx is volt többek között (1 Kor 1: 18-31). Marx, Isten nélkül akarta a világot megjobbÍtani, márpedig, a világot megjobbÍtani nem lehet, éppen ezért a keresztyénség dolga sem ez. A kereszténység dolga: megismertetni egy Személyt a világgal. A többi „dolog” már Isten munkája.
Kedves Ádám!
Köszönöm, hogy helyet adtál a kiegészítéseknek. A kritikai elmélet valóban marxi alapvetésen (illetve inkább Lukácson, a lukácsista Marx-értelmezésen) alapszik. A kritikai elmélet marxizmus mínusz proletárforradalom, plusz tudomány- és technikakritika. A hagyományos marxizmus nem tekintette a tudomány tényeit osztály- és ideológiafüggőnek. Ezért nem is állított olyan ijesztő zagyvaságokat, hogy például a férfi és a nő közötti különbség társadalmilag/ideológiailag konstituált lenne (egyszerűen az „elnyomók” találták ki…)
Bár tudom, hogy a blognak és ennek a posztnak nem ez a központi témája, azért tennék bizonyos kiegészítéseket még. A dialektikus materializmus NEM Marx filozófiája, hanem Engelsé. Ma már egyetlen komoly Marx-kutató sem tulajdonítja a dialektikus materializmust Marxnak. Marx odaadta Engels természetről szóló írásait egy kémikusnak, mondván: „nézd meg, a barátom spekulál itt valamin…”. Azonkívül végighallgatta amikor Engels felolvasta neki az Anti-Dühringet. Az, hogy egy vak, öregedő ember megjegyzés nélkül végighallgatja a barátja írását ellenvetés nélkül, nem bizonyíték semmire. Ezenkívül Marx tett a Tőke egyik előszavában néhány homályos megjegyzést arról, hogy Hegel dialektikus módszerének köszönhet valamennyit, majd egyszer megírja két-három oldalon, hogy mit (de ezt a két-három oldalt nem írta meg…). Valószínű, hogy Marx úgy vélte, a tőke, mint társadalmi képződmény valamiféle a hegeli Abszolútumhoz hasonló módon mozog és működik a történelemben, s talán látott bizonyos hasonlóságokat a társadalomfejlődés törvényszerűségei és a valóság (a szellem) Hegel által leírt mozgástörvényei között…Azt azonban, hogy a természet és a társadalom az Engels által leírt „dialektikus” törvények szerint fejlődne, vagy hogy a megismerés is ilyen „dialektikus” módon menne végbe, nem tulajdoníthatjuk Marxnak.
A másik dolog meg: a hegeli dialektika NEM a tézis-antitézis-szintézis hármasságát jelenti. Hegelnél a Lét (illetve a Szellem, illetve a Fogalom, hiszen Hegelnél a Lét azonos Istennel, az abszolút szellemmel) valamiféle ellentétekben mozog, ez igaz. De ez nem azt jelenti, hogy a saját ellentétévé lesz,és aztán szintézis jön létre a tézis és az antitézis között hanem azt, hogy kibontja, konkretizálja a saját egyes meghatározásait, mozzanatait és aztán ezeket egyesíti egy magasabbszintű és tudatos egységben. A valóság tehát „konkrét univerzálé”: olyan egyetemesség,általánosság először önmagában létezik (an sich sein) amely kibontja a maga részleteit és aztán újraegyesíti egy olyan fogalomban amely egyszersmind saját maga célja is (an- und für sich sein). Engels volt az, aki a hegeli dialektika egyes – leegyszerűsített és félreértett – elemeit megtette a természet, a társadalom és a megismerés fejlődésének általános törvényeivé, és az ilyen módon értelmezett „dialektikát” összekapcsolta a 19. század második felének materialista evolucionizmusával. Igy jött létre a „dialektikus materializmus” világnézete, amelyet sem a komoly polgári filozófusok, sem a komoly marxista gondolkodók nem vettek komolyan – de kitűnően alkalmas volt arra, hogy a nagy tömegek között propagálják és mint „marxista világnézetet” szembeállítsák a vallással.
Engem pont ez a populáris megjelenés érdekel, az, ami a marxizmusból a tömegekhez eljutott. Én is úgy tanultam egyébként, hogy a dialektikus materializmus elsősorban Engelshez kapcsolódott (ezért említettem őt én is az előbbi kommentemben), viszont a marxizmust már így (egy csomagban) tanították nekünk. A marxizmus generikus elemei között szerintem iskoláktól függetlenül felfedezhetők közös elemek: pl. csoportérdekek tudatosítása, osztályharc, aktivizmus, haladás, egalitarizmus. Ennek specifikuma Gramsci kulturális hegemóniája és a frankfurti iskola patriarchális család elleni mozgósítása. Ezzel egyet tudsz érteni vagy ezt is finomítanád?
Hát ezzel teljesen. Csak annyival egészíteném ezt ki, hogy ezek az elemek pontosan akkor és azért jutottak ilyen centrális szerephez a marxista, vagy marxizmus által ihletett mozgalmakban és törekvésekben, amikor már kiderült, hogy a „hagyományos” marxizmus tézisei – amelyek szerint egyrészt a munkásosztályt a maga gazdasági helyzete orientálja a forradalomra, másrészt a tőkés társadalom immanens fejlődési trendjei miatt a szocializmus pusztán GAZDASÁGI okokból is jobb, hatékonyabb társadalom lenne (mintegy a tőkés társadalom természetes továbbfejlődése) a kapitalizmusnál- valószínűleg tévesek. Gramsci maga az októberi forradalmat „a Tőke elleni forradalomnak” nevezte…
Köszönöm a kiegészítéseket!
Ádám,
a populáris megjelenésből talán különösen is érdekes az, ami az erkölcsre hat és azt formálja.
(Ebből a szempontból kifejezetten érdekes amit Polányi Mihály az angolszász felvilágosodás felfüggesztett logikájáról írt „Perils of Inconsistency” és „Beyond Nihilism” c. írásaiban)
Ma pedig éppen az dívik, hogy a kételkedésre és liberalizmusra épített logikát a legapróbb következményekig igyekeznek végigvinni, az erkölcsön is.