„Cherchez la femme!” – szól az ismert francia mondás, amely számtalan élethelyzetben bizonyult már tűpontos megállapításnak. Az LMBTQ-ideológia győzelmét sem tudjuk megérteni anélkül, hogy ne ejtenénk szót a nőmozgalmakról. Hadd kezdjem Kate Millett történetével, aki az amerikai feminizmus második hullámának egyik legismertebb vezetője volt. Kate Millett az első amerikai nő, aki Oxfordban kitüntetéses diplomát kapott. Sexual Politics c. könyve jelentős szerepet játszott a női felszabadítási mozgalom ideológiai megalapozásában. 1985-ig egy japán szobrász felesége volt, de miután leszbikusként azonosította magát, Sophie Keirrel kötött „házasságot”, akivel 2017-es haláláig együtt is maradt. Millett – a frankfurti iskola neomarxistáihoz hasonlóan – a hagyományos családot tette felelőssé a nők elnyomásáért, és azt hangsúlyozta, hogy a szexuális forradalom nem győzhet anélkül, hogy lerombolnák az apából, anyából és gyermekekből álló családmodellt.

Egy ideig húga, Mallory Millett is aktív szerepet vállalt a női felszabadítási mozgalom vezetésében. Mallory éveket töltött aztán fejlődő országokban, ami viszont kijózanítóan hatott rá; amikor visszatért Amerikába, szó szerint hálával térdelt le, hogy megcsókolja szülőföldjét. Mallory kiábrándulása ugyanolyan radikális volt, mint nővére elkötelezettsége: végleg hátat fordított a nőmozgalomnak és évek óta kegyetlen őszinteséggel vall arról, milyen eszmék motiválták őket a harc vezetésében. A mozgalom a felszínen egyszerű és jogos felszabadítási küzdelemnek tűnt, mint a feminizmus első hulláma, amely a választójogról és tulajdonjogról szólt. Mallory azonban láthatóvá teszi azokat az indulatokat, amelyek Kate-ben és másokban dúltak, és azokat a világnézeti előfeltevéseket, amelyek a mélyben meghatározták a feminizmus második hullámát.

Mallory Millett több cikkben és interjúban leírja, hogyan történt annak idején a saját beavatása. 1969-ben Kate New Yorkba hívta, ahol Lila Karp nevű barátnője lakásán gyűlést tartottak. „Tudatébresztő csoport”-nak nevezték ezeket az alkalmakat, annak a mintájára, ahogy Mao Kínájában szervezték a kulturális forradalom sejtjeit. (A ’68-as nemzedék rajongott a kínai kommunista vezetőért.) „Egy nagy asztal köré gyűltünk” – írja Mallory –, „és az elnök a katolikus litániára emlékeztető felelgetős imafélével nyitotta meg a találkozót.” „Miért vagyunk ma itt? – kérdezte. Hogy forradalmat csináljunk! – hangzott a válasz. Miféle forradalmat? – kérdezte. Kulturális forradalmat! – kántálták. Hogyan csinálunk kulturális forradalmat? – erősített rá. Úgy, hogy leromboljuk az amerikai családot! – válaszolták. Hogy romboljuk le az amerikai családot? – kérdezett újra. Úgy, hogy leromboljuk az amerikai patriarchát! – kiáltották lelkesen. És hogy romboljuk le az amerikai patriarchát? – kérdezte. Úgy, hogy elvesszük a hatalmát! Hogy tesszük ezt? Úgy, hogy leromboljuk a monogámiát! – üvöltötték. Hogy romboljuk le a monogámiát? Úgy, hogy propagáljuk a promiszkuitást, az erotikát, a prostitúciót és a homoszexualitást! – visszhangozták.”

Ez nem egy silány összeesküvés-elméletből vett párbeszéd, hanem a mozgalom egyik vezetőjének megrázó vallomása, amelyben korábbi önmagát sem mindenestül jó színben tünteti fel. Ha a konkrét epizódban esetleg mégis kételkednénk, vagy a mozgalom egészéhez képest extrémnek tartanánk, a Mallory Millett által leírt történet építőkockái akkor is ismerősek: „Isten halála”, ateizmus, osztályharc, elnyomás alól való felszabadítás, szexuális szabadság, a hatalom akarása, kulturális hegemónia építése és az elnyomottak koalíciója, a hagyományos (patriarchális) családmodell tudatos lerombolása, a homoszexualitás és más szexuális devianciák felemelése, népszerűsítése. Ez Gramsci és a frankfurti iskola már ismert stratégiája.

Ami azonban a feminizmus új hullámaiban az eddigiekhez képest is újdonság, az a biológiai nemek meghaladásának a gondolata. Ez két feminista filozófushoz kapcsolódik, akikről szintén szót kell ejtenünk: Simone de Beauvoir és Judith Butler. Beauvoir és Butler nélkül lyuk tátong a történetünkben, nélkülük lehetetlen megérteni az LMBTQ-ideológia győzelmét a nyugati társadalmakban.

Simone de Beauvoir

Évezredeken át az volt az általános vélemény, hogy a nemek közötti biológiai különbségek hatással vannak a férfiak és nők által betöltött társadalmi szerepekre. Hogy pontosan mik ezek a szerepek, abban természetesen voltak véleménykülönbségek, abban azonban korokon és kultúrákon átívelő egyetértés volt, hogy a biológia hatással van ezekre a szerepekre. Az a tény, hogy csak nők képesek szülni és szoptatni, magától értetődően járult hozzá ahhoz, hogy a nők más szerepet töltöttek be a gyermekek életében, mint a férfiak. Hasonlóképpen a férfiakban inkább meglévő erő és agresszió (a szót most semleges és nem csak fizikai értelemben használom) természetesen tette őket alkalmassá a külvilággal való harcra és a család védelmére, vezetésére. Még úgy is, hogy a megvalósulásba rengeteg igazságtalanság és nőknek okozott fájdalom vegyült. Érdemes megjegyezni, hogy a bibliai teremtéstörténetben a bűnbeesés utáni átok a nőknél a szülést és a férfival való kapcsolatot (vagyis a család belső körét) érinti, a férfiak esetében a földdel való küzdelmet (vagyis a külvilágot). Ezek olyan archetipikus minták, amelyek a közelmúltig minden kultúrában egyértelműek voltak (pozitívumaikkal és negatívumaikkal együtt). (Az ősi matriarchális társadalmakról szóló elképzelések legendának bizonyultak.)

Simone de Beauvoir az a filozófus, aki ezt a konszenzust látványosan megtörte, amikor A második nem c. könyvében elválasztotta egymástól a biológiai nemet és a társadalmi nemet. Beauvior határozottan tagadta, hogy a biológia determinálna nemi szerepeket. Híressé vált mondata, hogy „az ember nem születik nőnek, hanem azzá válik”. Nincs olyan, hogy „örök nő”, vagyis nincs nőiesség, amellyel minden nőként született embernek azonosulnia kellene. A nőiesség társadalmi konstrukció. Beauvoir az egzisztencialista filozófiai hagyományban állva nem hitt a női esszencia létezésében. Az egzisztencia megelőzi az esszenciát – vallotta ő is. Az egyedi nő megelőzi a nőiességet. Az egyedinek kell meghatároznia a konkrét nőt, nem az általánosnak. Ezért nincs olyan, hogy nőiesség és nincs olyan, hogy „örök nő”. Csak egyedi nők vannak. A biológia nem determinál szerepre. A szerep nem esszenciális. Nő betölthet társadalmi értelemben vett férfi szerepet is, vagy olyat, amit hagyományosan annak tekintettek. Két nem van, a biológiai és a társadalmi, és az igazán lényeges az utóbbi. Beauvoir még nem így nevezte, de könyvével lényegében letette a gender-elmélet alapjait.

Beauvoir a nők felszabadítását tűzte ki célul a nemi szerepek szolgasága alól. Könyve második részében mítoszokként mutatja be, hogyan lesz a társadalomban nővé egy nő, hogyan jut el a patriarchális környezetben a gyermekkortól a leánykoron át az első szexuális aktusig. Beauvior tiltakozott az ellen, hogy a nőknek előírt szerepekben kell a női mivoltukat megélniük. Azért küzdött, hogy a biológiai valóság semmilyen szerepet ne írjon elő a nők számára. Ő maga soha nem házasodott meg, soha nem vállalt gyereket, viszont Jean-Paul Sartre szeretője volt, és ezzel egyidőben számos kiskorú lánnyal – köztük diákjaival – létesített leszbikus kapcsolatot. Ezt Beauvoir olyannyira normálisnak tartotta, hogy más értelmiségiekkel együtt petícióban kérvényezte, hogy Franciaországban törvényesen lehessen kiskorúakkal szexuális kapcsolatra lépni.

Kate és Mallory Millett nemzedéke számára Simone de Beauvoir hős volt. A feminista mozgalom azonban túlnőtt rajta. Az ajtó, amit Beauvoir megnyitott, azóta felfoghatatlanul szélesre tárult. A biológia és a megélt nem elválasztása azt a szabadságot ígérte, hogy a természet legyőzhető. Beauvoir követői ezt komolyan vették. Milliók léptek be az ajtón a szabadság reményében. Köztük nemi identitászavarban szenvedő vagy szexualitásában megsérült pszichés betegek tömegei, akik elhitték, hogy a biológia meghaladható és a test csonkolása jobb út a test és lélek integrációja felé, mint a lélek gyógyulása. Beauvoir felelőssége ebben megkerülhetetlen, de Judith Butler nélkül nem valószínű, hogy az LMBTQ-ideológia eljutott volna mostani fázisáig. Ő következik.

Judith Butler

Ha Simone de Beauvoir a feminizmus második hullámának meghatározó teoretikusa, akkor Judith Butler a feminizmus harmadik hullámának anyja (bár lehet, hogy ő maga sértőnek tartaná ezt a metaforát). Butler Foucault queer-elméletét követve jutott arra a következtetésre, hogy többről van szó annál, amit Beauvoir tanított, hogy a biológiai nem nem determinálja a nemi szerepek megélését. Valójában a biológiai nem is pusztán mentális konstrukció. És itt érkeztünk el ténylegesen az LMBTQ-ideológia legvitatottabb tételéhez, a biológiától elválasztott gender elsődlegességéhez a nemi önmeghatározásban. Vagyis ahhoz a tételhez, hogy a nemi önmeghatározásban nincs szerepe annak, hogy mi van a két lábunk között, hogy van-e méhünk, vagy hogy milyen kromoszómákkal születtünk. A nem – Butler szavaival – performativitás.

Butler magyar és orosz zsidó szülők gyermekeként született az amerikai Clevelandben. Számos egyetemen végzett tanulmányokat. Hatással volt rá Beauvoir és Foucault mellett Freud, Lacan, Derrida és Julia Kristeva munkássága. Jelenleg a Berkeley Egyetem Retorika és Összehasonlító Irodalomtudomány tanszékének professzora, demonstrálva, hogy a posztmodern elméletek a hatalom akarását a nyelv birtoklásával kapcsolják össze. Ahogy Derrida mondta: „a szövegen kívül nincs semmi”. Butler is a nyelven keresztül fejtette ki hatását a társadalmi képzetek és politikai cselekvés átformálására. Fő téziseit 1990-es Gender Trouble c. könyvében fejtette ki, amelyet magyarra is lefordítottak A problémás nem címmel.

Mit ért Butler azon, hogy a nem performativitás? Beauvoir még nem tagadta, hogy létezik biológiai nem, ő a társadalmi nemi konstrukciókkal vette fel a harcot. Butler azonban magát a biológiai nemet is társadalmi konstrukciónak tekintette. Fontos tisztázni, hogy Butler filozófiájában a performativitás nem performance. A performance azt jelentené, hogy mi csak eljátszunk valamilyen szerepet, úgy teszünk, mintha férfiak, nők, vagy bármi egyebek lennénk. Butler performativitásról beszél. Szerinte attól válunk valamilyen neművé, hogy ismételt, stilizált cselekvés révén idővel olyan minták alakulnak ki a testünk viselésében, amelyek valamiféle ontológiai mag-identitás képzetét sugallják kifelé. Ezeket az ismételt, stilizált tevékenységeket nem feltétlenül önként hajtjuk végre, sokszor társadalmi elvárások kényszerítenek bennünket arra, hogy így vagy úgy viselkedjünk. Ebben az értelemben a nemi identitásunk társadalmi konstrukció, amelyben természetesen mi magunk is cselekvően részt veszünk, noha nem mindig szabadon.

Butler a performativitás fogalmával (és talán saját fizikai megjelenésével is) ennek a konstrukciónak a viszonylagosságát hangsúlyozza. Butler kritizálja a feminizmus korábbi képviselőit, akik elfogadták a nemek közti eredendő különbségeket, és hogy a női identitásra építve igyekeztek a nők jogai mellett kiállni. Butler egyáltalán nem hisz abban, hogy lennének eredendően női vagy férfi tulajdonságok. A nem performativitás. Ezt nem csak a nemi szerepekre érti: a biológiai nem is az. A nemünk változó, áramló, szabad, bárhogy kifejezhető identitás. A gender fluid valóság, szabadon alakítható, változtatható, nincs benne szükségszerű állandóság. Az egzisztencia a szexualitás terén is megelőzi az esszenciát. Az a lényeg, amivé válunk.

Miért fontosak a női mozgalmak az LMBTQ-ideológia győzelmében? Azért, mert a feminizmus második és harmadik hulláma, amelyet Beauvoir és Butler képviselnek, nem csak indokot adott az LMBTQ-ideológia további terjeszkedéséhez, hanem motivációs bázisként is szolgált ahhoz. A nők felszabadítása a nyugati társadalmakban hatalmas erkölcsi tőkével bíró harc, amely a nemek közti igazságtalanságok felszámolásának igényével a haladás irányát is kijelölte. Alapvető kulturális norma lett, hogy a nők egyenjogúságáért minden normális férfi is harcol. A feminizmus emiatt megfelelő hordozóeszköze lett számos eszmének, köztük a szükségszerű történelmi haladás gondolatának, a kultúrmarxista aktivizmusnak, az egzisztencializmus önmeghatározásra sarkalló bölcseletének, a posztmodern filozófiák hatalom-neurózisának, és legalapvetőbb szinten annak a humanista szabadságeszménynek, amely Isten „legyőzése” után az utolsó harcát már nem a társadalommal, hanem a természettel vívja.

A feminizmus emocionális ereje azonban kevés lett volna hordozóeszközként ekkora változáshoz. Szükség volt egy másik hordozóeszközre is, amely nem más, mint a romantika. Erről szól a következő rész.

(Folyt. köv.)