C. S. Lewis a nagyvilág előtt úgy ismert, mint népszerű meseíró, a tudományos világban pedig mint elsőosztályú irodalomkritikus. Legismertebb műve a Narnia Krónikái mesesorozat, legfontosabb tudományos műve pedig a tizenhatodik századi angol líra és epika átfogó feldolgozása, mely a mai napig alapműnek számít. Lewis azonban mindenekelőtt keresztény apologéta volt. Erről a világ sem feledkezett meg teljesen: Az emberiség felszámolása című könyvét a National Review a huszadik század hetedik legjobb könyvének választotta a nem-fikció kategóriában, és mások mellett Francis Fukuyama is elismeréssel nyilatkozott a könyvről. Az emberiség felszámolása mellett Lewis természetesen számos más apologetikai könyvet is írt, mint például a Keresztény vagyok!, A fájdalom, vagy a Csodák.

Aki olvasta már Lewis apologetikai könyveit, az tudja, hogy Lewis soha nem rejtette véka alá a hitét, és azt sem, hogy tudatos és eltökélt missziója volt, hogy a kereszténység igazságát elmagyarázza az embereknek. Az azonban még a Lewis hitét ismerők számára is meglepő lehet, ha magától Lewis-tól tudják meg, hogy egész irodalmi munkásságában mennyire fontos és meghatározó volt ez a missziós szándék. 1958-ban a Christian Century c. újságban egy Norman Pittenger nevű liberális teológus cikket írt C. S. Lewisról, és bírálta őt többek között azért, mert nem foglalkozik a hegyi beszéddel, helyette egyfajta páli etika alapján állandóan az ember bűnösségéről és reménytelen állapotáról beszél. Válaszában Lewis ezt írta neki:

„A legtöbb könyvem evangélizációs céllal íródott, a kívülállókat (tous exo) célzom meg velük. Helytelen lenne azonban bűnbocsánatról és Megváltóról beszélnem azoknak, akik nem tudják, hogy szükségük van ezekre… Annakidején, amikor írni kezdtem, a kereszténység vagy az ébredési prédikátorok érzelmes stílusában érkezett hitetlen honfitársaim tömegeihez, vagy a magasan művelt klérus érthetetlen nyelvén. Legtöbbjüket egyik sem érte el. Az én feladatom tehát egyszerűen a tolmács feladata volt – hogy lefordítsam a keresztény tant, vagy amit annak gondoltam, a nép nyelvére, arra a nyelvre, melyre a tanulatlan emberek is odafigyelnek, és amit ők is megértenek… Dr. Pittenger kritikája nagyobb segítséget jelentene, ha nem csak a betegségeket nevezné meg, hanem a gyógymódra is javaslatot tenne. Vajon ő hogy lát neki hasonló feladatnak? Milyen módszert alkalmaz, milyen sikert ér el vele, és alkalmazza-e ezt a módszert akkor is, amikor a városában körülötte élő boltosok, ügyvédek, ingatlanközvetítők, temetkezési vállalkozók, rendőrök és kézművesek tömegeit próbálja megtéríteni?” (“Rejoinder to Dr. Pittenger,” in God in the Dock, 181, 183)

A Mester nevének ismertté tétele volt tehát C. S. Lewis életének központi szenvedélye, különleges képességeit ennek a szolgálatába állította. Tisztelem őt ezért. De lehet egyáltalán másmilyen egy valódi követő?

9 hozzászólás a “Mi volt C. S. Lewis könyveinek legfőbb célja?” bejegyzéshez

  • endi says:

    “A Mester nevének ismertté tétele volt tehát C. S. Lewis életének központi szenvedélye, különleges képességeit ennek a szolgálatába állította. Tisztelem őt ezért. De lehet egyáltalán másmilyen egy valódi követő?”

    Nem lehet. Aki nem térít az nem is tért meg. Ámenhallelúya. Aki nem térít, az a pokol mélyére jut! Csak az megy a mennybe aki téríti a tömegeket!

    ÁMEHALLELÚÚÚÚÚÚÚÚÚYA!!!!!!!

  • Tigger says:

    endi
    a szóhasználattal nem értek egyet,
    meggyőződésem, hogy nem lehet téríteni, legalábbis az általam ismert civilizált világban biztosan nem (ha a civilizálatlan népek közt élő, működő misszionáriusok esetleg mást mondanának, azt elfogadnám)
    ha valaki nem fogékony és nincs elhívása, beszélhetsz neki, mint a falnak, akkor sem fogja meghallani az igazságot, ill. azt, amit mondani akarsz neki
    én pont így voltam ezzel, évtizedekig intellektuális toleranciával viseltettem aziránt, ha valaki hitről beszélt mellettem, egyáltalán nem hatott meg…
    …aztán egyszer csak történt valami

    én inkább a vetés-aratás analógiáján értenék egyet azzal, hogy keresztény ember e világi “kötelező” feladata a bizonyságtétel és az evangélium terjesztése, s hogy majd az ezt halló embertársainkban mikor érik be a termés (ugranak be a hallottak), az egy más kérdés, ezen nem kell lamentálnunk

    üdv,

  • Ursus says:

    Szerintem elírás az 1858.

    Köszi a bejegyzést, hasznos volt nekem. Én is olvastam néhány fejezetet a God in the Dockból, de úgy fest, ezt pont nem.

    @Tigger, szerintem endi szarkazmussal írta a kommentet. 🙂

  • Alex:) says:

    Tiggerrel egyetértve,és magam tapasztalatából is merítve,igen nem jó szóhasználat a “térítés”mert az ördög ebben nagyon profi és ő is térít magához!Párévvel ezelőtt én is abban a hiszemben voltam,hogy nekem kell végeznem,de Isten látta a gyermeki naivságomat,és elmondta,ezt sem nekünk kell végezni hanem Ő végzi a Szentlelkén keresztül,és nekünk annyit kell elmondani az isten kereső embernek,amit az Úr Jézus a szívünkre helyezett.Nem többet,mert az megint emberi filozófia(péteri-bukott)Éppen tegnap beszélgettem egy kisemberrel,gyermekkel az Evangéliumról,és kértem ő tegyen fel kérdéseket,mire kíváncsi? Isten segedelmével annyira jó volt a beszélgetés aminek a Középpontja az Úr Jézus volt,hogy én is képekben láttam az evangélium történetét és újra átjárta a szívemet Jézus megváltó szeretete.
    Szerintem párbeszédben kell legyünk,az adott személlyel,és hagyjuk hogy ő is rákérdezzen,sőt biztassuk,és ha teljesen elutasít azt is vegyük tudomásul,és imádkozzunk érte!

  • Szabados Ádám says:

    Persze, hogy 1958. Köszönöm a korrekciót, javítottam.

  • endi says:

    Igen, szarkazmus volt, de inkább elkeseredettség.
    Az az igazság, hogy elég sokat láttam bizonyos közösségekben hogy emberek mentek tönkre abba, hogy azt tanították nekik: mindenkinek evangélistának kell lennie.
    A keresztények legtöbbje gyenge, beteg, “kicsi”. Aki ezeknek azt tanítja hogy legyenek térítők, az szerintem bűnt követ el. A legtöbb keresztény örül, ha “túlél”. Ha mások gondjait veszi a nyakába, akkor abba belerokkan. És most ne merje senki azt írni hogy az evangélizálás nem mások terheinek magunkra vétele, mert bizony az. Persze ha valaki az evangéliumot leegyszerűsíti arra hogy “csak higgy”, meg “nem kell ezt érteni, magyarázni, csak higgy” és hasonlókra, akkor arra megint azt mondom: bűn ilyeneket állítani.
    Eleget láttam már ezt bizonyos újabb keresztény egyházakban.

  • Szabados Ádám says:

    Kedves endi, nem véletlenül fogalmaztam így: a “Mester nevének ismertté tétele”.

  • Alex:) says:

    endi szrintem nagyon jót írtál! Én csak biztatni tudlak ne állj meg itt és továbbra is keresd az Abszolút Igazságot! Ne az egyházakba bízzál,én is azelőtt már tökre kiábrándultam……
    Amikor úgy éreztem értem az Isten Igéjét,és akkor választ adva a sok mi érteimre….már nem koncentráltam Őreá!
    No akkor lépett az én életembe,és szó szerint berántott a kegyelmes Megváltó Mennyországába….
    -Azóta élek! Hála és dicsőség az élet Urának most és mindörökké:ÁMEN!

  • B. Marci says:

    Kedves Testvérek,
    tetszik a cikk is és a hozzászólókkal is messzemenően egyetértek (első megszólalásában Endi magával a cikkel szemben szerintem kissé igazságtalan volt, de amúgy értem, miről beszél).
    Azt fűzném hozzá, hogy egy biztos: a keresztény élet nem lehet merő elégedett hátradőlés abban, hogy Isten szeret és én megtértem, és ugyanennyire nem lehet valamiféle lelkes vagy unott vagy bármilyen kötelességteljesítés, aminek a során igyekszünk minden embernek gyorsan elmondani a János 3,16-ot, és aztán menni tovább, még ennél is rosszabb, ha azt tartjuk feladatunknak, hogy rávegyük az embereket egy bombabiztos “megtérési imádság” mielőbbi elmondására. Vannak, akiknek a konkrét, szóbeli evangelizálás akár sokak előtt, akár négyszemközt, konkrétan karizmája, feladata, de semmiképp se mindenkinek. A bizonyságtétel, a “vetés” azonban nem erre korlátozódik. És van egy közös vonása, ami “sikeres” evangelizátorra és “túlélő” keresztényre teljesen egyformán igaz.

    Azt hiszem, mások terheinek magunkra vétele, amint Endi helyesen nevezi az evangelizálást, nemcsak a kifejezett szóbeli evangelizálásra igaz, hanem valamilyen szinten egyetemes keresztény feladat. Öszzekapcsolva azzal, hogy “örül, hogy túlél.” Igen. Pál apostol is örült, hogy túlélt, fizikailag és lelkileg. Persze kinek-kinek más a része a “Krisztus szenvedéseiben”, és néha éppen a “kicsik”, akik semmi feltűnőt nem csinálnak, a leggyengébbek teszik, titokban, önmaguk elől is rejtve talán a legtöbbet. Ennek viszont azért előfeltétele, hogy legyünk mindnyájan nyitottak arra, hogy Krisztus szeretetéből részesedni csak a szenvedésével együtt lehet.

    Néhány igehely és egy XX.századi idézet mindehhez:

    szomorú az én lelkem mindhalálig: maradjatok itt, és virrasszatok velem!
    Máté 26,38

    nagy az én szomorúságom, és szüntelen fájdalom gyötri az én szívemet. Mert azt kívánom, hogy inkább én magam legyek átok alatt, Krisztustól elszakítva, testvéreim, az én test szerinti rokonaim helyett.
    Róma 9,2-3

    ti asszonyok, engedelmeskedjetek férjeteknek, hogy ha közülük egyesek nem engedelmeskednek az igének, feleségük magaviselete szavak nélkül is nyerje meg őket, felfigyelve istenfélő és tiszta életetekre. Ne a külső dísz legyen a ti ékességetek… hanem a szív elrejtett embere a szelíd és csendes lélek el nem múló díszével..
    1Péter 3,1-4

    Ha Istenre hagyatkozunk, akkor a másikat hordozó szeretet tovább hat, a tehetetlenség iszonyatos fájdalma többet ér el, mint a hatékony, magabiztos cselekvés.
    (Hans Urs von Balthasar)

    Üdvözlettel: B.Marci

    ui.a bulldózer-keresztény, aki semmi fokon nem éli át, hogy “örül, hogy túlél”, az szerintem illúziókat táplál a keresztény élettel kapcsolatosan. Ha megengedtek egy parafrázist: Örüljetek, hogy túléltek, ismét mondom: örüljetek!

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum