3.1. KRISZTOLÓGIAI KÖZÉPPONT. Bonhoeffer számára a teológia kiindulópontja mindig a krisztológia volt. Az ún. „német keresztények” a teremtés rendjéből vezették le fajvédő teológiájukat. Bonhoeffer ezt rendkívül veszélyesnek tartotta, ezért – Barth nyomában – Krisztust tekintette az egyetlen kiindulópontnak mindenfajta keresztény teológia számára. Berlini előadásaitól egészen a tegeli jegyzeteiig minden gondolatának kiindulópontja Krisztus, illetve Krisztus követése. A kereszténység „vallástalan értelmezése” mögött is az a kérdés húzódott meg számára, hogy „Kicsoda Krisztus ma?” Kierkegaard-hoz hasonlóan Bonhoeffer az élő Jézusból, az egyidejű Krisztusból indult ki. A tanítvány feladata minden helyzetben az, hogy ott legyen, ahol a Mester van. Az első kérdés tehát az, hogy hol van Krisztus, ebből pedig automatikusan következik a második kérdésre a válasz: a tanítványnak ott kell lennie, ahol Krisztus van.

Bonhoeffer-kutatók egyetértenek abban, hogy Bonhoeffer utolsó korszakában eltávolodott a Követés hangsúlyaitól, és visszatért korábbi gondolataihoz, melyeket elsősorban a Krisztológia c. jegyzeteiben fogalmazott meg. A Krisztológián erőteljesen érződik Kierkegaard hatása, aki Krisztus jelenlétét a világban „inkognitó”-nak nevezte. Bonhoeffer három területen írta le Krisztus inkognitóját: a transzcendencia, az inkarnáció és a kereszt viszonylatában. A Börtönlevelekben ezt a krisztológiát alkalmazta Krisztus tanítványaira. Következtetései első látásra merőben ellentétesek a Követés és a Szentek közössége következtetéseivel, de ha felfedezzük a krisztológiai fonalat, könnyen észrevehetők a folytonosság jelei is. A transzcendencia és az inkarnáció inkognitóját most említjük meg, a kereszt inkognitóját a következő részben, a „nagykorúvá vált világ” fogalmával összefüggésben.

3.2. TRANSZCENDENCIA. Bonhoeffer teológiájában az egyik legizgalmasabb kérdés Krisztus illetve az Egyház (Krisztus Teste) elhelyezkedése a világban. Hogyan jelenik meg Krisztus (a Logosz) túlvilágisága a jelen világban? Hogyan kapcsolódik Krisztus transzcendens valósága a mi világunk immanens valóságához?

A Követés válasza az, hogy Krisztus történeti valósága térben és időben valósult meg, és ez igaz az Egyházzal kapcsolatban is. Krisztus és az ő Teste külön teret foglal el a világban. 1942-44-ben Bonhoeffer azonban más következtetésekre jutott. „Nehéz az embernek elszakadnia olyan képtől, melyet gondolatai és koncepciói elrendezéséhez régóta használt. De most mégis hátra kell hagynunk a két szféra képét, és a kérdés most az, hogy tudjuk-e helyettesíteni más képpel, mely ugyanannyira egyszerű és nyilvánvaló.” A külön tereket helyettesítő új kép az, hogy Krisztus (illetve Teste, az Egyház) magát a világot, az egész emberiséget foglalja el, vagyis teljesen azzal azonosul, annak valódi középpontja. Ahogy Krisztus azonosult az egész emberiséggel, úgy az Egyház is maga az emberiség, illetve annak képviselője.

Ebből következik, hogy a transzcendencia valódi jelenléte az immanencia. Ahogy Krisztus inkognitója az emberi természet volt, úgy az Egyház inkognitója az emberiséggel való teljes azonosulás. Ez meghökkentő gondolat a Követés radikális (és bizonyos értelemben „Krisztus szemben a kultúrával”) hangvételéhez képest, de a folytonosság Bonhoeffer krisztológiájában továbbra is jelen van. A „vallás” az Egyház világtól való különállását hangsúlyozza, a „vallástalanság” az emberiséggel való krisztusi azonosulását jelentheti. Bethge hangsúlyozza, hogy Bonhoeffer egy pillanatig nem adta fel a transzcendenciát, de azt az immanencia kellős közepére helyezte. Az eredmény kísértetiesen emlékeztet a Félelem és reszketésben szereplő „hit lovagjára” (Kierkegaard).

3.3. INKARNÁCIÓ. Az inkognitó másik krisztológiai alapja Krisztus megtestesüléséből származik. A megtestesülés azt jelentette, hogy Krisztus egyesült az emberiséggel, magára vette azt, és ilyen módon megerősítette annak földi létét. A tanítványság hasonlóképpen együtt jár az evilági léttel, az igazi keresztény nem válik el az emberi léttől, ahogy ezt a vallás gyakran eredményezi, hanem eggyé válik azzal Isten félelmében. Bonhoeffer három oldalról is megvilágítja az inkarnációból fakadó inkognitót.

Az első az Ószövetség jelentősége. Bonhoeffer úgy érezte, hogy a keresztények túl hamar és túl közvetlenül az Újszövetségből vezetik le a hitgyakorlatot. Ezzel szemben az lenne a helyes, ha az Ószövetség felől közelítenénk az Újszövetséghez, és Krisztus követésében meglátnánk azt az evilágiságot, mely a zsidók között megkérdőjelezhetetlenül jelen volt. Az ebionitizmus persze valós veszély, mert pusztán csak az evilágit látja, de a doketizmus ugyanennyire veszélyes, mert az meg tagadja a testi lét jóságát.

A másik a világiasság lutheránus fogalma. Amikor Luther Krisztus követője lett, számára az a monostorból a világba vezető út volt. A világiasság ebben az értelemben Krisztus követésének evilági voltát, az élet hétköznapi és nagyon is profán megélését jelentette. A Követésben Bonhoeffer sokat írt a tanítvány elkülönített és szent voltáról. A világiasság legyen szent, különben nem Krisztus követése. A Börtönlevelekben megfordítja a képletet: a szentségünk legyen evilági, különben nem ott vagyunk, ahol Krisztus „másokért van”, hanem bezárjuk magunkat saját vallásunkba.

Az inkarnáció inkognitóját harmadszor az „utolsó-utolsó előtti” feszültségén keresztül mutatja be. Bonhoeffer kedvenc témája volt ez, melynek kifejtésére itt nincs módunk. Lényege az, hogy bár ismerjük Isten utolsó szavát (hogy megigazítja a bűnöst), az utolsó előttiben élünk (abban a világban, melyet megigazít). „A holtak feltámadásában és egy új világban csak akkor hihetünk, ha a földi életet úgy szeretjük, hogy anélkül minden veszni és pusztulni látszik… Az utolsó szót nem lehet, nem szabad hamarabb kimondani, mint az utolsó előttit. Az utolsó előttiben élünk, nem igaz?

3.4. AMI VALÓBAN ÚJ VOLT. A transzcendencia immanenciában való elrejtőzése és az inkarnáció embersége nem magyarázza meg teljesen Bonhoeffer új teológiájának lényegét. Az eddig elmondottak alapvetően nem különböztek Luther vagy más protestáns gondolkodók felfogásától. De Bonhoeffer érezte, hogy gondolatai olyan irányba vitték, mely valóban újszerű volt, és ezt szinte félve írta le barátjának is. Hogy miben állt tegeli teológiájának újdonsága, azt a következőkben nézzük meg.

***

A cikksorozat eredetileg az El Mondo újságban jelent meg 2006-tól.

2 hozzászólás a “Bonhoeffer és a kereszténység „vallástalan értelmezése” (3)” bejegyzéshez

  • eliyah says:

    Nagyon jó, hogy ezt itt újraközlöd.
    Ezek nagyon fontos kérdések.
    Most azonnal el kell kezdenem Kirkegaard-t és Bonhoeffert olvasni.

    (Mielőtt valaki belém kötne: olvasom az Igét is, tudom…bár ez it tnem a mindennapi.hu)

  • eliyah says:

    De hogy a témához is szóljak: szerintem nem lehet letenni agarast egy oldalra (világ-nem világ téren), ennek dinamikája van: ebben a világban cselekszünk (szeretjük egymást, tanítvánnyá teszünk minden népeket, stb.), de mindezt annak a tudatában, hogy ezt nem e világból való, új teremtésként tesszük, és erre a Szentlélek (/Szent Szellem, kinek hogy) emlékeztet bennünket, különben nem is bírnánk. (Keskeny ösvény, de könnyű teher, kereszt felvétele, követés stb.) Nagyon leegyszerűsítve, szerintem. De ha sikerült olvasnom, még kommentelek.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum