A büntetés humanitárius elmélete – ahogy C. S. Lewis egy 1949-es esszéjében (The Humanitarian Theory of Punishment) logikusan elmagyarázta – alapvetően igazságtalan és kegyetlen. Ez elsőre furán hangzik, mert homlokegyenest szembemegy azzal a zsigeri érzésünkkel, hogy éppen a megtorló büntetés durva és irgalmatlan, és a humanitárius nézet jóságos és emberséges. Humanitárius nézet alatt Lewis azt a meggyőződést érti, hogy a büntetésnek nem szabad a megtorlásra irányulnia, a büntetés célja csak a megjobbítás vagy az elrettentés lehet. A büntetés eszerint nem a bűn ellentételezéséről szól, hanem a bűnös megváltoztatásáról, vagy arról, hogy mások eltántorodjanak hasonló tett megcselekvésétől. Egy kenyérlopáson kapott embert például azért büntessünk, hogy ne lopjon többet, vagy hogy más is megtanulja belőle, hogy ne lopjon, ne pedig azért, mert a lopásért büntetés jár. Utóbbi egy barbár kor embertelen elképzelése, előbbi humánus, felvilágosult, irgalmas.

Fontos értenünk, hogy nem a büntetés szükségessége itt a kérdés. Feltámadás c. regényében Tolsztoj a börtönök ellen is felszólal, a legtöbb humanitárius szemléletet valló ember azonban nem menne ilyen messzire. Nagyjából mindenki egyetért azzal, hogy büntetésre szükség van. A kérdés inkább az, hogy milyen okból és milyen céllal van szükség büntetésre. A hagyományos nézet szerint a büntetésnek van megjobbító és elrettentő célja, de az az alapvető észszerűség áll a büntetés mögött, hogy a bűnt meg kell torolni, mert az igazságosság ezt követeli meg. Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés c. regénye (az orosz szó egyszerre jelent bűnhődést és büntetést) a címében hordozza ezt a tételt. A bűn és a büntetés összetartoznak, a vétkesnek bűnhődnie kell, mert így igazságos. A humanitárius felfogás azonban szétválasztja a kettőt, és a büntetés elméleti megalapozásaként elveti a megtorlás elvét. Lewis szerint ez egy mélyen igazságtalan és kegyetlen világot teremt.

Lewis mindenekelőtt tisztázza, hogy akármit is gondolunk a büntetés okának vagy céljának, a büntetés így is, úgy is kényszerítő erejű. Mindegy, hogy milyen céllal büntetünk valakit tyúklopásért, és hogy mi a büntetés módja (mondjuk börtön helyett pszichoterápia), a vétkesnek át kell mennie rajta. A terápiás kezelés is kényszerített kezelés, hiszen a vétkes nem dönthet szabadon arról, hogy aláveti-e magát neki. A különbség nem is ebben rejlik. A valódi különbség a régi és a humanitárius felfogás között az, hogy a humanitárius felfogás kiveszi a büntetésből az érdem fogalmát. A büntetést már nem azért kapja a tolvaj, mert megérdemli, hanem azért, hogy megjobbuljon, vagy hogy mások ne lopjanak. Ezzel a büntetés elválik az igazságosságtól, a megjobbulásnak ugyanis nincs köze az igazságossághoz, ahogy annak sincs, hogy a büntetés másokra milyen hatással van. A büntetést a vétkes nem azért kapja, mert ez az igazságos, hanem azért, mert ez teszi őt vagy mást jobbá.

Sokaknak ilyenkor az jut eszébe – némiképp jogosan –, hogy számtalan esetről tudunk, amikor a büntetés nem volt igazságos. Manapság, amikor a kriminalisztika komoly technológiai fejlődésen ment keresztül, rengeteg eset kerül napvilágra, amikor például DNS-vizsgálat alapján derül ki egy emberről, hogy ártatlanul börtönözték be vagy ítélték halálra. Ezek a rettenetes példák minden jóérzésű embert megrendítenek az igazságérzetében. Lewis azonban másról beszél. Nem arról, hogy a büntetés a valóságban mindig igazságos-e, hanem arról, hogy akarjuk-e egyáltalán, hogy a büntetés az igazságosságon nyugodjék. A büntetés elvi alapjáról van szó. Régen jogtudósok és jogalkalmazók döntöttek a büntetésről. A humanitárius felfogás szerint inkább pszichológusoknak és szociálpszichológusoknak kellene a döntést meghozniuk, mert ők tudják felmérni, hogy a vétkesnek milyen folyamaton kell átmennie a változás érdekében, vagy hogy a társadalomnak milyen elrettentés elégséges és szükséges ahhoz, hogy tagjai ne kövessenek el hasonló cselekedetet.

Lehet vitatkozni arról, hogy milyen az igazságos jogrendszer, mi az igazságosság alapja (a természet? valamiféle isteni kinyilatkoztatás?), hogy milyen bűn milyen súlyú büntetést érdemel (tyúklopásért akasztás, kézlevágás, börtön vagy pénzbüntetés jár-e – a Bibliában az utóbbi), vagy hogy egyáltalán mi számít bűnnek (bűn-e a házasságtörés? bűn-e az istenkáromlás? bűn-e a homofóbia? bűn-e a rasszizmus?). Ennél alapvetőbb kérdés azonban az, hogy a büntetésnek igazságosság-e az alapja. Ez csak akkor lehetséges, ha a büntetés oka az érdem, vagyis az, hogy a bűn büntetést érdemel. Ez az elv a megtorló büntetés lényege. Ha a büntetés nem megtorló, akkor a büntetés nem érdemen alapul, és akkor a büntetésnek nincs köze az igazságossághoz. Amennyiben a büntetés humanitárius nézete a büntetésből kiveszi a megtorlás elemét, a büntetést elválasztja az igazságosságtól, és a büntetés mélyen igazságtalan lesz. Ezt Lewis példákkal is illusztrálja.

Tegyük fel, hogy egy bűntípus kapcsán pszichológusok szakmai véleménye az, hogy az elkövetőt egy bizonyos büntetés (mondjuk valamilyen kikényszerített terápia, amely x ideig tart) tudja meggyógyítani. Az igazságérzetünk adott esetben hiába súgja, hogy a büntetés igazságtalan (mert mondjuk nevetségesen enyhe, vagy brutálisan súlyos), mivel a büntetés célja nem az igazságosság, hanem a megjobbítás, a szakvélemény dönt. A szakvélemény két irányba is elmozdulhat az igazságosságtól. Megtörténhet, hogy egy kisebb vétség esetében a szakvélemény szerint hosszú időre van szükség a változáshoz, és az is, hogy egy korábban súlyos bűnként kezelt vétség esetében nagyon rövid idő is elég a belátáshoz és a gyógyuláshoz. A büntetés ideje tehát nem attól függ, hogy egy vétségért mi jár, hanem attól, hogy mennyi időre van szükség a megjobbuláshoz.

Ha a lélekgyógyászok szakvéleménye dönt, az is könnyen elképzelhető, hogy valakit egy kisebb vétségért kényszerkezelésre ítélnek, de az illető a szakvélemény szerint x idő alatt nem jobbul meg, ezért a kényszerkezelést mindaddig folytatják, ameddig a változás végbe nem megy benne. Egy ember számára akár egy ceruza ellopásáért is élete végéig eltarthat a kényszergyógykezelés, ha belül nem változik meg, vagy nem ítélik úgy, hogy megváltozott. Egy másik esetben pedig egy gyilkos mondjuk azonnal belátja a vétkét, a szakvélemény szerint alapvető változás következik be a lelkében, ezért rövid idő után szabadon engedik. A büntetésnek ez a humanitárius felfogása elsőre irgalmasnak látszik, de a legdurvább igazságtalanságokhoz és a legkegyetlenebb büntetésekhez vezethet, mert elszakadt attól az elvtől, hogy a vétkes megérdemli a büntetést. Ez az ára annak, ha elvetjük a megtorlás elvét.

Lewis szerint még ijesztőbb a helyzet, ha a büntetés céljának az elrettentést tekintjük. Ha a büntetés célja az elrettentés, akkor egy embert olyan célra használunk fel, ami valójában nem róla szól, hiszen a büntetés azokért van, akiket el akarunk rettenteni. Ha kivesszük a büntetésből az érdemet, akkor ez egy rettenetes elgondolás. Természetesen régen is volt elrettentő célja a büntetésnek (gondoljunk csak a nyilvános akasztásokra), de a büntetés alapja az igazságosság volt, vagyis az, hogy a büntetést egyébként megérdemli a vétkes. Két legyet ütöttünk egy csapásra, hiszen a vétkes is jogosan bűnhődött, és büntetése a társadalom többi tagját is elrettentette a bűn elkövetésétől. Azonban ha kivesszük a büntetésből a megtorlás fogalmát, vagyis az érdemet és az igazságosságot, olyan világot teremtünk, amelyben bárki bűnhődhet, ha a bűnhődés hatása mások számára elrettentő.

Ha a büntetés az elrettentésről szól, és nincs benne megtorlás, akkor Lewis szerint nincs szükség vétek elkövetésére sem az elrettentéshez. Ha egy ártatlan emberről el tudjuk hitetni, hogy vétkes (és hát tudjuk, hogy zsarnoki hatalmak képesek ilyen szörnyűségre), a büntetése pontosan annyira morális, mint ha olyan embert ítélnénk el, aki valóban elkövette a vétket, amelytől el akarjuk rettenteni az embereket. A humanitárius nézetet valló nyilván nem ezt akarja, de minden belső berzenkedése csak a régi, megtorló büntetésről szóló elmélet emléke a szívében. Azé az elméleté, amely a büntetést még az igazságosságra alapozta. A humanitárius elmélet azonban éppen a megtorló ítélet moralitását tagadja, ezért nem lehet valódi kifogása akkor, ha az elrettentés végleg elszakad az igazságosságtól.

Lewis még egy lépéssel tovább megy. A humanitárius nézet szerinte nem is a gonosz emberek kezében lesz igazán kegyetlen, hanem éppen a jó emberek kezében. Egy haramiavezér uralma alatt kegyetlen bánásmódnak lehetünk kitéve, a haramiavezér figyelme azonban lankad, a kedélye változik. A „jóember” viszont, aki meg akar bennünket javítani, a saját lelkiismeretével szövetségben teszi, amit tesz, ezért arra számíthatunk, hogy lankadatlanul és vég nélkül fog bennünket kínozni. Borzasztó, amikor a janicsárok elrabolják a keresztények gyermekeit, de van valami igazán elviselhetetlen abban, amikor a norvég gyámügy jószolgálatként, az érdekünkre hivatkozva rabolja el szakmányban a gyermekeinket. Amikor a humanitárius elmélet akaratunk ellenére jön, hogy segítsen nekünk, úgy bánik velünk, mint egy dedóssal, egy imbecilissel vagy egy háziállattal – mondja Lewis. Amikor azért büntettek bennünket, mert a büntetést megérdemeltük, Isten képmásaként bántak velünk.

A veszély még ennél is nagyobb. Ha a büntetés nem érdemen alapul (vagyis nem a bűn megtorlása), és a bűn valójában betegség, amelynek jellegét és terápiáját szakemberek határozzák meg, nem pedig a társadalom által elfogadott igazságosság, akkor Lewis szerint egy gonoszabb hatalom bármikor betegségnek minősíthet bármilyen viselkedést, akár egy gondolkodásmódot is, mint amilyen például a keresztényeké (vö. homofóbia, transzfóbia), és a kezelést – amely a szakvéleménytől függően élethosszig is tarthat – nem üldözésnek fogja nevezni, hanem orvoslásnak, amelynek hatásosságát szintén csak szakemberek bírálhatják. Így lehet a legkegyetlenebb és legigazságtalanabb eljárást is irgalomnak mutatni, hiszen a célja nem a megtorlás, hanem a terápia. Aki ezt az igazságosság alapján akarja kritizálni, az még mindig a régi elv szerint gondolkodik a büntetésről, nem a humanitárius felfogás szerint. A humanitárius elméletben nincs helye érdemnek és igazságosságnak.

Lewis sürgeti a humanitárius elmélet elvetését, és arra figyelmeztet, hogy az irgalom táblája megtévesztő a homlokzatán, nem szabad bedőlni neki. Mivel nekünk is fontos az irgalom, könnyen megtéveszt bennünket, ahogy azokat a híveit is, akik soha nem gondolták végig az elmélet következményeit. Az irgalom régen is fontos volt, de azt az igazságos ítélet enyhítéseként értették. A büntetés alapja az igazságosság volt, az irgalom ezt tompította. A megbocsátást is az igazságos büntetés elengedéseként értették. Az irgalom azt bocsátja meg, ami egyébként jár. A humanitárius nézet nem elengedi az igazságos ítéletet, hanem helyettesíti az igazságosságot az irgalommal, és így elborzasztó igazságtalanságokhoz és kegyetlenségekhez jut. Lewis szerint nem szabad ennek megtévesztenie bennünket. „Ahogy vannak olyan virágok, amelyek csak a hegyi talajban virágoznak, úgy az irgalom is csak az igazságosság sziklájának hasadékaiban nyílik; ha átültetik a emberiesség ingoványába, emberevő indává válik, csak veszélyesebb, mert továbbra is úgy hívják, mint a hegyi változatát. De ezt a leckét már rég meg kellett volna tanulnunk.”

Valóban.